Ha a jelenlegi magyarországi állapotokat kívánjuk vázolni, nagyon fontos előre bocsátani, hogy ezt nem bántó szándékkal tesszük, s nem is óhajtunk senkit sem vádolni, csupán nem árt tisztában lenni tényekkel, hogy hol is tartunk valójában. Ezért megvizsgáljuk, hogy honnan indultunk, hová jutottunk, s valójában az elkövetkezendő évtizedekben mire is számíthatunk.

Ha hibákról a magyar kereszténység egész korszaka alatt beszélhetünk is, mégis megállapíthatjuk, hogy az államalapítástól kezdődően a katolikus hitet az állam különféle és igen hathatós eszközökkel támogatta, hosszú ideig a protestantizmus rovására is, s ez a helyzet csupán 1848-ban változott meg, de akkor is csak annyiban, hogy több keresztény, de csak keresztény felekezet állami támogatása valósult meg. Még a kommunista elnyomás idején is azt mondhattuk, hogy a történelmi felekezeteket eltűrte az állam, szemben a szektákkal, bár a materialista ideológia mellett tette le a voksot. Ez persze nem jelenti azt, hogy 1945 előtt az egyház szabad lett volna, hiszen a kiemelt állami bánásmódot súlyosan meg kellett fizetni, az állam erőteljesen beleszólt az egyház ügyeibe, a modern korban az egyház szinte az államigazgatás egy szeletévé vált, bár az egyház elvi függetlenségét és államok felettiségét az egyházi vezetők és teoretikusok igyekeztek hangsúlyozni. Elmondható, hogy nagyjából 1948-ig minden magyar állampolgárt – kevés kivétellel – egyben kereszténynek is lehetett nevezni, legalább is papíron mindenféleképpen. Ez volt az úgynevezett népegyházi korszak, a tömeges egyháztagság ideje. Mára viszont a nagy optimizmus korszaka lezárult. Sokáig a kommunista elnyomásra lehetett nyugodtan hivatkozni, hogy az egyházban található válság jelei ennek a következményei, az ateizmus állami ideológiája okozza a bajok jelentős részét.

1990-től viszont szabad az ország, s leszámítva az anyagi természetű politikai csatározásokat, a lelkiismereti- és vallásszabadság Magyarországon csorbát nem szenved. Természetesen az esélyegyenlőséget csökkenti a liberális propaganda által sulykolt egyházellenesség, de egy katolikus krisztushívőt hite gyakorlása kapcsán hátrányos megkülönböztetés nem éri.
     Ennek ellenére elmondható, hogy a katolikus hitüket gyakorlók száma az elmúlt pár évtizedben jelentősen csökkent. A népegyház korszaka végképp lezárult. Ma már nem természetes, hogy a megszületett gyermeket megkeresztelik, s az egyházi temetések száma is csökken. Ma már azt élhetjük meg örömként, hogy a 2004-es statisztika szerint minden második gyermeket még mindig megkeresztelnek. A rendszeresen templomba járók számaránya 2-3 % az optimista becslések szerint. Persze, az is igaz, hogy az összlakosság körülbelül egyharmada nem hisz Istenben, tehát kétharmada igen, az utóbbiból a fele nem kér az egyházi intézményrendszerből, a másik fele, tehát az összlakosság egyharmada a maga módján vallásos (néha elmegy templomba), s csupán egy, a már előbb említett maradék az, amelyik rendszeres templomjáró.

A vallásosság tehát ma már a társadalom számára nem természetes. A kereszténység kisebbségi létbe szorul, ezért is nevezik korukat az új evangelizáció korszakának. A hittanár-képzéseken arra hívják fel a figyelmet, hogy a hívő gyermek „kibérmálkozik” az egyházból, s idős koráig, a halál-közeli lét krízishelyzetéig nem is jelentkezik a templomban. Mi tehát a teendő? A felnőttek megtérítése, templomi közösségekben való megtartása a cél, hogy a közép-korosztály ne hiányozzék a templomokból.
     Sokan a II. Vatikáni Zsinatot okolják a jelenlegi helyzetért, amelynek hatására az egyházi tanítóhivatal bizonytalankodását lehetett megfigyelni, az ökumenizmus téves értelmezése összemosta a különböző felekezetek közötti jelentős különbségeket, amely a templomi látogatottságot erősen visszavetette: „Minek törjem magamat a katolikus fegyelmi előírások megtartásával, ha mások is eljuthatnak lelkiismeretük szavának követésével az üdvösségre – ezt teszem majd én is.”
     Az 1960-as évekhez képest világszerte az akkori templombajáró katolikusok számának egytizede jár csak jelenleg rendszeresen temploma. Hogy ez hányfajta okra vezethető vissza, nehéz lenne megmondani. Valószínűleg az elmaradozó hívek is sokáig keresnék a konkrét okot, mielőtt választ adnának. A terjedő szubjektivizmus eszméje a szándékra, a hitre általában, nem pedig a konkrét cselekedetekre, az isteni és egyházi parancsolatok megtartásra helyezi a hangsúlyt. Sokan elavultnak tartják az ünnepi nagymiséket, zarándoklatokat, rózsafüzér ájtatosságokat, litániákat, sajnos még a papság körében is. Nem véletlen, hogy II. János Pál és XVI. Benedek pápa is annyit volt kénytelen írni az Oltáriszentség tiszteletének fenntartásáról és katolikus gyakorlásáról. Kérdés, hogy a megjelenő új istentiszteleti formák mennyire felelnek meg a katolikus identitásnak és dogmatikának.

Mindenki számára ismert, hogy a világi hívek számának drasztikus csökkenése magával hozta a papi hivatások csökkenését is. A II. Vatikáni Zsinatot nagy várakozás kísérte. De a papság addigi privilegizált helyzetét a zsinat dokumentumaiban tompította, miközben félúton megállva, a teljes liberalizáció felé sem mozdult el. Ezzel sem a tradicionalista, sem a modernista réteget nem elégítette ki, jelentős kiábrándulást szülve, amelynek hatására a papnevelő intézetek lassanként kiürültek. Jelenleg a papi hivatás – amely továbbra is komoly lemondásokkal jár – sem anyagilag, sem erkölcsileg nincs megbecsülve.
     A papság fizetése alacsony, a lakosság átlagjövedelme alattinak mondható, főleg értelmiségi körökben. A papság műveltsége is már elmarad az országos átlagtól, a világi felsőoktatás kiterjedése olymértékű, hogy egy átlagos magyar egyházközség hívei között olyan többdiplomás családok is találhatóak, akikkel a pap nem tudja felvenni a műveltség-beli versenyt, amely komoly kisebbségi érzés kialakulásához vezet, s amely kirekesztheti őt a helyi társadalmi elitből, ahelyett, hogy annak lelki, szellemi vezetőjévé válna, ami a cél kellene legyen. Sajnálatos, hogy többen akkor foglalkoznak utoljára tudományos teológiai kérdésekkel, amikor pappá szentelik őket. Nem képezik magukat, megragadnak a több évtizedes, lassanként megkopó, a világgal és a tudománnyal nem haladó ismereteik szintjén, amely elidegenedésüket a társadalomtól és a kor problémáitól tovább növelik.
     Ráadásul a mai elidegenedett társadalmunkban a pap kiszolgáltatott és magányos. Egyedül élnek, a következő paptestvér kilométerekre lakik, a papi lakóközösségek (pl. egy házban lakik a plébános, a káplánjaival, egy-két segédlelkésszel és világi szolgálattevővel, személyzettel) megszűntek. Sokan bezárkóznak plébániájukra, a szomszéd kollégákkal és a püspökséggel is csak a legszükségesebb, kötelező, hivatalos érintkezésre szorítkoznak, kiszakadva így a híveik, a településük, a helyi és a világegyház eseményeiből. Ez pedig tovább rontja életminőségüket. A papi hivatással felhagyók száma az aktív papság 10 %-át is meghaladja.

Egy átlagos pap heti elfoglaltságát – a breviárium elmondása mellett – a hétköznapi iskolai hittanórák, a temetések, esetleg egy-egy szentmise celebrálása, hétvégén több – akár három-négy-öt – szentmise, esetleg keresztelők és esküvők teszik ki. Vidéken akár 14 falu ellátása is tartozhat egyetlen paphoz. Így sok helyütt már nincs is a templomban szentmise, csupán lelkipásztori kisegítők által tartott igeliturgiák vannak. Ez persze általában nem zavarja a híveket, mert az áldoztatással egybekötött igeliturgia és a szentmise közötti különbséget nem különösebben érzékelik. A kápláni időszak nagyon rövid, az egyházmegyékben szinte alig akad káplán (csak a legfiatalabbak), igen hamar plébánosi kinevezéshez lehet jutni, nagyobbrészt olyan helyen, ahol egyedül kell a feladatot ellátni, mivel káplánt a püspök nem tud biztosítani, mert nincs elég pap. A fogyatkozó papi létszám mellett így a világi segítőkre egyre több feladat hárul. A világiak mellett meg kell említenünk az állandó diakónusok mint felszentelt klerikusok jelenlétét is, de számuk elenyésző, van olyan egyházmegye, ahol egyetlen egy sincs belőlük, bár lelkes és áldozatkész jelentkező azért akadna.

Ma a papok nehezen jutnak el a hívek személyes megszólításához. Átlagosan ma Magyarországon egy papra ezerötszáz hívő jut, bár rendkívül aránytalanul. Kisebb falvakban és történelmi belvárosi területeken ez egy-kétszáz hívet is jelenthet, amíg a külvárosokban akár harmincezer ember is tartozhat egy plébániához, amelyet két-három pap lát el legfeljebb. Pedig pont az urbanizáció az egyik legnagyobb ellensége a személyes keresztény kapcsolatkiépítésnek és megtartásnak.

Sokkal több pap hal meg egy évben, mint ahány személyt pappá szentelnek. A püspök így nehezen vagy alig tudja megoldani egy-egy megüresedett plébánia pappal való ellátását. Tehát sok papnövendékre lenne szükség, hogy az egyházmegye ellátottságának színvonala ne csökkenjen. Van olyan magyar egyházmegye, ahol az elmúlt tizenöt évben így alakult a papság statisztikája, ötéves bontásban: 200–120–60. Látható, hogy az 1940-es és 50-es években szentelt generáció tagjai esnek ki – nyugdíjazás vagy haláleset miatt – a szolgálatból, az azt követő évtizedek pedig már nem jeleskedtek a szentelések számának területén. A papság átlagéletkora ma már a nyugdíjas kor környékén van.

De a papnevelés is komoly problémákkal küzd. A jelentkezők száma alacsony, így a felvételi vizsgán komolyabb válogatásra nem kerülhet sor, örülni kell a jelentkezőknek. Csak a nyilvánvalóan legalkalmatlanabbak jelentkezését utasítják el. Magyarországon nem minden egyházmegye tart fenn külön szemináriumot, hanem együttesen oldják meg a papképzést. A jelentkezők között sajnos sok a frissen megtért, akik gyökerek nélkül érkeznek, így a keresztény életvitelben nem rendelkeznek kellő rutinnal. Sokan a „megélhetési papság” kategóriájába tartoznak, amely azt jelenti, hogy az élet más területén nem tudtak érvényesülni, s ezt tekintik egyedüli lehetőségnek. Gondot okoz a homoszexuális hajlam drasztikus kezelésének hiánya is.
     A Trienti Zsinat előtt nem volt szervezett papképzés, a plébániákon, illetve a székesegyházak melletti iskolákban képezték a papságra vágyódó ifjakat. A felszentelésnek csupán az volt szellemi feltétele, hogy a jelölt tudjon latinul olvasni, és olyan szinten értse a felolvasott szöveget, hogy arról röviden, népnyelven beszélni tudjon a híveknek. A szervezett papképzés a Trienti Zsinat következménye. A papképzés egyházmegyei feladat, a püspök felügyelete alatt működnek a papnevelő intézetek. Magyarországon a török kor alatt – a püspöki székek gyakori betöltetlensége és a papneveldék hiánya miatt – a gyakorló papság adta át az ifjaknak a tudást, amely így elég hiányos volt, majd egy rövid barokk virágzás után a felvilágosodás, a jozefinizmus és a 19. századi kultúrharc pecsételte meg a magyar katolicizmus sorsát, amely irányzatok hatására inkább képeztek jó állami hivatalnokokat, mint a hitükhöz és egyházukhoz hű papokat.
     A kommunista időkben szintén komoly tisztogatás folyt a teológiai tanári kar sorai között. Jelenleg biztató, hogy több papnevelő intézet mellett működő felsőoktatási intézmény nem csupán főiskolai, hanem egyetemi diplomát is ad már, nyelvvizsga kötelezettséget is előírva, bár a diploma ma sem feltétele a pappá szentelésnek.

A paphiány természetesen kihat a fegyelemre is. Nehéz a püspököknek úgy rendet tartania a papság soraiban, hogy mindenki jól tudja, nagyon súlyos botránynak kell ahhoz történnie, hogy egy papot a püspöke felelősségre vonjon, hiszen a nagy paphiány miatt mindenkire nagy szükség van. Az egyházmegyék helyzete sem egyforma. Van, ahol a püspök könnyebb helyzetben van, de vannak olyan területek, ahol a civil lelkipásztori kisegítő munkatársak száma lassanként meghaladja a felszentelt papok számát. Vannak olyan helyek, ahol a plébános feladatait világi személy látja el, természetesen komoly megszorításokkal. A városok helyzete még elfogadható, de vannak olyan falusi misézőhelyek, ahol szentmise csak kéthavonta van. Az ördögi kör itt kezdődik: a papi jelenlét hiánya csökkenti a hívek buzgalmát, amely viszont a papi hivatások mennyiségére hat kedvezőtlenül: így jutunk el az egyre kevesebb pap, egyre kevesebb rendszeresen ellátott területek problematikájához.

A paphiány tehát azt eredményezi, hogy a világi krisztushívőkre egyre több feladat hárul. Főleg a nagyobb városokban a népi vallásosság formulái kikoptak, s a II. Vatikánum szellemében a vallásosság kifejeződéseinek újabb és újabb megnyilvánulásai jöttek létre. Ezek a civil kezdeményezések vagy plébániai kisközösség formájában vagy plébániákon átívelő szervezetté alakultak, de vannak olyan nemzetközi lelkiségi mozgalmak is, amelyek Magyarországon is gyökeret vertek. Ezek a szervezetek más és más mozzanatát ragadják meg a kereszténységnek, hasonlóan, mint ahogy az egyes szerzetesrendeknek is különböző a karizmája. A csoportokat általában papi személy felügyeli, de vezetőik világiakból kerülnek ki. Jellemzőjük a testvériesség, a teljesen demokratikus szerveződés, némelyik egyesületi formában civil bírósági bejegyzést is nyert.
     Fontos megállapítani, hogy ma már a plébánia sem csupán egy területileg körülhatárolható egyházi közigazgatási egységeknek tekinthető, hanem a plébánia a közösségek közössége, tehát a plébánia kifejezés alatt ma már nem a plébános és segédszemélyzetét kell érteni, hanem minden templomba járó személyt. Tehát az a cél, hogy a híveket a különböző plébániai megmozdulásokra is meg lehessen szólítani: pl. baba-mama klub, idősek napja, családosok hittanja, énekkar, ministránsok köre, karitász-csoport, magányosok, özvegyek, elváltak pasztorációja. Elmondható, hogy az egyház megújulását nagyban elősegíti a civil kezdeményezések sorozata, miközben az egyházi vezetésnek őrködnie kell azon, nehogy az egyházi tanítással ellentétes elveket valló közösség kerüljön az egyház kebelébe, még akkor is, ha a létrehozóit a jószándék vezérelte. Egyre több civil szerez teológiai végzettséget, hittanári diplomát, amellyel ha nem is kíván kereső foglalkozást űzni, tudását kamatoztathatja a különböző közösségekben. Az új egyházi törvénykönyv arra is lehetőséget ad, hogy egyházi bejegyzéssel támogassa a krisztushívők egyesülési jogát, de erre a legritkább esetben kerül sor. A klérus eltűnésével egyidőben tehát a laikusokra egyre több feladat hárul.

Még száz évvel ezelőtt is elenyésző volt a migráció. A falu vagy város egyszerre volt gazdasági közösség (közös terménybetakarítás vagy szüret), kulturális közösség (aratóbál vagy szüreti bál) és szakrális közösség is (a plébánia közössége megegyezett a település lakosságával). Ma már a keresztények kisebbségbe kerültek, a vallásosságot a társadalom nem támogatja, nem jár semmiféle előnnyel, senkinek sem (vagy csak igen keveseknek) fűződik ahhoz evilági érdeke, hogy vallásos legyen. Ennek az a pozitív következménye van, hogy a megszokásból templomba járók kivételével egyre többen tudatosan választják Krisztust, így a vallásosság színvonala emelkedik.
     Ennek ellenére leszögezhetjük, hogy a hívek jelentős részének vallási műveltsége az elsőáldozók színvonalán megreked, így krízis esetén katolicitását nem tudja megvédeni a támadásoktól, életválság esetén megnő az esélye a hitehagyásnak is. Ezen a különböző kisközösségek sem tudnak nagyon segíteni, mert sok esetben a tagság csupán a keresztény életérzés megéléséért jár oda, nem cél a mélyebb teológiai ismeretek megszerzése, sőt, ezt sok esetben károsnak is tartják, mert a hitet nem a tudásnak tulajdonítják, hanem érzelmi döntésnek (=Jézus szeretete, nem pedig ismerete).

Az elkövetkezendő évtizedekben világviszonylatban is nagy átalakuláson megy át a katolikus kereszténység. A tradicionális népegyházi forma teljes lebontásra kerül, a pluralista társadalom hatására különböző karizmájú közösségekben él tovább a kereszténység, a híveket megtartó erő a közösséghez tartozás lesz, a plébániai keretek fellazulnak, sokan nem a lakóhelyük szerinti, hanem a számukra szimpatikus vagy más miatt előnyös plébániára járnak szertartásokra, így a plébánosok feladata elsősorban a világiak által vezetett hívő közösségek lelki támogatása lesz. Ennek a jelei már láthatóak, hiszen már most sok vidéki plébánián világiak vezetik le a vasárnapi szertartásokat is, s a plébános havonta – ha eljut a plébániára, ahol gyóntat, feladja a betegek kenetét, ritkán szentmisét mutat be – nagy mennyiségű konszekrált ostyát helyez el a templomi szentségtartóban a világi kiszolgáltatók számára. A keresztelés, temetés és igeliturgiák levezetése már a lelkipásztori kisegítők feladata.

A klerikalizmus kora tehát leáldozott. A paphiány következményeként a keresztény közösség mozgatói a civil munkatársak, a pap csupán felügyeleti funkciót lát el, illetve olyan feladatokat, amelyek kizárólagosan a szent rend tagjai által gyakorolhatók.

Mi a megoldás? Rengeteg imádság papi hivatásokért, gyermekkortól kezdődő tudatos katolikus nevelés, amelynek a hittanórák, kiscsoportos foglalkozások és minőségi liturgia lépezik az alapját. Felnőtt korban annak a közösségnek kell megtartó erővel rendelkeznie:
     amely büszke katolikus voltára;
     amely képes és hajlandó is hitét megvallani embertársai előtt;
     amely képes megbecsülni papjait;
     amelynek hivőserege nem riad vissza a hősies áldozatoktól sem, amellyel katolikus keresztény közösségét fenntartani és működtetni akarja.