Az alábbiakban három levél következik, melyeket katolikus hívek katolikus elöljáróknak (érseknek, püspöknek, plébánosnak, katolikus folyóirat szerkesztőjének) küldtek különböző témákban. Leveleikre természetesen sehonnan semmilyen választ nem kaptak. A közlésük – pont ezen az oldalon – egyfelől azért fontos, hogy megmutassa, Isten kegyelméből még nem veszett ki hazánkban sem teljesen a katolikus, igazhitű gondolkodás és buzgalom, másfelől témájuk miatt, melyek sajnos nagyonis aktuálisak.
     A levelek egyik írója maga így vallott „írás-kényszeréről”: „Levelem megírását egyedül egyházam és katolikus hitem iránti szeretetem vezérelte (illetve még az, hogy amikor életemről számot adok az Örök Ítélőszék előtt, ne kelljen szégyenkeznem, hogy hallgattam, amikor szólnom kellett volna). Amennyiben levelemben valahol tévednék, készen állok természetesen a korrekcióra.

Az első levél válasz egy újságcikkre, amely ezt a címet viseli: „Mihez kezdjünk az Újszövetség antiszemitizmusával?”, a második a „mindenkiért-sokakért” problémával foglalkozik, míg a harmadik az Újemberben megjelent homoszexualitással foglalkozó cikkel vitázik.

Megszokhattuk már, hogy az ördög nem alszik, azaz hiába leplezzük le egy-egy megjelenési formáját, más köntösben újra és újra próbálkozni fog, hogy eltérítsen bennünket az üdvösség útjáról. Nincs is ebben semmi különös, így van ez a világ kezdetétől fogva és így is marad a világ végéig.
     Az utóbbi 40 évben pedig lassan ahhoz is hozzászokhattunk, hogy ezek a támadások keresztény-katolikus báránybőrt öltve folynak, amiben ugyancsak nem kell valami világrengető dolgot látnunk, hiszen Szent János és Szent Pál apostolok előre figyelmeztetnek bennünket erre is. Nem kell ugyanis nagy ész ahhoz, hogy marxista-ateista egyházellenes kirohanásokra megfelelően reagáljon az ember, és ezt az ördög is tudja. Nagyobb odafigyelést igényel, hogy ráirányítsuk a figyelmet azokra, akik az egyházat katolikus retorikába bújtatva, jószándékot színlelve, jótanácsokat osztogatva támadják. („Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani. Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek, még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. 1Jn 2.18: Gyermekeim, itt az utolsó óra, és mint hallottátok, hogy eljön az antikrisztus, most sok antikrisztus támadt. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra.” 2 Tesz 2,3)

Ennek előrebocsátásával szentelünk néhány gondolatot a fenti írásnak, előtte azonban néhány sor a Mérlegről, illetve annak vezető személyiségeiről: A „Mérleg önmagát liberális katolikus periodikának nevezi, bár erre a meghatározásra is csak közvetetten jutottunk, az Újember hasábjain jellemzi így valaki őket, és ők ennek nem mondanak ellen. Definiált céljuk a „II. Vatikáni Zsinattól lelkesítve... rendszeresen tájékoztatni a nyugati világ legújabb szellemi irányzatairól... a türelem és a párbeszéd szellemében.” Bár érzékelünk a lap egyes számaiban hajlamot párbeszédre, ez azonban egy bizonyos határon nem lép túl. Valódi párbeszéd alatt azt lehetne pl. érteni, ha egy témáról kifejthetné véleményét egy tradicionalista és egy modernista teológus. Nos, ilyesminek nyoma sincs a Mérlegben. Természetesen türelemnek sem. Úgy türelmesek ők, mint amennyire pl. a liberálisok liberálisok a politikában: saját magukhoz és hasonszőrű társaikhoz nagyon liberálisak, a másként gondolkozókat egy kanál vízben meg tudnák fojtani. Ugyanígy türelemnek a másként gondolkozók iránt a Mérlegben nyomát sem látjuk. Ezek után nem meglepő, ha tudjuk, kik tartják életben a Mérleget: nem a katolikus olvasók, hanem pl. a Szabad Sajtó Alapítvány, és a Szerencsejáték RT.

E bevezető után néhány megjegyzés a cikkhez.

Már a cím is vérforraló. Mihez kezdjünk az Újszövetség antiszemitizmusával? (Furcsa mód a Mérleg címlapjára már egy ártatlanabb megfogalmazás jutott: „Az Újszövetség ellenségképe”) A szerző G. Caron és vele együtt a Mérleg feltételezni meri, hogy cinkosságot vállalunk eretnek állításukkal, hogy az Újszövetség antiszemita? Nem sok jót sejtünk a szerzőről sem, ha elolvassuk a rövid tájékoztatót: „Munkássága a holokauszt utáni,... a feminista... katolikus teológia területét fogja át.” Úgy látszik, mint ahogy a politikában mindegyik oldalon vannak megélhetési politikusok, a teológiában is vannak személyek, akik némi elismerésért, esetleg anyagiakért sok mindenre hajlandók.

Az írás logikailag össze nem illő dolgok összekapcsolásával kezdődik. A szerző idéz egy Elaine Pagels nevű személyt (aki többek között könyvet írt „Tamás evangéliumának” felfedezéséről, ennek kapcsán gnosztikus megközelítéssel „leleplezte” a katolikus egyházat, és felvázolta, milyennek kellene lennie az egyháznak. Mindezt egy Dan Brown szentségtörő stílusában és igényességével), aki szerint az ellenség démonná nyilvánítása áthatja a kereszténység egészét.
     Puff neki! Még meg is ijednénk, ha komolyan vennénk az egészet. De tovább Pagels gyöngyszemeiből: „S minthogy már a kereszténység első századaiban művelték, azóta is a Sátán alakjához fordulunk, amikor azonosítjuk és megmintázzuk az ellenséget: zsidókat, pogányokat, eretnekeket, istentagadókat és hitetleneket.” Ez az egész vád olyan képtelen és óvodás szintű, hogy Caronnak itt kellett volna letenni Pagelst, vagy a Mérlegnek itt kellett volna letenni Caront. De nem, még képesek fokozni ostobaságaikat: „A Sátán él, sőt igen jól érzi magát: továbbra is azoknak az intézményeknek és egyéneknek az érdekeit szolgálja, akik, ha nem is teremtették, de legalább szolgálatukba állították.”
     Érted, bunkó keresztény? Vagy beállsz a sorba az evilági hatalmasságok előtt behódoló és tévtanokat hirdető Pagels-Caron mögé, vagy te vagy a felelős a világban megnyilvánuló türelmetlenségért, démonizálásért.

Ezek után nem meglepő, hogy Caron rátér a leghálásabb témára, amit csak el lehet képzelni: Caron a „zsidó nép démonná nyilvánításának legalattomosabb kifejeződésével kíván foglalkozni, a keresztény antijudaizmussal vagy antiszemitizmussal”. Minekután Caron elegánsan összekever itt két teljesen különböző dolgot, adjuk meg mindenekelőtt a két fogalom keresztény meghatározását: Ezeket a definíciókat zsinat előtti katolikus forrásokból, illetve saját józan eszünkből vesszük. Bármi egyéb mai főáramú forrásból próbálnánk ugyanis a két fogalmat definiálni, végső soron csak a ma egyedül megtűrt megfogalmazásra bukkannánk, amit sajnos egyházunk egyes vezetői is a magukévá tettek.

Tehát a helyes megfogalmazások: Az antiszemitizmus ellenségnek tekinti a zsidóságot, harcol ellene, azt tekinti a társadalomban meglévő minden baj gyökerének, olyan társadalmi hibákért is a zsidóságot vádolja, amiért nem felelősek. Pl. a középkorban előfordult, hogy a himlőjárványokat is a zsidók nyakába varrták. Ebből következik, hogy hívő keresztény nem lehet antiszemita. Nem tekinthető természetesen antiszemitizmusnak a társadalom nem-zsidó részének önmagát védő szervezkedése, ha a zsidók gazdasági hatalma olyan mérvűvé válik, hogy az már a nem-zsidó népesség fizikai létét veszélyezteti. Egy egyszerű példával megvilágítva: Ha egy társadalomban a zsidók egyáltalán nem mehetnek egyetemre, az antiszemitizmus, ha egy társadalom él a numerus clausus eszközével, azaz minden ott élő népcsoportból a népesség arányában mehetnek egyetemre az emberek, az nem antiszemitizmus, hanem végső soron minden népcsoport, beleértve a zsidóságot is, érdekeit szolgálja. Ugyancsak nem tekinthető antiszemitizmusnak, ha egy nép nem kíván együtt élni egy másik néppel, pl. a zsidósággal. Ez az együttélés ugyanis adott esetben a nem-zsidó nép fizikai megsemmisülését eredményezheti. Gondoljunk pl. a Yanomani indiánokra: Amióta kapcsolatba kerültek az európai civilizációval, létszámuk drasztikusan megcsappant, ma a kipusztulás szélén állnak. Pedig a nem-indiánok teljesen törvényesen vásároltak területet, irtották az őserdőt, egészen addig, amíg az indiánokat védő csoportok, köztük keresztények, katolikus misszionáriusok nyomására a brazil és venezuelai állam egy magasabb rendű törvényt nem hozott az indiánok védelmére. Senkinek nem jutott eszébe, hogy ezen, a Yanomani indiánokat védő törekvéseket anti-brazilnak vagy anti-fehérnek titulálja.

Az antiszemitizmus természetesen elítélendő, de nem is lehet az egyházat antiszemitizmussal vádolni, a középkorban az egyház volt az, amely a tudatlan tömegek túlkapásaitól védte a zsidókat.

Az antijudaizmus megfogalmazásánál messzebbre kell visszamennünk. „«Judaizmusnak azt az első keresztény évtizedekben elterjedt nézetet nevezzük, mely szerint a megtért pogányoknak előbb zsidókká kell lenniük, körül kell metélkedniük, be kell tartaniuk a mózesi törvényeket. Az antiochiai egyházban judaista buzgólkodók léptek föl, és zavart keltettek követeléseikkel a hívek között. A vitás kérdések eldöntésére a gyülekezet Pált és Barnabást küldte Jeruzsálembe, ahol az apostoli zsinat, feltehetőleg 49-ben, kihirdette, hogy a keresztény hitre tért pogányokra nem szabad az Ószövetség terheit róni.» (ApCsel 15., Gal 2,1-10) «Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el. Jó egészséget!» (ApCsel 15,28-29)
     A Galatáknak írt levél a kereszténység egyik alapkérdését tárgyalja. Pál szerint Krisztus kereszthalála közvetíti az üdvösséget, a judaista agitátorok szerint a körülmetélés és a mózesi törvények követése. Szerintük csak a születés szerinti vagy körülmetélkedett zsidó juthat el az üdvösségre. A judaizmus konzekvenciája Krisztus kereszthalálának teljes leértékelése. Még ha nem is ismerték fel ezek az agitátorok ezt a konzekvenciát egész súlyával, Pál felismerte, és teljes erőbevetéssel küzdött ellene. A harcban győzött, de ez a harc szabadságába került. (ApCsel 21,20f) Ennek a harcnak fő dokumentuma a Galatákhoz írt levél, amely világtörténelmi jelentőségű. Ennek a harcnak győzedelmes kimenetele nélkül a kereszténység egy zsidó messianisztikus szekta maradt volna, nem pedig világvallás.” (A. Wikenhauser: Bevezetés az Újszövetségbe, Freiburg 1956, 252f)

Ebből következik, hogy az antijudaizmus a kereszténység immanens velejárója. Természetesen nagyon pontosan tudják ezt az egyház ellenségei is, akár nyíltan keresztényellenesek, akár báránybőrbe bújt farkasok. Utóbbiak választják azt a taktikát, hogy nem adják meg pontosan egy fogalomnak a meghatározását, vagy ha megadják, akkor szándékosan új definíciót adnak, félreérthetőséget teremtve így a kérdéskörben.
     Ezt a két önmagában tiszta, világos és össze nem keverhető fogalmat keveri össze a szerző.

Caron ezt követő 1. fejezetében („A másik démonná nyilvánítása”) zagyvaságokat ír az Ördögnek az Ószövetségben történő fellépéséről (mintha nem akarna tudni a bukott angyalokról), majd kritikátlanul idéz ostobaságokat és eretnek gondolatokat („Hyam Jacoby munkájának legfőbb célja annak kimutatása volt, hogy Júdás, az evangéliumok Júdása nem létezett”).

Caron (nomen est omen: alvilági hajós, aki követi, az elkárhozik) következő 2. fejezetében („Zsidóellenes-e az Újszövetség”) az antijudaizmus és antiszemitizmus mellett még egy másik fogalommal is operál, még pedig a zsidóellenességgel. A költői kérdésre szerinte azért „sürgető választ kapni, mert a holokauszt óta sürget az idő, hogy a keresztény közösségek felülvizsgálják felelősségüket a zsidó népirtásban.”
     Nos, tisztelt Caron úr: akármennyire is szeretnék Önök a történelmi tényeket megváltoztatni, a tények tények maradnak: A keresztény közösségek, különösen a katolikus Egyház, és főképp XI. és XII. Pius pápa voltak azok, akik minden erejüket és erkölcsi tekintélyüket latba vetették, hogy mentsék a zsidókat az elhurcolástól, illetve bármilyen hátrányos megkülönböztetéstől. A két pápa erőfeszítéseit igen jól dokumentálja a XI. Pius pápa által „Mit brennender Sorge” címen 1937 virágvasárnapján kiadott enciklika, melynek értelmi szerzője Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius volt. XII. Pius pápa működése előtt csak fejet lehet hajtani, ami főhajtást mind a tisztességes zsidók, mind a tisztességes ateisták megtették. Nem más, mint Golda Meir nevezte XII. Piust a zsidó nép legnagyobb barátjának a világháború alatt, de hasonló dicsérő hangnemben nyilatkoztak róla a római zsidóság vezetői is. A pápa háború alatti működését egy francia ateista, Paul Rassinier dokumentálta a legtisztességesebben, „Opération Vicaire” (Helytartó hadművelet [alcím: Egy ateista hódolata]) c. művében. Magyar nyelven a „Távlatok” 1999. 1. számában jelent meg egy XII. Pius pápát méltató írás fordítása „Igazságot XII. Piusz pápának!” címmel (http://w3.externet.hu/~tavlatok/43Tavlatok.htm). Persze ha Caron és Co. számára kényelmesebb és mindenekelőtt jövedelmezőbb a volt Hitlerjunge, majd később rajongó kommunista és KGB-ügynök, Rolf Hochhuth (aki meggazdagodott történelmi hazugságokat, ferdítéseket és durva rágalmakat tartalmazó drámájával, a „Helytartó”-val. KGB-s kapcsolatait Pacepa, az átállt román hírszerző leplezte le) meséit igazságnak venni, lelkük rajta, el fognak számolni tetteikkel az Örök Bíró előtt.

Ugyancsak közismert, hogy Hitler azért viseltetett ellenszenvvel a katolikus klérus iránt, mert azt túlságosan zsidóbarátnak tartotta. Gerinces magatartásáért 2000 pap fizetett életével a nemzeti-szocialista uralom alatt. Hitlerrel szemben az ellenállás katolikus részről egységes volt, ennek fő képviselői Faulhaber müncheni érsek bíboros és von Galen münsteri püspök voltak.
     Magyar viszonylatban csak emlékeztetünk arra, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar volt az, amely 1944 nyarán elérte a deportálások leállítását a megszállt Magyarországon a Horthy-kormánynál.

Ennyi talán elég ahhoz, hogy lássuk, Caron és Co. nem akarják látni a történelmi tényeket, hogy kedvenc szenvedélyüknek hódolhassanak, a bűntudat ébresztésének a keresztényekben. Ami a szomorú, hogy ebben a törekvésükben odáig vetemednek, hogy az Újszövetséget kritizálják.
     A fejezetben egyébként Caron nem tesz mást, mint (ál)teológiai írásokat listáz, idéz a témából (van bőségesen). Álszent módon újabb kérdést tesz föl, vajon csak az Újszövetség magyarázói voltak antiszemiták (amely álláspontot mindenki által elfogadottnak hazudja), vagy maga az Újszövetség volt antiszemita – ezt viszont a kinyilatkoztatás megkérdőjelezésének, azaz súlyos eretnekségnek kell tekintenünk. Akár így, akár úgy, nem rejti véka alá, hogy véleménye szerint az Újszövetség egyes szövegeit magyarázni, cenzúrázni kellene, és ezt tekinti az egyházak hatalmas, XXI. századi feladatának. Ezeket a gondolatokat ragozza végtelen unalmas módon, közben azért elejt, elbújtat egy-egy vérlázító megjegyzést, félmondatot: pl.: a Bibliának már a múlt reliktumának, és nem a XXI. század élő közössége Írásának kellene lennie.

Mesterkélt, hamis premisszákból kiinduló, így értelmetlen kérdéseire Caron a 3. fejezetben adja meg a választ, „Mihez kezdjünk az Újszövetség antiszemitizmusával”.

Javaslatai:
     1. „Törekednünk kell a másik véleményének meghallgatására, tiszteljük a másik (fundamentalista, az írást szó szerint értelmező) véleményét, ugyanakkor fordítsunk figyelmet olvasataink előfeltevéseire.” Az első elfogadható gondolat Caron írásában, mégha nem is lehet pontosan tudni, mik azok az előfeltevések. Mindenesetre nem egyszer találkozunk azzal, hogy a hitükhöz ragaszkodó katolikusokat hittestvéreik, de még inkább az egyház báránybőrbe bújt ellenségei, akik valami light katolicizmust szeretnének általánossá tenni, a fundamentalizmus bunkójával csapják agyon. Bármennyire is igyekszik Caron itt saját magát úgy feltüntetni, hogy tiszteli a másik véleményét, ennek éppen az ellenkezője igaz, amit Caronnak jelen írása is bizonyít.
     2. Olyan módon kell a Szentírást magyarázni, amely elismeri adósságát a zsidóság felé.
     3. Caron hiányolja a zsidó jelenlétet a Vatikánban (mások sokallják). Pozitív példaként idézi, hogy Amerikában a Vanderbilt Egyetemen zsidó professzor oktatja az Újszövetséget, aki egyetemi óráira beviszi fiát, aki kipát és taitzit visel, mivel épp az ortodox zsidó iskolából jön.
     4. Caron szerint jó volna a „helyettesítés teológiájától” megszabadulnunk. Mivel itt megint két különböző fogalomra alkalmazzák ugyanazt a megnevezést, szeretnénk egy rövid magyarázatot adni:
     a. A „helyettesítés teológiája” alatt a katolikus hitben azt értjük, hogy Jézus meghalt helyettünk, meghalt bűneinkért. A „bűneinkért helyettünk vállalt elégtétel” (satisfactio vicaria) lett a kereszthalál által történő megváltás megértésének fő kategóriája. (Szent Anzelm) Valójában a helyettesítés teológiája nem más, mint a megváltás teológiájának egy része. (Távlatok c. jezsuita folyóirat 1999. 43. szám, http://w3.externet.hu/~tavlatok/43Tavlatok.htm)
     b. A Caron-féle katolikusok szerint a „helyettesítés teológiája alatt azt értjük, hogy Krisztus halálával és feltámadásával Isten felbontotta a «régi» szövetséget népével, Izraellel, és egy másik néppel, az egyházzal kötött új szövetséget. Azaz az egyház felváltotta Izraelt a választott nép szerepében. Hosszú évszázadokon át azt tanította az egyház, hogy Isten új népeként immár az egyház a bibliai ígéretek igazi örököse. A zsidók pedig, akik már nem tartoznak hozzá Isten népéhez, nem üdvözülhetnek, mert az egyházon kívül nincs üdvösség: extra ecclesiam nulla salus.”

Figyeljünk erre az álnok megfogalmazására: az egyház évszázadokon keresztül tanította... Nos tisztelt mérlegesek, az egyház ma is pontosan azt tanítja, amit évszázadokon keresztül (egész pontosan: kétezer éve) tanított. Természetesen nem felbontotta a szövetséget, hanem az a szövetség beteljesült, elérte célját (eljött a megígért és várt Messiás). És természetesen nincsenek kizárva a zsidó nemzetiségű személyek az egyházból, ők is hivatalosak, ők is hozzátartozhatnak, ha akarnak, mint ahogy tartoznak is sokan. És természetesen igaz az is, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, és ez érvényes a zsidó vallással kapcsolatban is. És ez nem antiszemitizmus, meg antijudaizmus, mert nemcsak a zsidó vallással, hanem a világ összes vallásával kapcsolatban érvényes: nincs üdvösség a katolikus egyházon kívül.

A teljes igazság a kérdésben: Idézzünk először a katolikus katekizmusból. Nem a zsinat előttiből, hanem az 1992-es kiadású, II. János Pál pápa által kiadott katekizmusból, amely katekizmus előkészítését Ratzinger bíboros irányította, és amely „az egyház hitének és tanításának kifejtése, érvényes és meghatalmazással rendelkező eszköz az Egyház közösségi életének szolgálatában és a hit tanításának biztos mércéje.” (II. János Pál pápa szavai a katekizmus előszavából [Fidei depositum]): 1. Az Ószövetségben előkészített egyház: Isten népének egybegyűjtése abban a pillanatban kezdődik, amikor a bűn megrontja az emberek közösségét Istennel és egymással. Az egyház egybegyűjtése, így mondhatni, Isten válasza a bűn által előidézett káoszra. Ez az újraegyesítés csendben valósul meg minden nép körében: „Mindenki kedves előtte, aki fél, és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is.” (ApCsel 10,35) Isten népe egybegyűjtésének távoli előkészítése Ábrahám meghívásával kezdődik, akinek Isten megígéri, hogy nagy nép atyjává teszi. Közvetlen előkészítése Izraelnek, mint Isten népének kiválasztásával kezdődik. Kiválasztása által Izrael feladata, hogy az összes nemzet jövendőbeli egybegyűjtésének jele legyen. De már a próféták vádolták Izraelt, amiért megszegte a szövetséget, és úgy viselkedett, mint egy prostituált. Ők egy új és örök szövetséget hirdettek. Ezt az új szövetséget Krisztus hozta létre.
     2. A Krisztus Jézus által alapított egyház: A Fiú feladata megvalósítani az idők teljességében Atyja üdvtervét, ez küldetésének motívuma. Az Úr Jézus ugyanis azzal indította útjára Egyházát, hogy hirdette a jó hírt, azt, hogy elérkezett Isten országa, melyet az írásokban ősidők óta megígért. Krisztus elhozta a mennyek országát a földre, hogy beteljesítse az Atya akaratát. Az Egyház Krisztusnak titokzatos módon már jelenlévő országa. Ez az ország Krisztus igéiben, tetteiben és jelenlétében tárul fel az emberek előtt. Befogadni Jézus szavát annyit jelent, mint magát az országot befogadni. Az ország csírája és kezdete azok kisded nyája (Lk 12,32), akiket Jézus maga köré hívott, s akiknek ő maga a pásztora. Ők alkotják Jézus igazi családját. Azoknak, akiket ő így maga köré gyűjtött, új „cselekvésmódot” hirdetett, valamint saját imádságot. Az Úr Jézus szervezetet adott közösségének, amely szervezet az ország végleges beteljesüléséig fenn fog maradni. Ez mindenekelőtt a tizenkettő kiválasztását jelenti, Péterrel, mint vezetőjükkel. Izrael tizenkét törzsét megjelenítve ők az Új Jeruzsálem alapkövei. A Tizenkettő és a többi tanítvány részesednek Krisztus küldetésében, hatalmában, de sorsában is. Krisztus ezekkel a tettekkel előkészítette és felépítette Egyházát. Az Egyház azonban elsődlegesen Krisztusnak, a mi üdvösségünkért adott teljes ajándékából született, amit ő elővételezett az eucharisztia alapításában és megvalósított a kereszten. A kezdetet és a gyarapodást jelképezi a keresztre feszített Jézus oldalából kifolyó vér és víz. Mert a kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az a csodálatos szentség, amely maga az egyház. Ugyanis ahogy Éva az elaludt Ádám oldalából formálódott, úgy az Egyház a kereszten meghalt Krisztus átszúrt szívéből született.” – eddig az idézet.

Még egyszer tömören összefoglalva: Tény és való, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, ezt a szövetséget Izraellel megújította. Ennek a szövetségkötésnek értelme az volt, hogy a zsidó népből származik az emberiség megváltója. Nem kizárólagosan a zsidó nép Messiása, hanem az egész világ üdvözítője, természetesen beleértve a zsidókat is.
     Jézus eljövetelével Isten új és örök szövetséget kötött az emberiséggel. Minden embert, a zsidókat is beleértve meghív az üdvösségre, a régi szövetséget pedig nem felbontotta, hanem amint az betöltötte hivatását – a Messiás eljött – lassan elenyészett. („A törvény és próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed, és senki se juthat el oda erőfeszítés nélkül.” (Lk 16,16), ill.: „Ha tehát itt új szövetségről beszél, a régit elévültnek tekinti. Ami pedig elévült és idejét múlta, az közel van a megszűnéshez.” (Zsid 8,13) Itt egy olyan alapvető hittételről van szó, amit soha, senki nem akart a kereszténységtől elvitatni.
     Ezeket az alapelveket – amely alapelveket Krisztus ellenfelei a „helyettesítés teológiájának” neveznek – az egyháznak hibául felróni, és arra rávenni az egyházat, hogy szabaduljon meg tőlük, annyit jelent, mint hogy a kereszténység szabaduljon meg a kereszténységtől.

A téma elmélyítése érdekében idézzünk még itt néhány gondolatot Bangha Béla SJ „Világnézeti válaszok (1942)” c. könyvéből, melyek érintik a kereszténység – zsidóság kérdéskörét: „Azonban már az is teljesen történelemellenes dolog, ha valaki az ószövetségi zsidóságot összetéveszti a Krisztus utáni és a mai zsidósaggal. A Krisztus utáni zsidóság messze eltért az ószövetségi kinyilatkoztatások útjáról, amikor hátat fordított az azokban oly ünnepélyesen hirdetett Megváltónak s Pilátus előtt magára és unokáira átkul hívta le Krisztus vérét. Ennek az Üdvözítőtől elfordult zsidóságnak kevés köze van ahhoz az ószövetségi zsidósághoz, amelyből a próféták, az apostolok, a Szent Szűz és teste szerint maga Krisztus származott. ... Jézus a zsidók számára is a megígért Messiás, de lényeges mozzanatokkal megbővítve. Nevezetesen: az ígéretek helyébe a beteljesülést téve, a zsinagóga helyébe az Egyházat, a régi áldozatok helyébe az ő egyetlen, befejező s megváltó áldozatának szakadatlan, titokzatos megújítását, valamint a szentségek kegyelmét. Vagyis: Jézus igenis új vallást alapított, a kereszténységet, de mint a réginek folytatását és kiegészítését, mint az ószövetségi kinyilatkoztatás beteljesedését. … Válaszolva arra a felvetésre, hogyan lehetett a zsidó vallás az Ószövetségben az igaz vallás, ma pedig nem: Nagyon egyszerűen úgy, hogy amikor az ószövetségi zsidó vallás által hirdetett Messiás megjött, a régi vallás mint ilyen, mint az ígéretek s előkészületek tartalmazója elvesztette jelentőségét s átment az újba, a teljesedésbe, a kereszténységbe. Akik pedig elvetették a Megváltót s a beteljesülés után is a puszta ígéretekhez s előkészületekhez, mint ilyenekhez ragaszkodtak, azok ezzel természetesen a tévedés útjára léptek s így most vallásrendszerük is hibás.”

Mind a katekizmus, mind Bangha Béla gondolatai eltörpülnek azonban Szent Pálnak a zsidóság – nem zsidóság tárgykörében leírt eszmefuttatásai mellett. Igen sokat idézhetnénk, lehet említeni pl. „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,27-28) Vagy: „Ő, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,14-18) De nem volna szerencsés kiemelni itt bármit is, mert minden kiemelés Szent Pál többi gondolatát értékeli le, összes leveleit pedig mégsem idézhetjük. Túl ezen, semmiképp sem akarunk úgy viselkedni, mint Caron és Co., hogy prekoncepciójukhoz keresnek (és találnak) szentírási idézetet, ha másképp nem, akkor úgy, hogy egy összefüggő kétmondatos gondolat első felét idézik, a másodikat elhallgatják.

(Ajánljuk olvasóinknak, egy szabad órájukban olvassák el Szent. Pál összes levelét, és húzzák alá a „zsidó, pogány, körülmetélt, körülmetéletlen” szavakat. Ha másképp nem, gondolatban, vagy ha rendelkeznek számítógépes bibliával, emeljék ki ezeket a szavakat. E sorok szerzője gyakran olvasgatja Szent Pált, és lelki gyönyört érez, olyan tökéletes, örök érvényű összefoglalását adja Szent Pál a kérdéskörnek.)

A szóban forgó fejezetben Caron egy igen súlyos állítást tesz: „«A zsidó nép és Szent Írásai a keresztény Bibliában» című, a Pápai Biblikus Bizottság által kiadott dokumentumban az Egyház elismeri a Biblia zsidó olvasatának érvényességét és jogosságát.” A dokumentumot 2001-ben, Krisztus Mennybemenetelének ünnepén adta ki a bizottság, az előszót Ratzinger bíboros írta. E sorok írója először nagyon megijedt. Hogyan lehet az, hogy Ratzinger és II. János Pál pápa mást mondanak a katekizmusban, és mást ebben a dokumentumban? A kíváncsiságtól hajtva megkerestük tehát a kérdéses dokumentumot, és mivel magyar nyelven nem találtunk rá, németül idézzük (a Német Püspökkari Konferencia honlapján találhatók meg az Apostoli Szentszék dokumentumai (http://dbk.de/schriften/DBK2.Vas/): „22. Die Umwälzungen, die durch die Ausrottung der Juden (die Schoa) während des Zweiten Weltkriegs ausgelöst wurden, haben alle Kirchen dazu geführt, ihre Beziehung zum Judentum von Grund auf neu zu überdenken und dementsprechend auch ihre Interpretation der jüdischen Bibel, des Alten Testamentes. Manche haben sich die Frage gestellt, ob die Christen sich nicht vorwerfen müssen, sich die jüdische Bibel angeeignet zu haben durch eine Lesart, in der kein Jude sich wieder findet. Müssen die Christen von nun diese Bibel wie die Juden lesen, um voll ihrem jüdischen Ursprung gerecht zu werden? Hermeneutische Gründe zwingen uns, auf diese letzte Frage eine negative Antwort zu geben. Denn eine rein jüdische Lesung der Bibel führt notwendigerweise mit sich, alle ihre Voraussetzungen zu übernehmen, d. h. die vollständige Übernahme dessen, was das Judentum ausmacht, vor allem die Geltung der rabbinischen Schriften und Überlieferungen, die den Glauben an Jesus als Messias und Gottessohn ausschließen.” – A kritikus rész magyar fordítása: „Úgy kell-e mostantól a keresztényeknek a bibliát olvasni, mint a zsidóknak, hogy teljesen eleget tegyenek az Ószövetség zsidó eredetének? Hermeneutikai okok arra kényszerítenek minket, hogy a kérdésre nemmel válaszoljuk. A bibliának ugyanis tisztán zsidó olvasata szükségszerűen magával hozza összes feltevéseknek átvételét, azaz annak teljes átvételét, ami a zsidóságot kiteszi, mindenekelőtt a rabbinikus iratok és hagyományok érvényességét, amelyek a Jézusban, mint Messiásban és Isten Fiában való hitet kizárják.”

És Caron mégis pontosan az ellenkezőjét állítja, mint amit ebben a pápai dokumentumban lehet olvasni. És képes rá, hogy tévtanai alátámasztására olyan dokumentumot idézzen, ami pontosan azt cáfolja, amit állít. Hát bátorság az van, meg kell hagyni. A kérdéses vatikáni dokumentum állít ugyan olyat, hogy a biblia zsidó olvasata egy „lehetséges olvasat”, de sehol sem állít olyat, hogy az érvényes és jogos. Túl ezen, egy hitét ismerő keresztény eleve nem mondhat olyat, hogy a bibliának zsidó olvasata is érvényes és jogos, hiszen ez értelmetlenné tenné az egész kinyilatkoztatást. De ezt már Szent Pál is megállapította („Izrael fiainak értelme eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol.” 2 Kor 3,14-16)

e. Következő bekezdésében Caron újabb költői kérdést tesz fel: „Küszöböljük-e ki a problématikus szövegeket?” Ne tudná Caron, ne tudná az ír klérus – akire Caron itt, mint pozitív példára hivatkozik (az Újszövetség hét, a nőket leginkább sértő szövege törlendő az ír püspökök határozata szerint. Legalább is ezt állítja Caron) –, ne tudnák a mérlegesek, mi a jussa annak, aki csak egy i betűnyit is megváltoztat a törvényből és elvesz a Biblia szavaiból? „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában. Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.” (Mt 5,18), „S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva.” (Jel 22,19)

Saját kérdésére Caron ugyan nemmel felel, de ezt nem az Írás iránti tiszteletből, hanem taktikai meggondolásokból teszi. Szerinte ugyanis „a holokauszt után nem volna felelős cselekedet, ha figyelmen kívül hagynánk bizonyos számú újszövetségi szöveg szerencsétlen hatását, azokét a szövegekét, amelyek továbbra is éltetik a keresztény antiszemitizmust, és ténylegesen semmit sem tennénk semlegesítésük érdekében”. Magyarul: Azért kell benne hagynunk az Újszövetségben az antiszemita szövegeket, hogy azok éltessék bennünk a tudatot, hogy antiszemiták vagyunk.
     Caron pozitív fényben tüntet itt fel olyan kezdeményezéseket, melyek a János-evangéliumban a „zsidók” szót „hatalmasságokra”, a „farizeusok” szót „egyes farizeusokra” cserélik ki. Bezzeg maga Caron, hosszú tanulmányában egyszer sem egyes keresztényeket, mindig az összes keresztényt, a kereszténységet vádolja.

f. A problematikus részek kiküszöbölését firtató költői kérdésére Caron következő bekezdésében azzal felel, hogy „a teológusok, exegéták, szónokok, katekéták soha ne hagyják ki az alkalmat, hogy világos és egyértelmű gondolkodásra ösztönözzenek, ha olyan szövegekkel találkoznak, amelyek alkalmasak a keresztény antiszemitizmus felélesztéséhez”. Bizony, szükség volna világos, egyértelmű gondolkodásra, tartunk tőle, hogy Caron nem egészen azt érti ezalatt, mint mi.

g. Tanácsai közül utolsónak hagyja Caron, hogy a zsidók holokauszt-napi megemlékezésein vegyünk részt, illetve biztassuk erre a szószékről híveinket.

Hát Caron úr, ezek után kíváncsisággal várjuk többek között:
     Azt az írását, amely választ ad a nagy kérdésre, hogy a Talmud maga keresztényellenes-, vagy csak a magyarázói azok; …
     Azt a véleményét, mely szerint jó volna megszabadulni a Talmud keresztényellenes szövegeitől, Majmonidesz vegytiszta rasszizmusától. Jó volna, ha Ön szerint ezt a zsidó rabbik szorgalmaznák, tekintettel a keresztények érzékenységére.

Záró fejezetét („Következtetések”) ismét hazugsággal kezdi Caron. Hazudni nem lehet csak egy kicsit, aki egyszer hazudik, annak ragaszkodnia kell hazugságához, mégha csak újabb hazugságokkal éri is el ezt. Azt állítja, hogy a kereszténység doktrínája a zsidó nép elutasítása. Hát még sohasem olvasta Caron Szent Pált? „Mert, ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz fölvételük, ha nem élet a halálból? Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is. Ha letört is némely ág, s te vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének, ne kérkedj az ágak rovására. Ha mégis kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” (Róm 11,16-18)

Ezt követő eszmefuttatásának lényege, hogy a kanonizált írások és a Szentlélek szemben állnak egymással. Vagyis, hogy ne ragaszkodjunk a Szentíráshoz, hanem higgyünk az élő Istenben, ami azt jelenti, hogy fogadjuk el új olvasatok lehetőségét. Válaszunk erre: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta ment ki a világba.” (1 Jn 4,1) – „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen! Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen! Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája. Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. Hallhattátok már, hogy azelőtt, még mint zsidó, milyen magatartást tanúsítottam: könyörtelenül üldöztem az Isten egyházát és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert fölöttébb buzgó követője voltam atyáim hagyományainak. De amikor tetszett annak, aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak, nem hallgattam a testre és a vérre.” (Gal 1,8-16)

Utolsó soraiban figyelmeztet még Caron, hogy a Biblia újraértelmezését nem zavarhatja a zsidók palesztinokon elkövetett népirtása. Úgy gondoljuk, ehhez nem kell kommentár.

Caron cikke bűntudat-pszichózisát akarja rákényszeríteni az egész kereszténységre, még súlyos eretnekségek árán is, még olyan áron is, hogy a kereszténységből kiküszöbölje a kereszténység lényeges elemeit.

1. Kérem, engedélyezze papjaink számára minden különösebb feltétel nélkül, hogy az átváltoztatás szövegét a Római kánon szerint mondják, azaz a: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan: ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára” helyett a „vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan: mert ez az én Vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” formulát használják.
     Úgy gondolom, nem kell Önnek bizonygatnom, mi áll a Szentírásban, és azt sem, milyen különbség van a „mindenki” és a „sokak” között, különösen, ha őket az ezt követő szavakkal együtt olvassuk: „kiontatik a bűnök bocsánatára”.
     Úgy vélem, ami megadatik görög-katolikus testvéreinknek, az jár nekünk, római katolikusoknak is. Van ugyanis olyan római katolikus ismerősöm, aki csak azért jár görög katolikus misére, mert ott az átváltoztatás szövegében a „sokakért” szót használják.

A világegyházból az utóbbi időben megsokasodtak a jelentések a „régi rítusú mise újbóli engedélyezéséről, de beszámolt már erről az Újember (Újember 2006.10.22-i száma) is. Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, nem a nemzeti vagy latin nyelvű szövegmondással van problémám, hanem a szöveggel. Felhívnám továbbá figyelmét a Kapu c. folyóiratban megjelent egy írásra (http://members.chello.hu/kapu/toth.html). Ennek szerzője hozzám hasonlóan járatlan a teológiában (illetve talán még nálam is járatlanabb), de helyes érzékkel tapint rá ugyanerre a problémára.
     Tudatában vagyok annak, hogy bizonyos feltételek megléte esetén a püspök engedélyezheti a régi rítusú szentmisét. Ezek a feltételek sok esetben azonban olyan nehezen teljesíthetők, hogy ez az „engedélyezés” gyakorlatilag épp az ellenkezőjét jelenti.

Kérésemet három indokkal szeretném alátámasztani:
     a. Ragaszkodás a Szentíráshoz, illetve Jézus szavaihoz;
     b. Ragaszkodás a kétezer éves katolikus tanításhoz;
     c. Az új szóhasználatból fakadó és lopakodva terjedő modernista eretnekség elvetése, mely túlhangsúlyozza Isten irgalmát igazságosságával szemben (leegyszerűsítve: Isten olyan jó, hogy mindenki üdvözül.) Erről a problémáról rengeteget lehetne idézni, értekezni, ezt azonban Ön jobban ismeri nálam, nem szeretném továbbá soraimat fölöslegesen szaporítani.

2. A nagypénteki liturgiában a zsidókért néhány évtizede így imádkozik az egyház: „A zsidókért is imádkozzunk testvérek, hogy azok, akikhez először szólott Urunk, Istenünk, őt egyre jobban szeressék, és állhatatosan őrizzék a szövetségi hűséget.”
     Nos, az egyház nem imádkozhat úgy, nem mondhat olyat, hogy a zsidók birtokában vannak a szövetségi hűségnek. A zsidók (a zsidók szót itt a zsidó vallásúak és nem zsidó nemzetiségűek értelemben használom) a szövetségi hűséget elvetették. A szövetségi hűséget mi, a katolikus egyház őrizzük. A zsidók elvetették a megígért Messiást, elvetették Jézust, aki az egyetlen út az Atyához. Nem helyes az a kifejezés sem, hogy „őt egyre jobban szeressék”. Ha szeretnék Istent, akkor felismernék, hogy az Atya által megígért Messiás nem más, mint Jézus, mint ahogy ezt felismerték igen sokan, kezdve Nikodémustól egészen Edith Stein-ig és Eugenio Zolli-ig. („Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.” Jn 8,19 – „A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.” Jn 14,24) Ha szeretnék az egy igaz Istent, minden ember Teremtőjét és Atyját, nem tekintenének úgy a nem-zsidókra, mint akik nem emberek (libanoni mészárlás). Teljességgel érthetetlen, és nem csak számomra, hogyan mondhat olyat az egyház, hogy az a vallás őrzi a szövetségi hűséget, amely a Talmudban (amelyet ők a Tóra fölé helyeznek) ocsmány dolgokat ír Jézusról és Szűz Máriáról. A zsidó származású Szent Pál mindenesetre nem szépítget, hanem megátalkodottnak nevezi a Messiást elvető zsidókat („A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek, akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget az Írás szerint: Sionból jön a szabadító és eltörli Jákob gonoszságát.” Róm 11,25)

Az csak Jézus külön arculcsapása egyházunktól, hogy ez az ima pont Nagypénteken, hangzik el, amely napon beteljesedett a Messiás, Isten Fia, Jézus elvetése a zsidók által. Azóta a zsidók sokszor nemzetüket teszik meg istenüknek, amit igen sokan beismernek közülük (Martin Buber, Izrael Shamir, Izrael Sahak).
     Természetesen tudatában vagyok annak, hogy az egyház mindig is imádkozott a zsidókért, és ezt helyesnek is tartom. Idevonatkozó teológiai ismereteim hiányosak, tehát nem tudom, melyik évben, kinek vagy minek a hatására, ösztönzésére került elvetésre a régi ima és bevezetésre ez a szerencsétlen jelenlegi megfogalmazás. De tudom, hogy a nagypénteki, zsidókért való könyörgés szövegét az egyház 1959-ben, 1965-ben, 1970-ben is megváltoztatta. És azt is tudom, hogy még ma is történnek módosítások az egyes nemzeti nyelvekre történt fordításoknál (pl. lengyel). Mindenesetre sokkal inkább kifejezi a zsidókért való könyörgés lényegét pl. az 1964-es megfogalmazás (Vasárnapi Misekönyv, Róma, 1964): „Könyörögjünk a hitetlen zsidókért is, hogy a mi Urunk Istenünk távolítsa el a szívüket borító leplet, hogy ők is megismerjék a mi Urunkat, Jézus Krisztust.” Ebből számomra az következik, ma sem állhat semmi egy szövegmódosítás útjába (különösen, hogy ez a módosítás a teológiailag és történelmileg helytelent szüntetné meg és helyettesítené azt a helyes megfogalmazással).

Kérem tehát püspök atyát, hasson oda a püspöki karon belül, hogy a nagypénteki imában ezen, Krisztust sértő megfogalmazás helyett találjanak egy olyat, amely megfelel a valóságnak és keresztény hitünknek.

Úgy gondolom, kéréseim teljesítése áldást hozna mind Önre, mind a püspöki karra, mind egész egyházunkra.
     Levelem megírását egyedül egyházam és katolikus hitem iránti szeretetem vezérelte (illetve még az, hogy amikor életemről számot adok az Örök Ítélőszék előtt, ne kelljen szégyenkeznem, hogy hallgattam, amikor szólnom kellett volna). Amennyiben levelemben valahol tévednék, készen állok természetesen a korrekcióra.

Valóban úgy fogalmaz a katekizmus, hogy a „homoszexuális cselekedetek önmagukban rendezetlenek”. A Szentírásra támaszkodva azonban én határozottabban fogalmaznék. Túl azon, hogy rendezetlenek, bűnnek, a VI. parancsolat elleni súlyos véteknek kell azokat tekinteni. A Szentírás elég világos figyelmeztetést ad Szodoma és Gomorra elpusztításában, hogy nemcsak a bűn, de még a bűnnek tolerálása is milyen súlyos következményekkel jár.
     Isten félreérthetetlenül nyilatkoztatja ki a Genezisben, hogy „az embert saját képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 5,1) Vagyis a férfi-női kapcsolat megtagadása, annak fölcserélése a természetellenes homoszexuális kapcsolatra, lázadás Isten legelső rendelése ellen.
     Ezzel teljesen összhangban fogalmaz Szent Pál, aki világosan levezeti a homoszexualitás keletkezését:
     a. „Mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként
     b. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak
     c. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával.
     d. Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket.
     e. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt.
     f. Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel.
     g. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot.” (Róm 1,21-27) És hogy mi ennek a következménye, nem köntörfalaz Szent Pál, hanem kerek-perec kijelenti, hogy a homoszexuálisok nem öröklik Isten országát. (1Kor 6,9-10) [Az 1979-es katolikus bibliafordítás a sokkal általánosabb, kevésbé megfogható és tulajdonképpen más jelentésű „kicsapongó”-ként fordítja a homoszexuálist. Vajon miért?]

Ugyanilyen értelemben figyelmeztet bennünket Pál
     a. a Galatákhoz írt levélben, ahol rámutat, hogy a test cselekedeteit művelők (paráznaság, tisztátlanság, bujaság) nem nyerhetik el Isten országát (Gal 5,19-21, Ef 5,5);
     b. Timóteushoz írt levelében, ahol a homoszexuálisokat egy sorba állítja az apa- és anyagyilkosokkal, rabszolga-kereskedőkkel, mint akik miatt a törvényt hozták;
     c. Pál a VI. parancsolat elleni összes vétket annyira súlyosnak tekinti, hogy figyelmeztet bennünket az Efezusiakhoz írt levélben, hogy ezekről könnyelműen ne is beszéljünk: „Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában.” (Ef 5,3-5)

És mint ahogy Pál idejében voltak némelyek, akik nemhogy magukba szálltak volna, hanem még dicsekedtek is cselekedeteikkel („Hiszen - mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom - sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, s eszüket földi dolgokon járatják” Fil 3,18-19), úgy ma is elborzadva látjuk, hogy igen sokan dicsekednek is romlottságukkal, és ami aztán végképp nem megy a fejembe, hogy nem kevés azoknak a száma sem az ilyen kéretlenül önkitárulkozó szerencsétlenek között, akik kereszténynek nevezik magukat. Hol van ezeknél a lelkiatya, lelki vezető? S ha ilyen nincs, hol van a Szentírás?

Igen súlyos problémát vet föl az Ön által is idézett állítás, mely szerint: „Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot, ami többségük számára megpróbáltatást jelent.”

Először is:
Lehet, hogy nem ők választották, de egy részüket saját bűneik juttatták a homoszexualitás állapotába.
     A http://fqueer.blogsport.de/2007/02/01 /heilung-in-gottes-namen/ honlapon egy militáns keresztényellenes homoszexuális szólja el magát, hogy összes homoszexuális ismerősének első szexuális kapcsolata másik nemű egyeddel volt. Vagyis, a normális fiatalok úgy indultak el az életben, hogy a tisztaság parancsát semmibe vették, az Isten akarata szerint csak a házasság számára fenntartott szexuális együttlétet praktizálták, az Isten által a lelkiismeretünkbe írt parancsot megszegték. Ne feledjük, ezek a parancsok akkor is érvényesek, ha a média a nap 24 órájában normálisnak, sőt mi több, szimpatikusnak, bátornak, követendőnek igyekszik a házasság előtti és azon kívüli nemi kapcsolatot feltüntetni. Márpedig nem lehet úgy megszegni a szívünkbe írt isteni parancsot, hogy annak súlyos következménye ne legyen.

Másodszor:
Igen sok elkötelezett hívő keresztény orvos, pszichoterapeuta szerint gyógyítható a homoszexualitás. Persze ez nem olyan betegség, mint az influenza, hogy beveszünk egy tablettát, és kigyógyulunk belőle, hanem valahogy úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy a bűnnek és a bűn következményeként fellépő állapotnak egy keveredése. (http://www.terra-zone.de/blog/index.php?/archives/44-Heilung-in-Gottes-Namen.html; http://www.wuestenstrom.de/index.dhtml/3846a749db580061205f/-/deDE/-/CS/-/) A gyógyítás is csak úgy működik, hogy egy képzett pszichiáter a pácienssel együttműködve fáradozik annak megmentésén. A legideálisabb az volna, ha ez a képzett pszichiáter egyúttal gyóntatóatya volna, akinek egyedül van hatalma a bűn alól feloldozni az embert. Fájdalmas látni azt a sok, magát pszichiáternek nevező kóklert, akik veszik maguknak a bátorságot, és a pszichéhez, lélekhez nyúlnak isteni fölhatalmazás nélkül!

Harmadszor:
Nem látunk senki lelkébe, nem tudjuk, valóban igaz-e, hogy az illető teljesen vétlenül került a homoszexualitás állapotába, vagy csak kényelmesebb neki erre hivatkozni, ahelyett, hogy bűnbánatot tartana és igyekezne ferde hajlamait a helyes útra terelni. De ha esetleg valóban így is volna, akkor sem elfogadható a hajlam kiélése és ennek nyilvános felvállalása.
     Vannak aberrált szexualitású személyek, akiknek csak a pedofília hoz kielégülést, mások meggyilkolják alkalmi szexuális partnerüket, ismét másoknak az hoz kielégülést, ha elcsábítanak egy szőke hajú gyereket, azt meggyilkolják, és a holttesten elégítik ki magukat (rendőrségi krónikákból ismert esetek). Úgy gondolom, teljes a társadalmi konszenzus, hogy elfogadhatatlan az illetők védekezése, hogy ők nem betegek, hanem egyszerűen mások.
     Tehát, ha valakiben csakugyan ilyen hajlam van, az egyedüli helyes, amit tehet, a hajlam elfojtása, nevelése, kezelése.

Könnyű a házasságban élőknek a házassági hűség évtizedeken keresztüli megtartása? Nem. Van adott esetben hajlam a házasságban élőknek házasságtörésre? Igen. Szabad ennek utat engedni? Nem, az ilyen hajlamnak nem szabad engedni.
     Könnyű a cölibátusban élőknek a cölibátus? Nem. Van kísértés a cölibátus megszegésére? Igen. Szabad ennek utat engedni? Nem, a hajlamnak nem szabad engedni.
     Továbbmenve: Egyáltalán könnyű bármilyen bűnre való csábításnak ellenállni? A bűnre való csábítás, amely a hazugság atyjától, a sátántól indul ki, más néven a rosszra való hajlam, nem indok arra, hogy a rossznak teret engedjünk, így van ez minden bűnnél és nincs ez másképp a homoszexualitásnál sem.

A történelem folyamán több kultúra volt, amelyben súlyosabb problémát jelentett a homoszexualitás (Szodoma, ókori Görögország, ókori Róma, mai világunk). Ezek a régebbi kultúrák elpusztultak. Nyilvánvaló a párhuzam a homoszexualitás jelensége, az általános erkölcsi tisztaság és egy társadalom életképessége között.
     Nem véletlenül hangsúlyozza Szent Pál leveleiben a test szerinti ember és a lélek szerinti ember közötti ellentétet. (Pl.: „Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok.” Róm 8.13)
     Ezekben az elpusztult kultúrákban és mai világunkban az a közös, hogy az (Istentől elfordult) ember a hedonizmust tette meg fő életelvének, végső soron a testet helyezte a lélek elé. Pap ismerősöm mesélte egy már meghalt idős hívének esetét: Az illető bácsikának fiatal házas korában megtetszett az egyik, utcájukban lakó szemrevaló leány, aki ráadásul még igen szépen mosolygott is rá. A fiatalember egyszer messziről látja, hogy a leányzó jön vele szembe. Nosza gondolt egyet, és átment az utca túloldalára. A fiatalember aztán feleségével együtt hűségben megöregedett, szülők, majd nagyszülők lettek. Hol van ez a mentalitás a homoszexuálisokból, hogy „átmenjenek az utca túloldalára”?

Hiányolom továbbá érsek atyának állásfoglalását a homoszexualitásnak három furcsa vetületével kapcsolatban.

Az Ön által felvetett kijelentéssel, hogy erőszakkal, agresszióval nem lehet másokat keresztény irányba nevelni, maradék nélkül egyet lehet érteni. De szekularizált világunkban nincs is olyan helyzetben az egyház, hogy bárkivel szemben agressziót, erőszakot alkalmazzon, így nem egészen érthető ilyen irányú megjegyzése.
     Ami eszközünk maradt, az a tanítás tisztasága, a hithirdetés, az egyértelmű állásfoglalás az igazság mellett, még ilyen súlyos kérdésekben is.
     Ezekkel az eszközökkel viszont élnünk kell, és nem szabad félnünk az irracionális dühkitörésekre is hajlamos, magát liberálisnak nevező médiahatalomtól.