100 évvel ezelőtt, 1907. július 3-án keltezték a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció „Lamentabili sane exitu” kezdetű apostoli konstitúcióját (Szent X. Pius pápa Syllabusát), amelyben a Szent Officium a modernisták tévedéseit ítélte el. Sajnálattal kell megállapítani, hogy e dekrétum az elmúlt 100 év alatt nem veszített időszerűségéből. Az a tévtan, melyet Szent X. Pius pápa „modernizmusnak” nevezett el, és amelyet a lassan szintén századik évfordulóját ünneplő „PascendiDominici Gregis” kezdetű enciklikájában az egyháztörténelem legveszélyesebb eretnekségeként, „comulatio omnium haeresium”-ként, „minden eretnekség gyűjtőmedencéjeként” ítélt el, ma is él, és sajnos virágzik. Terjesztői, a felvizezett katolicizmus hívei, bár mindennemű kapcsolatot tagadnak a száz évvel ezelőtt élt modernistákkal, valójában ugyanazokat a tévtanokat hirdetik, amelyeket Szent X. Pius pápa korai haláláig nem szűnt meg minden rendelkezésére álló eszközzel irtani. (Gondoljunk csak az antimodernista esküre vagy a Pascendi enciklikára.) Ezért bír különös jelentőséggel ez az évforduló, melynek alkalmával e dekrétum és egy ezzel foglalkozó írás közlésére kerül sor. És egy gyakorlati tanács: a lentiek olvasásánál nem szabad megfeledkezni arról – ez a laikusok számára nem mindig könnyű –, hogy a tételek nem állításokat, hanem ellenkezőleg, azok elvetését tartalmazzák.

Siralmas csapás valóban, hogy korunk, melynek minden korlátozásból elege van, tudás magaslatai utáni igyekezetében nem ritkán olyan módon vadássza az újat, hogy eközben prédára vetve mindazt, ami az emberiség szellemi örökségének tekintendő, a legsúlyosabb tévedésekbe esik. Az ilyen tévedések azonban akkor igen veszedelmesebbek, ha a Szentírás kifejtését, a hit fő titkait érintik. Felette elszomorító, hogy a katolikusok között is nem kevés író akad, aki az atyák és magától az Egyháztól húzott határvonalat átlépve a mélyebb megértés látszata és a történelmi felfogás ürügye alatt a hit dogmáinak olyan fejlődését keresik, mely a valóságban ezek aláásásával egyenlő.

Hogy az ilyfajta tévedések, melyeket a hívek között napról napra terjesztenek, nehogy a lelkekben gyökeret eresszenek és a hit tisztaságát meghamisítsák, Őszentsége, szentatyánk, X. Pius pápánk elrendelte, hogy e tévedések közül a legfontosabbakat a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció törvényszéke lejegyezze és elítélje.

Ennélfogva a hit és erkölcs dolgában illetékes főinkvizítorok, a tiszteletreméltó bíboros urak, gondos vizsgálat és a tiszteletreméltó konzultáns urak szakvéleményeinek meghallgatása után ítéletüket úgy hozták meg, hogy a következő mondatokat el kell vetni és meg kell tiltani, miként ezek e rendeletben is elvetetnek és elítéltetnek.

1. Az egyházi törvény, mely előírja, hogy a Szentírással foglalkozó műveket előzetes cenzúra alá kell vetni, nem terjed ki a szentkönyveket kritizálókra és az Ó- és Újszövetség könyveinek tudományos szövegmagyarázóira (az exegétákra). (Ezzel szemben az egyházi törvény kimondja: Minden hívő egyházi cenzúra alá tartozik bocsátani legalább azokat a könyveket, amelyek a Szentírásra, a szent teológiára, egyháztörténelemre, kánonjogra, a természetes teológiára, etikára és hasonló vallási vagy erkölcsi tanulmányokra vonatkoznak, és általában minden olyan iratot, amely a vallást és az erkölcsi tisztességet illeti. (XIII. Leó pápa: „Officiorum ac munerum” konstitúciója, amellyel az Indexet szabályozta (Decreta generalia tit. II. de censura librorum c. 3.)

2. A szent könyveknek az Egyháztól adott magyarázatát nem kell ugyan megvetni, mindazonáltal azt az exegéták tökéletesebb megítélésének és kiigazításának kell alárendelni.

3. A szabad és fejlettebb exegézis ellen hozott egyházi ítéletekből és cenzúrákból nyilvánvaló, hogy az Egyház hivatalos tana ellenkezik a történelemmel, és hogy a katolikus hittételek összeegyeztethetetlenek a keresztény vallás jobban fölismert eredetével.

4. Az egyházi tanítóhivatal még dogmatikus meghatározásai által sem képes a Szentírás hiteles értelmét megállapítani.

5. Mivel a hitletétemény csak kinyilatkoztatott igazságokat tartalmaz, az Egyház illetékességéhez semmi tekintetben sem tartozik hozzá, hogy a tisztán profán tudományok állításairól ítélkezzen. (Ehelyett ez az igaz: az Egyház abból a meggyőződésből indul ki, hogy a kinyilatkoztatott és a tudomány által felismert természetes igazságok között ellentmondás nem állhat fenn.)

6. A hitigazságokról való döntésben akképpen működik együtt a tanuló és a tanító Egyház, hogy a tanító Egyháznak nincs máshoz joga, mint hogy a tanulók közkeletűvé vált vélekedéseit jóváhagyja.

7. Valamely téves tan elítélése esetében az Egyház nem követelhet híveitől belső meggyőződést, amellyel azok ítéletét elfogadni tartoznak.

8. Minden ítélettől mentesnek kell azokat tekinteni, akik a szent római index-kongregáció vagy más szent római kongregációk által hozott ítéleteket semmibe veszik.

9. Túlságosan nagy együgyűségről vagy tudatlanságról tesznek bizonyságot azok, akik elhiszik, hogy valóban Isten a Szentírás szerzője.

10. Az ószövetségi szent könyvek sugalmazottsága abban áll, hogy a zsidó írók a vallási tanokat bizonyos különleges, a pogány népek előtt kevésbé vagy egyáltalán nem ismert fölfogásban hagyományozták át.

11. Az isteni sugalmazás nem olyan értelemben terjed ki az egész Szentírásra, mintha az minden egyes részletében tévedéstől mentes lenne.

12. Az exegétának, ha valóban hasznosan akar foglalkozni a biblikus tudományokkal, félre kell tennie minden a Szentírás természetfölötti eredetéről szóló eleve kialakított véleményt, és azt nem kell másképp értelmeznie, mint bármilyen más emberi eredetű okmányt.

13. Az evangéliumi példabeszédeket maguk az evangélisták és a második és harmadik generációhoz tartozó keresztények állították össze mesterségesen, és ezzel magyarázták Jézus prédikációinak a zsidók körében elért csekély gyümölcsét.

14. Az evangélisták több elbeszélésükben nem annyira az igazságnak megfelelő eseményeket adtak elő, mint inkább olyanokat, melyeket, bár hamisak voltak, ők olvasóik számára hasznosnak tartottak.

15. Az evangéliumok a kánon végleges megállapításáig folytonos adalékokkal és javításokkal bővültek, ezért Krisztus tanításának csak csekély és bizonytalan nyoma maradt meg bennük.

16. János evangélista elbeszélése valójában nem történet, hanem az evangélium fölötti misztikus szemlélődés; az evangéliumában olvasható beszédek az üdv titkáról szóló, de minden történelmi igazságot nélkülöző teológiai elmélkedések.

17. A negyedik evangélium nemcsak azért túlozza el a csodákat, hogy azok még rendkívülibbeknek tűnjenek föl, hanem azért is, hogy alkalmasak legyenek a megtestesült Ige művét és dicsőségét még jobban megjeleníteni.

18. János ugyan Krisztus tanújaként állítja be magát, valójában azonban nem más, mint a keresztény életnek, illetve az Egyházban megnyilatkozott krisztusi életnek egy kiváló tanúja az első század végén.

19. A máshitű exegéták hívebben fejezték ki a Szentírás valódi értelmét, mint a katolikusok.

20. A kinyilatkoztatás nem lehetett más, mint az embernek az Istenhez való viszonyáról szerzett tudata.

21. A katolikus hit tárgyát képező kinyilatkoztatás nem fejeződött be az apostolokkal.

22. Az Egyház által „kinyilatkoztatott”-ként előadott dogmák nem valami égből hullott igazságok, hanem egy bizonyos fajtája a vallási tények értelmezésének, amelyre az emberi ész fáradságos munkával eljutott.

23. Lehetséges és létezik is ellentmondás a Szentírásban elbeszélt tények és az Egyháznak rajtuk alapuló hittételei között, úgy hogy a kritikus mint hamisakat elvethet olyan tényeket, amelyeket az Egyház teljesen bizonyosaknak hisz.

24. Nem ítélhető el az exegéta, aki olyan premisszákat állít fel, amelyekből az következik, hogy a dogmák történeti szempontból nézve hamisak vagy kétségesek, mindaddig, amíg magukat a dogmákat kifejezetten nem tagadja.

25. A hitbe való beleegyezés végső soron csak egy sor valószínűségre támaszkodik.

26. A hit dogmáit csupán gyakorlati jelentőségük alapján kell megtartani, azaz a cselekvés kötelező jellegű szabályainak, nem pedig a hit szabályainak kell őket tekinteni.

27. Jézus Krisztus istensége nem bizonyítható be az evangéliumokból, ezt a dogmát a keresztényi tudat a messiási eszméből vezette le.

28. Jézus, amikor küldetését teljesítette, nem azzal a szándékkal beszélt, hogy magát Messiásnak tüntesse fel, és csodáinak sem ennek a bizonyítása volt a célja.

29. Megengedhető az a fölfogás, hogy a történeti Krisztus sokkal alacsonyabb fokon állt a hitünk tárgyát képező Krisztusnál.

30. Az Evangélium összes szövegében az „Isten Fia” elnevezés csupán a „Messiás” névvel egyjelentésű, és távolról sem azt jelenti, hogy Krisztus valóságos és természetes Fia Istennek.

31. A Krisztusról szóló tanok, ahogy azokat Pál, János, továbbá a niceai, efezusi és kalkedoni zsinatok előadják, nem azok, amit Jézus tanított, hanem azok, melyeket a keresztényi tudat alakított ki Jézusra vonatkozólag.

32. Az evangéliumi szövegek természetes értelme nem egyeztethető össze mindazzal, amit teológusaink Jézus Krisztus öntudatáról és csalatkozhatatlan tudásáról tanítanak.

33. Minden előítéletektől mentes ember számára nyilvánvaló, hogy vagy Jézus beszélt tévesen a Messiás közeli eljöveteléről, vagy a szinoptikusoknál olvasható tanításának nagyobb része nem hiteles.

34. A kritikus nem tulajdoníthat Krisztusnak határtalan tudást, hacsak nem abból a történetileg tarthatatlan és az erkölcsi érzéknek ellentmondó feltevésből indul ki, hogy bár Krisztusnak mint embernek isteni tudása volt, de ily sok dologban még sem akarta fölvilágosítani apostolait és az utókort.

35. Krisztus nem volt mindig tudatában messiási méltóságának.

36. Krisztus föltámadása tulajdonképpen nem a történeti, hanem egy se nem bizonyított, se nem bizonyítható pusztán természetfölötti rendhez tartozó tény, melyet a keresztényi tudat idővel más tényekből vezetett le.

37. A Krisztus föltámadásába vetett hit kezdetben nem annyira a föltámadás tényére, mint inkább Krisztusnak az Istennél való halhatatlan életére vonatkozott.

38. A Krisztus engesztelő haláláról szóló tan nem evangéliumi, hanem kizárólag Szent Pál tana.

39. A szentségek eredetéről táplált vélemények, melyek a trienti zsinat atyáit eltöltötték, és amelyeknek kétségkívül nagy befolyásuk volt az általuk meghozott dogmatikai kánonokra, messzemenően különböznek azoktól a vélekedésektől, amelyek ma a keresztény őskor kutatói körében jogosan uralkodnak.

40. A szentségek abból keletkeztek, ahogy az apostolok és utódaik a körülmények és események hatására Krisztusnak egynémely eszméjét vagy szándékát értelmezték.

41. A szentségeknek tulajdonképpen csak az a célja, hogy a Teremtő mindenkor jótékony jelenlétét az ember emlékezetébe idézzék.

42. A keresztény közösség vezette be a keresztség szükségszerűségét, amikor nélkülözhetetlen szertartásnak fogadta el, és vele a keresztény hitvallással járó kötelességeket összekötötte.

43. A kisgyermekek keresztelésének szokása egyszerű egyházfegyelmi fejlődés volt, s egyike lett azon okoknak, amiért e szentséget két részre, nevezetesen a keresztségre és a bűnbánatra választották szét.

44. Semmi sem bizonyítja, hogy a bérmálás szentségét már az apostolok kiszolgáltatták volna: a két szentség, a keresztség és a bérmálás kifejezett megkülönböztetésére az őskereszténység történelmében semmilyen támpont nem található.

45. Nem kell az egészet történeti értelemben venni, amit Szent Pál (1 Kor 11,23–25) az Oltáriszentség alapításáról mond.

46. Az ősegyházban ismeretlen volt a keresztény bűnösnek az egyházi tekintély közvetítésével történő kiengesztelése, ellenkezőleg: az Egyház csak nagyon lassan szokott hozzá az efféle felfogáshoz. Sőt, még azután is, hogy a bűnbánat egyházi intézkedésként elismerést nyert, nem kapta meg a „szentség” nevet, mivel megbecstelenítő szentségnek tartották.

47. Az Úr ezen szavai: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22-23), semmiképpen sem vonatkoznak a bűnbánat szentségére, akármit is tanítottak erről a trienti atyák.

48. Jakab apostolnak levelében (5,14–15) semmiképpen nem volt szándéka Krisztusnak egy szentségét kihirdetni, hanem tisztán csak valami jámbor szokást akart ajánlani; és mégha az ajánlott szokásban a kegyelem valamiféle eszközét vélte is felismerni, ezt semmi esetre sem azon teológusok szigorú felfogásában tette, akik a szentségek fogalmát és számát megállapították.

49. Ahogy a keresztény úrvacsora fokozatosan liturgikus jelleget öltött, nyertek azok, akik általában az úrvacsorát vezetni szokták, papi jelleget.

50. A legidősebbeket, akik a keresztények gyülekezésénél a felügyeletet ellátták, az apostolok jelölték ki presbitereknek vagy püspököknek, hogy azok a növekvő közösségekben a szükséges rendről gondoskodjanak, de valójában nem azért, hogy az apostolok misszióját és teljhatalmát folytassák.

51. A házasság az Egyházban csak később válhatott újszövetségi szentséggé; mivel a házasságnak szentségként való felfogását a kegyelemről és a szentségekről szóló teológiai tan teljes kifejtésének kellett megelőznie.

52. Krisztusnak nem állt szándékában az Egyházat mint egy hosszú évszázadokon át fennálló társaságot megalapítani; ellenkezőleg: az ő felfogása szerint a mennyek országa a világ végével együtt már közvetlenül a megvalósulás előtt állt.

53. Az Egyház szervi felépítése nem változtathatatlan, hanem a keresztény társadalom, csakúgy mint a polgári, folytonos fejlődésnek van alávetve.

54. A dogmák, a szentségek és a hierarchia mind fogalmukra, mind pedig valóságosságukat tekintve tisztán a keresztény gondolat értelmezései és továbbfejlődései, melyek az evangéliumban rejlő pirinyó magot külső adalékok által növesztették és tökéletesítették.

55. Simon Péter soha még csak nem is gyanította, hogy Krisztus felsőbbséggel ruházta föl egyházában.

56. A római egyház nem az Isteni Gondviselés rendelkezéséből, hanem tisztán politikai okok összejátszása folytán lett valamennyi egyház fejévé.

57. Az Egyház a természeti és teológiai tudományok haladásával szemben ellenségesen viselkedik.

58. Az igazság nem változtathatatlanabb, mint maga az ember, hiszen az vele, benne és általa fejlődik.

59. Krisztus nem hirdetett minden időre és minden emberre érvényes határozottan körülírt tanítást, hanem csak egy bizonyos vallási mozgalmat indított el, mely a különböző időkhöz és helyekhez alkalmazkodott vagy amelyet azokhoz alkalmazni kellene.

60. A keresztény tanítás kezdeteiben zsidó volt, a folyamatos fejlődési lépcsőkben azonban előbb páli, azután jánosi lett, végül hellén és egyetemes lett.

61. Nem jelent ellentmondást annak állítása, hogy a Genezis elejétől az Apokalipszis végéig a Szentírás egyetlen fejezete sem tartalmaz teljesen azonos tanítást azzal, amit arról az Egyház tanít, és ezért a Szentírás egyetlen fejezetének sincs a kritikus és a teológus számára azonos értelme.

62. Az apostoli hitvallás főbb ágazatai az első idők keresztényei számára nem ugyanazt jelentették, mint a mai keresztényeknek.

63. Az Egyház nem képes hathatósan megvédelmezni az evangéliumi etikát, mivel megátalkodottan ragaszkodik megváltoztathatatlan tanokhoz, melyek a mai haladással összeegyeztethetetlenek.

64. A tudományos haladás azt kívánja, hogy a keresztény tanításnak az Istenre, a teremtésre, a kinyilatkoztatásra, a megtestesült Ige személyére és a megváltásra vonatkozó felfogását megreformáljuk.

65. A mai katolicizmus nem egyeztethető össze a valódi tudománnyal, ha csak át nem alakítjuk dogmák nélküli kereszténységgé, vagyis egy nagyvonalú és szabadelvű protestantizmussá.

Miután a következő napon, vagyis csütörtökön, ugyanazon évnek és hónapnak negyedik napján (1907. július 4-én) mindezekről legszentségesebb urunknak, X. Piusz pápának pontos jelentést tettünk, Őszentsége a fent nevezett eminenciáknak ezt a dekrétumát jóváhagyta és megerősítette, és elrendelte, hogy a fentebb fölsorolt valamennyi tétel mint elítélt és betiltott tanítás tartassanak számon.

PETER PALOMBELLI
a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció titkára