„Íme, most van az üdvösség napja”
(2 Kor 6,2)
Írta: P. Gräf Richard

Olyan szenvedéllyel, oly szent lelkesedéssel, annyira egészen fenntartás nélkül senki sem mondott «Igen!»-t az Atya akaratára, mint Üdvözítőnk. «Egészen kiüresítette önmagát.» (Fil 2,7) «Igen, Atyám!» Számunkra sincs más út a tökéletességre, mint az, hogy egyesüljünk a Megváltó példájára az Atya akaratával; nincs más út, mint az Atya akaratára mindenkor és mindenben «Igen!»-t mondani. Nincs nagyobb és tökéletesebb istentisztelet, mint Isten akaratának teljesítése. És ebben van számomra is az út a lehető legnagyobb boldogság felé.
     Már «a világ alkotása előtt.» (Jn 17,24) az Atyaisten megállapította életem egész tervezetét, a legapróbb, legfinomabb, legvégső részletekig. Egyetlen hajszálatok sem hull le fejetekről mennyei Atyátok tudta nélkül. (Mt 10,30) Oly nagy szeretettel, odaadással és gondossággal határozta meg életem folyását, mintha öröktől fogva semmi egyébbel nem kellett volna foglalkoznia, mint velem, hogy ezáltal az ő dicsősége a lehető legnagyobb mértékben gyarapodjék, és hogy én a nekem adott «talentumokkal.» (Mt 25,15) pontosan a nekem szánt helyre kerüljek a világegyetemben. «Megteremtett minket Jézus Krisztusban jócselekedetekre, melyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk..» (Ef 2,10)

«Mekkora mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei és felkutathatatlanok az ő útjai! Mert ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?.» (Róm 11,33) Mi nem tudunk semmit, mi nem ismerjük az ő útjait.» (Bölcs 5,7), még ha azok a mi útjaink is. Mi nem ismerjük az ő végzéseit, még ha reánk vonatkoznak is. Hogy mernénk hát magunknak keresni utat, magunknak alkotni rendszert, magunknak előírni időt és mértéket? A mi útjaink nem Isten útjai, és a mi gondolataink nem Isten gondolatai. (Iz 55, 8)
     Ha csak egyetlen lépést teszünk is a magunkéból, már is megtettük az első lépést valamely téves, vagy legalább is kerülő útra. Pazaroljuk erőnket és időnket. Magunktól semmit sem tehetünk. (Jn 15,5) Még Jézus nevét sem tudjuk kiejteni magunktól érdemszerzően. «Senki sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek által..» (1 Kor 12,3)

Mi mindig meg vagyunk győződve arról, hogy senki sincs oly nagy jóindulattal irántunk, mint mi magunk. Ez pedig nagy tévedés, ferde gondolkodás. Isten végtelenül nagyobb, mert végtelenül isteni szeretettel szeret bennünket. «Tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért..» (Róm 8,32) Isten sokkal jobb indulattal van hozzánk, mint önmagunk lehetünk. Olyan szeretettel még egy anya sem szeretheti legkedvesebb gyermekét sem. Isten egyáltalán nem tud rosszindulatú lenni. «Egy a jó; Isten!.» (Mt 19,17) Az ő legbensőbb lényege a jóság, ezért egyáltalán nem akarhat rosszat, neki mindig jónak kell lennie. Természetesen igazságos is, de irántunk – mint Considine írja «Vidám út Isten felé.» című könyvében – csak halálunk után igazságos. Amíg élünk, irántunk Isten csak irgalmas. Minden reánk vonatkozó végzése szeretetből, jóságból, végtelen könyörületből ered. Az Isten akarata mindenkor, minden intézkedésében végtelen nagy, sohasem kicsiny, sohasem szűkös és korlátolt.
     Mi okosabbat, tökéletesebbet, jobbat és nagyobbat tehet az ember minden pillanatban, amellyel Isten megajándékozza, mint hogy egészen teljesíti Isten akaratát s minden pillanatban örömmel mondja; «Igen, Atyám!»

Minden, ami köröttem és velem kapcsolatban történik, akár belülről, akár kívülről, akár emberek, akár dolgok részéről, az számomra mind Isten akarata, s én örömmel mondok reá igent. Meg vagyok győződve arról, hogy nekem semmilyen pillanatban sem lehet tökéletesebb tennivalóm, és Isten dicsőségét semmivel sem szolgálhatom jobban, mint minden pillanatnak igenlésével.
     Mert ne higgyük ám, hogy a mi teljesítményünk a fontos, meg hogy mi emberek, bármivel is bámulatba ejthetnők Istent és neki valamit adhatnánk vagy ajándékozhatnánk. «Ki adott elébb neki visszafizetés fejében?.» (Róm 11,35) «Mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?.» (1 Kor 4,7) Ha a legcsodálatosabb fölfedezésekre és találmányokra jutunk is, melyek ámulatba ejtik az egész világot, mindez csak azért sikerül nekünk, mert Isten mindezt megteremtette és belerejtette a dolgokba. «Általa lettek mindenek..» (Róm 11,36) És ha ezer meg millió bábeli tornyot halmozunk is egymás hegyibe, a mennyet mégsem tudjuk ostrommal bevenni.

Nincs nagyobb cselekedet az égben, a földön és a föld alatt, mint Isten akaratának teljesítése. Nem a szokatlanban van a szentség, hanem éppen az egészen megszokottban, a kötelesség hű teljesítésében, a csekélyben tanúsított hűségben. A megszokottat kell szokatlanul cselekednünk, vagyis a legteljesebb egyesülésben és alárendeltségben az isteni akarattal: «Igen, Atyám!» Nagyot művelni nem nehéz, mert elragad bennünket az eszme nagysága, az emberek bámulata és dicsérete. Nagynak lenni a kicsinyben: ez az igazi nagyság, az igazi szentség.
     Tökéletesen mindegy tehát, mit cselekszem, nagyot-e vagy kicsit, fontosat-e vagy nem fontosat, itt-e vagy amott, magányban-e vagy a nyilvánosság előtt, szívesen-e vagy nem szívesen; ez mind nem jön tekintetbe; csak tudjam, hogy ezt akarja a jó Isten. Akkor aztán nem kell töprengenem, fontolgatnom, hanem egyszerűen csak azt mondanom: «Igen, Atyám!»

De vajon mindig könnyű-e örömmel mondani: «Igen, Atyám»? Nem! Sőt ellenkezőleg: gyakran nagyon nehéz szívesen mondani, sőt néha egyszerűen lehetetlen. Hogy egyáltalán kimondhassuk ezt az «Igen!»-t, teljes meggyőződéssel át kell hatva lennünk attól, hogy Isten a mi Atyánk, hogy ő sokkal több jóindulattal van hozzánk, mint elképzelhetnök, és hogy ő mindenkor csak javunkat akarja. Ezenfelül a hittől élesített szemünknek kell lennie. Lám, a két emmauszi tanítvány is Jézussal ment, beszélt vele, mégsem ismerte föl. «Szemeik akadályozva valának..» (Luk 24,16) Így van akadályozva gyakran a mi szemünk is: nem ismerjük fel Istent, nem érezzük kezét, nem halljuk szavát. Sokszor nehezen tudjuk mindenben, ami történik, Isten akaratát fölismerni és igent mondani rá.
     Ha az ő akarata megegyezik a mi akaratunkkal, akkor még csak megy; de ha akarata ellentétes a miénkkel, akkor bizony nagyon nehéz igent mondani. Minden, ami velünk történik, ami reánk vonatkozik, Istennek eszközül szolgál arra, hogy minket megszenteljen: emberek és dolgok, jóbarátok és ellenségek. Sőt ha az emberek rosszindulatúak irántunk, ha bűneikkel ártalmunkra vannak, akkor a bűn ellenségünkre nézve bűn; de a rossz következményeket, melyek abból reánk háramlanak, igennel kell fogadnunk, mert reánk nézve azokban nyilvánul meg Isten akarata. Ítélni nem a mi dolgunk. Az az Isten dolga. «Ki vagy te, hogy kárhoztasd a más szolgáját? Urának áll vagy esik..» (Róm 14,4) Isten a betlehemiek kőszívűségét nem helyeselte és nem akarta, de a Szent Családra nézve abban nyilvánult meg Isten akarata; a Megváltónak istállóban kellett megszületnie. Isten nem akarta Heródes kegyetlenségét, ámde a Szent Családnak így adódott alkalom az egyiptomi futásra. «Isten közreműködtet mindent azok javára, akik őt szeretik.» (Róm 8,28)

És bizony néha lehetetlen örömmel igent mondani. A reánk szakadó szenvedést, főképp, ha egyik a másikra tornyosul, bizony nem bírjuk szíves igennel fogadni. Természetünk az örömre, a boldogságra van teremtve. Minden az öröm felé vonz bennünket. Isten távol is akarta tartani tőlünk a szenvedést. De minthogy mi azt a bűnnel a világra hoztuk, meg kell békélnünk vele. Isten nem alakította át természetünket; az a világra hozott szenvedés ellenére is megtartotta irányát az öröm felé. Az elesett ember számára a szenvedés a legtermészetellenesebb. Épp ezért valamely szenvedésre, főképp, ha súlyos, természetünk nem tud örömmel igent mondani. A szenvedés nem hagy helyet az örömnek. Tiltakozni a szenvedés ellen: ez joga természetünknek, ezt nem tagadhatjuk meg tőle. Még a legmagasabb életszentséggel sem lehet elérni azt, hogy természetünk ne érezze a szenvedést, ne tiltakozzék, ne érezzen vonakodást ellene. Azt akarni, hogy ne érezzük a fájdalmat: semmi értelme sincs; ha pedig érezzük, annak a tökéletlenséghez, vagy éppen a bűnhöz semmi köze.
     Mindjárt egyszerre örömmel teljes igent mondani: lehetetlenség. Isten szereti ugyan az örömest mondott «Igen»-t, «a jókedvű adakozót» (2 Kor 9,7); de gyakran nem akar és nem vár ilyen «Igen»-t; «Ő tudja, mi van az emberben» (Jn 2,25), ő csak a mi egyszerű «igen»-ünket akarja. A mi dolgunk csak az, hogy ne engedjünk berzenkedő természetünknek, hanem föltétlenül küszködjük át magunkat az «Igen»-ig. Ez pedig a tökéletesség növekedtével lassankint egyre könnyebben fog sikerülni, habár egészen küzdelem nélkül sohasem tudjuk elérni, és csak úgy, minden ellenkezés nélkül énünk sohasem fogja elhagyni a csatateret. Sőt bizony vannak esetek, amikor az ember nem is képes vonakodás és habozás nélkül «Igen!»-t mondani. Az isteni Mester életén végig csendül a vidám, örömmel teljes «Igen, Atyám!» És lám, az Olajfák-hegyén mégsem volt képes örvendezve, sőt még egy pillanatra sem «Igen!»-t mondani! Megváltónk emberileg egész életében, sőt még a keresztfán sem jött annyira közel hozzánk, nem szállt le, annyira a mi emberségünk mélyére, mint az Olajfák-hegyén. Ott egészen «ember» volt. Neki az az óriási bűnteher nagyon is nagy volt; végtelen iszapár zúdult reá és megfulladással fenyegette. Természete ágaskodott, elborzadt a kimondhatatlan kínok ellen. «És lőn az ő verejtéke, mint a földre hulló vérnek cseppjei.» (Luk 22,44) A belső gyötrelem elhajtotta őt a magányos imahelyről, hogy érző emberek részvétét keresse: Kínjai közepette háromszor ment vissza tanítványaihoz. Nem folytatott néma párbeszédet az Atyával, mint máskor, csöndes, imádkozó éjszakákon; már «felkiáltott» hozzá lelke gyötrelmében. (Zsid 5,7) Ha Krisztus Urunk engedett volna természetének, sohasem lépett volna a keresztútra. De nem engedett, imádságában harcolt Atyjával, míg elég erőt nem szerzett arra, hogy emberi természetétől kicsikarja az «Igen!»-t, bár csak egy feltételes «Igen!»-t: «Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.» (Luk 22,42)

Mily sokan kínlódnak és érzik bűnnel tele magukat azért, mert az élet, az élet keresztje oly szörnyű súllyal zuhan lelkükre, és természetük nem tud lépést tartani jóakaratukkal. Tekintsünk csak föl Üdvözítőnkre: értünk lett ő «gyönge». Bennünk sokszor nincs erő az «Igen!»-t mondásra; imádkoznunk kell, küzdenünk kell imádságunkban Istennel, míg végre meg nem szerezzük az erőt az «Igen!», ha mindjárt csak föltételes «Igen!» kimondására.

Mi mindig azt hisszük, hogy magunknak kell mindent véghezvinnünk, minden csak tőlünk függ. A túlságba vitt tevékenység, az erőlködés, hogy mindent magunkból adjunk és magunk alakítsuk életünket, a nyugtot nem ismerő sietség és hajsza: erősen kiütköző árnyoldalai korunknak. És ez a korbetegség megfertőzi még a legjobbakat is, még a tökéleteseket is. «Nem csinálok semmit, nagyon lassan haladok előre, sehogy sem jutok tovább!» mondják, és egészen levertekké lesznek. Pedig nem rajtunk fordul meg a dolog, mi nem tehetünk semmit. (Jn 15,5)
     Mi mindenben Istentől függünk, akár akarjuk, akár nem, akár beleegyezünk, akár nem. «Ember! Ki vagy te, hogy perbe szállj az Istennel?» (Róm 9,20) Nekünk nem kell körültekintgetnünk, nem kell gondoskodnunk az idő és irány meghatározásáról: az Atya ül a kormánynál! Ő kormányozza életem sajkáját, hogy a legrövidebb úton, a legkevesebb erőkifejtéssel érjem el a lehető legnagyobb teljesítményt. A természet mindig a legkisebb erőfelhasználással éri el a legerősebb hatást. Ez a törvény – mint minden más természeti törvény – a természetfölötti rendben találja meg leghiánytalanabb és legmélyebb beteljesülését. Mi tennivalónk marad tehát nekünk? Shakespeare mondja a Hamletben: «Késznek lenni: ez minden.» Legyünk mi is készek. «Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?» (ApCsel 9,6) Tisztán látóan, tisztán hallóan, finoman érzően legyünk teljesen készen az Úr intésére, hívására, serkentéseire. Ismerjük fel minden pillanatban, és abban, amit minden pillanat hoz, Isten kívánságát és akaratát, aztán teljes erőnkkel és tudásunkkal kössük hozzá magunkat. Ez a legtökéletesebb, legnagyobb, amit Istenért s önmagunkért most tehetünk.

Hát nem szabad többé semmit sem akarnom? Szabad is, nem is. Saját egyéni akaratomnak nem szabad többé lennie, hanem azt kell akarnom egészen, amit Isten akar tőlem, minden energiámmal, minden erőmmel. (Luk 10,28) Ne legyen tehát többé gondom semmire, legyek egészen passzív, egészen tétlen, mint a halott, aki tagját sem tudja többé mozgatni.
     Igen is, nem is. Ebben az állandó készenlétben: «Igen, Atyám!», látszólag tétlenség van; de ezt a passzivitást csak a legnagyobb aktivitás, a legelevenebb tevékenység árán lehet és kell megvásárolni. Próbáljuk meg egyszer! Mily nehéz nyugodtnak, összeszedettnek, gondtalannak lennünk! Ebben a legnagyobb aktivitással megvásárolt legnagyobb passzivitásban rejlik a legnagyobb szentség. Hiszen a tökéletességben egyesül minden ellentét. Úgy áll a dolog, mintha az egész teremtés harmóniáját, békéjét szörnyű hangos zavarrá robbantotta volna szét a bűn, és most az volna a feladat, hogy legalább az egyesek ismét összhangba hozzák magukban az ellentéteket. Mennél jobban sikerül ez nekem, annál harmonikusabb, annál istenibb, annál tökéletesebb vagyok. A legcsodálatosabb harmónia, a leggyönyörűbb összehangzás: Isten. Mennél bensőbben egyesülünk az ő akaratával, annál tisztábban cseng bennünk az isteni harmónia visszhangja.

Nekem tökéletesen mindegy, mit csinálok, hol állok, vajon előrehaladok-e, milyen gyorsan haladok előre: ez mind nem okoz nekem gondot, ezt mind nem kutatom, ezzel minddel nem törődöm. Hiszen az Atya áll a kormánynál. Nekem egyetlen egyre van gondom: hogy csöndesen legyek, semmit se kívánjak és semmit se akarjak, csak minden pillanatban Isten akaratát igeneljem. Mindent Isten küld rám. Minden, ami rám jön, ami velem történik, Isten követe valami megbízással számomra. Én «Igen!»-t mondok. «Engedelmesek legyetek minden emberi teremtménynek az Istenért!» (1 Pét 2,13)

Mondjak tehát mindenre «Igen!»-t, hagyjam magamat kihasználni és kizsarolni, álljak mindenkinek nyilvános útként rendelkezésére, tűrjek és viseljek el mindent? Betegséged Istentől van. Erre «Igen!»-t kell mondanod, betegségedből értékeket kell kovácsolnod. Ámde egészségedre is köteles vagy vigyázni. «Tiszteld az orvost! . . . Mert Istentől kapta a gyógyítás tudományát. . . A Fölséges a földből teremtette a gyógyszereket és az okos férfiú nem iszonyodik azoktól!» (Sir 38,1) Valaki sérelemmel illet téged. Hogy sérelemmel illettek, azt el kell fogadnod és ki kell használnod, de védekezned is szabad. Sőt bizonyos körülmények közt ez lelkiismereti kötelességed is lehet. «Ha rosszul szólottam, tégy bizonyságot a rosszról; ha pedig jól, miért ütsz engem?» (Jn 18, 23) Saját hibádból szerencsétlenség történik veled; ehhez is ki kell mondanod az «Igen!»-t, alá kell vetned magadat; de szabad és kell is gondoskodnod arról, hogy kikászálódjál a bajból. Nem szabad ott maradnod a gödörben, melyet másnak ástál és melybe magad estél. Egyáltalán nem szükséges szenvedést, önsanyargatást, áldozatokat és kereszteket keresnünk magunknak; az ilyen magunk-keresésben már nagyon is sok van saját énünkből, az egyetlen hibaforrásból. Csak azt kell elviselnünk, amit Isten minden pillanatban elviselni ad, egy fonttal sem többet, és csak addig, ameddig ő akarja, egy órával sem tovább. Nem szükséges semmi örömet kikerülnünk sem; vagy talán a jóságos Isten a világ örömeit és a természet szépségeit csupán a világ fiai számára teremtette-e, nem pedig elsősorban saját gyermekei számára-e? A bűnön kívül semmit sem kell tagadnunk. «Akár esztek, akár isztok, akár bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére cselekedjetek!» (1 Kor 10,31)

Katolikusnak lenni annyi, mint az életet igenleni. Vegyük az életet úgy, ahogy Isten adja. Az igazi, helyes, normális, sudár-egyenesen nőtt tökéletesség örvendező, ujjongó «Igen, Atyám!»-ot mond minden örömre, és bátor, könnyek közt mosolygó «Igen, Atyám!»-ot minden szenvedésre. Én nem akarok semmit, nem vágyom semmi után, nem félek semmitől, én csak azt akarom, amit Te akarsz. Mégpedig «teljes szívvel és kész lélekkel» akarom. (2 Makk 1,3) «Igen, Atyám!» – ez az én életem diadaléneke. «Taníts meg engem megtenni akaratodat!» (Zsolt 142,10)

Istennek kedves a mi igenünk, mert azzal neki áldozzuk fel a mi egész szabad akaratunkat. Ez pedig nemcsak királyi, hanem valósággal isteni ajándék. Olyanokká tesz bennünket, mint az Isten. Az egész teremtés megszabott pályákon jár s nem is járhat másként. Csupán mi emberek mondhatunk igent vagy nemet, mehetünk fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra. Mi tudunk akarni és nem akarni. Mi tudjuk valamelyest magunk meghatározni utunkat, cselekvésünket, örökkévalóságunkat. Szabad akaratunk révén kicsiben Istenek vagyunk.
     Nekünk van szabad akaratunk: egy világ ez nekünk. Ebben mi korlátlan uralkodók vagyunk. Semmiféle ember, semmiféle hatalom, semmiféle szellem nem rabolhatja el szabad akaratunkat. Még maga Isten is tiszteletben tartja. Megáll előtte, meghajlik előtte. Isten az emberrel szemben csupa nyíltság, csupa készség, csupa epedés, hogy hozzánk betérjen és velünk lakomához üljön. «Íme, itt állok az ajtó előtt és kopogtatok.» (Jel 3,20) Gyönyörűség neki, velünk lenni. (Péld 8,31) De mégis csak annyira jön elénk, amennyire mi neki megengedjük. A mi akarásunk és nem-akarásunk határozza meg és határolja el Isten munkáját és hatását lelkünkben.

Az akarat a legistenibb valamennyi isteni adomány között a természet rendjében. Nélküle ugyan nem is bánthatnók meg Istent, de képtelenek volnánk arra is, hogy őt szeressük, képtelenek, hogy valamit neki adjunk, és csupán néma tagok volnánk a teremtés nagy-nagy birodalmában. A mi «Igen, Atyám!» szavunk a legbecsesebb, legfinomabb és legértékesebb ajándék, s Isten azt kívánja, hogy tudatosan és örömmel adjuk azt neki, hogy illatos tömjénfüstként szálljon fel hozzája. Ebben az «Igen, Atyám»-ban örömujjongás van, amely jobban tetszik Istennek, mint a többi teremtés egész csodálatos harmóniája.
     Az akarat a mi legdrágább, legértékesebb adományunk. Csak általa vagyok ember, mégpedig földből alkotott ember, s mégis királya a földnek. Csakis általa leszünk szentekké. Most «csak kevéssé vagyunk az angyalok alá helyezve» (Zsolt 8,6), de egykor majd «a világot fogjuk ítélni» (1 Kor 6,2), «sőt az angyalok fölött is ítélkezni». (u. o. 3) Mi emberek, mint földből alkotottak, a földhöz is tartozunk ugyan, bele vagyunk állítva ennek a világnak dolgai közé. De szellemünk, lelkünk, lehelet Isten szájából (Ter 2,7) és Isten arcvonásait viseli. (Ter 1,26) Ez emel föl bennünket a földi fölé, a földszerű fölé, föl messzire, Isten világába. «A mi hazánk a mennyben van.» (Fil 3,20) «Mondom pedig, testvérek: hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem fogja örökölni a romolhatatlanságot.» (1 Kor 15,50) A bennünk levő «földinek», «romlandónak» át kell változnia «szellemivé», «mennyeivé». (u. o. 46) «Elvettetik romlandóságban, feltámad romolhatatlanságban; elvettetik nemtelenségben, feltámad dicsőségben; elvettetik gyöngeségben, feltámad erőben; elvettetik érzéki test, feltámad szellemi test.» (1 Kor 15,42) A «gabonaszemnek», a mi testünknek, meg kell halnia, hogy «sok termést hozzon». (Jn 12,24)

Mi sok földit, emberit hordozunk magunkban, s mind ennek át kell változnia. Sok mulandóval van dolgunk, s e földi teendőt mind bele kell vinnünk a természetfölöttibe. Ez a feladata akaratunknak. Akaratunk a mi papunk és konszekrátorunk egyszersmind, amelynek minket és mindent, ami velünk kapcsolatba jut, át kell változtatnia, föl kell emelnie a természetfölöttibe, konszekrálnia kell. (Itt és a következőkben magától értetődően föltételezzük az első átváltozást a megszentelő kegyelem által a keresztség [illetve a bűnbánat] szentségében. Az átváltozás [«konszekráció»], amiről itt szó van, a kegyelmi állapot fokozatos emelkedését jelenti tudatos közreműködésünk által. «Ergo fecit nescientem, justificat volentem: aki téged tudtod nélkül teremtett, nem tesz megigazulttá akaratod nélkül.» Szent Ágoston)
     A konszekrálás nem puszta gondolat, nem puszta szó, hanem cselekedet, isteni cselekedet. Nem tudok jó lenni, nem tudok istenivé lenni, csakis cselekedet által. (A vágyak is cselekedetek.)

Belső létem egészen mássá lesz tudatos és akart cselekvésem által. Ha én tudatosan rosszat akarok, akkor belső valóm rossz lesz; ha tudatosan jót akarok, belső valóm jó lesz. Mégpedig amennyiben a rosszat vagy a jót tudatosan akarom, annyiban és csakis annyiban leszek én magam is rossz vagy jó. Mindaz, ami velem kapcsolatba kerül, csakis az én akaratom révén kapja meg természetfölötti értékét; csak az én akaratom által nyer konszekrálást, megszellemesülést, megistenülést. Mindazt a földit és mulandót, ami engem körülvesz, kiemelhetem ebből a rendből, megisteníthetem és örökkévalóvá tehetem. Minden, amit akaratom megfog, örökkévalósággá lesz, istenien jó vagy istentelenül rossz lesz. Akaratom szerinti cselekvésem által magam is átváltozom, mindegyre mélyebben belenövök az örök jóba, Istenbe, vagy az örök rosszba, a Sátánba. A fő az, hogy én ott, ahová Isten helyezett engem, minden pillanatban, mellyel megajándékoz, tudatosan és akarattal «Igen, Atyám»-ot mondjak. Mindenkit onnan, ahol áll, akarata felvihet a mennybe, levihet a pokolba. «Ketten lesznek egy ágyban: egyik fölvétetik, a másik elhagyatik. Két asszony fog együtt őrölni: egyik fölvétetik, a másik elhagyatik.» (Luk 17,34) «Igen, Atyám!» Ez az én megszentelő formulám.

Gyakran kell, állandóan kell átváltoznom, mert «rövid az idő». (1 Kor 7,29) «Határt szabtál neki, melyet nem lehet átlépni.» (Jób 14,5) Az időt csak életünk árán vásárolhatjuk meg. (Ef 5,16) Az időnek minden egyes cseppjét életünk egy-egy másodpercével kell megvásárolnunk, akár akarjuk, akár nem, nem kérdeznek meg minket. Milyen gyorsan ki vagyunk árusítva! És milyen pazarlóan bánunk időnkkel, hogyan pocsékoljuk és vesztegetjük! Pedig fösvénykednünk kellene vele, uzsorát kellene űznünk vele! Az idő Isten egyik legdrágább ajándéka; róla is számot kell majd egykor adnunk, mégpedig nemcsak úgy nagyjából, nemcsak úgy felületesen, ó nem, hanem minden egyes másodpercéről, mindenegyes pillanatáról. «Adj számot sáfárkodásodról, mert tovább már nem sáfárkodhatol.» (Luk 16,2)
     Életünkben az a félelmetes, hogy egy örökkévalóságra vagyunk teremtve, hogy többé nem halhatunk meg, még ha akarunk sem. Nem semmisíthetjük meg magunkat, élnünk kell, élnünk, egy egész örökkévalóságra. «Akkor majd mondják a hegyeknek: Szakadjatok ránk! és a halmoknak: Takarjatok el minket!» (Luk 23,30) «És keresni fogják a halált, de nem találják meg; és vágyódni fognak a halál után, de a halál futni fog előlük.» (Jel 9,6)
     Egy örökkévalóságra vagyunk teremtve, és minden, ami érintkezésbe kerül velünk, egy örökkévalóságra van szánva. Minden egyes másodperc, mely átfolyik kezünk közt, érc-változhatatlanságot nyer. Az idő, amit átéltünk, a mi örökkévalóságunk köntöse lesz, szerencsénk és boldogságunk, vagy pedig szerencsétlenségünk és kárhozatunk örökre. Minden gondolat, minden szó, minden cselekedet örök. Semmit sem gondolhatunk, beszélhetünk vagy cselekedhetünk a mulandóságba; mindent az örökkévalóságba gondolunk, beszélünk és cselekszünk. Nem félelmetes-e ez? Egyáltalán nem hagyhatjuk magunkat kényünkre-kedvünkre. Az örökkévalóság a sarkunkban van, üldöz minket, kényszerít, hogy mindenkor ébrek és elevenek legyünk, minden egyes pillanat mögött ott álljunk örvendező «Igen, Atyám»-mal; mindent, amit a pillanat hoz, átváltoztassunk.

Isten szántóföldje vagyunk, melyet magunk vetünk be. (1 Kor 3,9) Mindennap csak egy barázdát vonhatunk, de azt meg kell vonnunk, hogy földünk megmunkálásával életünk végére készen legyünk. Csak a barázdába szabad vetnünk. Lehet a mag bármilyen jó, ha meg-nem-munkált földbe esik, nagyon kevés, vagy éppen semmi termést sem hoz. Ha semmit sem vetek, semmi sem fog teremni, és ha gazt vetek, gazt fogok aratni. «Amit az ember vet, azt fogja aratni.» (Gal 6,8) Mindennap egy barázda: ez az útja az én Isten-akarta kötelességemnek; minden percben egy megtermékenyített, konszekrált magot a barázdába! A vetés ideje rövid, az aratás örök. És «akik könnyek közt vetnek, örömujjongással fognak aratni!» (Zsolt 125,5)


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA