Mi köze van a protestantizmusnak a II. Vatikáni Zsinat utáni „aggiornamento”-hoz? Létezik valamilyen fajta belső összefüggés az Egyháznak a modern, liberális eszmék felé való nyitása és a katolikus Egyház napról-napra növekvő protestantizálódása között? Egy pillantás Lutherre, a protestantizmus ősatyjára meg tudja világítani ezt a problémát.

Luther Márton 1483. november 10-ről 11-ére virradó éjszaka született Eisleben-ben, jogot tanult, és ahogy ez abban az időben szokás volt, léha diákéletet folytatott. 1505. július 17-én hirtelen megfontolásból belépett a wittenbergi ágostonrendi kolostorba.
     Luthert egész életén át heves bűntudat és depresszió gyötörte, melyeket ő „kísértéseknek, támadásoknak” (Anfechtungen) és „rémületnek” (Schrecken) nevezett. Ezek a depressziós rohamok olykor annyira erősek voltak, hogy a félelemtől és rémülettől elájult; erről tudósít háziorvosa, Ratzeberger. (Albert Mock, Búcsú Luthertől című könyvecskéjében részletesen foglalkozik Luther lelki állapotával.) Luther beszédeiből felismerhető, miként váltakoztak depresszív rohamai felfokozott boldogsághullámokkal és túlzott önértékeléssel. Ezért vezeti néhány Luther-kutató Luther bűntudatát egy lelki betegségre vissza. Mock mániákus-depresszív lelkibetegségre következtetett belőlük. A mániákus-depresszív betegeknél az érzelmi élet zavarai lépnek fel. Ennek következtében azok a dolgok, amelyek körülveszik őket, és amelyeket érzékelnek, más hatást gyakorolnak érzelmi életükre, mint az egészséges embereknél. Ezek a betegek nem tudnak alkalmazkodni az általuk észlelt dolgokhoz, hanem megpróbálnak mindent érzelmi állapotukhoz idomítani. Pontosan ezt lehet Luthernál is megfigyelni, aki mindent aktuális lelki állapota szerint ítélt meg.

Az a kérdés, hogy Luther lelkileg beteg volt-e, ugyanolyan régi, mint maga a Luther-kutatás. Mock így kommentálta ezt a problémát: „Valójában ez olyan eset, mely minden pszichiátriai klinikában és pszichoterápiás praxisban mindennapokhoz tartozik. Csak mivel Lutherről van szó, nyer ez a kérdés kereteket feszítő jelentőséget.”
     Hartmann Grisar Luther-kutató Luther lelki betegségét arra a villámcsapásra vezeti vissza, melyet Luther 1505-ben élt át. Az akkori rémülettől Luther idegsokkot kapott, mely idegileg gyenge embereknél gyógyíthatatlan.
     Albert Mock Luther bűntudati rögeszméjének okát a szerzetbe lépése előtti léha életében látja. Az igen kevéssé dicséretes és jóvá nem tett cselekedetei – többek között Luther haragjában halálra sebezte egyik diákbarátját –miatt érzett lelkiismeret-furdalásai állandósult lelki teherhez, pszichikai stresszhez vezettek, és ezzel váltották ki a lelkibetegséget a bűntudat-rögeszmével.

Luther azzal a reménnyel lépett a kolostorba, hogy itt megszabadul bűntudatától. Luther állandóan ezzel a kérdéssel küszködött: „Hogyan találok egy irgalmas Istent?” Ez a kérdésfeltevés, mely egész teológiájának kiindulópontjává vált, valójában nem teológiai, hanem pszichológiai probléma, ami bűntudatából keletkezett, és aminek segítségével saját magát próbálta teológiai eszközökkel meggyógyítani.
     Bűntudatát először gyakori, sőt napi gyónással, önsanyargatásokkal és vezeklésekkel elhallgattatni. „Amikor szerzetes voltam, nagyon elhasználtam magam … Felőröltem magam a virrasztásokkal, böjtölésekkel, imádkozással és más hasonló kemény munkával, mivel komolyan azt gondoltam, tetteimmel kell megigazulásomat elérnem.” „Való igaz, jámbor barát voltam és olyan szigorúan vettem szerzetemet, hogy azt mondhatom: ha valaha jutott egy ember a mennybe szerzetesség által, akkor én is oda akartam jutni. Ezt minden kolostor-társam bizonyíthatja, akik ismertek. Mert ha tovább ott maradtam volna, halálra kínoztam volna magam virrasztással, imádsággal, olvasással és más munkával.”
     Ily módon minden egészséges ember levezekelhette volna bűneit, megszabadulhatott volna bűntudatától és Istenre, mint irgalmas atyára tekinthetett volna, miként ezt számtalan szent életrajza bizonyítja. De Luther – bármely okból is – nem talált el az irgalmas Istenhez. Talán a bűnbánata nem volt őszinte vagy érezni akarta a bűnbocsánatot, amit nem lehet mindenkor érezni, legvalószínűbb azonban, hogy lelki betegsége miatt nem tudott megnyugvást találni. A gyakori gyónásokkal sem szabadult meg nyomasztó bűntudatától, ÉREZNI ÉS MEGTAPASZTALNI AKARTA, hogy Isten megbocsátott neki.

Luther maga így írta le akkori lelkiállapotát: „Nos, így állt a helyzet velem: hiába éltem mint egy szent és feddhetetlen szerzetes, mégis nagy, ráadásul félős és nyugtalan lelkiismeretű bűnösnek éreztem magam Isten előtt, elégtételemmel és érdemeimmel nem is mertem Istent kibékíteni. Ezért egyáltalán nem szerettem ezt az igazságos, haragos Istent, aki a bűnöst megbünteti, hanem gyűlöltem őt és titokban haragudtam rá. És gyakran mondtam: nem elég Istennek, hogy minket, szegény bűnösöket, és az ősbűn miatt örökre halálra kárhoztatottakat, ezen élet mindenfajta bajával és nyomorúságával, a törvénytől való rémülettel és fenyegetéssel sújt, hanem még az Evangélium által nagyítja e nyomorúságokat és szívgyötrelmeket, és prédikációk és igazságosságának hangjával és komoly haragjával hirdeti? Így dühöngtem gyakorta összezavarodott lelkiismeretemben.”
     Amikor a kolostorban élt, „reszketett és vergődött a szív, bárcsak Isten irgalmas lenne. Gyakran megriadtam Jézus nevére, és ha ránéztem a kereszten, azt gondoltam, olyan volt, mint egy villám”.

Csakhogy saját lelkiállapotában Luther valami jellemző emberit látott. Azt hitte, hogy minden ember megtapasztalja e bűntudati érzéseket, és minden embernek ugyanolyan nehezére esik, mint neki, egy irgalmas Istent megtalálni, tehát Istenben az irgalmas atyát meglátni. Vagyis egy tisztán személyes problémát általános elvvé emelt. Nem gondolta át, hogy az a probléma, ami alatt ő személy szerint szenvedett, 1500 éven át a katolikus világ számára egyáltalán nem jelentett problémát, mert a keresztények ekkor már 1500 éven keresztül irgalmas Istent találtak a gyónás szentségének fogadása, az ima és a jótettek által.

Luther megoldást keresett saját személyes problémájára. Nem akarta – és betegsége miatt valószínűleg nem is tudta – érzését a katolikus tanításhoz és gyakorlathoz összehangolni, hanem egy új tant alkotott, mely jobban megfelelt saját érzéseinek.
     A kezdettől fogva állandóan azt tanította az Egyház, hogy a bűnöktől való megszabadulás mindig össze van kötve a megszentelő kegyelem lélekbe áradásával, és hogy a megszentelő kegyelem elengedhetetlen feltétele a mennyországba való jutásnak. Amikor Isten a kegyelmet egy ember lelkébe önti, az ember megszabadul bűneitől – ANÉLKÜL, hogy ezt érezné vagy érzékelhető módon megtapasztalná. Az ember a kegyelem által megszentelődik, új teremtménnyé (2 Kor 5,17), új emberré (2 Pét 1,4) válik, részt vesz az isteni természetben, Isten gyermekévé és templomává (1 Kor 3,16; 2 Kor 6,16; Ef 2,21) teszi.
     Hogy az ember ezt a kegyelmet megkapja és megőrizze, együtt kell működnie Istennel, hinnie kell Isten kinyilatkoztatását, be kell tartania Isten parancsait, jó tetteket kell végrehajtani, imádkoznia, a szentségekhez járulnia kell. Mert aki a parancsokat megszegi és súlyosan vétkezik, elveszti a kegyelmet; és aki nem törődik az erényekkel és a jó cselekedetekkel, és aki nem imádkozik, annak nem lesz meg az ereje a kísértéseknek ellenállni. Aki nem járul a szentségekhez, melyeket Isten azért alapított, hogy általuk ajándékozza az embereknek kegyelmét, az nem fogja megkapni a szükséges kegyelmeket. Aki nem vallja meg bűneit, annak az elvesztett kegyelem nem adatik vissza.
     Ez a katolikus tan igényes, sőt még kényelmetlen is lehet, különösen akkor, ha a jól képzett lelkiismeret megmozdul, miután az ember átlépte Isten törvényeit, és bevádolja, felszólítja, hogy az elkövetett igazságtalanságot saját erőfeszítésével tegye jóvá. Luther elvetette ezt a tant, mert lelkiismeretének nem adta meg a kívánt nyugalmat. A szentségek, különösen a gyónás szentségének fogadása, a jó cselekedetek véghezvitele, az ima nem adta meg neki a lelkiismeret békéjét és nem vették el terhes bűntudatát. De mivel saját érzelmi állapotát általánosnak tartotta és ezért azon a véleményen volt, hogy a többi keresztény is úgy érzi magát, mint ő, rövid úton elvetette mind ezeket az eszközöket.
     Luther ettől kezdve állandóan saját problémájával foglalkozott, és egy másik megoldást keresett, egy másikat, amelynek semmi köze az Egyház tanításához. Ezt a megoldást eleinte csak körvonalakban találta meg. De már az 1514-1517-es években tartott előadásai tartalmazzák csírájában a későbbi megoldását. Majd fokonként egész gondolat-építményét kifejlesztette. Egészen élesen az 1518-as az úgynevezett „toronyélmény” nyomta rá bélyegét végső megoldására.
     Erről az élményről maga Luther mesél művei 1545-ös kiadásának előszavában. Amikor kolostorának tornyában a latrinában volt hirtelen egyfajta megvilágosodás érte: „Éjjel-nappal ilyen gondolatokkal [Isten igazságossága feletti mérge] foglalkoztam, míg Isten kegyelme által észrevettem, hogyan sorakoznak egymáson a szavak, nevezetesen így: Isten igazságossága az Evangéliumban lesz kinyilatkoztatva, ahol ez áll: az igaz éli a hitét. Ebből tanultam meg Isten ugyanazon igazságosságát, melyben az igaz Isten kegyelme és ajándéka által egyedül a hitből él, érteni, és észrevenni, hogy az apostol véleménye ez lenne: az Evangélium által nyilatkozik meg az Isten előtt érvényes megigazulás, amelyben Isten bennünket kegyelemből és irgalmasságából a hit által tesz megigazulttá. … Ekkor éreztem, hogy egészen újjá születtem, és egy tágasra nyílt kapun keresztül magába a paradicsomba menve találtam magam. És a Szentírást is egészen másképp láttam, mint addig.”

Luthernek ez a gondolata, mely szerint az ember nem saját igaz volta, nem saját jó tettei által áll megigazultan Isten előtt, hanem azon megigazulás által, melyet Isten annak ismer el, aki hisz – volt a válasz saját kínzó problémáira. Luther végre felfedezte azokat a gondolatokat, melyek lelkének békét nyújtottak. Az ember képtelen megigazultan Isten előtt állni, képtelen érdemeket gyűjteni, képtelen jó cselekedeteket végrehajtani, ezért kell léteznie egy az emberen kívül levő megigazulásnak, amely megmenti őt egészen egyedül. Krisztus megigazultsága a lélek minden foltját és hiányát betakarja. Ez a megmenekülés egyetlen útja: az embernek csak hinnie kell abban, hogy Krisztus befedi bűneit.
     Luther egész teológiáját arra a tapasztalatra építette, hogy ezek a gondolatok megszabadították [bár ezek is csak időlegesen] bűntudatától. Vagyis a katolikus tanítást arra redukálta, ami neki belőle a lelki nyugalmát meg tudta adni. Csak azt hagyta meg belőle, ami a lelkiismerete szorongásaiban segítségére volt: tehát egyedül a bizalom-hitet. A megszentelő kegyelmet Krisztus beszámított megigazultságával helyettesítette, és mind a többi eszközt, melyekre az embernek szüksége van, hogy a mennybe jusson, mint a jó tettek, a parancsok betartása, a szentségek fogadása, azzal a bizalommal helyettesítette, mely abban bízik, hogy egyedül Krisztus érdemei váltják meg az embert.
     Ez azt jelenti, hogy ha az ember csak abban hisz, hogy Krisztus érdemei megválták őt, és hogy neki Krisztus érdemei által minden bűne megbocsáttatik, akkor Isten nem tekint többé sem az áteredő bűnre, sem a személyes bűnökre. Semmi mást nem kell az embernek tenni, mint bizalommal hinni a Krisztus által megtörtént megváltásban, akkor Isten megigazultként tekint rá, engedi, hogy a mennybe jusson, holott bűnei megmaradnak. Eközben az embernek egészen passzívan kell viselkednie, mennybe jutásához se a jó tettekre, se imára, se a szentségek fogadására nincs szüksége, sőt még a parancsok betartására sem és arra sem, hogy Isten egész kinyilatkozatását igaznak fogadja el. Tehát az embernek nem kell már azon munkálkodni, hogy a mennyországba jusson, mert Krisztus már egyedül megtett ehhez mindent, és az embernek már csak bíznia kell ebben.

Harmadik reformációs iratában, a „Von der Freiheit eines Christenmenschen” (Egy keresztény ember szabadságáról) ezt írja Luther: „Hogy te önmagadból, abból, ami vagy, elkárhozásodból kigyere, Isten az ő szeretett Fia, Jézus Krisztus elé állít és az ő élő és vigasztaló szava által azt mondja neked, hogy szilárd hittel ad meg magad neki és bízzál benne, akkor e hit által minden bűneid meg lesznek bocsátva és minden romlásod el lesz törölve, és te megigazult, igaz, megbékélt, jámbor és minden dologtól szabad leszel. Ezért kell minden kereszténynek ezt a hitet gyakorolni és erősíteni. Mert semmi más nem tehet valakit kereszténnyé. Szorgalmasan meg kell jegyezni és minden komolysággal megőrizni, hogy egyedül a hit minden jótett nélkül tesz jámborrá, szabaddá és szentté.”

Annak a bizalom-hitnek, amit Luther a megigazuláshoz követelt, nem az a célja, hogy Jézus szavait igaznak tartsa, vagy hogy Isten kinyilatkoztatását elfogadja az ember, hanem egyedül az üdvbizonyosság érzülete, az az érzés, hogy az ember biztosan a mennyországba kerül. Az így értelmezett hitnek Krisztus nem a célja, hanem csak annak eszköze, hogy az üdv-bizonyosságot valaki érezni tudja.
     Luther ugyanebben a művében, a „Von der Freiheit eines Christenmenschen” (Egy keresztény ember szabadságáról) így folytatja tovább: „Tehát látjuk, hogy egy keresztény embernek elegendő a hite, vagyis nincs szüksége jó cselekedetekre ahhoz, hogy jámbor legyen. És miután nincs szüksége többé a jó cselekedetek végzésére, lelkiismerete minden parancs és minden törvény alól fel van mentve. És mivel fel van mentve, így szabad a lelkiismerete.”
     Luther prédikációs gyűjteményében pedig ez olvasható: „Ha helyesen akarsz hinni és Krisztust igazán el akarod nyerni, akkor a jó tetteket mind el kell hagynod, ha Isten irányában és Istenért akarsz cselekedni; Isten előtt semmilyen tett nem számít, mivel Krisztusé az egyetlen üdvözítő cselekedet, ezt kell hagyjad, hogy számodra Isten irányában működjön, és neked nem szabad más tettet ezért végrehajtani, hanem csak abban kell hinned, hogy Krisztus érted hajtotta végre tettét.”

Vagyis az ember az üdvöt mindenféle jó cselekedet nélkül nyeri el, a jó cselekedeteknek semmilyen hatásuk nincs a megigazulásra. Egyetlen feladatuk csupán, a külső embert a belső, a megigazult emberrel azonossá tegyék, vagyis más szóval: kívülre megmutassák, hogy az ember megigazult.

De nem csak a jó cselekedetek nem járulnak hozzá semmivel, hogy az ember a mennyországot elnyerje, hanem a parancsok betartása sem szükségeltetik ehhez. Ezért írta Luther Melanchthon-nak: „Légy bűnös ember és vétkezz erősen, de még erősebben bízzál és örvendjél Krisztusban, aki győztes a bűn és a világ felett.”
     A galatákhoz írt levél kommentárjában Luther kijelentette: „Tégy úgy, mintha törvény vagy bűn soha nem lett volna, csak a Krisztusban való hit és a megváltás.” – „Tehát szentségtörő pillantás, ha a szívedben levő bűnre tekintesz; mivel az ördög tette azt oda, nem pedig Isten. Azt kell mondanod, hogy a bűneid nem a te bűneid, egyáltalán nem bennem vannak, ezek idegen vétkek, ezek Krisztus bűnei, és semmit nem árthatnak nekem.”
     Luther még azt is állította, hogy az ember nem is képes másképp cselekedni, mint vétkezni, mert akarata nem szabad. Ezért írta Melanchthon-nak: „Amíg itt vagyunk, vétkeznünk kell.”

Luther az akarat szabadsága ellen még külön könyvet is írt: „De servo arbitrio” címmel. Ebben ez áll: „Az emberi akarat tehát középre van állítva, mint az igavonó állat: ha Isten ül rajta, akkor úgy megy és úgy akar, ahogy Isten akarja, miként ez a zsoltárban megírva vagyon: «Akár a barom, olyan voltam színed előtt, de most már mindig nálad maradok.» (Zsolt 73,22) Ha viszont az ördög ül rajta, akkor úgy megy és úgy akar, ahogy az ördög akarja, és nem az ő szabad választása, hogy az egyik vagy a másik lovashoz fusson, vagy hogy keresse őket, hanem a két lovas harcol azért, hogy melyikük nyerje el és birtokolja őt. … Ebből az következik, hogy a szabad akarat egészen isteni tulajdonság, mely senki másnak nem adatott meg, csak egyedül az Isteni Felségnek, mert egyedül ő tud és tehet, amit akar, ahogy a zsoltár énekli: «Istenünk az égben és a földön mindent végbevitt, amit csak akart.» (Zsolt 115,3) Ha ezt (vagyis a szabad akaratot) az embernek tulajdonítják, akkor ez éppen olyan igaztalanul történik, mintha magát az istenséget tulajdonítanák neki: ennél nagyobb istengyalázás pedig nem is létezhet.”

Ami a katolikus tanítás szerint mindig lehetetlen volt, nevezetesen Isten törvényeinek a betartása, a jó cselekedetek végzése, a szentségek fogadása nélkül a mennybe jutni, az most Luther tanítása szerint hirtelen lehetővé válik. Bár Luther állandóan azt állította, hogy a Szentírásra támaszkodik, tanai minden pontban ellentétben állnak a Bibliával.
     A Szentírás azt követeli, hogy a kinyilatkoztatást igaznak kell tartani, hogy a híveknek azt kell hinniük, amit Isten kinyilatkoztatott nekik. Ezért követeli Szent Pál a hívektől, hogy higgyenek Krisztus istenségében és feltámadásában, hogy higgyék, hogy Krisztus az embereket vére által megváltotta, hogy a kereszten értük meghalt. De sehol nem követeli meg minden egyes hívőtől, hogy abban higgyen, hogy ő maga biztosan meg fog menekülni. Mert néhány kivételes esettől eltekintve, Isten az embereknek nem nyilatkoztatta ki, hogy megigazultak-e, és hogy a mennybe jutnak-e vagy sem. Pont ellenkezőleg! Pál egészséges óvatosságra inti a híveket: „Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék.” (1 Kor 10,12) És a filippieknek ezt írja: „Félve-remegve munkáljátok hát üdvösségteket!” (Fil 2,12)

És ami a jó cselekedeteket illeti, nos a Szentírás erről is egészen mást mond, mint amit Luther. Mikor Krisztus a világvégéről szóló példázatot meséli el, ebben az embereket úgy választják el egymástól, ahogy a kosokat a bárányoktól. A különválasztás kritériuma pedig pont a jó cselekedetek: „Gyertek Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. … Távozzatok színem elöl, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam s nem adtatok ennem. Szomjas voltam és nem adatatok innom. …” (Mt 25,34-46) Szent Jakab levele szintén tele van olyan részekkel, melyek azt magyarázzák, mennyire fontosak a jó cselekedetek.

Végezetül az, hogy Isten parancsait is be kell tartani az üdvözüléshez, több mint nyilvánvaló. „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) – „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.” (Jn 14,21) Krisztus tehát megkövetelte tanítványaitól, hogy figyelmezzenek arra, amit ő tanított nekik. Sőt, nem csak ezt, de azt is megkövetelte, hogy másoknak tanítsák mindazok betartását, amit ő parancsolt nekik. „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népeket, .. és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28,19-20)

A Szentírással és a józan ésszel való összes ellentmondás ellenére ennek az új tanításnak volt egy nagyon nagy előnye: kényelmes volt, és alkalmas volt arra, hogy a legrosszabb lelkiismeretnek is nyugalmat adjon és a lelkiismeret furdalásait elcsitítsa. Ha magát egy lelkileg olyan beteg embert, mint amilyen Luther volt, meg tudott szabadítani a kínzó bűntudattal, akkor arra is képes volt, hogy másoknak lelki nyugalmat adjon, akármennyire is kínozta őket a lelkiismeretük. Ebben rejlett ereje és gyors elterjedésének oka.
     Ki ne hallgatná szívesen, hogy a jó cselekedetek, az áldozatok, a lemondások, az erényekben való gyakorlatok nem szükségesek többé ahhoz, hogy a mennybe jusson? Ki nem hallgatja szívesen, hogy át lehet lépni Isten törvényeit anélkül, hogy emiatt kizárnák a mennyországból? Kit nem nyugtat meg, ha azt mondják neki, hogy nem tehet bűneiről, hogy nem is tehet másképp, mint hogy vétkezik, hogy nem ő viseli a felelősséget azért, amit tesz? Mert, ha az ember úgyis vétkezik, akkor nincs többé szükség arra, hogy a bűnre csábító rossz hajlamai ellen küzdjön. Kényelmes dolog az alamizsnálkodást, az áldozatot, az imákat elhagyni, a bűnt bagatellizálni, és csupán egyetlen bűnt veszélyesnek tekinteni, nevezetesen a hiányzó bizalom-hitet. Az ilyen meggyőződéssel a leggonoszabb bűnös is megkapja lelki békéjét.

Az emberrel veleszületett a kényelemszeretet, ennek ellenállni állandó erőfeszítést jelent számára. Ha tehát két rendszert kínálnak neki, melyek közül az egyik nehéz, a másik pedig kényelmes; természetes, hogy az átlag ember a kényelmeset, a kellemeset választja. Könnyítések, a követelések eltörlése, a kényelmesség az emberek többségénél mindig elfogadásra talál. Ebben rejlik a fő oka a lutheri tanítás sikerének. Georg Witzel találóan jegyezte meg 1537-ben: „Azzal a mesterfogással, hogy a híveknek engedélyezik az érzéki életet, hívják magukhoz és tartják maguknál szorosan eretnekeink a népeket.” És a szász Melchior von Ossa a fegyelmezetlen kanonokokról a következő kijelentést tette: „Ahelyett, hogy reformálni hagyták volna magukat, inkább lutheránusok akartak lenni.”
     Heinrich von Pflummern, Luther egyik kortársa, fején találta a szöget, amikor egy 1545-ben befejezett művében ezt írta: „Megváltoztatták régi, igaz hitünket, átváltoztatták a Luther, Zwingli stb. hitére. És a mi régi, igaz hitünk mégis a keresztény egyház kezdetétől a mi időnkig fenn állt, és továbbra is fenn fog állni az egész kereszténységben. .. Nem kell gyónni, nem kell böjtölni; a kilépett szerzetesek, apácák és hitehagyott csuhások házasodhatnak és nem kell engedelmeskedniük elöljáróiknak. Úgy gondolom, hogyha Luther Márton hitünk nehéz kötelezettségeihez csak egyetlen egyet is hozzá tett volna, nem követték volna, akármennyit locsoghatott volna. Luther és követői az új hittel rábeszélték az embereket, hogy az övéké az igaz hit. Inkább abban segédkeztek volna, hogy a nagy hibák megszűnjenek, ahelyett, hogy mindent szétrombolnak és elpusztítanak, az valami egészen más lett volna.”

Bár Luthert és követőit mindig „reformátorként” emlegetik, minden mások voltak, csak nem igazi reformátorok. Egy ilyen teológiával tökéletesen lehetetlen megreformálni valamit. A reform valamely jobbításra szoruló intézménynek vagy helyzetnek tervszerű, tudatos javítása. A reform egy intézménynek eredeti, valódi alakját adja vissza, vagyis azt az alakot, mely lényének és céljának a leginkább megfelel. Egy igazi reform azt éri el, hogy a parancsokat és törvényeket hűségesebben tartják meg, hogy a vallási buzgalom, a vezeklés, az áldozatkészség növekszik, hogy a felebaráti szeretet erősödik és hathatósan megmutatkozik. Egy reform annak akarása, hogy a maximumot, az optimálist valósítsák meg.
     Ennek pont az ellenkezőjét érte el Luther. Tanítása se a keresztény társadalmat, se valamely intézményt nem jobbított meg, hanem még súlyosbította azon helyzeteket, melyeknek valódi reformra lett volna szükségük. A XVI. század közepére az erkölcsi állapot a mélypontra zuhant.
     Cochläus, Luther egyik kortársa „Die Taten und Schriften Luthers” (Luther tettei és írásai) című művében, mely három évvel Luther halála után jelent meg és az első nagy Luther életrajznak számít, az akkori állapotokat a következőképpen írja le: „A klérus a szentmise bemutatásának és a napi imádságoknak a kötelezettségét nem teljesíti; a szerzetesek és az apácák már nem tartják szentnek rendjük szabályait, mint egykor. A fejedelmek, hatalmasok és gazdagok jótékonykodása eltűnt, a nép már nem siet az istentiszteletre, a papi rend előtti tisztelete, a szegények iránti jósága és irgalma elapad. A közfegyelem és tisztesség mindenütt meginog és a privát életben még ennél is jobban eltűnt. Erkölcstelen ifjúságot látunk magunk körül, amely Luther sugalmazásai és a vallási és világi felsőbbség elleni állandó heccelése következtében mindennemű korlátozást és szemérmet megvet. Az őket figyelmeztetőknek a Biblia szavainak féktelenségből kitalált hamis értelmezésével válaszolnak (Cresciste et multiplicamini etc.). Olyan messze mentek már, hogy a szüzesség és az önmegtartóztatás a szégyen és a gyanakvás tárgyai lettek.”

De nem csak az akkori kor katolikus írói panaszkodnak arról az erkölcsi züllésről, melyet a „reformátorok” okoztak, hanem maguk a reformátorok is látták azt a romhalmazt, melyet tanaik hátrahagytak. Maga Luther Amsdorf-nak, Naumburg „püspökének” ezt írja: „Olyan határtalanul növekszik az erkölcstelenség, kapzsiság, uzsora, luxus, gyűlölet, hűtlenség, irigység, gőg, istentelenség, istengyalázás, hogy Isten aligha gyakorolhat Németországgal szemben többé elnézést és türelmet.”
     Sőt, az erkölcsi széthullásnak még az okait is felismerték. Luther egy 1528-ban elhangzott prédikációjában ezeket mondta „Az, hogy ennyire hanyagok és közönyösek lettünk a jó cselekedetek végzése terén, onnan ered, hogy nem ismerjük el többé őket üdvötszerzőnek. Mert abban az időben, amikor még a jó cselekedetek végzése által kerestük megigazulásunkat, csodálatos buzgalmat tanúsítottunk a jót tevés területén. Az egyik ember a másikat igyekezett felülmúlni becsületességben. És ha oda juthatnánk, hogy a régi tan újra feléledne, mely azt tanítja, hogy a jó cselekedetek hozzájárulnak a megigazulásunkhoz, akkor a jót tevésre készebbek és készségesebbek lennénk.”
     A galatákhoz írt levél kommentárjában Luther ezt írja: „Minél biztosabbak vagyunk a Krisztus által számunkra megszerzett szabadságban, annál közönyösebbek és lustábbak vagyunk az igehirdetésben, az imádkozásban, a jót tevésben, a rossz türelmes elviselésében.”

Bár e helyeken elismeri, hogy az ő tanai okozták az erkölcsi romlást, más helyütt szidalmazza azokat, akik az ő tanait hibáztatják a pusztulásért. A kérdés így továbbra is fennáll: aki kényelmességet vet, hogyan akar buzgóságot aratni?

Luther kényelmes tanítása szinte meghökkentő módon megfelel a modern embernek. Luther nézetei egybeesnek a korszellemmel és kortársaink elképzeléseivel.
      Hiszen a szórakozni vágyó társadalom szívesen hallja, hogy nem szükséges böjtölni, imádkozni, a rossz hajlamokat legyőzni, az erényeket gyakorolni. A lutheránus alapelv, miszerint egyedül a hit üdvözít – cselekedetek nélkül, nagyon megfelel a mai kényelemszeretetnek, mely a vallás területén is kitér minden kellemetlenség elől. E világ melyik gyermeke nem érzi megnyugtatónak, ha Luthertől azt hallja, hogy egyetlen bűn sem zárhatja ki a mennyből, ha eléggé bízik abban, hogy Krisztus megváltotta. Ilyen nézettel a legnagyobb bűn sem rabolja el senki lelkiismeretének a nyugalmát. A bűn a világ legártalmatlanabb dolgává vált.
      Luther szerint Krisztus igazságosságát „beszámítják” az embernek. Isten ezért nem néz többé az emberek bűneire. A vétkest nem bünteti meg többé, nem kell többé jóvá tennie azt, amit bűnei által tönkretett. Ez muzsika mindazok fülének, akik az Istennel való törődés nélkül akarják élvezni a világot.
      A törvények Luther általi elutasítása is kényelmes. Amit Luther a törvényekről állított, azt a független-fanatikus, liberális kortársainknak nem kell kétszer mondani: „Tegyél úgy, mintha törvény vagy bűn soha nem lett volna.” Isten törvényeiben és parancsaiban a legtöbb ember már nem a mennyország felé vezető útjelzőket, nem az arról való letéréstől védő szalagkorlátokat lát, hanem köveket és ütlegeket, melyek az embereket csak akadályozzák és gyámkodnak felette.

Luther vezette be a vallásba a szubjektivizmust. Teológiája az ember körül forog és az ember szükségleteire irányul: „Hogyan találok egy irgalmas Istent?” – ez volt az ő kiindulópontja. Luther úgynevezett bizalom-hitének, mely az embernek kinyitja a mennyországot, az ember a célja. Ez a hit az embert már nem Isten felé irányítja, az embert nem Istennek veti alá, hanem Istent csak olyan eszközzé teszi, aki az embernek a lelki békéjét biztosítja. A vallás célja többé nem Isten, hanem az ember. Egy ilyen vallás a modern egocentrikus ember beleegyezését is könnyen elnyeri.
      A Szentírásról szóló tanításában is trónra emelte Luther a szubjektivizmust: elvetette a csalatkozhatatlan tanítóhivatalt, amelynek a hívők kötelesek lennének alávetni magukat. Mostantól minden egyes hívő tévedhetetlen értelmezője a Szentírásnak. Ez hízeleg a modern embernek, mert semmi nem esik neki olyan nehezére, mint alávetnie magát valakinek. Hiszen a felvilágosodás óta egyfolytában azt sulykolták a fejébe, hogy minden ember a saját maga királya, aki nem köteles magát senkinek alávetni. Most tehát mindenki úgy értelmezheti a Szentírást, ahogy helyesnek találja, ahogy neki a legjobban megfelel.

Pater Schmidberger ezért a protestantizmust röviden és találóan így írja le: „A protestantizmus, mindegy miként akarja magát történelmileg beállítani, lényegében szubjektivizmus a katolikus objektivizmussal szembeállítva, a szabad lelkiismeret a hit törvényével szemben.
      Végülis nincs semmi, ami jobban megfelelne a modern gondolkodásnak, mint Luther harca a papság, a pápa és mindennemű egyházi tekintéllyel szemben. Ki akar ma még engedelmes lenni? Ki hagyja még, hogy valaki mondjon neki valamit? Hiszen minden ember egyforma!

A szabad akarat Luther általi tagadása is egyszerre modern és kényelmes. A modern pszichológia állandóan arra törekszik, hogy az ember szabad akaratát letagadja. Az embert nevelése, gyermekkorában ért benyomásai, környezete úgy határozza meg, hogy már nem cselekedhet szabadon. Ez is kényelmes állítás: aki nem szabad, az nem is felelős tetteiért, és azt nem is lehet megbüntetni se az emberek, se Isten által.

A liberális korszellemhez való alkalmazkodás és a katolikus Egyház protestantizálódása nem pusztán véletlenül zajlottak le egyszerre: ezek szorosan összetartoznak. Egyetlen eretnekség sem annyira alkalmas a katolikus Egyházat a liberális korszellemhez alakítani és a modern világra kitárni, mint a protestantizmus.
      Ezért nevezte Lefebvre érsek a II. Vatikáni Zsinat utáni eseményeket mindig protestantizálódásnak. 1974. október 1-i körlevelében így ír: „Kötelességünknek tartjuk megállapítani, hogy a lutheri reformok és azok a tévtanok, melyeken ezek alapszanak, egyre jobban betörnek az Egyház belsejébe, és már számtalan püspök, pap és hívő gondolkodását és viselkedését meghatározzák.”
      Lefebvre érsek egy későbbi munkájában ezt írta: „A liturgia-reform ökumenikus célját egyébként nem is titkolják. Sőt, e reformok szerzői nyíltan üdvözlik, még pedig olyan messzemenően, hogy már a gyakorlatban is megállapítható, milyen sok magát katolikusnak nevező szertartás vált egyszerűen protestáns szertartássá. De ezen kívül a protestáns mentalitás is egyre jobban behatol a papok, sőt még a püspökök és így még inkább a hívek mentalitásába. És maguk a protestánsok vallják be: ‘Nem mi vagyunk azok, akik a katolikusokhoz közelednek, hanem a katolikusok jönnek felénk, a katolikusok válnak protestánsokká.’ És a katolikussá megtért protestánsok azt kérdezik maguktól, miért konvertáltak, mikor most a katolikus Egyházban találják azt, amit katolikussá válásukkal el akartak hagyni.”

Konkrét események újból és újból megmutatják, miként vesz fel a zsinatutáni egyház protestáns formákat. Lefebvre érsek 1986. június 29-én ezt mondta a papszenteléskor: „Ha Önök a lelkeket nem a mi Urunkhoz vezetik, hanem azt a benyomást keltik az emberekben, hogy Isten csupán az emberek szolgálatában áll, akkor Önök a híveket a mi Urunk Jézus Krisztustól eltávolítják. Ez az a tragédia, amit ma átélünk. És ezért olyan fontos a szentmisénkhez való hűség, mert minden, ami a zsinat óta újításban végbemegy ebben az új szellemben történik. Az elfordulás, a tökéletes elkanyarodás szellemében, a szellemnek egy olyan új lelkületében, amely a katolikus szellemiséggel ellentétes irányú, valóban protestáns szellemben. Most a nép vált az egyház középpontjává, az egyház céljává, ez többé nem Isten, nem a mi Urunk Jézus Krisztus.
      Az új hit mindenekelőtt az új liturgiában találja meg kifejeződési formáját: „Az új rítusban minden arra irányul, hogy a szentmiséről szóló katolikus dogmát, ahogy ezt a Trienti Zsinat definiálta, protestáns fogalmakkal helyettesítsék.”

A zsinat utáni egyházban a protestantizálódás annyira nyilvánvaló, hogy valójában nincs is szüksége bizonyításra. Gondoljunk csak a szubjektivizmusra, mely mindenütt elterpeszkedik. A hitet többé nem tekintik objektív dolognak és mindenki számára kötelező érvényűnek, hanem valami olyasminek, ami csak a hívek számára létezik. A lelkiismeret sincs többé objektív normák alá helyezve, hanem a maga ura lett.
      Az erkölcsi törvényt már nem olyan normaként kezelik, amelyet nem lehet megkérdőjelezni, az embereket már nem Isten parancsai szerint nevelik, hanem új morált csinálnak nekik. A bűnt elbagatelizálják, már nem beszélnek a bűn elleni harcról és ugyanilyen kevéssé a büntetésekről, melyek minden bűnt követnek. Az Egyházban a tekintélytiszteletet aláássák, a pap szerepe egyre jobban háttérbe kerül.

Georg May professzor a helyzetet így foglalja össze: „A teológusok jelentős része protestáns módon gondolkozik. ‘Reformként’ deklarált állításaik a leggyakrabban nem mások, mint protestáns nézetek kissé leplezett átvételei. Céljuk az, leegyszerűsítve, hogy a katolikus Egyházat egy további protestáns denominációvá alakítsák át. Az általuk előadott teológia kitűnően megérti magát a protestantizmus liberális teológiájával, vagyis a teológiailag kiszínezett hitetlenséggel.”

Értelmetlen azt kérdezni, vajon az Egyház a protestánsokhoz akar alkalmazkodni-e vagy a világ felé akar megnyílni, hiszen a protestantizmust átvenni, illetve a kényelmes és liberális korszellemhez hozzásimulni csak ugyanannak az éremnek két oldalát jelenti.

Az Egyház, mint ahogy már Krisztus maga, mindig tudatában volt annak, hogy magas követelményeket állít az emberek elé; végülis a mennyország nem csekélység, ahova úgy sétálhat be valaki, mint egy szupermarketba. Ellenkezőleg: „Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre visz.” (Mt 7,14) Mindig akadtak emberek, akiknek ezek a követelmények túl magasak voltak, csak az ilyenek eddig nem bújhattak valamilyen teológiai mentség mögé. Aki ezeket a követelményeket nem akarta teljesíteni, annak az úgynevezett reformáció előtt el kellett tűrnie, hogy vallástalannak, sőt még istentelennek is nevezzék. Luther Márton óta ez hirtelen megváltozott. A kényelmesség ettől fogva teológiai alapot kapott, amelyre támaszkodhat. Már lehetett vallásosnak tűnni jócselekedetek, az erényekre való törekvés, az erkölcsi törvények betartása nélkül is.
      Az Egyház maga azonban továbbra is kitartott Krisztus magas követelményei mellett, ezt értékelte és áldozatok árán ezt védelmezte az istentelen, felvilágosodott, liberális világ minden támadása ellenére. A II. Vatikáni Zsinat utáni reformokkal ez is megváltozott, most már láthatóan a személyes erőkifejtés minimumával is katolikusnak lehet lenni. Nem abból áll tehát a probléma, hogy vannak emberek, akik Krisztus magas követelményeit nem akarják teljesíteni – hiszen ilyenek mindig is voltak, hanem abból, hogy léteznek teológusok, akik ebben megerősítik őket és bebeszélik nekik, hogy enélkül is a mennybe juthatnak.

Lefebvre érsek az egész problémát így foglalta össze: „A II. Vatikáni Zsinat alatt és már előtte is történt valami! Azt hiszem, hogy az a válság, ami az Egyházban már a protestánsok első fellépése óta fenn állt, és amely az évszázadok során tovább növekedett, mostanra a világban és az Egyházban akkora mértéket ért el, hogy végül maga az Egyház is magáévá tette a protestáns tévedéseket, és átvette a liberális tévtanokat. Ebben rejlik az egész probléma. Válságunk nem átmeneti válság, nem olyan krízis, mely a II. Vatikáni Zsinattal kezdődött. Ennél sokkal komolyabb válság, melynek gyökerei már több évszázada mind az Egyház környezetében, mind magában az Egyház belsejében megtalálhatóak, és mely immár, ha szabad ezt mondanom, az Egyház csúcsára is előre tört. … Mi nem adhatjuk fel az Egyházat, mely húsz évszázad óta hirdeti az igazságot.”

Vége