„Amint Jézus Jeruzsálemhez közeledék, látván a várost, síra azon” (Luk 19,41)

Mily megható látvány lehetett Jézus Krisztus könnyezése! Nézzétek az Isten egyszülött Fiát, az ég és föld királyát, nézzétek: ő sír, a kísérő sereg örömzaja, a lelkes fogadtatás dacára könnyek, fájdalomkönnyek csillognak a szelíden sugárzó szemekben, A százszoros hozsanna, mely szeretettől áradozó szívek mélyéről tört drága gyöngyként az ajkakra, nem volt képes az ünnepeltnek arcára örömet varázsolni, sőt a fájdalomnak csak sötétebb leplét borította reája. Nem látta ő most a vigadozó jelent, nem hallotta az üdv kiáltások egetrázó zaját, figyelmen kívül hagyta a lábai elé vetett pálmaágakat; mert a szomorú jövendő sötét képe lebegett lelke előtt. Halotta a szorongatottak rémkiáltásait, látta a sebültek százezreinek elhullását, látta az egész jövendőt az ő iszonyatosságában. S e szörnyű jövő annyira meghatotta azt a legjobb, legnemesebb, legérzékenyebb szívet, mely most mindnyájunk tiszteletének és imádásának tárgya, hogy könnyekben, mindmegannyi drága gyöngyökben olvad fel részvéte a nép és város iránt, mely hajdan az Isten kegyence volt, s amelyre oly szívfagyasztó, oly rettenetes jövő várt! Oh boldog nép! oh szerencsés város, mely iránt az isteni kegyesség így nyilvánul! Nézd e könnyeket, legszentebb zálogait az igaz, őszinte szeretetnek! Ne hagyd e drága csermelyt haszon nélkül folydogálni, hanem siess felfogni cseppjeit; ne hagyd e szeretetet végképpen kihűlni, hanem ültesd át szívedbe, melyet most a bűn tart elfoglalva, hogy az is hason érzelemre gyulladjon az örök és szent Szeretet iránt, kinek kegyelmével megtisztulván szíved a rendetlen kívánságoktól, undok vágyak- és bűnös hajlamoktól, szeplőtelen oltárán a szeretet tüze mindenkor élénken lobogjon.
     De e szerencsétlen zsidó nép, a boldogtalan Jeruzsálem örömmámorában nem látta a szomorkodó Istenember könnyeit, nem sietett arany, ezüst serlegekkel felfogni a drága cseppeket; nem sietett őszinte életjobbítás által önfejéről a balsorsot elhárítani, nem sietett Jézus könnyeit felszárítani, hanem hagyta azokat folyni az arcon, hagyta peregni le a porba.

És folyt a könnyzápor, sírt az Üdvözítő; mert szerette hazáját, amelyre oly gyászos jövendő várakozék; szerette a hálátlanság dacára, mellyel iránta viseltetett. Üdvözítőnk e megható példája minket is hathatósan buzdít a hazánk iránti szeretet ápolására. Ő, aki maga is sírt hazája felett, példát adott nekünk a hazaszeretetben is, mint minden erényben. Az anyaszentegyház, e szerető anya, alapítójának nyomdokán járdalva, gyermekei keblében a hazaszeretetet mindenkor a legnagyobb gonddal ápolta és ápolja ma is. Elég példa reá szent István király ünnepe. Ugyan melyik hitfelekezet üli meg e nemzeti ünnepet? Pedig tagadhatatlan igazság, hogy ez jobban a nemzet, mint az egyház ünnepe; mi eléggé kiviláglik abból is, hogy egyedül csak mi magyarok vagyunk kötelezve szent királyunk emlékének megülésére, más nemzetbeliek pedig nincsenek, noha ő, mint szent, minden katolikus előtt tisztelet tárgya. De az egyház nem annyira a szentet, mint inkább a magyar honfit ünnepelteti benne, ki bölcsessége által szeretett hazáját oly szilárd alapokra fektette, hogy annyi század lefolyása alatt ádáz ellenei hosszú sorának szünet nélkül ostromló hatalma sem bírta elseperni, sőt életerejének teljes virágzásában él ma is. Kétségtelen tehát, hogy a hazafiság ápolását is feladatául tekinti a katolikus egyház és igyekszik is e feladatnak megfelelni. Hiába verik tehát mellöket oly nagyon némely másvallású atyánkfiai* (*A kálvinista Thaly Kálmán 1884. évi márciusban a magyar tudományos akadémia egyik ülésén e szavakkal fejezte be Bercsényiről tartott felolvasását: Buzgó katolikus, de jó magyar), mintha csak ők volnának jó hazafiak; hiába vonják kétségbe az igazság leggaládabb letiprásával, a történelem arculcsapásával hazafiúi hűségünket; hiába akarják e szép erényt kizárólag sajátjukul feltüntetni: aki a múlt eseményeit csak a legszerényebb vázlatban ismeri is, nem ad hitelt nekik. Hazafiságunkat még a rossz akarat sem vitathatja el; mert a történet emeli fel minden ellenünk intézett támadásra tekintélyes szavát, mely előtt még az igazság kevésbé jó barátainak is mély tisztelettel kell meghódolniuk.
     És ezt a hazaszeretetet, mely elődeink kebelét eltölté, óhajtom tibennetek is felébreszteni, hogy a nemes ősök nemes unokái is lehessünk; mert csak így leszünk képesek e drága hazát, melynek minden porszeme, a Kárpátoktól le az Adriáig egy-egy életen lőn megvéve, megtartani és a jóllét magaslatára emelni.
     Adja a hazája szomorú jövendőjén könnyes szemekkel kesergő Úr Jézus, hogy sikerüljön gyönge szózatomnak szíveteknek oltárán a hazaszeretet tüzét felgyújtani, hogy annak lángja hevítse kebleteket akkor is, midőn majd a kórágyon fekve, a haláltusa kínjai között, annak szent keresztjét szorítjátok szederjes ajkaitokhoz, ki még diadal útjában is sírt hazája felett. Figyelmezzetek!

Teremtő Istenünk, ki az élet ajándékát adta, fenntartásunkról is gondoskodik. Szolgánkká tette a földet, melyet kényszeríthetünk a szükséges kenyér megadására, az élelem megtermésére. A fekete göröngy, melynek élelmünket Isten után köszönhetjük; az érzéketlen föld, mely minket táplál, kivívja magának a szeretetet, melyet hazaszeretetnek mondunk. A szeretetnek sokféle fajai közt a hazaszeretet a legnemesebbek, a legszeretetreméltóbbak egyike, Ha nemes keblek sajátsága szeretettel ragaszkodni a legkisebb emlékhez, mely őseinktől származott reánk: lehet-e nem szeretni azt a nagy, drága, apáinktól reánk hagyott közös kincset, melyet e kedves hangzású szó jelöl: haza? Lehetne-e nem szeretni e hazát, melynek minden egyes halmát őseink piros vére oltárrá szentelte; amelynek minden egyes völgye a csaták zúgó fergetegében elhullott vitéz daliák porladozó csontjait takarja? A hazaszeretet mértéke hazafiságodnak, a hazafiság mértéke nemességednek. A magyar nemzet nemessége előtt a nagy világ mindenkor tisztelettel hajolt meg.

E hazaszeretet, a hazafiság a) a polgári kötelességek, b) a polgári jogok lelkiismeretes gyakorlatában áll.

a) A polgári kötelességek olyan kötelességek, melyek hazánk védelmének vagy jólléte emelésének tekintetéből rovattak reánk. E kötelességek pontos teljesítése kitüntet, elhanyagolása megbélyegez minket. A haza, melynek ölén ringott bölcsőnk, s melynek kebele ad majd nyughelyet kihűlt tagjainknak, sokszor ellenség támadásának van kitéve. Hogy ily támadás végzetessé ne válhassék, hazánk letiprását ne eredményezze: a honfinak kötelessége fegyvert ragadni, az ellent elűzni, hazát minden szorongatástól megmenteni és a béke pálmaágát, ha kell, életének árán, kiontott vérén is megszerezni. Aki e kötelesség alól ki akarja magát vonni, az gyáva, korcs ivadék, az teher és gyalázat a hazán. Pedig, oh édes Istenem !mily sokan vannak mi köztünk, magyarok között is, akik mindent elkövetnek, csakhogy magukat vagy gyermeköket e kötelesség alól kiszabadítsák! Megkísérlenek mindent. Vesztegetnek, könyörögnek, rimánkodnak. Valóban pirulok, szégyenlem magamat, ha mindezt meggondolom! Hogy is ne? Hisz Isten szent kegyelméből mindannyian magyarok vagyunk, a világ legvitézebb, legdaliásabb nemzetének fiai. És nézd, e lovagias nemzet gyermekei között hányan csúsznak-másznak, hogy a haza iránti kötelességök alól kicsúszhassanak! Hova lett ezek szívéből az igaz magyar hazaszeretet, mely fényes üstökösként világított más nemzetek előtt? Hova lett az igazi magyar vitézség, mely sokszor a regék világába illő csodadolgokat vitt véghez? Megszégyeníti e gyászmagyarkákat egy gyönge zsidó leány is, Judit, ki felszabadítá hazáját bátorsága által az ostrom alól. És miként szégyenítik meg őket azok a bátor, azok a derék egri nők, kik ott küzdöttek, mint egy oroszlán, a férfiak oldalán, buzdítván, lelkesítvén őket szavaik és példáik által, s akiknek hősisége kényszerité a törököket az ostrom felhagyására, a dicsőség átengedésére! Magyarok! ti e derék egri nők honfitársai, unokái vagytok. Az ő erőkben is magyar vér csergedezett; a tietekben is az csergedez. Vagy vízzé vált volna az igaz vér? Nem! Én nem hihetem! Oh, ne rontsátok le e hitemet! Erősítsetek meg inkább azáltal, hogy ez édes hazát védeni mindenkor készek legyetek, a katonakötelezettség alól gyáván kibújni ne igyekezzetek. Adjatok inkább hálát az Istennek, hogy ép testtel lévén megáldva, szolgálhatjátok e véren szerzett földet, melyet Magyarországnak nevezünk.

A hazafiak másik szoros kötelessége az adózás. Egy haza fenntartása sok költséggel jár. A költséget azok tartoznak fedezni, akik a hazát sajátjoknak vallják. Ezt adó nevén ismerjük. Ez a legigazságosabb követelés, melyet az uralkodók tehetnek. Már Jézus Krisztus is kötelességnek nyilvánítá az adófizetést. Egy alkalommal ugyanis, mint szent Máté beszéli, azt kérdék tőle a kísértő farizeusok: „Szabad-e a császárnak adót adni, vagy nem? Tudván pedig Jézus – mint az evangélista megjegyzi – az ő álnokságukat, mondá: Mit kísértetek engem? képmutatók! Mutassátok meg nekem az adópénzt. Ők előadtak neki egy tízest. Erre Jézus kérdé tőlük: Kié ez a kép és e fölírás? Mondának neki: A császáré. Akkor mondá nekik: Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”
     Erre int minket szent Pál is: „Adjátok meg mindennek, amivel tartoztok; akinek adóval, adót, akinek vámmal, vámot.” (Róm 13,7) Jó példát mutattak ebben az első keresztények, kik ebbeli kötelességöket mindenkor örömmel teljesíték. Jó példát mutattak az ősmagyarok, kik a haza oltárán utolsó ékszerüket, emlékül kapott kincseiket is készek voltak feláldozni. Legyünk édes hazánknak mi is ily jó fiai: minden zúgolódás nélkül tegyük le annak oltárára a köteles áldozatot. Ha talán terhes és erőltetésbe kerül is az: nélkülözzünk inkább, de ezt megadni ne vonakodjunk. Gondoljuk meg, hogy amit adunk, kedves jó anyánknak, a hazának adjuk.
     A haza anyagi jóllétének előmozdításán is tartozik minden hazafi tehetsége szerint fáradozni. Előmozdíthatja ezt a földműves, ha földjét jól, lelkiismeretesen munkálja; előmozdíthatja az iparos, ha mesterségében folyton tökélyesbíti magát; előmozdíthatja a kereskedő, ha kifogástalan cikkei által az ország jó hírnevét emeli; előmozdíthatja a tudós, ha tudományát, tapasztalatait másokkal közölvén, értékesíti. Szóval előmozdíthatja mindaz, aki kötelességét híven teljesíti, hivatásának pontosan megfelel. Teljesítsétek tehát kötelességeiteket, hogy mint jó hazafiak éljetek és haljatok.

b) A polgári kötelességekkel szoros kapcsolatban vannak a honpolgári jogok. Szorosan véve a jogok gyakorlata is kötelesség, lelkiismereti kötelesség. Mert nem gyakorolni a jogokat, ha azok gyakorlata által talán valamely romlott helyzeten javítani lehetne, mulasztás és polgári bűn. E tekintetben, igaz, nem igen találunk kifogásolni valót; mert ki-ki igyekszik a törvény által nyert jogokat érvényesíteni. Sokkal több megrovandót találunk azonban e jogok érvényesítésének módjában.
     Midőn a honpolgár törvényes jogát érvényesíti, végcélul mindig a haza boldogságát kellene kitűznie. A törvény t. i. nem az egyes, hanem az egész társadalom jólétének előmozdítására alkottatott, s így a törvény által nyújtott jog sem tűzhet ki más célt, mint az egész nemzet boldogítását. És éppen ez ellen vétenek legtöbben. Nem az országot, hanem csak egyes részét, vagy egyes embert tekintik, jogaikat gyakorolván, és sokan igen gyakran feláldozzák vagy veszélyeztetik az ország érdekeit más, mellékes érdekért. Ájtatos keresztények! midőn valaki polgári jogaival él, akkor félre kell tennie minden személyes érdeket, félre kell tennie mindent, meg kell feledkeznie mindenről, egyedül magát az elvet szabad csak tekintenie, amelyért küzdünk, és a férfi jellemét, akire az elv képviseletét bízzuk. Ez elv pedig ne legyen személyi, ne legyen egyes tájakhoz kötött jellegű, hanem legyen közös mindenkivel és legyen általános, azaz az egész haza boldogságának előmozdítását célzó.
     A férfi pedig, akit amaz elv képviseletével megbízunk, legyen szilárd, erős, tántoríthatatlan jellem, rendíthetetlen meggyőződésű hazafi, akinek szívétől minden önzés távol esik. Ily kezekbe téve e haza sorsát, nyugodtak lehetünk annak jövőjét illetőleg, s rá gondolva nem fogunk sírva fakadni, mint Jézus Jeruzsálem felett.

Azonban fájdalom! minden alkalommal kitűnik a társadalom megvetendő salakja. Kitűnik a jogok gyakorlatánál is. Avagy mit mondjunk azokról, akik honpolgári jogaikat egy liter borért, pár forintért, egy jó szóért, egy meleg kézszorításért, egy kegyteljes mosolyért áruba bocsátják, áruba, még elvük, meggyőződésük teljes megtagadásával is? Érdemelnek-e ezek becsülést? Akkor becsülnünk kellene a Júdásokat, becsülnünk a hazaárulókat, akiknek érdemlett jutalmuk a bitó.
     Még gyalázatosabbak azok, akik lélekkufárokul csapnak fel s vásárolják boron, pénzen az embert, mint a házaló a nyúlbőrt. Szégyen, gyalázat, e lélekkupecekre! Nagy erkölcsi süllyedés kell ahhoz, hogy valaki e gyalázatos ösvényre lépjen s minden lelkifurdalás, minden pirulás nélkül oda merjen lépni egy becsületes képű, egyenes lelkű emberhez, azt mondván: Barátom! add el magadat – én megveszlek. Mi a lelked ára? Annyit adok érted, mint egy tinóért. Áruld el hazádat. Ájtatos keresztények! fájdalom, találkoznak ily hazafiak is! És pedig nem ritkán. Oh! ha ezek közelednek felétek, fussatok tőlük, hagyjátok el őket, nehogy mézes szavaikkal, hazudozásaikkal, ígéreteikkel félrevezessenek, megtántorítsanak, hazátok árulóivá, Júdásaivá, önmagukhoz hasonló lelketlen gépekké tegyenek titeket.
     Ha polgári jogotokat gyakoroljátok, tegyétek ezt meggyőződéstek szerint, anélkül, hogy hallgatnátok akár a nemtelenek csábítgatásaira, akár tán a felsőbbek ijesztgetésére; mert nincs oly hatalom, mely jogaitok gyakorlatában akadályozhatna. Te pedig, mindenható Isten, népek és nemzetek fönntartó Ura! add áldásodat e sokat háborgatott nemzetre, mely megbűnhődte már a múltat s jövendőt; öntsd ki reája a bőség szaruját, áraszd el kegyelmeddel, hogy a boldog megelégedés soha ne távozzék oldala mellől. Amen.