Az ember teremtése óta hódol Teremtőjének. A társadalomtudomány álláspontja szerint az ember létezésétől fogva voltak olyan szent helyek, amelyek elkülönültek a profán világtól, amelyekre minden egyes ott élő személy szentként tekintett, tehát a szakrális és a profán elhatárolódása a kezdetektől fogva jelen volt. Ezekben az esetekben természetesen nem kell valami különösen nagy dolgokra gondolnunk: ez a szentnek tartott valami egy-egy szikla, hatalmas, különleges formákkal megáldott fa vagy más, az átlagostól eltérő természeti képződmény is lehetett. Az ember tudta, hogy oda nem illendő akármikor belépni, az a terület valami magasztosabbat jelképez, s megközelítése csak közösségi keretekben, különleges alkalmak esetén szabad. Olykor esetleg az egyes személy is beléphetett oda, de csak egzisztenciális krízishelyzet vagy az élete nagy döntéseinek meghozatala előtt.
     A következő lépésre akkor került sor, amikor megjelent a társadalmi munkamegosztás. Ehhez meghatározott színvonalú közösségi szervezőképességre volt szükség. Kialakult a vezetők és a vezetettek csoportja, s ezeken belül is megjelent a különböző feladatok megosztása. A törzsi-nemzetségi társadalomban a nők általában a gyermeknevelés és a növényi táplálék begyűjtésében vittek meghatározó szerepet, míg a férfiak a védelmi funkció ellátása mellett a vadászat útján gondoskodtak a közösség számára elengedhetetlen húsételek beszerzéséről. A földművelés elterjedésével, a neolitikus forradalom következtében alakultak ki a törzseket átfogó nagyobb szervezeti egységek, amelyek már a mai értelemben vett állam előképei. Egy meghatározott fejlettségi szint szükséges ahhoz, hogy olyan életszínvonal és létbiztonság teremtődjék, amelyben egyeseket már nélkülözni lehessen a közvetlen termelő munkában. Így alakult ki a kizárólagosan a közösség vezetésével, vagy a hadászattal, vagy az adminisztrációval foglalkozó, vagy – s ez a mostani témánk – kizárólag papi feladatokat teljesítő személyek köre. Természetesen nem kizárt, hogy az előbbi funkciók keveredjenek, vagy egy személy akár ezek közül többet is egyszerre birtokoljon, de az egészen bizonyos, hogy szembetűnően elkülönültek a kézműves és földművelő lakosságtól.

A papság – különleges helyzetéből fakadóan – a társadalom szellemi elitjéhez tartozott, a papságnak volt lehetősége (ideje, pénze és késztetése) magát tovább képezni, akár spirituális, akár más tudományok tekintetében. Ideje volt, hiszen életének jelentős hányadát a szemlélődés tette ki, pénze, hiszen az adományok folyamatosan érkeztek az isteni erők közbenjárását kérőktől és elnyerőktől. Késztetésük pedig az egészséges tudomány-éhségből fakadt. Így nem véletlen, hogy ismereteiket az állam nem csupán a Szenttel való párbeszéd kapcsán igényelte, hanem a tudományos ismereteikre is erősen támaszkodott. Ismert tény, hogy az ókori egyiptomi papság csillagászati ismerete nélkül nem tudták volna az öntözéses földműveléshez szükséges folyó-áradás idejét megállapítani. Szent István magyar király is kihasználta a nyugati papok közigazgatás-szervezeti ismereteit, amikor megvetette a magyar feudális állam alapjait, és ugyanígy a középkori magyar hadsereg derékhadát is a magyarországi egyház által felszerelt egyházi bandériumok adták. Nem is csoda, hogy az 1526-os mohácsi csatatéren szinte a teljes magyar katolikus főpapság – mint a magyar hadak fővezére – odaveszett.

A kereszténység elterjedésével az egyháziaknak tehát – csakúgy mint korábban a pogány papságnak – jelentős szerep jutott a társadalom formálásában, s ha saját életükben a szakrális és a profán teendők egyaránt jelen is voltak, feladatuk gyakorlásában ezt látható módon elkülönítették. Tevékenységükkel a szakralitás iránti igényt és tiszteletet – mely az emberrel bizonyos fokig vele születik – a nép körében még jobban fejlesztették.
     Az elmúlt ezerötszáz évben felépült keresztény templomok is mutatják a profán és a szakrális elkülönülését. A templom szent hely, belépéskor a férfiak leveszik a fejfedőjüket, amelyet a társadalmi érintkezésben csak a szolga tesz meg ura előtt. Tehát a társadalom legmegbecsültebb tagja is semminek számít, amikor az Úristen házába belép. De a profán, nem felszentelt személy itt nem juthat túl messzire. Legkésőbb a szentélyrekesztő építmény, amely lehet fal, rács, több lépcsőfok, mely élesen elválasztja a templom hajóját a szentélytől megálljt parancsol neki. De még a szentély is tagozódik, a profánt e választófalon túl még a kórus is elválasztja a „szentek szentjétől”, hiszen a hajóhoz közelebb az énekkar, a kórus helye van, s csak e mögött helyezkedik el az apszis, ahol a legnagyobb misztérium által övezve a szent cselekmény folyik. Így különül el a szent és a profán, a szent szolgálatot közvetlenül vagy közvetve végzők és a nép.

Ez után a történeti és elméleti bevezető után tehetjük fel a kérdést, hogy hol tartunk ma. A protestantizmus mély sebeket ejtett a szent és a profán kiegyensúlyozott viszonyában. Luther Márton kétségbe vonta a papság szükségességét, ezzel a felszentelt személyeket kikapcsolta a vérkeringésből. Kálvin János továbbment, s az áldozatbemutatást is megszüntette. A felvilágosodás gyalázatos rágalomhadjáratot indított az egyház és a papság ellen, amelynek a hatása a mai napig tart, s a megtévesztett emberek nagy tömege kezeli tényként az előadott hazugságokat. Ezzel a társadalomban az anyaszentegyház elvesztette szent voltát, sárba tiporták, a történelem és a haladás kerékkötőjének, s feudális kori bűnözés melegágyának és a népet elnyomó, profán szervezetnek állították be. Ennek ellenére évszázadokon keresztül még az egyház ellenségei is távolságtartó tisztelettel szemlélték az egyházat.
     Mára azonban a liberalizmus gátlástalansága végleg az egyház profanizálása mellett szállt harcba, az alábbi kijelentéseket használva: ez is csak egy szolgáltatás, ráadásul csak egy szűk réteg számára, amelyik ezt igényli; ezért minden bevétele után fizessen adót, kezeljük úgy, mint egy gazdasági vállalkozást, s a szolgáltatást igénybe vevő ügyfelek (=hívek) tartsák el.

De nemcsak külső okokat kell okolnunk, amikor arra keressük a választ, hová tűnt a modern ember életéből a Szent. Elegendő a kortárs katolikus templomépítészetet és elveket szemügyre venni. A szentély fogalma ismeretlen, helyette presbitériumot említünk, azt a helyet, ahol a papság tartózkodik. Tehát nincs többé szentély, ahol a Szentek Szentje van, elrejtve, misztikusan, hitünk szent titkaként. A pap sem a magasztos trónuson ül, mint Isten helyi képviselője a közösség előtt (sőt: ennek ma már a látszatát is kifejezetten kerülni kell), hanem az ún. papi széken. Az sem előírás már, hogy az oltár lehetőleg a szentély apszisában legyen, elkülönülve és három lépcsőfokkal magasabban a környezetétől, hanem szinte a hajóban, a néptől körülfogva, sokszor csupán egy egyszerűbb faasztal formájában. A szent és a profán ily módon összekeveredik.
     Ha elnéző jóindulattal közeledünk a kérdéshez, persze mondhatjuk, hogy mára, a „felvilágosult kereszténység korában” az egész templomtérre kiterjesztést nyert a szent fogalma. Ez esetben viszont az nem világos, miért hagyjuk a turisták és más hasonló személyek által összejárkálni.
     Igazságtalanok lennénk viszont, ha nem említenénk, hogy ma már – több évtizednyi modernizmusból fakadó kudarc megélése után – azt ajánlják, hogy az ambó (felolvasó állványzat) és az oltárasztal legyen újra kőből, és így elmozdíthatatlan, s bár e törekvés mögötti szándék lehet örömteli, mégis szomorúan kell megállapítanunk, hogy ez a liturgikus térből fakadó üzeneten mit sem változtat, azt nem csak fogadni, de küldeni sem képes.

A modern templomépítésben a legérdekesebb kérdés így hangzik: hol legyen a tabernákulum az Oltáriszentséggel? Ha a régi, használaton kívüli oltáron hagyom, akkor a pap a mise alatt a hátát mutatja neki. Háttal a szentnek? Nem jó megoldás. Kerüljön egy mellékoltárra? Ezzel már el is küldtük a Legszentebbet a szentélyből a hajóba. Új templomoknál pedig azt javasolják, hogy épüljön egy külön szentségi kápolna. Ezzel még magából a templomból is száműztük az Urat. Mi lesz így a templomok sorsa? Profán imaházzá válnak? Persze, ettől még a szentségi kápolnák nyitva állhatnak, oda be lehet térni imádkozni, de ebben az esetben a templom csak a gyülekezeti alkalmak közösségi tere lesz, elvesztve elsődleges szentségi tér-jellegét, amely mind a katolikus érzülettel, tanítással, mind az évezredes hagyománnyal ellenkezik.
     Ezek után nem csoda, ha a katolikus krisztushívő is megzavarodik. Van olyan templom, ahol a kriptalejáró a sekrestyéből nyílik, s a hívek és nem-hívek akár a mise alatt is átjárnak a szentélyen, amelyben a már régen elbontott áldoztató rácsok sem gátolják őket ebben. Igen gyakori, hogy vasárnapra marad a templomi ügyintézés (esküvő, temetés, keresztelő megbeszélése), s ilyenkor az érintettek a hajóból a szentélyen át közelítik meg a sekrestye melletti irodát, s ez a plébánost láthatóan még csak nem is zavarja. Keveredik a szent és a profán, és a profán lassan, de biztosan elnyeli a szentet. Ijesztő, hogy ma már senki sem fél a templomból lopni. Misék alatt idegenek járkálhatnak a templomainkban, sok férfi-turista már a sapkáját sem veszi le.

Az új liturgikus ruházati divat kapcsán a ministráns már alig különböztethető meg a paptól. Van olyan hely, ahol a ministráns bontja szét a kelyhet, még a paténát is saját kezűleg helyezi a korporáléra. Igen elterjedt szokás, hogy mellőzik a kehelytakaró és a vélum használatát. Az a kehely, amely a szent vért tartalmazza és az a cibórium, amely Krisztus Szent Testét hordozza, csupaszon áll a világ előtt. Újabban a cibóriumot letakaró, régen csodálatosan egyszerű, de mély szimbolikát felvonultató hímzéseket tartalmazó kendő használata is ritkul. Pedig ezek a takaró textíliák egyértelműen jelezték a szent edények elkülönítését a profán világtól.
     Legalább ilyen meglepő, amikor egyszerű laikusok, például sok helyütt egy idősebb hölgy áldoztat, esetleg fehér kukullában (albában), s csak annyi különbözteti meg a felszentelt paptól, hogy nincs stóla a nyakában. A szertartások nem csak anyanyelvűek lettek, de jelentősen egyszerűsödtek is. Sok szakrális jelképet használó mozdulat, kifejezés, anyag kimaradt az 1970-es években megreformált liturgiákból.

Régebben térdelve áldoztunk, ezzel is kifejeztük hódolatunkat és kicsinységünket az Úr Jézus előtt. Ma a szentmisében alig térdelünk, s többet üldögélünk, mint állunk. Ma már ódivatúnak számít a litánia vagy a rózsafüzér ájtatosság, amely alkalmakkor térden állva könyörgött a nép irgalomért a Teremtő Istenhez vagy kért közbenjárást a szentektől. A rózsafüzért a legtöbb templomban világi hívő vezeti. Pap ebben már nem is vesz részt. Mi ennek az üzenete? Kevésbé fontos? Ez nem szent imádság?

A papság liturgián kívüli ruházata is megváltozott. Sokan csak a legritkább esetben veszik fel a reverendát. A papi civil gyakorlatilag csak egy különleges nyakszabású ingre korlátozódik, amely a fekete reverenda helyett ma már a legkülönbözőbb színekben pompázik. A mai világban már a pap sem burkolja testét a világtól elkülönülő öltözetbe. Persze ettől még Krisztust magára öltheti, de megjelenésében profanizálódott. Közben pedig egyes szekták magukat lelkésznek nevező tagjai büszkén virítanak papi civilben, nemtől és kortól függetlenül.

De nem csak a szent helyek és a szent személyek profanizálódtak, hanem profanizálódott a kor is. Ma nem az ember a legfőbb érték. Az ember lelke és üdvössége a magánügy világába száműzetett. Az idő – a mondás szerint – pénz. Ma pedig a pénz a legfőbb érték. Tehát az idő feladata a pénz előállítása. Így a többség szerint csak az az idő hasznos, amelyet munkával töltünk.
     A katolicizmus ora et labora elvét már a korai protestantizmus felváltotta „a munka egyenlő imádság” elvével. Az ebből fakadó gazdasági szemlélet, amely mára egyeduralkodóvá vált, az embert arra kárhoztatja, hogy minél többet dolgozzon és pénzben kifejezhető hasznot termeljen. Ma már a munkaerő-piacon elvárás, hogy a munkás a munkaidőn túl is hajlandó legyen dolgozni, a családdal eltöltendő idő rovására is. A túlmunka ma már alap-elvárás, természetes. Az Istenre, családra, barátokra, rászorulókra szánt idő: időpocsékolás. Viszont a hétköznapi embertelen hajtásban a fizikai kikapcsolódás a hétvégére marad, ha a munkaadó biztosítja a hétvégi munkaszünetet. A kimerült, túlhajtott ember viszont csak vegetál, ünnepelni nem képes, kikapcsolódását egyre harsányabb mulatságokban keresi. Üres a templom, tovatűnt a családi fészek melege, erre már nincs idő. A szent idő nem szerepel a határidőnaplóban.

Mi lehet a megoldás? Újjászületni a hitben, ahol a hétköznapok forgatagában újra meg tudjuk majd becsülni a szentet. Ismételten meg kell tanulni értékelni és megbecsülni az ünnepeket, amelyeket nem arra használunk fel, hogy bepótoljuk az elmaradt házi vagy munkahelyi munkát, vagy – ami még sokkal rosszabb – mindenféle profán programmal „kitomboljuk” magunkat. Az ünnepnek újra arra kell szolgálnia, amire a Teremtő adta: álljon meg a teremtett, hogy hálát tudjon adni Teremtőjének. Az ember üdvössége érdekében szükséges és elengedhetetlen, hogy erre időt szánjon.
     Betartva Isten parancsát, szentelje meg ismét az ünnepnapot, és így birtokában lehessen megint a régen volt, de mára elveszített SZENT IDŐ-nek. Megtalálja újra azt a területet, ahol meg tud szabadulni a profán szennytől, és fel tud töltődni lelkében: ez pedig a SZENT HELY. És kell, hogy akadjon számára olyan lelkivezető, pap, akiben megbízhat, és aki elvezeti Istenhez: ő a SZENT SZEMÉLY.

Add, hogy megbecsüljük templomainkat, szentségeidet és a szentelményeket! Adj, Uram, alkalmas és szent életű papokat! Adj nekünk, Uram, tisztes megélhetést, amely nem kényszerít minket arra, hogy Tőled és családjainktól vegyül el az időt! Ámen.