A katolikus tradíció helyzete napjainkban – tudomásom szerint – Magyarországon meglehetősen elkeserítő, talán az európai államok között a legelkeserítőbb. Ezt mutatja többek között az a tény is, hogy hazánk – úgy tűnik – az egyetlen ország, ahol nem csak püspök nem akad, de még más, 35 évnél idősebb egyházi személy is alig, aki nemhogy hagyományhű, de legalább ne kifejezetten liberális gondolkodású, beállítottságú lenne. Ezért a pápa szeptember 14-én hatályba lépő, a tridenti szentmise celebrálását ismét engedélyező motu proprioja hazánk katolikus életében aligha fog komoly változást hozni, vagy azoknak a fiatal papoknak, akik teológiai megfontolásokból nem akarják az új misét ünnepelni, megoldást jelenteni. E szomorú helyzetet látva, felmerül a kérdés: vajon hogyan jutott Szent István után a Regnum Marianum, a világ első Szűz Máriának felajánlott országa ide.

A válasz megtalálásához elsőként az előzményeket kell felidézni. Ezt teszi az ugyanezen az oldalon található egyháztörténészek tollából származó „A magyar katolicizmus története 1437-től 1645-ig” című tanulmány, melyre e cikk is támaszkodik. Eszerint a következő tények azok, amik a katolicizmus mai magyarországi állapotát döntő mértékben befolyásolták, évszázadokra meghatározták:

A bajok csakúgy, mint máshol Európában, nálunk is a reneszánsszal kezdődtek. „A reneszánsz felvilágosító hatása lett a későbbi hitszakadás szálláskészítője” (Ijjas Antal), és okozója annak a harácsolásnak, birtokszerzési vágynak, ami az uralkodó réteget addig soha nem látott mértékben elöntötte. De míg külföldön az egymás és az egyház vagyonáért folyó harcok legfeljebb egy ország belső tagozódását idézték elő, ami politikailag nem jelentette az illető állam függetlenségének elvesztését, lelkileg pedig több ízben csak mint amolyan tisztítótűz, az igazi katolikus megújhodást készítette elő, addig ezek hazánkban a török fenyegetettség miatt az ország függetlenségének évszázadokra való elvesztéséhez, lelkileg pedig még ennél is súlyosabbhoz: a katolikus lelkület – egészen soha többé vissza nem térő – eltűnéséhez, elsorvadásához vezettek.

Mohácson a magyar főpapság jelentős része (két érsek, öt püspök), valamint mintegy 5000 pap és szerzetes elesett. Az ezt követő időket a következő elképesztő adat szemlélteti a legjobban: „Míg a mohácsi vész előtt egyedül a ferencesek szigorú ágának, a cseri barátoknak 70 kolostoruk volt mintegy 1500 szerzetessel, addig mindössze 80 év múlva, 1600 táján az egész országban alig volt többé [összesen] 300 katolikus világi pap és szerzetes.” (Csóka Lajos: A katolikus megújhodás kora)
     E kor világi főurait pedig Bilkei Ferenc jellemzi találóan egy 1942-ben kiadott művében: „A főurak közül csak 15 maradt életben, a többi valamennyi meghalt a hazáért. ... Az emberek élni akartak, s ha mód volt rá, igyekeztek meggazdagodni. Erre elsőrendű módot és alkalmat nyújtott a protestantizmus. A mi nagyuraink és középnemeseink is ismerték a németországi állapotokat, Luther Márton kapóra jött tanításait: «Az egyház fölött álló hatóságok, fejedelmek és városi tanácsok kezelői az egyházi vagyonnak. Minden a mienk, azonban előbb el kell fogadni az új hitet.» … Szabad volt a vásár, az új hit megengedte az eltulajdonítást. A török pedig kárörvendve nézte, hogyan pusztítja a keresztény a keresztényt, hiszen valamennyi az ő malmára hajtotta a vizet. .. Annyi bizonyos, hogy soha és sehol oly kedvező nem volt a helyzet a protestantizmus elterjesztésére, mint Magyarországon a török hódoltság alatt.”

A magyarokról azt tartják, hogy állandóan panaszkodnak, a balsorstól különösen kegyetlenül sújtott nemzetnek tartják magukat. Hogy csak hencegés, amit állandóan hangoztatnak, hogy hazájuk évszázadokon keresztül Európa és a kereszténység védőbástyája volt. Pedig úgy tűnik, ezek az állítások igazak. Se a franciák, se az angolok, pláne nem a németek, nem voltak kevésbé „önpusztító” nemzetek, mint a magyar. Náluk is ugyanannyi, ha nem több belviszály pusztított, ugyanolyan kapzsi és erkölcstelen réteg uralkodott, marakodott a koncon minden időben, mint nálunk. De eközben Angliát körülvette az óceán, a franciákat védte a spanyol félsziget az araboktól, a németeket pedig elsősorban mi a tatároktól, törököktől. Ugyan az is helytálló, hogy minden nemzet, illetve keresztény nép olyan sorsot kap, amilyet megérdemel, az azért úgy tűnik, hogy tény, hogy Mohács és az azt követő évszázadok, tehát külső tényezők, a mai napig súlyosan hatnak ki a magyar katolicizmus helyzetére.

A püspöki székek évtizedekig való betöltetlensége, és az a paphiány, amit az ország nagyobbik felének török kézre való jutása, az egyházi vagyon felosztása (a török és a harácsoló nagyurak között) és az ebből eredő pénzhiány idézett elő, a legválságosabb pillanatokban hagyta katolikus vezetők, irányítók, lelkipásztorok nélkül a magyar népet. Az a tény, hogy a protestánsok a katolikus templomokat elvették és istentiszteleteiket ott tartották, az emberek nagy részében azt a látszatot keltette, hogy „protestáns létére sem szakadt el ősei vallásától” (Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete). „Az új tanítók elég ügyesek voltak ahhoz is, hogy az átmenetet észrevétlenné tegyék. Ahol a földesúr vagy a nép ellenkezett, ott meghagyták a misét, a litániát, Szűz Mária tiszteletét, a szentségek kiszolgáltatását. Aztán lassankint elhagyták egyik szertartást a másik után, előbb fölöslegessé lett a gyóntatószék, aztán a képek, szobrok, oltár stb., kihordták egyiket a másik után. Az öregek lassan kipusztultak, a FIATALOK MÁR AZ ÚJ SZELLEMBEN NEVELKEDTEK, s így 20-40-60 év múlva eltűnt a katolicizmus, és helyébe lépett az új tanítás” – írja Bilkei Ferenc (vigyázat, nem a mai, hanem az akkori helyzetről).

Egy nép, egy közösség fejlődését a nemzedékről nemzedékre átadott szellemi, lelki és gazdasági tudás határozza meg. Tehát, ha kimarad egy nemzedék, akkor megszakad a folytonosság. Azok a kulturális, szellemi, erkölcsi vagy akár gazdasági értékek tűnnek el, amelyek normális helyzetben apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szállnak, mert csak ily módon adhatók át. Nem írásban, nem dokumentumokban, hanem szellemiségben, lelkiségben, gyakorlatban, tapasztalásban, megélésben, lelkületben. Nos, a katolikus Egyház magyarországi történelmében Mohács óta ez a NEMZEDÉKRŐL-NEMZEDÉKRE SZÁLLÓ SZELLEMI, LELKI FOLYTONOSSÁG TÖBB ÍZBEN IS MEGSZAKADT, ami végzetesen befolyásolta, eltorzította a katolikus lelkiséget hazánkban.
     A katolikus lelkület átöröklésének elvesztése Mohács után kezdődött, és a Habsburg-háznak az egyház életébe való gyakori durva beavatkozásával, számos lelkiséget romboló intézkedésével folytatódott. Ezek közül álljon itt néhány:
     – a török hódoltság idején a rabkiváltó trinitárius rend működésének akadályozása, majd eltörlése, hogy a váltságdíjra szánt pénzt ne vihessék ki az országból;
     – a piarista ingyenes oktatás betiltása a 18. század elején;
     – az egyházmegyék Róma engedélye nélküli önkényes kialakítása, felosztása;
     – a jezsuiták többszöri kiűzése az országból;
     – az egyházkormányzati elveknek a felvilágosodás szelleme szerint történő megfogalmazása, mely egyenesen vezetett a jozefinizmushoz, a szerzetesrendek feloszlatásához.
(lásd: Török József, A magyar egyház ezer éve)

Amikor a 17. századi katolikus megújhodás hősi küzdelmeinek eredményei végre országszerte megmutatkozhattak volna, a török alól felszabadult, parlagon heverő magyar területekre nagymértékben idegen nemzetiségű, de legfőképp idegen vallású népeket telepítettek be, ami ismételten a katolikus lelkiség, életvitel terjedését gátolta. Ezt követően pedig a jozefinizmus okozott a protestantizmus első diadalmas évtizedeihez hasonlóan végzetes károkat a magyar katolicizmusnak: II. József „kicsinyes intézkedései mellett ott volt az a nagyvonalú intézkedés, amely 1782-től folyamatosan, néhány év alatt fölszámolta a szerzetesrendek túlnyomó többségét, nem törődve az okozott mérhetetlen károkkal. Hazánkban 134 férfi és 6 női rendházat, kolostort szüntetett meg a rendelkezés, szerzetesek ezreit tette földönfutóvá vagy űzte idegen országokba.” Ezzel az oktatás is ellehetetlenült. Az évtizedekkel későbbi enyhülés nem jelentett teljes körű visszaállítást, a pálosokat például tősgyökeres magyarságuk miatt továbbra sem engedték vissza az országba. (Török József)
     A folytatás még szomorúbb volt: „A reformkor folyamán a felvilágosodás eszméi tovább éltek a jozefinista nézetekhez hasonlóan, és a hitéletben egyfajta ellanyhulást eredményeztek. 1848-ban a katolikus Egyházat fölöttébb szigorúan ítélték meg a hatalom új birtokosai, abból kiindulva, hogy csakis a Habsburgok oldalán állhat. … Ha a főpapság nem is állt a szabadságharc oldalára, a szerzetesek és az alsópapság soraiból lett honvédek annál inkább a haza és a szabadság elkötelezett híveinek bizonyultak. Érdemes arra is fölfigyelni, hogy az aradi vértanúk egy kivétellel mind katolikusok voltak. – A szellemi légkör a kiegyezést követően nem kedvezett az Egyháznak. – Az I. Vatikáni Zsinat dogmatikus döntéseit rendkívül jól szervezett negatív sajtóvisszhang követte, előre jelezve a liberális támadásokat, amelyek egyfajta magyar kultúrharcot indítottak a polgári házasságkötések, a vegyesházasságok és a katolikus autonómia mozgalom kapcsán.” A századforduló után a templomi közösségekben Szent X. Pius pápa intézkedéseinek következtében elmélyült a vallásosság. Ennek eredményeképpen az egyházi szervezetek erejükhöz mérten igyekeztek gondoskodni a rászorulókon, miközben a sajtó hangadói a szolgáló szeretet megnyilvánulásait ‘népcsalásnak’ nevezték. (lásd: Török József, A magyar egyház ezer éve)

De nemcsak az 1848-as szabadságharc idején, ahogy Török József írja, hanem már annak előtte és azóta is, Magyarországon az a tévhit uralkodik, hogy csak az a jó hazafi, aki protestáns. Hogy ez mennyire nem igaz, azt Bilkei Ferenc adatai világosan mutatják: „A török az új hitnek kedvezett, elsősorban azért, mert a katolikusok Ferdinánd király pártján állottak, a protestánsok pedig a törökkel alkudozó, vele szövetségre lépő király hívei voltak. Haragudott a katolikusokra azért is, mert a török gyűlölte a képeket, szobrokat, processziókat, a kereszt hordozását.” (Gondoljunk csak a mai helyzetre: az iszlám államokba, elsősorban Szaúd-Arábiába tilos bevinni bármilyen keresztény tárgyat.)
     Így hát, míg a török hódoltság területére, tehát a mai Magyarország legnagyobb részére katolikus pap nem tehette be a lábát (idővel a ferencesek, pálosok bemerészkedtek), addig a protestáns hitújítók szabadon járhattak-kelhettek, de legfőképpen „téríthettek”.
     Bilkei Ferenc említett művében olvasható a következő elképesztő adat is: „Gyulai Torda Zsigmond Melanchtonnak (Luther jobbkezének) 1545-ben ezt írta: «Tudd meg, hogy a törökök joghatósága alatt mindenütt szabadon hirdetik az evangéliumot, úgy hogy az Isten legfőbb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte, hogy ezek a területek a török igája alá jussanak. Ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium napja fölkelt és nagy véleményszabadság van.» Vagyis az a török, amely tönkretette egész hazánkat, 500 éves kultúránkat kipusztította, rabszolgaságba hurcolta fajunkat, a protestáns vallás szempontjából «Isten legfőbb jótéteménye» volt.”
     Ezzel összecseng az az 1622-ben a nürnbergi gyűlésen – melyet VI. Adorján pápa (1522-23) sürgetésére a török veszély miatt hívtak egybe – a német protestáns rendek által elhangzott kijelentés, amelyet a pápai nuncius e felszólítására: „Ha elvész Magyarország, akkor Németország is nemsokára a törökök birtokába jut”, tettek: „Inkább szolgálunk a törököknek, mint a legnagyobb és legförtelmesebb szörnyetegnek és Isten ellenségének!”, mármint a pápának. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy amíg a történelemkönyvek tele vannak a reneszánsz pápák bűnlajstromával, addig VI. Adorjánról, erről a kivételes erkölcsű és buzgalmú pápáról senki nem ejt egyetlen szót sem. Pedig azon kívül, hogy megpróbálta a reneszánsz egyházat megint Krisztus Egyházába visszavezetni, azért is mindent megtett, hogy a török veszélyt Európa, elsősorban Magyarország felől elhárítsa. Hatalmas pénzösszegekkel támogatta az ellenállást. Európát megmenteni akaró igyekezete elsősorban Luther és az őt követők tiltakozásán, iszonyatos önzésén, elvakult gőgjén, a protestantizmus elterjedésén és szellemiségén hiúsult meg.)

Annak bizonyítására, hogy a protestánsok már a kezdetektől fogva használták azt a taktikát, hogy a katolikusokat hazafiatlannak titulálják, álljon itt néhány mondat Csóka Lajos már többször említetett egyháztörténelmi munkájából: „A besztercebányai országgyűlés Pázmányt «mint rossz hazafit és közcsendháborítót örökre száműzetésre» ítélte. Az 1609-i országgyűlés protestáns rendjei pedig egyenesen a jezsuiták kiűzését kívánták Kálvinról megjelent könyve miatt. – Az újból meginduló protestáns propagandában a katolikusok elnémultak, mert tiltakozó felszólalásukkal «könnyen a hazafiatlanság gyanújába kerültek volna». – A protestáns rendeket egyszeriben nem érdekelte Erdély nehéz külpolitikai sorsa, hanem mindenekelőtt arról kívántak tanácskozni, ami az «Isten dicsőségére» tartozik, és azt követelték a fejedelemtől, hogy a jezsuitákat, mint a haza ellenségeit űzze ki Erdélyországból. Hasztalan vetették fel a jezsuiták, hogy ha Erdélyben mindenki számára szabad a vallásgyakorlat, miért ne lehessen szabad ez éppen a katolikusoknak is.”

Mindezek a tények világosan mutatják, mekkora tévedés azt állítani, abban az általánosan elterjedt vélekedésben felnevelni nemzedékeket, hogy a protestánsok, elsősorban a reformátusok az igazi magyar hazafiak, a katolikusok, mint a Habsburgok hívei, az ország árulói. Luther köztudottan ellenezte a török elleni keresztes-háborút, mert a török hódítást Istennek a katolicizmusra mért igazságos ítéletének tartotta. A protestáns főurak, fejedelmek pedig a fő veszélyt a katolicizmusban látták, míg a törökkel szövetségben éltek, lásd a fenti idézetet. Nem tudni, elgondolkozott-e már egyetlen protestáns azon az érdekességen, hogyan lehetséges, hogy az aradi vértanúk, egy kivétellel mind katolikusok voltak? Vagy azon, hogy a német fasizmus és a kommunizmus börtöneiben is – a hívek, egyházi szolgálatban levők számához képest – túlsúlyban voltak a katolikus papok, szerzetesek?
     A katolikus Egyház feje a pápa, aki egész kormányával együtt az országon kívül székel. Ezzel szemben a protestánsoknak minden országban külön nemzeti hierarchiájuk, szervezeti felépítésük van. Ennek következtében a katolikusok nemcsak vallási felfogásuk miatt üldözendők, hanem amiatt is, mert, a mindenkori helyi uralkodó réteg szerint, idegen hatalomnak engedelmeskednek. Ezért tudják és szokták őket, és nemcsak a kommunizmusban, hazaárulással is megbélyegezni.

„A történelemkönyveket a győztesek írják” – legalábbis azokat, amelyek a közhangulatot, köztudatot kialakítják, és amelyekből az iskolákban tanítanak. A győzelem pedig, ha a hazánkban az elmúlt 200 év alatt csaknem egyeduralkodó szellemiséget vesszük alapul, kétséget kizáróan a protestánsok oldalán áll. A mai magyar ember, ha történelem-hamisításról hall, csak a II. világháború utáni 45 év hazugságaira gondol. Pedig a magyar történelmet nem a kommunisták, hanem már jóval előbbről napjainkig a protestánsok írják (és eközben enyhén szólva „kozmetikázzák”). Nem véletlenül írja Csóka Lajos: „Maguk a protestáns prédikátorok, akárcsak másutt Európában, bőven gondoskodtak a magyar katolicizmus erkölcsi hitelrontásáról és meggyűlöltetéséről. – Történetírásunk a katolikus megújhodás .. hősi és ébredő erőlködését, az akarásnak ezt a tudatos, de még megfelelő erőket nélkülöző feszüléseit mint alig számottevő jelenségeket szokta itt-ott szóbahozni. A kor protestáns rendjei azonban éberebbek voltak mai történetírásunknál is.”

Visszatérve a török hódoltság idejére, mint ezt a fent említett cikk, „A magyar katolicizmus története 1437-től 1645-ig” bemutatja, ez időben a katolikus egyház szinte minden vagyonát elvesztette, se papnevelésre, se – eleinte – könyvkiadásra, sajtóra nem volt pénze. Nem így a protestánsoknál, ahol „a protestáns főurak bőkezűen gondoskodtak a prédikátorok neveltetéséről német, holland és svájci protestáns főiskolákban”, valamint nyomdáról, tehát a könyvkiadásról is. „Anyagi erőforrásaitól megfosztva, papság és templomok nélkül, a PROTESTÁNS NYOMDÁK PERGŐTÜZÉBEN szinte emberfeletti feladatnak számított visszaszerezni a katolikus Egyház tekintélyét és híveit.” (Csóka Lajos)
     Ez a protestáns anyagi fölény és évtizedes előny miatt történhetett, hogy a magyar történelem-oktatás és irodalom-történet Mohácstól kezdve túlnyomóan protestáns eredetű és színezetű. A református esperes, Károli Gáspár nevét, ki ne ismerné: minden történelemkönyvben ő szerepel a Biblia első magyar fordítójaként. Amiben burkoltan az a vélekedést is tartalmazza, hogy a katolikus Egyháznak nem volt érdeke, hogy a nép is hozzá férhessen a forrásokhoz, csak latinul szólt az emberekhez, vagyis butította őket. Lehet valahol hallani Bátori Lászlóról, arról a pálos szerzetesről, aki már 1484 előtt lefordította a Bibliát? Vagy Káldi Györgyről, aki „1605-1607 között fordította le magyarra az egész szentírást, minden bizonnyal a középkori magyar fordításokat is felhasználva”, vagyis léteztek már régebben, a Bátorién kívül is, magyar katolikus Biblia-fordítások (csak éppen ezek abban a középkorban keletkeztek, amelyben éppen a katolikus lelkiség következtében, a szerzők még nem tartották fontosnak magukat megnevezni).
     Végig gondoljuk-e egyáltalán, hogy CSAKNEM EGÉSZ NEMZETI IRODALMUNK PROTESTÁNS? Hogy a magyar gyermekek nemzedékek óta leginkább protestáns költők, írók művein nevelkednek, szívják magukba a szellemi, lelki táplálékot? Hogy Kossuth, Arany, Vörösmarty, Kölcsey, Kazinczy, Petőfi, Jókai, Krúdy, Kosztolányi, de legfőképp Ady (akinek istenes verseit még a katolikusok is magasztalják, holott kevesen voltak annyira anti-katolikusok, mint ő), Madách, Móricz, Mikszáth, Illyés Gyula, Németh László művei milyen romboló hatással voltak, vannak a katolikus lelkiségre? Természetesen nem vitatom a felsoroltak művészi nagyságát, érdemeit, de azt igenis állítom, hogy – éppen magas művészi értékük miatt – protestáns gondolatviláguk, világlátásuk nagymértékben befolyásolja olvasóik szellemi, lelki fejlődését, méghozzá úgy, hogy nem is veszik észre, tehát nem is védekeznek ellene. Hogyan lehetne állhatatos katolikus érzületet találni, mély katolikus lelkületről beszélni egy olyan országban, amelynek himnuszát, szózatát, legnagyobb nemzeti drámáit, költeményeit protestáns vallású, szellemiségű emberek írták, akik ráadásul a katolikus vallást illetően elképesztő tudatlansággal is rendelkeztek?

A magyarországi vallási helyzetnek volt még egy sajátossága: ellentétben a többi európai országban kialakult állapotokkal, nálunk minden keveredett. A katolikus megújulás után vallási téren még a protestantizmus két fellegvárában, a Német Birodalomban és Svájcban is, egymástól tisztán elhatárolódó territóriumok alakultak ki. Vagyis a vallások helyileg nem keveredtek, voltak teljesen katolikus és teljesen protestáns területek. Ezáltal a vegyes-házasságok száma is elenyésző maradt.
     Nem így Magyarországon: mint Csóka Lajos írja, „A protestánsok még a prímások székvárosában is bátran prédikálnak a katolikusok, a pápa ellen.” Hazánkban évszázadok óta szinte alig akad vidék, amelynek lakossága egyvallású lenne, következésképpen olyan magát katolikusnak valló család, amelynek tagjai mind katolikusok lennének.

„Az egyházi szervezete közé elsáncolt is mindinkább elkülönül a katolikus magyarokétól, ami a magyar lélekben Mohács óta tátongó szakadéknak áthidalását még nehezebbé tette” – írja Csóka Lajos. A katolikus és a protestáns vallás nemcsak teológiájában, tételeiben, tanításában, de lelkületében is, sőt talán abban a leginkább, nagyon jelentősen eltér egymástól, amely tényről többnyire nem veszünk tudomást.

Hogy mindezen előzményekből a következtetéseket le lehessen vonni, először azt kell tisztázni, mit értünk a „katolikusnak lenni”, és ezen belül „hagyományhű katolikusnak lenni” kifejezés alatt? Katolikus az, 1) aki a katolikus tanokat ISMERI és elfogadja; 2) vallását gyakorolja, tehát betartja Isten és Egyháza parancsait; 3) életét e parancsok és törvények szerint alakítja.
     A II. Vatikáni Zsinatig, azaz csaknem KÉTEZER ÉVIG, csak az számított katolikusnak, aki ezeket a pontokat betartotta. Azóta azonban az Egyházban – történelmében még soha nem volt módon – olyannyira a katolicizmustól idegen szellem uralkodott el, hogy ez szükségessé tette egy új kategória, a „katolikus hagyományhoz hű katolikusok” körének létrejöttét. Ki tehát a katolikus tradíció híve: 1) aki MINDEN katolikus tant ismer és ELFOGAD, nem csak azt, ami az ő saját és kora ízlésének megfelel; 2) Istennek és Egyházának MINDEN, és nem csak a neki tetsző, az ő helyzetéhez és vágyaihoz alkalmazkodó parancsát, törvényét betartja; 3) életét, kerül, amibe kerül, MARADÉKTALANUL e parancsok alapján igyekszik irányítani.

Nos, ezen alapelvek tisztázása után sajnálattal kell megállapítani, hogy Magyarországon nem csak a katolikus tradícióhoz hű, de még „normál” katolikusok is igen kis létszámban vannak. Ami persze nem csodálható, ha papjaik viselkedését, szellemiségét tekintjük, hiszen mindenki csak azt tudja átadni, amije van. Ha a pap nem hisz többé a csalatkozhatatlan katolikus tanításban, ha nem tartja be egyháza erkölcsi parancsait, ha vallásának előírásait, szokásait megveti, elutasítja, híveitől, az általa vezetett emberektől sem várhat mást.
     Vegyük példaként az öltözködést. Ha az egyházközség papja nem csak hogy nem reverendát, de még tisztességes ruhát sem, sőt olykor rövid nadrágot hord, nem csodálkozhatunk, ha a templomokban, az áldozásra várók között, felül mélyen kivágott, alul jóval a térd feletti ruhát, nőknél nyáron kívül szinte kizárólag nadrágot, férfiaknál a leghanyagabb öltözéket látjuk. Emlékszem protestáns gyermekkoromra, arra az időre, amikor minden vasárnap istentiszteletre mentünk – mindig ünneplő ruhát öltöttünk. Ma kinek jut még eszébe a vasárnapi misére olyan ruhát ölteni, amit egy fontos tárgyalásra, egy vizsgára, egy ünnepélyesebb társadalmi eseményre magától értetődően felvesz?
     Kinek jut eszébe, hogy Isten iránti tiszteletét ki kellene mutatnia, ha az Egyház emberei sem teszik ezt? Az pedig természetes következmény, hogyha a tiszteletadás külső jeleit megtagadjuk valakitől, akkor lassan a belső tiszteletet is elveszítjük iránta. Így jött létre az a hatalmas közöny, amellyel a tabernákulumban VALÓSÁGOSAN JELEN LEVŐ Istennel szemben viseltetünk, amely az állva és a kézbe áldozást általános és elfogadható szokássá tette. A mai katolikus ott tart, hogy nem is veszi észre, milyen SZENTSÉGTÖRŐ módon viselkedik Ura, Megváltója, Teremtőjével szemben! Különösen az az elkeserítő, amikor időseket és klerikusokat lát állva, kézbe áldozni az ember. Azt tudjuk, hogy a zsinat óta a katolikus hittanoktatás milyen szellemiséget terjeszt, de ezek az emberek még a zsinat előtt jártak hittanra!

Mindezek után az a vélemény alakult ki bennem, hogy Mohács óta Magyarországon az igaz katolikus szellemiség, lelkület nem tudott tartósan – olyan mélyen, amely képes a nehéz időket túlélni – beleivódni az emberek lelkébe. Tisztában vagyok vele, hogy ez az állításom kissé önkényes és sokakban tiltakozást vált ki. Nem is tételként állítom, hanem csak egyfajta munkahipotézisként vetem fel, mely arra az Európában egyedülálló helyzetre próbál meg magyarázatot találni, amiben a katolikus tradíció hazánkban van, vagyis arra a hihetetlen állapotra, hogy hazánk csaknem az egyetlen volt katolikus ország, amelyben egyetlen idősebb, még a régi rítusban nevelkedett, felszentelt pap sem akar a régi miséről hallani, hogy kivétel nélkül minden 60 év feletti klerikus a legmerevebben elzárkózik előle.

A II. Vatikáni Zsinatot követően szinte egész Európában nem akadt olyan körzet, amelyben legalább egy pap ne maradt volna teológiai meggyőződésből hűséges a régi miséhez. Ha ez csak nyugaton történik, még meg lehet az anyagiakkal magyarázni: vagyis, hogy ott egy maroknyi hívősereg is el tudott látni egy papot, ha azt a tridenti rítushoz való hűségéért püspöke elűzte plébániájáról. De hát ez nemcsak nyugaton alakult így, hanem keleten is. A régi miséhez ragaszkodó hívek hazánkon kívül egész Európában találtak, ha nem is lakóhelyükön, de elérhető távolságban olyan papot, aki a zsinati szellemtől függetlenül a régi misét celebrálta, a régi katekizmust oktatta. Egyébként e papok támogatói alkották később a Szent X. Pius Papi Közösség híveinek legnagyobb részét. Nemcsak miután kiöregedtek, de még aktív működésük alatt is, híveiket Lefebvre érsek papjaihoz vezették és kápolnájukat a közösség rendelkezésére bocsátották.
     Még akkor is, ha a liberális papok a magyar katolikus egyház érdemének tartják, hogy a Szent X. Pius Papi Közösségnek nincsen magyar papja (tudomásom szerint EGYETLENKÉNT a közösség által gondozott országok között), ez a szokatlan tény még is csak árulkodik valamiről. Nevezetesen arról, amit az egész cikkben bizonyítani igyekszem, hogy Magyarországon a katolikus hagyományhoz való hűség mind a hívek, mind maguk a klerikusok körében minden más országéhoz képest elenyészőbb mértékben van jelen.

A vegyes vallású családokban, helységekben, iskolákban, baráti társaságokban felnövekvő, élni kényszerülő katolikus népesség képtelen katolikus érzületét, lelkiségét tartósan megőrizni. Fentebb említettem már, hogy a katolikus hit nem csak a katolikus dogmák, tanok elfogadásából áll, hanem a katolikus lelkiség megéléséből, a világgal való szellemi, erkölcsi szembenállásból, amely – és ez az, amit én állítok – Magyarországon már Mohács óta, de pláne most, egyszerűen lehetetlen, de legalábbis akkora erőfeszítést és tudatosságot igényel, amit különösen napjainkban aligha tud sok ember vállalni.
     A magukat ma is a katolikus Egyház tagjainak valló hívek között a két évezredes katolikus tanításhoz és szokásokhoz való ragaszkodás leginkább azok körében tűnt el, akik látszólag a leginkább kitartottak vallásuk mellett, azaz a zsinat óta is rendszeresen járnak templomba. Az ő vallási életük lanyhult el a legjobban, teljesen beleszoktak a „kényelembe”, abba, hogy hitük gyakorlása egyre kevesebb erőfeszítést igényel tőlük. Rajtuk igazolódik be legjobban Lefebvre érsek úr mondása, miszerint az új mise – bár érvényes –, azért káros, és azért kerülendő, mert lassan, észrevétlenül vallási ellanyhuláshoz, eltompuláshoz, a katolikus hit eltorzulásához, majd elkerülhetetlenül annak elvesztéséhez vezet. (Még akkor is, ha ennek az illető nincs és nem is lesz soha tudatában.) Ők azok, akik a legjobban elfelejtették, mi valójában a szentmise, mi is történik a szentmise alatt a templomban. Hogy a szentmise nem egy közösségi összejövetel, hanem Istennek bemutatott áldozat! Éppen ezért, ők azok, akik, ha tridenti rítusú misén részt vesznek, a legnagyobb értetlenséggel, közönnyel viseltetnek az ott látottak iránt. Holott ez a mise az, amiben többségük felnőtt. A tridenti rítus, gyermekkoruk és őseik rítusa mára már semmit nem jelent számukra, még emlékeket sem. Nem is csoda, hiszen 40 év szakadatlan novus ordo minden speciálisan katolikust kimosott az agyukból, érzékeikből.
     A vallásnak évtizedekig hátat fordító, a templomba ma visszatérők, vagy a katolikus Egyházba most megtértek érzékenysége az igazsággal, a katolikus tanítással szemben nem tompult el ennyire. Ők sokkal nyitottabbak a hagyományos tanítással, liturgiával szemben.
     És még egy, első pillanatra furcsának tűnő, holott valójában nagyon is érthető körülmény: a protestantizmus fellegvárának számító Debrecenben és környékén vannak ma a legnagyobb létszámban jelen a katolikus hagyományhoz ragaszkodók! Ez valószínűleg azért alakult, illetve alakul a világon mindenütt így, mert a kisebbségben, az eltérő szellemiségben való élni kényszerülés mindig nagyobb ellenállást vált ki, mint a szabadság, az engedékenység.

Így aztán aligha várható, hogy Magyarországon szeptember 14. után, egy-két kivételtől eltekintve, akadnak majd olyan csoportok, amelyek plébánosuktól a tridenti rítusú szentmise bemutatását követelni fogják. Azok az igen kevés, mondhatnám elenyésző számban levő, többnyire budapesti hívek, akik ragaszkodnak a tridenti miséhez – megkockáztatom azt a kijelentést, akik egyáltalán tudják, hogy miről van szó – továbbra is a Szent X. Pius Papi Közösség miséire fognak járni, hiszen – pillanatnyilag – Magyarországon ők az egyetlenek, akik következetesen kitartanak a zsinat előtti szentmise és a katolikus életvitel mellett. Ami e közösség magyarországi híveit illeti, a katolikus lelkület, szokások, életvitel már náluk is nagyjából feledésbe ment. Ezt mutatja az az ellenkezés, amivel minden, a közösség papjai által kinyilvánított katolikus szokásra való felhívást, például az öltözködésben, körük több tagja fogad. Mindez ellentétben van a külföldi helyzettel, ahol a közösség híveit már messziről meg lehet ismerni szolid, a katolikus erkölcsnek megfelelő öltözetük, viselkedésük, valamint a sok és feltűnően jól nevelt gyermek láttán. Nem véletlen, hogy a Vatikán akkor vette fel a Papi Közösséggel a kapcsolatot, amikor 2000-ben a szentév alkalmából Róma utcáin meglátta a rendezett, katolikus módon öltözködő, viselkedő civilek és klerikusok zarándok-tömegét. „Ilyet Róma évtizedek óta nem látott!” – a Szent X. Pius Papi Közösség római jelenlétét ilyen és ehhez hasonló címszavakkal üdvözölte a helyi sajtó.

A Szent X. Pius Papi Közösség egyelőre úgy működik tovább, ahogy a motu proprio megjelenése előtt, csaknem 40 év óta teszi. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, mi történik, ha a Vatikán teljesíti másik követelésüket is és visszavonja püspökeik – állítólagos – kiközösítését. Tudniillik ez esetben a püspökök, de velük együtt az egész közösség Róma jogfennhatósága alá kerül vissza. És akkor a pápa kötelezheti őket a megegyezésre. Ha ekkor sem engedelmeskednek, a szakadás egyházjogilag szabályosan jön létre. Csak reménykedni lehet abban, hogy nem ez történik, hanem megállapodnak egymással, és valami olyan szervezet alakul ki belőlük, mint a brazíliai Camposban vagy a Jó Pásztor Intézetnél.

Ami a lelkületből még a Szent X. Pius Papi Közösség magyar híveinél is maradéktalanul megmaradt, és ami a többi templomba járó katolikus körében mára nyomtalanul eltűnt, az a szakrális iránti érzék. Ha valaki látja, hogy a magyarországi templomokban hogyan közlekednek a tabernákulum előtt (a papok is!), milyen ruhában járnak, még az idősek is templomba, szentáldozáshoz, szinte rájuk szeretne kiáltani: Emberek, tudjátok, hogy ki előtt viselkedtek így! Tudjátok, hogy az előtt mentek el közönyösen, attól tagadjátok meg a legkisebb tiszteletet is, akinek egyetlen szemvillanása a földre sújthat benneteket! Aki teremtett és életben tart titeket! Aki kezében tartja az egész világot!
     A katolikus Egyház krízisének mélységét talán éppen ez a minden szent, minden katolikus tan iránti teljes közömbösség mutatja a legjobban. Alig pár évvel ezelőtt, ha egy templomban (misén kívül) imádkoztam, a mellettem mászkáló emberek még elhalkultak és figyelmeztették egymást, hogy ne zavarják áhítatomat. Ma ez már eszükbe sem jut – még a legrendesebbeknek sem –, láthatóan fogalmuk sincs már arról, mit jelent imádkozni, fogalmuk sincs arról, mit is csinálhat az ember egy templomban a misén kívül.

És még egy hazai sajátosság: ellentétben Európa többi országával, nálunk nincs egyetlen arisztokrata vagy jómódú, befolyásos ember, aki a tradíciót pártfogolná. Varsóban egy Párizsban élő lengyel grófnő ajánlotta fel házát e célra, Ausztriában többek között egy Brazíliában élő bárónő, Németországban és a többi államban az arisztokraták mellett számos nagy tekintélynek örvendő személyiség csatlakozott a tradícióhoz. Ehhez hasonló támogatottsága a magyar híveknek egyáltalán nincsen. A magyar hagyományhű katolikusok olyan ágrólszakadtak, olyan árvák és olyan az ország területén szanaszét szórva, magányosan, többnyire még saját családjukban is meg nem értve, magukra hagyatottan élnek, hogy csoda, hogy egyáltalán léteznek. Ilyen körülmények között nem is várható el, hogy közösséget alkossanak, jelentékeny módon képviseltessék magukat bárhol.

A klerikusok között már nem ilyen egyöntetű a helyzet. Munkahipotézisem másik igen kényes tétele, hogy Magyarországon – még jobban, mint máshol – a katolikus papképzés legalább egy évszázada – nem tartva be, illetve kikerülve Szent X. Pius pápa ezirányú rendelkezéseit – liberális, vagyis protestáns szellemiségben folyt és folyik. Ez magyarázhatja az idős papoknak a hagyományos liturgia és tanok iránti hihetetlen ellenszenvét. Ismertem Magyarország egyik legendás hírű papját és kolostori közösségét, akik a kommunizmus éveiben a leghősiesebben kitartottak a katolikus Egyház mellett. Az apácák, akik a legnagyobb politikai nyomás mellett is, a veszélyt lenézve közösségi életet éltek, rendi öltözete (a „rendszerváltás” után is) nadrág volt, papjuk, ugyan idős, de teljesen egészséges létére, ülve, asztali lámpa mellett mondta a szentmisét, a szentostyát az apácák egymás kezéből adták tovább, könyvtárukban a legliberálisabb teológusok könyvei sorakoztak, életükben a „kegyelem” kifejezést láthatóan soha nem hallották stb. Ezek az emberek a zsinat előtt jártak egyházi iskolába, szemináriumba, teológiára! Ilyen szokások, ilyen beállítottság nem jöhet létre, ha a nevelés valóban a katolikus tanítás szerint zajlik!

Ezzel szemben a FIATAL papok, szeminaristák között egyre nagyobb számban (még ha ez a szám az egészhez viszonyítva nem is jelentős) vannak olyanok, akiket nem elégít ki az a felfogás, amit ma a pap hivatásának tartanak: vagyis, hogy egy közösség elöljárói legyenek, nem pedig valóságos papok, ISTEN SZOLGÁI, akik naponta szent áldozatot mutatnak be az oltáron Istennek, akik szavukkal Krisztus Testévé és Vérévé változtatják a kenyeret és bort. Ezek a 20, vagy legfeljebb 30 valahány éves fiatalok problémáit a pápai motu proprio nem oldja meg.
     Annál kevésbé, mert a szemináriumokban nem arra képezték ki őket, hogy szervezkedjenek, a lelkiismeretükhöz és hivatásukhoz való hűségükből eredő problémáikat egyedül oldják meg. Amilyen kevesen vannak, annyi felé húznak, annyi felé próbálkoznak, ami nem csoda, hiszen nincs olyan vezetőjük, aki megfelelő tekintéllyel rendelkezne. Vagyis visszatérve kiindulópontomhoz, nincs egyetlen magyar püspök sem, aki segítségükre lenne.
     A püspöki vezetés és támogatás helyett egy részük ahhoz a már meglévő közösséghez csatlakozhat, amely már több éve küzd a régi liturgia ünneplésének lehetőségéért, elsősorban azonban nem teológiai okokból, hanem a régi liturgia szépségei iránti vonzódásból. E csoport tagjai, anélkül, hogy az új szellemiséggel szembe akarnának szállni, vagy abból bármit elvetnének, mindössze annyit akarnak elérni, hogy a régi misét IS rendszeresen ünnepelhessék.
     Másik közösségbe tartozás lehetősége egyelőre nem mutatkozik a tridenti misét celebrálni akaró fiatal, többnyire káplánként működő papok számára. Azoknak, akik teológiai meggyőződésből csak a tridenti misét szeretnék ünnepelni, a motu proprio hatályba lépése sem ad erre lehetőséget. És kérdéses, hogy ez a helyzet változhat-e, ha az előző társaság kapja meg a püspöki kartól a megbízást minden tridenti rítussal kapcsolatos Magyarországon felmerülő probléma megoldására. Ugyanis ebben az esetben valószínűleg szóba sem kerül egy személyi plébánia felállításának lehetősége (azaz, hogy azok a papok, akik bár elvileg elfogadják az újat, de maguk csak a régi misét akarják celebrálni, szervezett formában ezt megtehessék), amit pedig a pápai irat lehetővé tenne.

A jövő tehát a katolikus tradíció számára Magyarországon továbbra sem ígér semmi jót. A mai helyzetet figyelve, alig képzelhető el, hogy lesz – talán egyedül Debrecent és az említett csoport tagjait kivéve – olyan helység, ahol a hívek kérni fogják a tridenti rítusú mise bemutatását. A fiatal papok pedig csak remélhetik, hogy a pápa a hívek problémáját megoldó motu proprio után az ő problémájukra is hamarosan megadja a megoldást. Addig a katolikus hagyományhoz ragaszkodók számára az egyetlen lehetőség: hűségesen kitartani, ahogy elődeik a múltban számtalanszor tették, és amihez egyedül Istentől kérhetnek, mert csak egyedül Ő adhat erőt.