„Egy nemes ember messze tartományba méne, hogy az országot átvegye” (Luk 19,12)

A nemes ember, kiről édes Üdvözítőnk itt emlékezik, ő maga; az ország a mennyei dicsőség; a szolgák az apostolok és a többi keresztények, kiknek nyert adományaik hű kezelése által készülniök kell az ő eljöveteléhez; a mina a kereszténység adománya; a polgártársak, alattvalók, az igazságra fogékonytalan izraeliták s mindnyájan a kereszténység ellenei. Itt tehát az isteni adományokról és saját kétszeri eljöveteléről szól Jézus. Az első eljövetel megesett születésekor; de ismét visszament az égbe és el fog ismét jönni, mint a mai evangéliumi jövendölésből is kitetszik, hogy előhívja a szolgákat, kiknek pénzt adott, t. i. az isteni malaszt pénzét, kincsét, és megvizsgálja, ki mit szerzett? miként használta fel e kincset vagyis az isteni malasztot? A hű szolga, ki buzgón sáfárkodott és nem köté keszkenőjébe a nyert minákat, jutalmul az eget kapja.
     Ily hű szolga volt első szent királyunk is, István. Nem rejtette ő véka alá buzgalmának fényét, hanem gyertyatartóra helyezte, hogy világát mások is látván, felbuzduljanak. Az isteni malaszt mináit nem ásta a földbe, nem rejtette a kendő sarkába, hanem forgatta, hogy mások is megismerjék. A tehetséget, mit Istentől vett, felebarátai üdvére használta fel, akiket oktatott, Jézus Krisztus tudományába bevezetett, közölte velük a lélek ajándékait, melyekhez ő jutott, s fáradozásának egy nagy nemzet megtérése, térdrehullása és meggyökeresedése képezé zamatos gyümölcsét. Mikor végig tekintett munkáján és látta a kereszt tövénél térdelni a milliókat, kik az ő szavára jöttek az üdvösség fája alá, örömtől repeső szívvel kiálthatott fel: „Uram! a te minád tíz minát nyert.” Nézd, nem hagytam haszon nélkül heverni, hanem kamatoztatám. Íme, a kamat felér a tőkével!

Nincs a magyar történelemben fejedelem, kinek oly nagy és számos érdemei volnának, mint István királynak. Őneki köszönhetjük, hogy hazánk áll s a magyar népet nem szórta széjjel a reá rohanó viharok erős dühe. Mi által biztosította nekünk e földet? A kereszténység által. A magyar hatalmas és erős nép volt, de nem az egy igaz Istent imádta, hanem bálványok előtt esett térdre, bálványoknak mutatott be áldozatokat. Szent István vezette őseinket a kereszténység kebelébe. Ő maga is meghajtotta fejét a keresztkút előtt s erre bírta az országot is. Ha nem teszi ezt, ha magyarjait meghagyja a pogányság karjai között, azok mindig idegenekül tekintettek volna a többi európai nemzetek által, melyek bizonyára nem szalasztottak volna el egyetlen alkalmat, hogy a közéjük nem tartozó pogány elemet, mely szokásaiban, vérmérsékletében, erkölcseiben annyira különbözik, sőt ellenkezik velük, kiszorítsák innét. S ez utóvégre sikerült volna, mint sikerült a hunok, az avarok kiűzése. A kereszténység azonban s az a szent korona, melyet a nemzetek békés angyalától, a pápától kapott a magyar, a többi nemzetek testvérévé tették őt, átalakították, hogy teljesen megegyezett az itt lakó népekkel, akár vallását, akár szokásait, akár erkölcsét tekintjük. Így biztosíttatott a föld, nemzetünk számára.
     Mivel azonban szent István biztosította, ő levén a nemzet megtérítője, buzgó apostola, joggal mondhatjuk, hogy történelmünk legóriásibb alakja ő, az apostoli szent király, s ha Árpádnak köszönjük e föld megszerzését, szent Istvánnak kell köszönnünk, hogy még mindig a mienk, a mi asztalunkra önti gyümölcsét, termi a kenyeret.

Üdvözlégy azért dicső szent királyunk, hogy a pogányság sötétségéből Isten igaz egyházának fényes csarnokába vezettél minket. Áldjuk e szent tényedet, mert ezáltal vetted igaz birtokodba e földet, ezáltal szereztél nekünk hazát, ezáltal biztosítottad lelkünk üdvét is. Imádkozzál e honért Isten országában, hogy tőlünk semmi ellenség el ne ragadhassa, itt idegen ne garázdálkodhassék, s ha tán ellenség ütne reánk, kérd Istent, adjon nekünk erőt, hogy a gonosz ellenségnek hátára írhassuk, és kardunk élével írhassuk az útlevelet.

A magyar nemzet megtérésének magasztos ténye előtt állunk. Látjuk lelki szemeinkkel első szent királyunkat, amint apostolkodik, tanít, hinti az igazság magvát, s látunk ezreket, kik elhagyva régi pogány vallásukat, meghajolnak a kereszt előtt. Vajon nem jól tettek-e ők?

De fájdalom, a mai korcs ivadék egy nagy része elveti a hitet, melyet szent István dicső királyunk oly nagy gonddal ápolt, e haza földjébe átültetett. Sokan nem akarják a vallás igájába hajtani nyakukat. Vallás nélkül él manap az emberiség nagy része. Azaz, rosszul fejeztem ki magamat: Nem vallás nélkül, .mert így élni lehetetlen, s akit beszédje, cselekedete legvallástalanabbnak tüntet is fel, bensejéből a vallás gyökérszálait ki nem vetheti, hanem hogy szabatosabban beszéljek, azt kell mondanom, hogy vallástalanságot majmolva, színlelve él az emberiség legnagyobb része. Vallástalannak akar látszani, hogy bölcsnek ismerjék el, mert korunkban a bölcsesség mérve már nem a tudományos képzettség, hanem a vallástalanság. Aki legtöbbet tagad s legkevesebbet imádkozik, az a legokosabb ember. Biz ez csodálatos ítélet, de hát napjainkban így ítél a világ.
     De ha ily népszerűségre tett szert a vallástalanság, valami jónak kell annak lennie, vagy legalább is kell lenni jó oldalának, mely megkedvelteté? A vallástalanságban semmi jó sincs. Az embert szerencsétlenné teszi.
     De ha semmi jó sincs a vallástalanságban, miért hódított meg oly sok szívet?

A vallás egy fény tenger, míg a vallástalanság sötét örvény, melybe zuhanva, egyetlen biztos lépést sem tehetünk. A vallás könnyű szárny, mely az ég felé emel, a vallástalanság iszonyú teher, mely a földhez köt. Nem tartanátok-e esztelennek azon embert, ki tengeren akarván átkelni, ahelyett hogy hajóra szállna, mely öt megmentené az elmerüléstől, ahelyett nagy súlyokat aggat lábaira s így lép a tenger hullámára? Épp ily esztelenül cselekszik a vallástalan ember is. A világ tengerén akar átkelni s nem lép a vallás hajójába, hanem a vallástalanság terheit akasztja magára s így akarja meglábolni az élet tengerét. Ne csodálkozzék aztán, ha elmerül! A vallástalan ember élete zordon, mint a föld sarkpontjai. Lelkét kételyek töltik el. Semmi felöl nincs bizonyosságban. Nem hívén Istennek, senkinek sem tud hinni. Nincs egy sziklaalapja, melyen megvethetné kutató elméje sarkát s azért kapkod, örökösen habozik. Nem hisz barátjának, nem feleségének, nem gyermekeinek, nem a tudomány vívmányainak, sőt még önmagának sem. „Hátha tévedtem, hátha csalódás, hátha hiú látszat csak ez”, így beszél s gyötri a kétely. Oh! mily sivár e föld a vallástalannak. Körültekint e világban s nem talál egyetlen pontot, egy viruló ligetet, melyen tekintete megnyugodhatnék. Csupa kopár sziklák, kiégett mezők ütődnek szemébe. Lelke szomjazik, üde forrásvizet kér, de csak bűzhödt pocsolyát talál. Csodálkozhatunk-e, ha egy vallástalan írót így hallunk felkiáltani: „Szerencsétlen nemzedék vagyunk; a kétely végtelen pusztáján bolygó gyarmat gyanánt. Miként Izrael a nyugalom sátorát keressük, de elhagyatva próféták, kalauz, vezércsillag nélkül azt sem tudjuk, hol üssük fel sátorunkat e határtalan sivatagon. Nincs többé szilárd alapunk, hová akaratunk horgonyát vessük, és e hasznavehetetlen horgony széttört kezeinkben. Elvesztök érzelmeink felett való uralmunkat, erőink tudatát. Még tünékeny létünk, e siralom völgyén való gyors átsuhanásunk felett is kételkedünk és saját életünk szemléletében szüntelen meg-megállunk, mint a lázbeteg, ki föleszmélve így kiált: Mit jelent ez álom?” (De Sénancourt) Valóban, erőteljes vonásokkal festett képe a vallástalannak.

S az iszonyatos kétely, az örökös bizonytalanság nem csepegtetnek-e még legszentebb örömeinek poharába is keserű mérget? Nem fújják-e le ez élet örömeiről, e föld boldogságáról az aranyos zománcot az utolsó szemerkéig? Nézzétek, mily festői csoportozat vonul ki azon templom ajtaján. Elől ifjú pár virágbokrétával kezeikben. A templom szent falai még hangzanak az eskü szavaitól, melyekkel örök hűséget fogadott egymásnak az ifjú pár. Szívük legszentebb vágya teljesült ma. Oly rég és oly epedve várták e napot. S íme megérkezett, íme itt van s kiönté felettük boldogságának bőséges szaruját. De mégis, nézzétek, mintha a vőlegény .homlokán egy sötétebb vonás, egy alig észrevehető felleg borongna? Mi ez? Hisz legforróbb vágya teljesült ma? Mit jelent ennyi fény között az a kis homály? Szerencsétlen ő, mert elveszítette vallását. Nincs hite. Legforróbb óhaját engedé teljesedni a Mindenható és öröme még se teljes, boldogságának nyugalmát valami zavarja. Elgondolja ugyanis, hogy mily boldog ő most, azaz, mily boldog volna, ha nem bántaná egy gondolat, a majdani elszakadás gondolata. Mert bizonyos az, hogy el fognak egykor válni a halál által. Oh! mily kínos lesz az, mily nehezére esik a szívnek! S e gondolat képes kétségbe ejteni a vallástalan embert. A hivőt nem kínozza annyira, mert tudja, hogy a síron túl is Isten kezében leszünk, tudja, hogy ismét találkoznak ott, kik itt szerették egymást, tudja, hogy a sír nem megszakadása a boldogságnak, hanem csak küszöbe egy nagyobb, egy szentebb, egy teljesebb, egy tisztább, egy isteni boldogságnak, aminőt a test nem ismer, nem ismerhet, aminőről fogalmat nem alkothat, mert elképzelni se tudja. S azért a hívő a halálban nem torzalakot, nem kegyetlen zsarnokot lát, hanem kedves, szabadító angyalt, ki egy boldog tündérország kulcsait tartja kezében, s ha érdemünk van rá, kinyitja előttünk ez ország ajtaját. Oh! ha az ifjú vőlegény nem vesztegette volna el a szív legnagyobb gyémántját: a vallást, mennyivel tisztább örömet élvezne. Nem rontaná a boldogság fényének összhangját homlokán az a sötét vonás. S e sötét fonál a vallástalan embernek minden örömén keresztül húzódik. Az ő számára nincs oly méz, melybe üröm ne cseppent volna. S kérdem tőletek: nem szomorú élet-e ez?
     S hol a vallástalan embernél a szív békéje, a szív nyugodalma? Oh! ezen édes gyümölcsből ő nem eszik. Mivel csak a földben hisz s minden természetfelettit, minden sírontúlit tagad, egyedül csak a földnek, a pornak él. Magasabb eszmény nem dobogtatja az ő szívét. Nem képes magasabbra emelkedni, csak ameddig a légkör engedi. Teljesen rabjává levén az örök megsemmisülés gondolatának vagy szünet nélkül lót-fut, izzad, fárad, hogy minél többet szerezzen, vagy pedig ellenkezőleg kétségbe esve a tunyaság karjai közé dől. Miért iparkodjam? – így szól – hisz úgyis elvesztek mindent. Folytonos bizonytalanságban lebegvén, nincs békéje. A kétely szellője örökké ingatja, nyugtalanítja, mintha egy hajszálra függesztett széllabda volna. Azért kiált fel egy hitetlen író: „Béke! béke! ki ad békét nekem! Tengernyi béke kellene nekem, hogy búmat beleöljem. De hogyan legyen békénk, ha nincs kalauzunk, ha legkisebb vezércsillag sem ragyog felettünk.” (Nerval Gerard)

Igen, nem ragyog felettetek, mert elvetettétek a hitet, elvetettétek a vallást, mert önként száműztétek magatokat a földi béke paradicsomából. Panaszkodtok, hogy kebletekben a keselyű karmait érzitek szünet nélkül? Ti magatok vittétek be e tépő, szaggató karmokat szívetekbe, midőn a vallást elvetettétek. Hát csak tűrjétek kínjait, viseljétek az általuk okozott fájdalmakat. Önmagatok okoztátok azokat, tehát nem vádolhattok senkit, se az eget, se a földet. Oh! van e földön is vezércsillag, mely szelíd fénnyel világítja be ösvényünket, mely vezet, ha rábízzuk magunkat. De miként követhetnéd, ha behunyod szemeidet? Mi nem érezzük ez elhagyatottságot, e kilöketést egy úttalan pusztába. Nekünk van vezércsillagunk, mert van vallásunk!

A vallástalan a fájdalmak terhei alatt összetörik. A halál egyre szedi áldozatait. Öregek görnyedt testtel, fejér fejjel, és fiatalok reménytelt szívvel, nagyszerű tervekkel egyformán feküsznek le a sírba. Itt egy ifjú nő, amott agg apa, itt szeretett testvér, amott ékes menyasszony hagyja el a világot. Könnyek hullanak itt is, amott is, szívek vérzenek ezért is, amazért is. Hány remény alszik ki, hány terv semmisül meg naponként a halál által. A vallástalant egy ily próba egész lényében, teljes valójában megrázza. Azaz, megrázza a hívőt is, de az ismeri a vigasztalás forrását s ahhoz fordul, míg a hitetlen kétségbe esik. Oh! mily édes, ha próbáltatások napjaiban az égre tekinthetünk s felsóhajthatunk a pátriárkával: „Uram, legyen meg a te szent akaratod!”
     De a hitetlen mért tekintsen az égre? Mit lát ő ott? Az ő számára nincs az égben Isten, nincsenek vigasztaló angyalok; szerinte az ég nem a boldogság hazája, hanem a világűr köde, a csillagok nem az Isten országának ragyogó lángjai, hanem durva anyag, idomtalan sziklatömeg. Ily sóvár, kiszáradt szívvel csoda-e aztán, ha kétségbe esik a gyenge ember? csoda-e, ha nem találja érdemesnek ez élet nehéz harcát keresztül küzdeni? csoda-e, ha önmaga szakítja meg utált létét? Őseink, azok a jó keresztények, a szenvedés napjain térdrehullva Istentől kértek segítséget és vigaszt, míg a mi reményünk a fegyver golyójában, a méregpohárban, a kötél erejében, a Duna hullámaiban összpontosul. Végy kezedbe egy hírlapot és meglátod, hogy a vallástalanság mily tért foglalt, mert rovatai telve vannak öngyilkosságokkal.

A vallás nem azt tanítja, hogy kétségbe essünk s a próba perceiben egy silány fegyverrel szakítsuk meg életünket, hanem hogy férfiasan nézzünk szemébe a fájdalomnak és Istenbe vetett bizalommal vegyük vállainkra a keresztet, nem félvén, meg nem rettenvén, kétségbe nem esvén. Hogy sokan törpe gyávasággal elölik magukat, midőn lelkük erejét kellene bebizonyítaniuk, csak annak jele, hogy sokan elveszítették, vagyis inkább elpazarolták vallásukat. Ti népek és nemzetek vezérfiai! építsétek fel alattvalóitok keblében a vallás templomát és hamarosan lejár a törpe, kis lelkek kora.

De ha ily szerencsétlenné tesz a vallástalanság, miként tudta uralmát úgy elterjeszteni, országát oly sok szívben megalapítani? Sok oka van ennek. Oka ennek a szülői ház, a sok rossz példa, vagy legalább is a jó példa hiánya, oka az iskola, az élet, a kor félszeg iránya, a rosszra szívesen hajló emberi természet. Nem lehet tagadni, hogy a vallástalanság leggyászosabb, leghálátlanabb példaképeit azon osztályban találjuk fel, mely legjobban le volna kötelezve az isteni Gondviselés iránt, minthogy legtöbb jót vesz tőle, t. i. a jómódúak osztályában. Nem nagyított szent Márk evangélista, midőn így szólalt meg: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába.” (Mk 10,25)
     De hát lehet-e csodálkoznunk, ha vallástalanná lesz a gyermek, meggondolva, mily körülmények között nő fel. A gyermek anélkül nő fel, hogy szíve, nemes érzelmek termőföldjévé jól előkészíttetnék. Sőt mindinkább elparlagosodik az, valóságos kőszikla lesz. Később hall ugyan Istenről, Jézus Krisztusról, hallja talán, hogy imádkozni kell, hogy bizonyos napokon böjtöt kell tartani, hogy vasárnap dolgozni nem szabad. De látja, hogy anyja nem imádkozik, pénteken hús kerül az asztalra, apja nem szenteli meg az ünnepeket.
     Hite meg van ingatva. V agy talán vallásos az anya, s rajta van, hogy a vallás elemeit jó korán becsepegtesse gyermeke szívébe? Igen, de ha az apa élete nem egyez meg a szent tannal, ha az apa imádság nélkül kel és fekszik, fog-e jó szívvel imádkozni a gyermek? Ha apját soha nem láthatni a gyóntató szék körül, fog-e buzgó gyónást végezni a gyermek, s ha maga szárnyaira jut, nem hagy-e föl e fontos gyakorlattal?
     De tegyük fel, hogy az apa is vallásos, a házi tűzhely felett a vallás angyala virraszt. Kísérjük azonban a gyermeket további útján. Elemi osztályait elvégezve, a közép-iskolába kerül. 7-8 tanárt kap egyszerre, kinek mindenike egy külön elvvel bír s ez elv szerint oktatja. Jön a hittanár s beszél neki a jó Istenről, áldásai- és büntetéseiről, a világ és ember teremtéséről. A tanuló áhítattal és figyelemmel hallgatja. De az óra üt. Csengetnek s jön egy másik tanár. Ez a Bibliát mint valami tekintély-vesztett haszontalan irkafirkát, mely csak arra jó, hogy az embert elbolondítsa, elveti. Beszél a világ létrejöttéről, megalakulásáról az apró porszemek, a parányok egyesülése folytán, hazugságnak nyilvánítva azt, mit a hittanár az előző órán beszélt. Az órának vége. Jön a harmadik tanár. Ez majomból származtatja az embert, s ily értelemben tanít. Jön a negyedik tanár. Szerinte a személyes Isten egy nevetséges eszmény, egy beteges agynak képzeménye. A világ az Isten! kiáltja, s ezt önti tanítványai fejébe, Mi fog már most következni? A tanuló látván e zűrzavart, e kapkodást, ez ellenmondást; látván, hogy még tanárai se egyeznek meg, nem hisznek egymásnak, ő túllicitálja valamennyit s a négy, öt, tíz közül nem hisz egynek sem. S ekkor már ott áll a vallástalanság küszöbén!
     Az idő repül. A gyermek ifjúvá fejlődik. Kilép az életbe. Sajkáját az egymás ellen torlódó hullámok ide-oda lökik, majd a magasba emelik, majd az örvény mélyére zúdítják. Megpezsdül szívében a vér is és égeti azt. Érzi, hogy fiatal. A csábítások ezer alakban kelnek fel ellene. A megromlott természet édesgeti, hogy emelje ajkához a gyönyör poharát. Úgy érzi ugyan, hogy szívének kemény harcába egy gyönge hang vegyülne, talán a régmúlt idők visszhangja. s intené, figyelmeztetné, hogy e bűnös vágy legyőzésére kötelez a vallás! De mit ad ő már a vallásra? S mit adnak azok is, kik környékezik? Mért ne követhetné társait a gyönyör útján? S követi is! A bűnös kéj csiklandozza érzékét, tetszik állatiságának s azért mind jobban veti magát posványába. S hogy egészen háborítatlanul élvezhessen, hogy lelkiismerete részéről szemrehányó, vádló, kárhoztató hang ne emelkedjék ellene, a vallás rombadőlt szentélyének még utolsó köveit is kiszórja szívéből s elhagyja, de még többet is tesz: megveti gyakorlatait, melyeknek egy részét eddig legalább szokásból végezte. Ekkor már állig van a vallástalanság posványába merülve. Még egy csuszamlás és összecsaptak feje felett a hullámok.
     Ez se marad el. A vallástalan nem ismeri a lelkiismereti kötelességet. Ha hivatalát híven teljesíti, nem lelkiismeretből, hanem talán számításból, törekvésből, haszonhajhászatból teszi. S azért, ha se magasabb kilátások nem kecsegtetik, se veszteségek nem rettentik, csupa lelkiismeretből nem valami nagyon fogja magát törni, hogy kötelességének eleget tegyen. De ha váratlanul aztán kenyerét vesztve, a legnagyobb nyomorba süllyedt, kétségbe esik, lelkére sötétség borul.

De hát miért van, hogy a vallástalanság uralma mégis oly erős és kiterjedt? Már megfeleltem erre. Azonban nem árt ismételni. A rosszra hajló emberi természet az önmegtagadás keresztjét hordozni nem akarja. Érzékiségének tetszenek a gyönyörök s emiatt hajlik oly nagyon a vallástalanságra, hol a bűnös gyönyörök megszerzésének mi sem áll útjában, hol terheket hordozni nem kell, mert a vallástalanság vallásában nincs böjt, nincs ima, nincs templomlátogatás, ünnepszentelés, nincs igazságosság, nincs szeretet s nincs a szenvedélyek útjában gát. Semmi kötelesség, mindenre féktelen szabadság!

Azonban szülök! ily szerencsétlenekké akarjátok-e tenni gyermekeiteket? Tanítók! a vallástalanság mérgével akarjátok meggyilkolni növendékeiteket, e népet, e nemzetet? lakatlanná akarjátok tenni szent István örökét? Oh! gonoszok, ti! Kardot szeretnék ragadni, hogy kiverjelek titeket, nemzetgyilkosok! e hazából. Nincs itt helye annak, ki a vallástalanság öldöklő mérgét terjeszti, mert az e nemzet kiirtását célozza. Igaz az, mit a koszorús költő énekel: Minden ország talpköve a tiszta erkölcs. Hazafiak vagytok? Szeretitek e kedves hazát? Óhajtjátok, hogy Isten örökké fenntartsa? Vallást adjatok akkor az ifjúságnak, és közösségtek testéből, rothadt tag gyanánt vágjátok ki az alávaló, gonosz hazaárulókat, kik a vallástalanságot hintegetve, árulják el a drága hont.

És te szent István, dicső királyunk! fönn, Isten országában, te legjobban tudod, mily szükséges a vallás, hogy a nemzetek virágozzanak; te legjobban tudod, hogy enélkül nincs alap, tehát nincs állandóság; könyörögj azért e népért, melynek szívében a te szíved vére lüktet, melynek bölcsője a te bölcsőd helyén ringott, hogy a vallás szükségét felismervén, ápolgassa, azt féltékeny gonddal ültetgesse fiainak keblébe. Kérd Istent, hogy a vallástalanság apostolaival ne verjen meg bennünket, mert ez lenne a legrombolóbb villámostor.
     Te pedig nemzet! tudd meg, csak addig fogsz élni, amíg a vallás szárnyai alatt élsz. Tőled függ eszerint, hogy életed hosszú vagy rövid legyen. Ápold a vallást mindvégig, maradj annak árnyában, és élted fonala elér a századok végéig. Amen.