A Zsigmond halálát, 1437-t követő 20 év alatt Hunyadi Jánosnak világraszóló haditettei irányították Magyarország s a keresztény civilizáció sorsát.
     Zsigmond halála után jobb napok következtek az egyházi életre is: buzgó főpapok s papok vezetése alatt a hitélet újra felvirágzott. Nagy érdemük volt ebben a ferenceseknek és pálosoknak. Zsinatok tárgyalták az egyházi reformok ügyét (Esztergom 1450 stb.). Az 1450-es jubileumi évben sokan vettek részt a bűnbánat cselekedeteiben s áldoztak jótékony célokra. 1456-ban Kapisztrán szent János szavára sok ezren tűzték fel a keresztet, s Hunyadi és Kapisztrán vezetése alatt július 22-én Nándorfehérvárnál megverték Mohamedet, Bizánc meghódítóját, úgyhogy csaknem egy századra megszüntették a közvetlen török veszélyt. A pápa a déli harangszót s az augusztus 6-i ünnepet (Urunk színeváltozása) rendelte el e fényes győzelem emlékére hálaadásul.

A Hunyadiak kora lett mégis az a korszak, amelyben a reneszánsz egyre jobban kezd érni nálunk is, hogy Mátyás király alatt teljes uralomra jusson. A magyar reneszánsz lendületét e korban az akkor még váradi püspök, Vitéz János (1408-1472) mutatja, aki Zsigmond mellett dolgozott, majd Hunyadi János titkáraként s fiai nevelőjeként működött. Itáliai iskolázottsága termékeny virágzást fejtett ki nálunk s mikor Mátyás király idején esztergomi érsek lett (1465), humanista hatása az egész országra kiterjedt. Cicerói latinsággal irt; nagyváradi könyvtárát csak a király világhíres könyvesháza múlta felül. Tanítványa, Mátyás, harmincéves uralkodása alatt (1458-1490) ismét európai hatalommá tette hazánkat, de a reneszánsznak is teljes létjogot szerzett benne, nemcsak előnyös, hanem hátrányos kihatásaiban is. Hatalmában senkivel sem akart osztozni és az alkotmányosság külső formáinak tiszteletben tartása mellett mindig igyekezett a maga akaratát a nemzet akarataként feltüntetni. Egyszer magát a pápát, IV. Sixtust is skizmával fenyegette meg, mert az a király püspökkinevezéseiben az egyházi szempontok súlyos megsértését panaszolta. Csakugyan Mátyás hatalma tetőfokán súlyos botlásokat követett el; idegeneknek adta el például a legjelesebb egyházi javadalmakat, többi közt a 17 éves Aragóniai Jánosnak, sőt 1486-ban a 7 éves Estei Ipolyt tette meg esztergomi érsekké, aki feleségének unokaöccse volt. A pápák előzékenyek voltak Mátyáshoz, de e súlyos visszaélésekkel szemben felemelték szavukat.

A reneszánsz elvilágiasító hatása – a későbbi hitszakadás szálláskészítője – lett ennek az egyoldalú főpap-kinevezési módszernek egyik következménye. A reneszánsz-főpapok egyik szomorú típusa volt Mátyás kegyeltje, a kapzsi, nagyravágyó s világias Bakócz Tamás esztergomi érsek, aki II. Gyula pápa halála után a pápaságra is pályázott (1513). Kora hatalmas főpapjainak egyike volt, akinek kegyéért sok számottevő politikai tényező versengett. Még XII. Lajos francia királyra is mérséklőleg tudott hatni és tevékenyen vett részt az 1512-i lateráni zsinat előkészítésében.
     A reneszánsz elvilágiasító hatását mi sem jellemzi jobban, mint hogy egyik legkiválóbb képviselője, Janus Pannonius (Csezmicei János) pécsi püspök létére olyan verseket írt, amelyek nemhogy püspökhöz, de vallásos világi emberhez sem voltak méltók. Nem csoda, ha ilyen vezetők mellett a vallás ügye sokfelé elsorvadt. A káptalanok inkább közjegyzői hivatalok s törvényszéki végrehajtó közegek lettek, a monostorok elnéptelenedtek, világi urak kezére jutottak.
     Mátyás után 36 éven át ismét a Jagellók uralkodtak: II. Ulászló és II. Lajos. II. Lajos király (1506-1526) nagy jövendőjű uralkodónak indult, hat nyelven beszélt, edzett, vitéz volt mindaddig, amíg a mi kimondhatatlan szomorúságunkra és országunk vesztére Brandenburgi Györgynek és feleségének, Mária (1505-1558; V. Károly császár és Ferdinánd nővére) királynénak (akit a protestáns brandenburgi őrgróf hatására szintén a „hitújítókat” pártfogoló magatartása miatt „német-lutheránának” neveztek, és aki 1530-tól Németalföld kormányzójaként nagy szerepet játszott Németalföld protestánssá válásában) befolyása alá nem került. Ezek teljesen megrontották a fiatal királyt. A királyi palota éjjel-nappal mulatságok színhelye lett. A protestantizmus a protestáns-hajlandóságú brandenburgiak kedvezése mellett férkőzött be a királyi udvarba. György brandenburg-ansbachi őrgróf anyja révén, aki Ulászló király nővére volt, került a magyar udvarba, ahol csakhamar nagy vagyonra tett szert Korvin János özvegyével, Frangepán Beatrixszal kötött házassága által. II. Ulászló király őt nevezte ki Lajos fia három gyámja közül az egyiknek, s a fiatal király nevelése egészen az ő kezébe került. A királyi udvarban, mint idegen és később Luther tanainak pártfogója gyűlöletessé tette magát a nemzeti köznemesi párt előtt. Németországba visszatérve, az ú. n. reformáció legbuzgóbb terjesztője lett. Ő vette rá öccsét, a német lovagrend főnökét, hogy az ú. n. reformációhoz csatlakozva, a lovagrend birtokát szekularizálja, vagyis eltulajdonítsa.

Nándorfehérvár 1521-i eleste jelezte ismét a török dúlás végzetes közelgését. A magyar társadalmon azonban közöny, széthúzás és elbizakodottság vett erőt. Még az ország kapujában álló török sem tudta megmozgatni többé az országot. Burgio pápai követ kétségbeesetten panaszolja, hogy a magyar urak mindennel törődnek, csak hazájuk végveszedelmével nem. A 21 éves királyt sokáig senki sem akarta követni a csatába s csak Tomori Pál kalocsai érseknek sikerült nagynehezen összehoznia egy sereget, amely aztán Mohács mezején összemorzsolódott 1526 augusztus 29-én. A magyar népnek sem kormánya, sem királya nem volt többé, sem hadrakelt hadserege. Ez volt a tatárjárás után népünk második végzetes tragédiája, mely nemcsak politikai, hanem egyházi téren is késő századokig éreztette szomorú hatását.

A reneszánsz nemcsak formai csillogásban hozott újat, hanem a középkornak egész államképét és társadalmi tagozódását átalakította. Miként egész Európában, úgy nálunk is a kiskirályok vitték az ország sorsát. Nálunk is egész országrészeket birtokoltak a zászlósurak és atyafiságaik. A Lackfiak birtokában volt a 14. század végén Szabolcs megye kivételével Zempléntől kezdve az egész Kárpátalja, Erdély és egész Tiszántúl. Zsigmond alatt évtizedekig a Garai-Cillei-Kanizsai atyafiság s a Csáki-Perényi-Pálóczi rokonság feszítgette szét az ország alkotmányos rendjét.
     Ennek azután bénító hatása volt a közéletre, bár tagadhatatlan, hogy ellenhatásként ugyanez a helyzet serkentőleg hatott a városi polgárság és hivatalnokosztály erőteljesebb kifejlődésére. Ez viszont magával hozta a középkor nagy szociális áldásának, a céhrendszernek felbomlását, ami a kereskedelmi és gazdasági egyensúly megzavarásával járt. Másfelől a parasztság helyzete is rosszabbodott, ami azután e kor vége felé megmagyarázta a parasztlázadásokat és Werbőczy jogi felfogását a magyar parasztság helyzetére vonatkozólag. Werbőczy ugyan élesen látja a parasztok helyzetét s tudja, hogy „el vannak nyomva, koldussá vannak téve, ki vannak szipolyozva és sokan közülök a nyomor miatt koldulni mennek”, de erre sehol sem nyújt orvoslást híres Hármas Könyvében (Tripartitum, 1517).
     Szellemi téren nálunk sem hozott új eredményeket a reneszánsz, amelyet tudományos szempontból úgysem a középkori tudósok felfedező és rendszerező működése jellemez, hanem a finom modorú kódex-másolók, akik uruknak s vevőiknek jó pénzért másolgatják szebbnél-szebb kódexeiket és irodalmi szenzáció, ha meglelnek egy-két új Ciceró-levelet.

Jó szerencse még, hogy nálunk a budai és pesti szerzetesházak értékes és épületes magyar művekkel látták el a híveket; Ráskai Lea és Sövényházi Márta művei ékes bizonyítékok erre nézve. Az írók ekkor még névtelenek, Váczi Pálnak névtelen domonkos fráterei és a Karthauzi Névtelen a nagy magyar írói tehetségek ma már fakult formáit tárják elénk. A magyar képzőművészet ekkori virágzásának emlékei közül kiválik e korból M. S. mester barokkizáló művészete, Stószi Vidnek (Veit Stoss) és Lőcsei Pálnak fafaragó művészete. A Felvidék és Erdély tele van e kor vallásos művészetének maradványaival. A városok, falvak, kereskedők és nemesek szeretik nevüket egyházi vonatkozású művészettel megörökíteni.
     (Ráskai Lea, domonkos rendi apáca a XVI. század elejéről, valamely pestvidéki kolostorban foglalkozott könyvek másolásával 1510-22 közt. Jól tudott latinul s korának egész műveltségével bírt. Nyelvemlékeink közt 5 kódex maradt fenn tőle, ezek közt a Margit-legenda. Sövényházy Márta, domonkos rendi apáca, élt a XVI. Század első felében. 1529-ig a margitszigeti, azután a nagyváradi klastromban. Itt másolta két társával 1529-31-ig az Érsekújvári-kódexet, mely középkori irodalmunk legterjedelmesebb költői maradványát, a 4000 sornál hosszabb verses Katalin-legendát is magában foglalja.)

De bármennyire nagy volt a reneszánsz korának világiasító hatása, tény marad a sok egyházi célra hagyott végrendelet, a falusi s városi népnek vallásos céhekbe s társulatokba való tömörülése, a keresztény szegénygondozás nagyszerű intézményei és a bensőséges és középkorias búcsúk, melyek nálunk e korban is mindenfelé a nép mély vallásos igényeit és hitéletét mutatják.

A mohácsi csatát (1526) követő kerek nyolcvan esztendő a török terjeszkedésének és hódításának ideje. Egyúttal hazánk legsötétebb és legtöbb tragédiával teli korszaka, mely késő századokra veti vissza a magyarság és a magyar kereszténység fejlődését.
     A török terjeszkedés nyolcvan keserves évének első fejezete alig húsz év múlva zárul le Buda elestével (1541). Ezt az időt egyébként úgy is lehetni jellemezni, mint a Habsburg-házból való I. Ferdinándnak és Szapolyai János erdélyi vajdának versengését a magyar koronáért, melynek végül is az egész ország függetlensége adta meg az árát. I. Ferdinándnak eleinte nehéz volt a dolga, mert Lajos király özvegyének német udvartartása, amúgy is sok elkeseredésre, az „újhitűek” iránt sok szóbeszédre adott okot, ami miatt őt magát mindenfelé „német-lutheránának” nevezték. Szapolyai János viszont a szittya-magyar hangulat ügyes kihasználója lett. Ő volt az ország leggazdagabb ura. Szeged, Debrecen, Tokaj, az egész Felvidéket és Dunántúlt ő uralta. Mégis, bár Magyarország akkoriban legnagyobb fegyveres hatalmával rendelkezett, óvatosan elkerülte Szegednél Ibrahim pasa seregét és minden erejét az üresen álló trón megszerzésére fordította. Zökkenő nélkül sikerült is neki, I. Ferdinándot megelőzve, november 12-én Székesfehérvárott megkoronáztatnia magát s az elárvult püspökségekbe saját párthíveit ültetnie. Pozsonyban ugyanezt tette Ferdinánd s így a kettős királyválasztás zűrzavarában az ország kész prédaként hullott a mindjobban Buda felé menetelő töröknek.
     Az ország népe egykedvűen nézte, ki kerül Szent István, Nagy Lajos és Mátyás trónjára. Ferdinánd egy évvel János megkoronázása után szintén Székesfehérvárott ugyanazzal a nyitrai püspökkel koronáztatta meg magát, aki Jánost is koronázta. Szapolyai János a trón visszaszerzése érdekében a nagy politikai kalandor, Laski Jeromos közvetítésével súlyos szövetséget kötött a törökkel. Ez a szövetség szabadította rá az országra a török hódoltságot 150 évig. Szulejmán szultán hat hadjáratban egymásután foglalta el a Duna-melléket s a Duna-Tisza-közét (1526), sőt a Komárom-győri vonalon egészen Bécsig haladt (1529), ami rendkívül megrettentette a nyugati hatalmakat s a Szentszéket is.
     1532-ben a török Siklós, Kanizsa, Körmend vonalán haladt Kőszeg és Bécs felé, 1541-ben aztán elesett Buda vára is.

A török 1551-ben új hadakkal indult a magyarság három végvára, Temesvár, Eger és Szigetvár ellen (1551-1566). Az egyházi vagyon nagy nemzeti jelentősége e korban mutatkozott meg a maga egész sajátos méreteiben. A pápaság aggódó szeretete a magyarság iránt és a fenyegető török veszély világos felismerése késztette a pápákat arra, hogy a papi tizedeket, az annátákat, sőt az egyházi vagyon tetemes részét is átadják a törökellenes háború céljaira. Ferdinánd is engedélyt kapott arra, hogy az egyházi kincsek felét e célra lefoglalhassa, sőt a pápa még abba is belement, hogy a magyar egyházi vagyon kétharmadát a török háborúra fordítsák. A pápa az Egyházi Államban is súlyos adókat vetett ki a török elleni magyar háborúra. Mikor Szigetvár elesett, a pápa bezárkózott az Aracoeli-kolostorba és egész nap siratta a kereszténységnek e pótolhatatlan veszteségét.

A vázolt politikai események értetik meg igazában a magyarországi ú. n. reformáció kezdeteit és első sikereit. A mohácsi vész nemcsak nemzeti szerencsétlenség volt, hanem vallási is: odaveszett a főpapság nagy része (két érsek és öt püspök) és velük közel 5000 pap és szerzetes, s az elárvult egyházmegyékben rohamos pusztulásnak indult a vallási élet. Árván maradtak az esztergomi, győri, pécsi, kalocsai, csanádi, váradi püspöki székek. Csakhamar feltűnő paphiány mutatkozott; úgyszólván egész megyék maradtak papok nélkül.
     A két király versengése s a folytonos belháború durvaságra és önzésre szoktatta a népet. Az esküszegéssel járó politikai pártcserék meglazították a főurakban és a köznemesekben az erkölcsi gondolkozást. A püspöki javadalmakat mindkét király a maga hadicéljaira foglalta le, ahol pedig egyházi kézben maradt is a püspöki vagyon, a püspök nem tudta azt megvédeni. A győri püspökséget 1527-54-ig Bakity Pál és Péter, I. Ferdinánd hadvezérei és Révay Ferenc bírták, a nyitrai püspökséget pedig 1530-ban Ferdinánd lutheránus hadvezérének, Török Bálintnak adta át, akitől a püspökség utóbb Thurzó Elek kezére jutott. Az egri és veszprémi püspökség egy részét szintén világi urak foglalták le, a szekszárdi, bátai, pécsváradi apátságot pedig Perényi Péter kerítette kezébe. Így történt, hogy azok a főpapok, akik néhány éve még külön zászlóaljakkal rendelkeztek, most idegen csapatvezéreknél voltak kénytelenek kilincselni, hogy egyházkormányzati rendelkezésüknek hatályt szerezzenek. Várday érseknek 1531-ben még így sem sikerült az engedetlen körmöcbányai plébánost maga elé hozatnia.

Luther tanításai a hadakkal jöttek be. Lutheránus volt Ferdinánd két főkapitánya, a német Rogendorf Vilmos és Felsz Lénárd is, akik a maguk részéről szintén lutheránus főtiszteket alkalmaztak seregeikben, s Győr, Komárom, Zólyom stb várait lutheránus várkapitányokra bízták. Mindezek pedig külföldről lutheránus prédikátorokat hoztak magukkal.

Magyarországon a németországi tan sokáig nem mint külön felekezet lépett fel, inkább csak a keresztény hit megtisztítását hangoztatták a lelkészek és párthívek. A lutheranizmusban kezdettől mindenki a gyűlölt németség beszivárgásának egyik eszközét látta.
     1522-ben iratkozott be az első két magyar diák a wittenbergi egyetemre: a besztercebányai Baumheckel György és a lőcsei Cirják Márton. Ez is jelzi, hogy inkább a német bányavidék kezdett felfigyelni Luther mozgalmaira. Csakugyan, ezek a német szálláshelyek lettek a magyarországi protestantizmus első fészkei. Az 1526 táján Wittenbergben egy-két évig tanuló, többnyire német származású magyarországi fiatalemberek lettek később az ú. n. reformáció legszorgalmasabb hirdetői, mint Dévai Biró Mátyás, Tröpper János, Batizi András, Horiter János, Stöcker Lénárd és mások.
     A lutheránusok kezdeti német-volta annyira átment a köztudatba, hogy a Werbőczy-féle nemzeti párt szorgalmazására az 1525-i országgyűlés a lutheránusokat fő- és jószágvesztésre, sőt máglyahalálra ítélte. Bár ezt a törvényt soha végre nem hajtották, az lényegében nem volt egyéb, mint az 1523: 54. törvénycikk megismétlése, amely már Mátyás királynak s Ulászlónak rendelkezéseivel egyértelműen azt mondják ki, hogy a „kárhozatos eretnekségek” a hűtlenséggel egyenlő bűnök s azokat fő- és jószágvesztéssel kell büntetni.

Hogy a protestantizmus mégis elterjedhetett hazánkban, annak maga Pázmány Péter adja további magyarázatát, aki még egészen közeli események tükrében látta a helyzetet. „Magyarországba hadak és belső háborúságok alatt csusza-másza bé a lutheristaság – írja. – A sok hadakozás alatt elfogyának a papok és szerzetesek, az érsekségek és püspökségek jószágait a fejedelmek szükségére foglalvák és így a község lelkipásztor nélkül lévén, lassanként tévelygésbe esék. Az ország megszakadozott a királyválasztáson és a sok zűrzavarban az urak kezdének az egyházi jószágokon kapdosni. Az urak is, hogy az egyházi jószágokat ne kelljen kibocsátani kezükből, nem igen törődtek azon, hogy ne terjedjen az az új vallás, mely az egyházi jószágokat prédára bocsátja vala. Az után a kálvinistaság is nagy orozva bélopá magát. Először Petrovics Péter kezdé ezt nyilván hirdetni Munkács várában, melyet summában bír vala. És számláld meg hány úr van Magyarországon azok maradékai közül, akik a püspökségeket elragadozzák és az új vallást gyarapították? Vagy megaprósodtak, vagy elvesztek mind magok, mind emlékezetük, mind nemzetségük.”

A német birodalmi elv, a „cuius regio eius religio” nálunk is mind kiterjedtebb alkalmaztatást talált és ez lett a második fő erőssége az ú. n. reformáció elterjedésének és megerősödésének.
     Először a bányavárosok, Körmöc-, Selmec- és Besztercebánya, valamint a közelükbe eső német községek fogadták be az új tanokat: Kassán és Eperjesen már 1526 után szintén fellépett a lutheranizmus, de mikor Dévai Biró Mátyás 1530-ban nyíltan kezdte hirdetni Kassán az új hitet, akkor meg az egri püspök elfogatta és Kassáról elvitette. Erős pártfogót találtak a felvidéki városok lutheránusai Werner György sárosi kapitányban, majd ennek vejében, Gyulai Torda Zsigmondban. Ugyanakkor Pempflingen Márk Ferdinánd-párti főispán védelme alatt a brassó és szebeni szászok közt is akadálytalanul terjedt az ú. n. reformáció. 1529-ben a lutheránus németek a szebeni szerzeteseket mint magyarpártiakat elkergették. Az ország északnyugati részén, Pozsony, Nyitra és Trencsén megyében Thurzó Elek oltalma alatt terjedt a lutheranizmus; Thurzó mint dúsgazdag ember, a pénzszükségben lévő Ferdinándot kölcsönökkel segítette s ennek fejében előbb országbíró, majd királyi helytartó lett.
     Turóc megyében a Révayak pártolták az újítást, akik a turóci prépostság javait is lefoglalták, s akik közül Ferenc mégis annyira kedves embere volt Ferdinándnak, hogy királyi személynök, majd később nádori helytartó lett.
     Jellemző volt a szepesmegyei „hitújítás”; itt Horváth János szerezte meg a szepesi prépostságot, egy világias szellemű és erkölcsű fiatalember, aki soha fel sem szenteltette magát, majd utóbb a prépostságot is eladta és 1544-ben megnősült. Zemplénben Perényi Péter családja terjesztette a lutheranizmust, aki 1540-ben az egri püspöki várat elfoglalta, abban egy Warkutsch Tamás nevű lutheránus sziléziai katonát tett meg várnaggyá, s így az egri püspökség egy ellenséges érzületű idegen katona hatalma alá került s nyolc éven át így is maradt. Nógrádban, Zólyomban és Liptóban a Balassa-család pártolt el először a katolikus hittől és lett az újítás terjesztője, míg a dunántúli megyékben a Nádasdyak és Batthyányak játszották ugyanezt a szerepet.

Míg a magyar katolikus egyház szorongatott helyzetbe került, az egyházi vezetők, részben éppen a körülmények miatt, alig tudtak komoly ellenintézkedéseket tenni. Ha egy püspök valamelyik rosszéletű papját meg akarta fegyelmezni, a bűnpártoló kegyurak közbeléptek s megakadályozták ezt, s a püspökök amúgy sem tudtak volna az elűzött pap helyébe jobbat állítani. Külsőleg minden katolikus marad ugyan, s legföllebb a két szín alatt való áldozás kezdett terjedni, amit még nem tekintettek az Egyháztól való elpártolásnak, azonban a katolikus hithez való ragaszkodást mélyen kikezdte a titkos zendülés az Egyház ellen.
     Ferdinánd is, János király is maguk szigorúan ragaszkodtak a katolikus hithez, de nem mertek az ú. n. reformáció pártolói ellen szigorúan fellépni, mert azok abban a pillanatban a másik király pártjára szöktek volna át.

Mindez a zilált helyzet még csak rosszabbodott, amikor 1541-ben a török Budát és Szegedet is elfoglalta s ezzel a kalocsai érsekség egész területe, a váci és pécsi püspökségnek nagyobb része török uralom alá jutott. Majd 1543-ban az esztergomi érsek és káptalan, a váci és pécsi püspök vesztette el székhelyét, iskoláit, papjainak és híveinek nagy részét. A magyar katolikus egyház nem volt felkészülve arra, hogy a török uralom alá került híveit lelkileg gondozza. A püspökök, mint a magyar király esküdt hívei, nem maradhattak a török szultán alattvalói s azért ők is, valamint a káptalanok s nemesek elmenekültek s csak a földhözragadt szegény nép maradt meg ellenséges uralom alatt, jóformán minden lelki vigasztalás nélkül.
     Ezért aztán a protestáns hitterjesztők jelentek meg a török hódoltság területén s a pásztor nélkül maradt népet sokhelyütt az új vallásba vitték át. Katolikus részről csak a ferencesek védekeztek komolyan a veszedelem ellen. Igehirdetésükben igyekeztek a népet ősi hitében megerősíteni. Foglalkoztak ugyan a vallási kérdésekkel az országgyűlések is (Besztercebánya 1542, Nagyszombat 1544, Pozsony 1548); sürgették az egyházi javak visszaváltását, buzgóbb püspökök és papok alkalmazását, azok helyben-lakását, az idegen lelkészek eltávolítását. Ám nem volt, aki e törvényeket végre is hajtsa.

Időközben már nemcsak a német érzelmű kapitányok, hanem a magyar urak közül is számosan az ú. n. reformáció pártjára állottak. Csalogathatta őket az a sok előny, amelyet rájuk nézve a hitváltoztatás jelentett: a függetlenülés a püspökök joghatósága alól és bizonyos vagyonjogi kilátások az egyházi birtokokkal szemben. Kapóra jött nekik Kálvin vallása, mint amely nem volt német eredetű, hanem helvét s így az ország németellenes hangulatát is jobban kiszolgálta. Főleg János Zsigmond fejedelemségében léphetett fel bátran a kálvinizmus, mert oda nem terjedt ki az 1548-i magyar országgyűlés rendelkezéseinek hatálya, amelyek csak a katolikusokat és lutheránusokat vették figyelembe. Sőt, hogy a helyzet még tarkább legyen, 1547-től kezdve egy harmadik vallásfelekezet is fellépett: az újrakeresztelőké. A vallási fejetlenség napról-napra növekedett.

A szellemi élet közössége hazánkat minden szállal a nyugati kereszténységhez fűzte, természetszerűleg következett tehát, hogy a 16. század nagy vallási forradalma és a katolicizmus megújhodása szintén jelentős történelmi helyet foglalt el a magyar történet fejezetei között is. Természetes azonban, hogy a nagy történeti folyamatok a magyar földön nem lehettek egyszerű másolatai a nyugatinak. Ha kísérő jelenségei tüntetnek is fel rokon vonásokat, ám a magyarországi katolikus megújhodás éppen úgy, mint egykor a hitújítás, a maga történelmi fejlődésében nagy eltéréseket mutat a nyugatitól.
     Ez összefügg a magyar nemzet sajátos jellegével, e korbeli különleges helyzetével, politikai és területi megosztottságával. Ez a szétosztottság: Erdély és a királyi Magyarország, de főképp a török birtoklás az ország közepén, az állandósult háborúk és az ezekkel összefüggő politikai s vagyoni bizonytalanság, meg az ország égető sorskérdései – mind-mind késleltették a magyar katolikus megújhodást. Csak jóval az általános európai katolikus megújhodás után vehette kezdetét a magyar katolikus egyház restaurálása, mégpedig elsősorban a királyi Magyarországon, a mai Felvidéken és Nyugat-Dunántúlon. Az egész ország területén pedig érthetően csak a felszabadító háború után indulhatott meg a katolikus újjáéledés és valójában belenyúlt a 18. század közepébe, holott Európában az újjáéledés kora már száz évvel előbb lezárult a westfáliai békével.
     Nyugat-Európában az északi részek kivételével a katolicizmus már jelentősen megerősödött politikai erejében is, amikor nálunk még az 1618-i országgyűlésen is az ellen kellett hadakozni, hogy a katolikus főurakat és püspököket ne lehessen kényszeríteni arra, hogy katolikus templomokat engedjenek át protestáns istentisztelet céljaira.

A Német Birodalomban a protestáns többségű fejedelemségek mellett már kialakultak a tisztán katolikus territóriumok is, nálunk pedig egy gazdag nagyszombati lutheránus polgár, Asztalos András még 1608 március 8-án is dicsekvő hangon írja Szenczi Molnár Albertnek, hogy immár a prímások székvárosában, Nagyszombatban is külön iskolamesterük és prédikátoruk van a lutheránusoknak, akik a szószékről bátran „prédikálnak a katolikusok, a pápa, az érsek és a káptalan ellen. Most nyilván nagy bátorsággal hirdettetik az evangélium Pozsonyban, Szombatban, Komáromban, Győrött, Somorján és Sellyén. A jezsuitákat be sem bocsátják az országba. Sok helyen, ahol a háború (Bocskai felkelése) előtt be sem mert menni a lutheránus prédikátor, most immár a pápistákat be sem bocsátják!” E megkésett jelenségek mellett a magyar katolikus újjáéledés útjában is feltalálhatók azok az akadályok, amelyek Európa-szerte megnehezítették a katolikus megújhodás érvényesülését.
     A német territoriális fejedelmek „cuius regio, eius religio” alapelvből terelték alattvalóikat abba a felekezetbe, amelybe akarták. Ez a jog nálunk is teljesen érvényesült a birtokos nemességnél. Az a nemes, vagy az a főúr, aki magánkegyúri jog alapján protestáns prédikátorokat helyezett el birtokain, nemcsak protestánssá tette ezeket a területeket, hanem a német protestáns fejedelmekhez hasonlóan, csakis saját felekezetét tűrte meg birtokán. A katolikus papnak vagy távoznia kellett, vagy át kellett térnie valamelyik protestáns felekezetbe.
     Az eltávolítás gyakran igen durva eszközökkel történt. Ungnád Ádám a ferenceseket valósággal kipörkölte Galgócról, rájuk gyújtotta a kolostort. Ezeken a területeken tehát a katolikus szentmisék és szentségek megszűntek, az ősi hitéhez ragaszkodó magyar jobbágy népre pedig kemény büntetés, gyakran súlyos pénzbírság, vagy kipellengérező kaloda várt, ha meg merte kísérelni, hogy katolikus területre menjen gyónni, vagy szentmisét hallgatni. Így történt ez a katolikus Nagyszombattal szomszédos semptei Thurzó-birtok jobbágyaival is. Mivel pedig az ország legnagyobb birtokosai, két-három család kivételével protestánsokká lettek, a katolicizmus helyzete még a királyi területen is úgyszólván teljesen kilátástalan volt.

A helyzet annál komorabb volt, mert e kor emberei nálunk éppen úgy, mint egész Európában, nem ismerték a vallási türelmet s már a katolikus ébredés első megmozdulásaiban is a pápisták gonosz igyekezetét látták a kereszténység ellen és féltékenyen nézték. A protestáns prédikátoroknál kialakult az a gondolat, hogy Isten a szentmisés bálványimádásba tévedt magyar katolicizmus miatt sújtja a nemzetet. Ez az elvakult gondolkodás csak még jobban növelte az addig is sokszor kibírhatatlan felekezeti idegeskedést és türelmetlenkedést, amely sokszor már a katolicizmus emlékein is igyekezett dühét kitölteni. Példája ennek Rudolf országbírája, az ecsedi ágból származó Báthory István, hatalmas főúr, aki számtalan nagyértékű művészi katolikus egyházi ruhának, könyvnek, kehelynek volt birtokosa. Végrendeletében úgy intézkedett, hogy „a miseruhák gyöngyeit, aranyát, ezüstjét fejtsék le, vagy az ötvösök a nemesfémet égessék ki belőlük, csak vissza ne kerüljenek a pápisták birtokába. Meg kell semmisíteni a könyveket is, de azok táblája iskolába való gyermekeknek könyveit kötni jó lészen”. Ha azonban e kívánságát sem lehetne teljesíteni s attól kellene tartani, hogy a könyvek ismét pápista kézre kerülnek, akkor „rakassanak nagy tüzet s mind megégessék őket s tegyék porrá. Nem akarom, hogy többé bálványozásra keljenek a ti lelketek alatt”. Ugyanígy Istenre kényszeríti Nádasdy Ferencnét is, hogy a neki hagyományozott kelyhet „soha pápista kezekbe ne fordítsa”.
     Nem hiányzott az a főúr sem, akihez hasonló Németországban is bőven akadt, aki a jobbágyait az egyházi parancsok megszegésére, pénteki húsevésre és ünnepnapokon munkára kényszerítette. Mintha csak lutheránus szász fejedelmekről mintázták volna Thurzó Györgyöt, a későbbi nádort, a hazai lutheránusok fő patrónusát, aki az erdélyi rendek küldöttsége előtt 1601-ben azt a véleményét nyilvánította, hogy a katolikus és lutheránus vallás szabad gyakorlatát meg kellene engedni, egyéb eretnekséget azonban el kellene nyomni, bár, mint láttuk, ezt a nagylelkű türelmet katolikus jobbágyaival szemben maga nem gyakorolta. Egyébként ez a politikai szempontok szerint irányított vallási türelem maga is csak addig talált hangokra, amíg a katolikus újjáéledés élénkebb ütemekben nem kezdett kibontakozni. Mihelyt ez bekövetkezett, a színleg katolikus barát lutheránus kölcsönösség szász mintára nálunk is katolikus-ellenes protestáns szövetséggé alakult át, amelyben a lutheránusok és a kálvinisták minden éles belsővallási torzsalkodás ellenére is együttesen fordultak a katolikusok ellen.

Maguk a protestáns prédikátorok, akárcsak másutt Európában, bőven gondoskodtak a magyar katolicizmus erkölcsi hitelrontásáról és meggyűlöltetéséről. „Mert arra képest – írja későbbi konvertálása történetében Veresmarti Mihály egykori kálvinista prédikátor –, amit prédikátoroktól, iskolamesterektől s egyéb emberektől a pápisták felől hallottam vala, nem ítéltem, hogy ég alatt a pápistáknál dögletesebb nép lehessen.” E téren minden más írónál jobban a kálvinista Melius Juhász Péter buzgólkodott legfanatikusabban. 1568-ban Nagyváradon megjelent munkájában, „A szent Jánosnak tett jelenésnek igaz és írás szerint való magyarázatában” a pápaság és hierarchia ellen intézett támadás a maga egészében ma alig kerülhetne sajtó alá.

Mindezek mellett a katolikusok hitbeli megújhodásának és öntudatra ébredésének legnagyobb akadálya elsősorban mégis abból a nagy magárahagyottságból állott elő, amelynek oka az elképesztő paphiány volt. Míg a mohácsi vész előtt egyedül a ferencesek szigorú ágának, a cseri barátoknak 70 kolostoruk volt mintegy 1500 szerzetessel, addig mindössze 80 év múlva, 1600 táján az egész országban alig volt többé 300 katolikus világi pap és szerzetes. A kolostorok példátlan pusztulásának ideje volt ez a korszak! A bencés és cisztercita rendi élet annyira szünetelt, hogy az 1638-i nagyszombati zsinat a kolostori javakat már nem is akarta visszaadni ezeknek a szerzeteseknek. A szerzetesi, sőt általában a papi életet is úgyszólván csak az itt-ott megmaradt pálos és ferences töredékek mentették át a későbbi korra. Ők járták vándorpapokként a sivárrá pusztult országot, hogy a vallási vigaszra szomjazó lelkeknek hirdessék Isten igéjét. A lelkesedés és önfeláldozás természetesen mégsem tudta pótolni a papság végzetes hiányát, annál kevésbé, mert a közbiztonság és az utazás borzalmai megsokszorozták a nehézségeket.

Ezzel szemben a protestáns magyar főurak bőkezűen gondoskodtak a prédikátorok neveltetéséről. Ezek német, holland és svájci protestáns főiskolákban nevelődtek, majd onnét hazatérve, átvették az elárvult, vagy erőszakkal elfoglalt katolikus egyházi javadalmakat és plébániákat. Szép számban jelenhettek meg a török-hódoltsági területen is, ahol a katolikus vándorpapoknál sokkal szabadabban is mozoghattak, mert a török őket nem tartotta olyan veszedelmeseknek, mint a „bécsi király” vallását hirdető katolikus papságot. Így történt, hogy elsősorban a borzalmas katolikus paphiány miatt a Nagyalföld nagyobb része is elszakadt az Egyháztól és a hitújítók zsákmánya lett.

A katolikus papság e nagyarányú megfogyatkozásáért a török hódításon kívül főképp az egyházi birtokokat elfoglaló főurakat terheli a felelősség, mert az egyházi birtokok elrablásával elsősorban a papnevelés anyagi feltételeit vonták el, míg a kisebb javadalmakat protestáns prédikátorokra ruházták. Ugyanakkor a javadalmaiktól és minden megélhetésüktől megfosztott katolikus püspökök létfenntartásukat állami és politikai szolgálatuktól remélték. A nagy egyházi birtokok elrablásának felekezeti jelentősége abból is kitűnik, hogy nemcsak a 18. század protestáns történészei, mint Schmal András és Klanicza Márton, hanem még a modern protestáns egyháztörténetek is lehetőleg a főúri birtokok szerint adják elő az új hit terjedését. Súlyos mulasztás terheli azonban a papnevelés akadályozásában az uralkodókat is, akik a püspökiszékeket éveken át üresen hagyták, rendszeresen nem akarták betölteni azokat, és a még megmaradó javadalmak nagy részét is elvonták egyházi rendeltetésétől.

Volt sok hiba a főpapságban is. Az erőteljes bihari jobbágyivadékból esztergomi érsekké (1573-1586) lett Telegdi Miklós szavai szerint ezek a főpapok csak „arra figyelmeztek, hogy egyikből a másik püspökségbe mehessenek, hogy több jövedelmük lehessen”. Némi mentséget adnak a fennmaradt számadások, melyek azt bizonyítják, hogy a főpapi jövedelmek is nagyon megcsappantak. Magának Telegdinek a szegénységét is élénken megvilágítja a végrendelete, amely szerint az esztergomi káptalan tagjainak egy-egy ezüstkanalat hagyott, a temetésen résztvevő kanonokoknak pedig mindössze egy-egy forintot tudott rendelni. Kutassy János esztergomi érsek jövedelme már aránylag tetemes összegre, évi 45,000 forintra rúgott, ebből azonban csak az újvári katonaság eltartása évi 42,000 forintot emésztett föl, s ezenkívül saját tisztjeit is fizetnie kellett, úgyhogy a papnevelésre bizony alig juthatott némi összeg.
     A katolikus paphiány még Pázmány idejében is aggasztó mértékben jelentkezett. A török hódítás előtt 900 plébánia volt az esztergomi egyházmegyében, míg jóval a török kiűzése után a 18. század első negyedében is alig működött ugyanott 100 fölszentelt pap. Papok híján jámbor világi férfiakat, ú. n. licenciátusokat voltak kénytelenek alkalmazni, kik kereszteltek, eskettek, temettek, előimádkoztak és felolvasták a részükre készített írott prédikációkat. Mérhetetlen csapás volt, hogy alig volt katolikus népiskola, mert a templomokkal együtt ezeket is elragadta a protestantizmus. „Pedig alig van nemzet – kesereg Pázmány –, amelynek oly nagy érzéke volna a klasszikus műveltség iránt, mint a magyarnak!” Papnevelő is csak egyetlen volt Nagyszombatban, az is mindössze 12 kispap részére. Amíg tehát egyik oldalon a „cuius regio” és a kegyúri jog teljes érvényesülést biztosított a protestánsoknak addig másfelől a katolikus újjáébredésnek éppen a legnélkülözhetetlenebb feltétele, a papság hiányzott.

Hogy a helyzet még súlyosabb legyen, az erkölcs és tudás terén még ez a gyérszámú papság sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amiket a korszükséglet megkívánt volna. Pázmány is keserűen panaszkodik, hogy papjai közül sokan megházasodtak vagy nyilvános ágyasságban élnek, ám kellő szigorral mégsem léphet fel ellenük, mert helyükbe nem tud jobbakat helyezni. Ha pedig elűzné őket, akkor protestáns prédikátorok szállnák meg a megürült plébániákat. Az esztergomi érsekséghez tartozó barsi főesperesi kerületben pl. még az 1626-i vizitáció is csak 13 törvényesen felszentelt és nőtlen papot talált az ott működő 33 lelkész között, de még azok ellen is volt panasz, mert közülük nem egy minden püspöki engedély nélkül oda ment lelkipásztorkodni, ahová neki tetszett.
     Mintha csak a nyugat-európai jelenségek megkésett ismétlődéseit szemlélnők a magyar földön.

Az volt a legnagyobb kérdés, vajon ilyen körülmények közt lehet-e módot találni arra, hogy az Egyház hazánkban ismét felemelkedjék nagy elesettségéből és régi erőiben megújulva visszaszerezze elveszett tekintélyét és híveit. Anyagi erőforrásaitól megfosztva, papság és templomok nélkül, a protestáns nyomdák pergőtüzében, szinte emberfölötti feladatnak látszott ez. A katolikus hit szikrája azonban a legsötétebb időkben sem aludt ki teljesen hazánkban. Ezenkívül buzgó támogatóra is talált a magyar katolikus Egyház.
     Az I. Ferdinánd (1526-1563) idejében tartott országgyűlések, melyek legtöbbjén személyesen a király is részt vett, bőven foglalkoztak vallási kérdéssel. Már a trienti zsinat befejezése előtt olyan törvényeket hoztak, amelyek igen sokszor szószerint egyeztek a zsinatnak később kihirdetett határozataival. Elrendelték a lefoglalt egyházi birtokok visszaadását, püspöki vagy főesperesi vizitációk megtartását, hogy elmozdíthassák és megbüntethessék azokat, akik felszentelés nélkül végeznek papi funkciókat, vagy a katolikus vallás tanításával ellenkező tanokat hirdetnek. Feljogosították a püspököket, akik a magyar alkotmány szerint közjogi méltóságok is, hogy bírói székük elé idézhessenek minden katolikus papot és protestáns lelkészt egyaránt, hogy az egész országban a katolikus vallás zavartalanul hirdettessék.
     A törvény becikkelyezésétől azonban hosszú út vezetett a végrehajtásig. A protestáns főurak az egykor elfoglalt katolikus egyházi javadalmakat és tizedeket nem adták ki kezükből, prédikátoraikat megtartották, sőt hatalmuk tudatában attól sem riadtak vissza, hogy még püspöki székhelyekre is protestáns lelkészeket erőszakoljanak. A városok pedig a maguk hatáskörében követték a főurak példáját. A magyar főurak vallási felfogásával maga Ferdinánd sem volt tisztában. Megtévesztette őt a lutheránus rendek magatartása. Az országgyűléseken ugyanis élesen tiltakoztak az ellen, mintha ők eretnekek volnának, vagy mintha új hitet vallanának, sőt nem is egyszer katolikusnak vallották magukat. Az is előfordult, hogy protestáns közületek kemény büntetésben részesítették a Szűz Mária ellenes prédikálást. Nem volt ez szokatlan jelenség Nyugaton sem, és nem is szándékos megtévesztés céljából történt, hanem vallási tájékozatlanságból, meg a hitújítóknak bizonytalan hitrendszeréből származott. Ferdinándot azonban ez a viselkedés annyira megzavarta, hogy a vallásügyi törvények végrehajtását nem egyszer olyanokra is rábízta, akik a reformáció legbuzgóbb apostolai voltak, mint például Révay Ferenc, aki magával Lutherrel is levelezésben állott.

Egyébként a birodalmi és erdélyi ügyek, a török hódoltság sajátos helyzete is gyakran tehetetlenségre kárhoztatta Ferdinándot a vallási kérdésekben. Egyes országgyűléseken a királyi propozíciók a vallási törvények végrehajthatatlansága miatt sokszor szemrehányásokat is tartalmaztak, de mégis maradt minden a régiben. Papnevelők nem emelkedtek, a lutheránus prédikátorok és protestánsok száma egyre tovább növekedett, sőt a kálvinizmus is mindjobban megkezdte terjeszkedését, bár a lutheránus rendek az 1538-i országgyűlésen nagy lelkiismereti nyugalommal követelték a kálvinista lelkészek és hívek kíméletlen száműzetését. „Püspökök nem lévén – tájékoztat Pázmány a „Kalauz”-ban – a füst és háborúságok zavarai alatt becsúszának-mászának az új tanítók.”

A helyzet határozottan rosszabbodott a katolicizmusra Miksa király alatt (1564-1576). Az új király (aki nagybátyja, V. Károly német-római császár felügyelete alatt Spanyolországban nevelkedett, és ennek ellenére határozottan a protestantizmushoz húzott, csakúgy, mint V. Károly és I. Ferdinánd nővére, II. Lajos király neje, Mária, a protestáns Németalföld későbbi kormányzója) nyíltan hangoztatta a lutheranizmussal való rokonszenvét és eltiltotta a trienti zsinat rendelkezéseinek általános kihirdetését. Uralkodása alatt a protestantizmus rohamosan gyarapodott, sőt többségre emelkedett. Ekkor szakadtak el az Egyháztól a Zrínyiek, a Bánffyak, a Batthyányak, a Széchyek, az Illésházyak, a Nyáryak, az ecsedi Báthoryak, a Lórántffyak, a Rákócziak és a Homonnai család egyes tagjai.

A katolikus megújhodásnak szelleme azonban ilyen ellentétes erők gátjain túl is eljutott hazánkba. Az új szellem első képviselője a nagyműveltségű Oláh Miklós esztergomi érsek lett (1553-1568), a kiváló humanista és éles tekintetű államférfi. Biztos szemmel nézte a vallási kérdés alakulását, de felismerte a baj gyógyítását is. Az 1556-i nagyszombati zsinaton megvetette az első igazi papnevelő alapját és Miksa ellenére is kihirdette a trienti zsinat rendelkezéseit. Példáját követte Draskovich György, majd egy-két kivétellel valamennyi magyar püspök. A nép és az előkelő katolikusok hallgatag beleegyezéssel elfogadták s mint Franciaországban, hazánkban is a szokás emelte törvényerőre. A reformok bevezetésére zsinatokat tartott, a joghatósága alá eső területekről vagy elmozdította a prédikátorokat, vagy korlátozta túlzó működésüket és elrendelte, hogy papi funkciókat csakis felszentelt pap végezhet.

A Jézustársaság frontja ez időben már megmozdult Európában. Oláh Miklós is, mint Nyugat-Európa többi reformpüspöke, szintén a jezsuita rendhez fordult, hogy a katolikus megújhodás munkája hazánkban is az ő szakavatott kezükbe kerüljön. A fennforgó nehézségek legyőzése után 1561-ben megalakult a nagyszombati jezsuita kollégium, mint az első jezsuita település hazánkban. Itt működött az első magyar jezsuita, Horváth Péter is, aki 1558-ban lett a rend tagja és 1566-ban mint rektor tanított Nagyszombatban. A kollégium azonban 1567-ben tűzvész áldozata lett s a Jézustársaságnak nem volt otthona, ahol fenntarthatta volna magát, tehát el kellett hagynia hazánkat.

Oláh Miklós után Verancsis Antalnak 5 évig tartó érseksége következett, kinek halála (1573) után 20 éven át széküresedés állt be az esztergomi érseki székben éppúgy, mint a katolikus újjáéledésben. Ezekben az időkben már a kálvinizmus is annyira megerősödött, hogy a rája féltékenykedő lutheranizmustól teljesen függetleníthette magát. A két protestáns felekezet elválása a tarcali, debreceni és hercegszőllősi zsinatokon és az 1591-i csepregi kollokviumon ment végbe.
     Mégsem mondható, hogy az ébredő katolicizmus Oláh halála után teljes öntudatlanságba esett volna vissza. A korszellem hatása az időleges depresszió ellenére is tovább működött. Ez nyilvánult meg Telegdi Miklósnak (Telegd, 1535 – Nagyszombat, 1586; százada legjelesebb egyházférfiainak egyike; hatalmas irodalmi tevékenységet fejtett ki a protestantizmus ellenében, mely célból 1577-ben megvásárolta a bécsi jezsuiták nyomdáját és Nagyszombatban állíttatta fel; ő írta az első magyar római-katolikus katekizmust, amelyet 1562-ben Bécsben adott ki; evangélium magyarázata egyes kutatók szerint a legelső magyar könyv, melyet római-katolikus író magyar földön nyomtatott), 1573-tól 1586-ig az esztergomi érsekség adminisztrátorának, egy erőteljes magyar jobbágyivadéknak munkálkodásában. A paphiány pótlására a leghatásosabb eszközhöz, a betűhöz fordult, hogy a vallásvezetést nélkülöző néptömegek ne csak ellenséges támadásokból ismerjék meg az Egyház tanítását. Felállítja a vallásszakadás korában az első magyar katolikus sajtót és útjára bocsátja a nagy jezsuita, Canisius Péter világhírű katekizmusának magyar fordítását. 1577-ben kiadja az evangélium magyarnyelvű magyarázatait, hogy segítségére legyen a falvakon tanító licentiatusoknak.
     Ebben éberségre inti a híveket, hogy lépre ne menjenek a hamis próféták tévtanain. „Veszedelmes dolog is azok után indulni – figyelmeztet itt Telegdi –, akik nem mindnyájan együtt, hanem ki imitt, ki amott mutogatja Krisztust. Némelyik az Augustana Confessióra, némelyik a Calvinus vélekedésére mutat. Némelyik Flacciushoz igazít tégedet, ezek viszont egymást kárhoztatják. Hogy kérkedhetnek tehát avval, hogy nálok a Krisztus, nálok az igazság, ha az ő tulajdon egymás ellen való írásuk bizonyítja, hogy sem egyiknél, sem másiknál nincsen? Tekintsd meg a régi keresztyéneknek mind az egész világon kiterjedt sokaságát és kérd meg tülük: hol vagyon a Krisztus, hol az igazság? Egy szájjal és nyelvvel mindnyájan azt felelik, hogy Rómában, a római egyházban.”
     Szellemi téren kifejtett tevékenysége azonban nem merítette ki őserejű energiáját. Kánoni látogatásai alatt az egyháztól elpártoló papokat visszatérésre bírta, azokat pedig, akik felszentelés nélkül működtek, az egyházmegye területéről való távozásra kényszerítette.
     Attól sem riadt vissza, hogy a makacskodókkal szemben karhatalmat vegyen igénybe, mint ahogy bírói széke elé idézte a hatalmas főurakat is, mint például Balassa Jánost, aki a Szentháromság-tagadó Bornemissza Pétert még Nagyszombatba, a prímások székhelyére is beerőszakolta prédikátornak.

Míg Telegdi írásaival személyesen vette fel a küzdelmet a protestantizmussal szemben, addig Draskovich György (Bilina, 1515 – Bécs, 1587; Fráter György bíboros húgának fia; I. Ferdinánd követe a tridenti zsinaton; onnan hazatérve, zágrábi püspökké és Horvát- és Dalmátország bánjává nevezték ki; neki lehet tulajdonítani, hogy Horvátország hitegysége megmaradt, hogy itt nem tudott tért hódítani a protestantizmus; mint bán többször visszaverte a gondjaira bízott tartományba be-berohanó törököket; 1571-ben a kalocsai érseki címet nyerte, 1578-ban pedig győri püspökké nevezték ki; 1585-ben II. Sixtus pápa bíbornokká nevezte ki) kalocsai érsek és győri adminisztrátor a jezsuitákat telepítette vissza 1586-ban és ellátásukra adta a semptei javadalmat, Rudolf király Draskovich közbenjárására pedig az éppen megüresedő turóci prépostságot adományozta a Társaságnak, hogy annak jövedelméből kollégiumot, gimnáziumokat és papnevelő-intézetet alapítson.

E jelenségek – sajnos – élesen kiríttak abból az általános hazai szemléletből, amely a vallási kérdések megítélésében uralkodott. Hiszen ekkor már úgy látszott, hogy a katolikus vallás teljesen elvesztette a talajt Magyarországon és a lutheri meg a kálvini felekezet egymás közt dúló torzsalkodásainak már csak azt kellett eldönteniük, hogy az ősi hit sírja fölött melyik felekezet fogja magához ragadni az országos vezető szerepet. Történetírásunk a katolikus megújhodásnak ezt a hősi és ébredő erőlködését, az akarásnak ezt a tudatos, de még megfelelő erőket nélkülöző feszüléseit mint alig számottevő jelenségeket szokta itt-ott szóbahozni. A kor protestáns rendjei azonban éberebbek voltak mai történetírásunknál is. Az 1576-i országgyűlésen már igen hevesen tiltakoztak Telegdi ellen, míg 1587-ben hangosan követelték a protestáns rendek, hogy a turóci prépostságot haladéktalanul vegyék vissza a jezsuitáktól. A katolikus ébredezést követő érzékeny felhorkanásaik már ideges aggodalmakat árultak el. Természetes is volt ez, hiszen már a magyar főurak közt is egyre gyakrabban történtek visszatérések őseik egykor elhagyott katolikus hitéhez. Forgách Simonnak, a törökverő hősnek konvertita fia, Ferenc már a veszprémi püspöki székben ül, a tudós Monoszlay András, a bolognai és bécsi egyetem kiváló hallgatója, már pozsonyi prépost, a bihari ősnemes család ivadéka, az ugyancsak konvertita Pázmány Péter már a világhírű tudósnak, szent Bellarminónak könyveit bújja, pedig ez a szent jezsuita az ő nagy tudásával és cáfolhatatlan érveivel már igen sok kellemetlen fejtörést okozott a magyar protestáns prédikátoroknak is.

A vallásügyi helyzet megváltozására az sem maradt hatástalanul, hogy a lutheránus meggyőződésű Miksát Rudolf követte a trónon (1576-1608). Az erőszakkal térítő protestáns zsoldos vezérek: az Ungnadok és a Svendi Lázárok helyét, a nyugati helyzetváltozásnak megfelelően, most már katolikus zsoldos vezérek foglalták el, akik a zsoldos katona erőszakos természetét éppen úgy megőrizték, mint protestáns elődeik, csakhogy míg az erőszakos térítések és templom-foglalások előbb a katolikusok rovására történtek, addig most a visszafoglalások és visszatérítések kezdődtek meg. Azonban mégis mutatkozott egy nagy különbség. Míg az újjáéledő katolicizmus az évtizedes erőszakra itt-ott legfeljebb elszigetelt és kiprovokált atrocitásokkal válaszolt, addig a protestánsok tiltakozása az egyre öntudatosabban újjáéledő katolicizmus ellen egyhangúan, élesen és gyakran igen fenyegetően jutott kifejezésre.
     A 16. és 17. század fordulóján Forgách Ferenc állt a támadás középpontjában, aki 1596-tól nyitrai püspök és kancellár, 1607-től pedig esztergomi érsek lett. Forgáchot kutatásai s vallási meggyőződése térítette vissza az Egyházba és irányította a papi pályára. Római tanulmányai, különösen Bellarmino előadásainak hallgatása még inkább megszilárdították meggyőződésében s abban az elhatározásában, hogy életét a magyar katolikus megújhodásnak szentelje. A magas egyházi méltóságok, amelyekre eljutott, gyarapították azt a tekintélyt, amelyet előkelő származása, tettereje és tudománya kölcsönzött neki. Mint nyitrai püspök elsősorban káptalanján kezdte meg a reformokat, mindig szem előtt tartva a felülről jövő példa hatását. 1602-ben kiadott rendeletében a kanonokoknak kötelezővé tette, hogy káptalani székhelyükön lakjanak, a főesperesi vizitációkkal pedig alapos tájékozódást nyert egyházmegyéjében a katolicizmus valódi helyzetéről.
     Ez a tájékoztatás azonban nem nyújtott örvendetes képet. Nyitra, Turóc, Liptó és Árva megyében még egy 1613-ból származó kimutatás szerint is csak 48,673 katolikus volt, ezeknek az előbb katolikus vármegyéknek 178,513 főnyi lakosságából. A nagyobb helyeken, mint Komjáton, Galgócon, Irmelyen, Nyitrán, sőt magán a püspöki székhelyen is protestáns prédikátorok és nyomdák működtek zavartalanul. Pedig ez a terület a katolikus magyar király területe volt. Veresmarti Mihály, a konvertita, nagyhírű, prédikátor, az esztergomi érsek, illetve a nyitrai püspök birtokain csak Tardoskeddet és Mocsonokot, továbbá Surányt és Sellyét említi mint olyan helyeket, ahol katolikus papok működtek.

A kötelességteljesítő és a jogosságért küzdő Forgách sem tűrhette a protestáns prédikátorok korlátlan tevékenységét és ahol csak szerét ejthette, mindenfelé hittérítő prédikációkat tartott, a protestáns prédikátorokat távozásra szólította fel, az egykor katolikus templomokat visszavette és újból megkezdette a megszüntetett katolikus szentmiséket. Így történt Nyitrán, Galgócon és a püspökség jószágain. Példáját mások is követték, mint Pethe Márton kalocsai érsek és szepesi prépost, III. Zsigmond lengyel király segítségével a Szepességben, továbbá Kutassy János esztergomi érsek és királyi helytartó. Most már külső köntösben is nyíltan mutatkozott, hogy a katolicizmus feltartóztathatatlanul megindul hívei visszahódítására és vissza fogja követelni jogait, amelyektől megfosztották azok, akik igyekeztek kihasználni a történelem, a török hódítás miatt bekövetkezett alélt helyzetét.

A katolikus megújhodás előmozdítására a Jézustársaság felkarolásával tette meg Forgách a leghatásosabb lépést. Draskovich György alig telepítette vissza a jezsuitákat és működésük máris nagy eredményeket mutatott fel. Járták a vármegyéket prédikálva, térítve és kiszolgáltatva a szentségeket. Minden esztendőben újabb hódítás és új térítések dicsőítették fáradságukat. Kiváló tagok működtek közöttük, mint Szántó István, akinek lángoló hazafisága és a római Collegium Hungaricum körül kifejtett propagálása nagyot lendített a magyar katolicizmuson. Híres vitatkozó és térítő volt, különösen a nemesség térítésében ért el nagy eredményeket.
     (Szántó István 1541-1612; 1560-ban a nyitrai püspök Rómába küldte, ahol beállt a Jézustársaságba; tanított Bécsben, Nagyszombatban, Grázban; 1575-ben Rómába helyezték át Szent Péter templomához magyar gyóntatónak; számos emlékirattal és utánjárással kieszközölte, hogy Rómában külön magyar papnevelő állíttassék s a jezsuiták vezetésére bízott intézet céljaira a magyar pálosok Coelius-hegyi kolostorát visszaszerezte; midőn a pápa és a bíborostestület ez intézetet nemsokára a német kollégiummal egyesítette, ez ellen rendkívül hevesen küzdött, de sikertelenül; 1579-ben kieszközölte a pápától, hogy több rendtársával Erdélybe küldjék a katolikus hit terjesztése végett; ott térített, iskolát szervezett, pl. a kolozsvári gimnáziumot 1581-ben, tanárkodott és vitatkozásokat tartott a protestáns és unitárius lelkészekkel; később Váradon szervezte a katolikus hitéletet; de ő sem tudta megakadályozni a jezsuiták száműzését Erdélyből; mikor Bocskai hadai legközelebbi állomáshelyére, Znióra értek, többek között Szántó kéziratait is elégették, csak egy munkáját sikerült megmentenie, mely a Korán tanítását cáfolta; ekkor az olmützi kollégiumba menekült, s ott készítette legnagyobb művét, a Biblia fordítását az eredeti nyelvekből; az ószövetség elkészült 1611-re, de már az Újszövetség befejezésében megakadályozta halála; kézirata nyomtalanul eltűnt, de Káldi György valószínűleg használta.)
     Káldi György, tudós jezsuita (Nagyszombat, 1572 – Pozsony, 1634). Pázmány Péter felhívására 1605-1607 között fordította le magyarra az egész szentírást, minden bizonnyal a középkori magyar fordításokat is felhasználva. 1626-ban adta ki Bécsben e cím alatt: Szent Biblia, az egész kereszténységben bevött régi deák bötüből (Bécs 1626, Nagyszombat 1732, Buda 1782).

Valamennyit felülmúlta a fiatal Pázmány Péter, a magyar katolikus megújhodás legékesebb dísze. Forgách udvarába fogadta a fiatal jezsuitát. Itt a radosnyai várban 1603-ban írta meg Pázmány „Felelet Magyari István protestáns prédikátornak az ország romlásának okairól” című könyvét. A „Felelet” azt mutatta, hogy Oláh és Telegdi szellemi arzenálja kibővült, az Egyháznak új és modern védők álltak az oldalára, akiknek ragyogó szellemi fegyverzete verhetetlenül felülmúlta a prédikátorokét. A jezsuita térítések és visszatérések méreteire rávilágít már Bocskainak 1605-ben tartott korponai országgyűlése, amelyen a protestáns rendeket a jezsuiták eredményei annyira felizgatták, hogy a magyar jezsuitáknak az ország területéről való könyörtelen száműzetését követelték. Pázmány térítői működése szintén jelentős eredményt mutatott fel már szereplése kezdetén, például Forgách püspök testvéreinek, Zsigmondnak és Mihálynak a visszatérítésében.

Bizonyos, hogy a rekatolizálás munkáját, hathatósan támogatta Rudolf állásfoglalása is. Ezt megcáfolhatatlanul bizonyítja Belgiojoso zsoldos kapitánynak a kassai főtemplom visszafoglalására 1603-ban kiadott királyi parancsa. Rudolfot ebben a rendelkezésében az a jogfelfogás vezette, hogy királyi városok a király tulajdonát képezik és így a nyugat-európai és hazánkban is érvényesülő „cuius regio, eius religio” elve alapján a király jogosult arra, hogy mint földesúr maga szabja meg a városok vallását, mint ahogy ez a Német Birodalomban is oly sok helyen ment végbe. A kassai polgárság viszont tiltakozott ez ellen és kijelentette, hogy ők nem jobbágyai őfelségének, hanem szabad rendek s ennek folytán a földesúri jog nem alkalmazható rájuk, sőt maguk is gyakorolták a földesúri jogot, amikor a város vezetősége éppen e jogi alapra való hivatkozással kényszerítette Kassa polgárságát a protestáns vallásra. Bár a magyar jogfejlődés a nemesség és a városok rendisége között lényeges különbséget tüntetett fel, mégpedig a városi rendiség hátrányára, a városi polgárság a szokásjog alapján mégis annyira beleélte már magát a „cuius regio, eius religio” gyakorlásába, hogy még a város területén saját kúriájában lakó nemes embert is el akarta ütni vallása szabad gyakorlásától, ha katolikus volt az. Így történt ez például a Tokajban élő nemes Bornemisszáné esetében, aki 1603-ban csak karhatalom igénybevételével tudta elérni, hogy nemesi kúriájában katolikus szentmisét mondathasson.
     Mindamellett az ekkor még protestáns többségű nemesi rendek is a kassai polgárság önkényes jogfelfogását tették magukévá s mivel Rudolf kamarai politikája, a birtokelkobzások, a kincstári perek és a zsoldos csapatok fosztogatásai amúgy is elviselhetetlen teherként nehezedtek az országra, az 1604-i országgyűlésen ahelyett, hogy a török háború folytatásához szükséges anyagi megajánlásokról tárgyaltak volna, ami az egész magyarság létérdeke volt akkor, inkább arról vitáztak, hogy az ősi kassai katolikus szent Erzsébet nagytemplomot adják oda a protestánsoknak. Ezen kívül csupa kicsinyes dolgokkal vesződtek, így Forgách Ferencnek katolikus újjáébresztő működését tartották magukra nézve sérelmesnek, és ugyanakkor olyan vallásügyi követelésekkel állottak elő, amelyek alkalmasak voltak a katolikus megújhodás továbbfejlődésének megakadályozására. Rudolf király ezeket a javaslatokat nemcsak törölte, hanem az országgyűlés eléje terjesztett 21 cikkelyéhez még egy 22. cikkelyt is csatolt, amelyben megerősítette „szent Istvánnak, a magyar nemzet apostoli királyának s más Istenben boldogult magyar királyoknak” a római katolikus hit érdekében bármikor kiadott törvényeit és megtiltotta, hogy az országgyűlésen közügyek tárgyalását bárki is késleltethesse a vallási ügyek és sérelmek folytonos előhozásával.

Tagadhatatlan tehát, hogy a katolikus újjáéledés Rudolf idejében már királyi védelmet élvezett, de merőben téves lenne az a felfogás, mintha a magyar katolikus megújhodás kizárólag Rudolf személyétől függött volna, tőle elválaszthatatlan lenne, vagy vele azonosíttatnék, egyszóval mintha Rudolf nélkül csak eredménytelen szellemi kísérlet maradt volna. Erre a történelmi események megdönthetetlenül rácáfolnak.
     Bocskai felkelése győzelmet aratott Rudolf fölött, akinek az 1606-i bécsi békében hozzá kellett járulnia a nemesek, a királyi városok, a Szentkorona alá tartozó mezővárosok és a végvári vitézek szabad vallásgyakorlatához a „katolikus vallás sérelme nélkül”. Ezen felül le kellett mondania az 1604-i országgyűlés 22. cikkelyéről és el kellett fogadnia, hogy a jezsuiták, a katolikus megújhodás legképzettebb vezérei ne kaphassanak birtokot. Még nagyobb politikai sikert arattak a még mindig többségben lévő protestáns rendek, amikor a tehetetlen és uralkodásra képtelen Rudolfot letették az 1608-i országgyűlésen. Ekkor a vallásgyakorlat szabadságát a falvakra is kiterjesztették és elrendelték, hogy „minden vallásnak vagy hitfelekezetnek saját fellebbvalói, szuperintendensei legyenek”. Ez viszont annyit jelentett, hogy a püspöki joghatóságot többé nem lehetett kiterjeszteni a püspökök birtokain élő protestáns prédikátorokra. Az országgyűlés egymás után két protestáns nádort is választott, a kálvinista Illésházy Istvánt, majd a lutheránus Thurzó Györgyöt, akik a nádori méltóságot ügyesen fel is használták felekezetük javára. A katolikus öntudatra ébredést azonban a protestantizmusnak ezekkel a nagy politikai sikereivel sem lehetett késleltetni és az tovább haladt a politikai vereségek s Rudolf bukása ellenére is, úgyhogy Rudolf utóda, II. Mátyás (1608-1619) halálakor a katolicizmus ugyan még nem volt többségben, de igen szilárdan tartotta magát.

A katolicizmus előretörése nagy részben Forgách Ferenc vezetése alatt ment végbe. Ö irányította a harcot, amelynek politikai porondján erőteljes bajvívóként személyesen védelmezte az Egyház jogait s gyöngítette az ellenfél hadállásait. Szellemi téren a lelkek meghódítására a Forrókat, Dobokaiakat, Vásárhelyieket, Káldiakat küldte előre, hogy nagy rendtársukkal, Pázmánnyal az élen nagyszerű győzelmet arassanak a protestáns prédikátorok felett.
     Ettől fogva egyre jobban elhalkul a protestáns rendek követeléseiben a „vallásszabadság”. Ennek a fogalomnak azonban az akkori gondolkodásban más értelme volt, mint a maiban. Ama kor emberei a vallásszabadság követelésén csakis a maguk vallásának szabad érvényesülését értették és nem a másét. A magyarországi lutheránus rendek is csak akkor barátkoztak meg a kálvinistákra is kiterjedő vallásszabadság gondolatával, amikor észrevették, hogy a katolikus vallásra egyre sűrűbben térnek vissza és emiatt fenyegetve érezték magukat túlsúlyukban. A bécsi békét megelőző tárgyalások alatt azonban még mind a két magyarországi protestáns rendiség: a kálvinista éppúgy, mint az evangélikus, egyformán tiltakozott az erdélyi rendeknek amaz indítvány a ellen, hogy a vallásszabadság az unitáriusokra is kiterjedjen. A protestantizmusra áttérni nem akaró Ráczkövi Ambrus katolikus lelkész megkínzatása a Bocskai-féle felkelés alatt nem egyedüli példája a vallási türelmetlenségnek. Az európai és hazai gondolatfejlődés egész folyamata azt bizonyítja, hogy a vallásszabadság mai értelmezésének visszavetítése a 17. századba merőben téves és történetietlen elképzelés. Annak a kornak az emberei nem ismerték a mai értelemben vett vallásszabadságot. Ez csak a 18. század szülötte, bár maga a „vallásszabadság” kifejezés a maitól elütő értelmezésben főképpen protestáns részről hallatszott, mégpedig annál hangosabban, minél inkább erősbödött a katolicizmus.

Az 1608 után következő évek a hazai protestantizmus történetében a belső egyházi szervezet kiépítésének évei. Az 1610-i zsolnai zsinaton Thurzó György nádor elnöklete alatt, 1614-ben pedig Szepesváralján a nádor öccse, Thurzó Kristóf szepesi és sárosi főispán alatt a tiszán-inneni lutheránusok (evangélikusok) építették ki szervezetüket, míg a kálvinisták (helvét hitvallásúak vagy reformátusok) az 1610-i váradi, az 1612-i kövesligeti, az 1615-i és 1626-i komjáti és az 1635-i bodrogkeresztúri gyűléseken állapították meg egyházi és nevelésügyi szervezeteiket. Hasztalan tiltakozott ellene Forgách s hasztalan cáfolta e zsinatok összehívásának jogosságát maga Pázmány is, a szervezkedés megtörtént, s így belsőleg szilárdabbá, és kívülről hozzáférhetetlenebbekké tette a protestáns felekezeteket. Mutatja az is, hogy ettől fogva ezek egyre jobban elzárkóztak a katolikus Egyháztól s az újraegyesülés reményei hazánkban mindinkább sorvadtak. Az egyházi szervezete közé elsáncolt protestantizmus gondolkodása és nemzeti érzésvilága is mindinkább elkülönül a katolikus magyarokétól, ami a magyar lélekben Mohács óta tátongó szakadéknak áthidalását még nehezebbé tette.

Keserűen panaszolja már Pázmány is, hogy „az kik legértelmesebbnek ítéltetnek is közületek, ha tőlünk könyvet adnak kezökben, elvetik és azt mondják, hogy ők fel nem háborítják lelkiismeretük csendességét”. Erre világít rá az a harc is, amely a katolikus lelkiség iránt megértőbb szemmel tekintő pietista irányzat terjedése ellen megindult a hazai protestáns felekezetek részéről.

E súlyos világnézeti akadály ellenére a magyar katolicizmus tovább haladt hódító útján. Forgách mellett, különösen érseksége óta, mindinkább előtérbe lépett Pázmány Péter. Az 1608-i országgyűlésen, a Jézustársaság védelmében már a politikai küzdőtéren is bemutatkozik. Működésének oroszlánrésze azonban még az irodalomra esik. 1609 és 1616 között írt vitázó munkáinak száma már egy tucat volt. Pázmány 34 műve közül 22-t magyarul írt. Ezek közül legnevezetesebb és a magyar szellemtörténetben kétségkívül leghatásosabb munkája az „Isteni Igazságra vezérlő Kalauz” (Hodoegus), melynek három kiadását Pozsonyban nyomtatták (1613, 1623 és 1637-ben) középfólió kötetben, 1048 lapon. Ez a rendkívüli hatású mű valósággal megfordította a magyarországi szellemi élet fejlődésének irányát s annak új lendületet adott.
     Maga a mű három főrészre oszlik és 15 „könyvből” (részből) áll. Az első részben bölcseleti bizonyítékokkal bizonyítja, hogy csak egy Isten van és a hit szükséges, de „az igaz hit a keresztyénségen kívül nem találtatik”. Mivel a kereszténység közt sok felekezet van, azt is bebizonyítja, hogy „az emberi okosságból vagy a szent Írás fundamentumiból világosan látszik, hogy a Római Gyülekezettől elszakadott vallások igazak és Isten-előtt kedvesek nem lehetnek”. A második részben megmagyarázza a keresztények közt dúló egyenetlenkedések gyökereit, és biztos módot mutat ezeknek megszüntetésére. Az Egyház krisztusi eredetét fejti ki és a római pápa tekintélyét „derék bizonyságokkal állatja”. A harmadik részben végül a nagyon erősen megtámadott és vitatott kérdéseket veszi szemügyre és kimutatja, „hogy semmit az újítóknak sem kedvez a szent Írás, sőt ha okosan egybehordjuk és nem facsarjuk tétova agyaskodásunk szerént, mindenekben a mi tanításunkat erősíti”.

Legjobban az a mód kelti fel csodálatunkat, ahogy érveit elénk tárja e művében Pázmány. Csodálatraméltó az az otthonosság, ahogyan idézi a Szentírást, az egyházatyák és egyháztudósok rengeteg írását s a katolikus hittudósok műveit. Legbámulatosabb a saját korának vitairodalmában való jártassága. Nemcsak a magyar protestáns írókra terjed ki figyelme, hanem egész Európa íróit felöleli. Nagyjából számítva e művében Pázmány állandóan idézi e kor 70 katolikus, 50 lutheránus és 30 kálvinista írójának műveit, nem számítva ebbe a hitújítóknak: Luthernek, Kálvinnak, Bezának, Melanchtonnak és Zwinglinek rengeteg írását. És ennek a 170, 180 írónak műveit Pázmány mind olvasta, így fejezet és lapszám, sőt igen sokszor különböző kiadások szövegeltérései szerint idézi azokat, hozzáteszi a mű megjelenésének helyét és idejét is. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem volt és máig sincs olyan ember az egész tudományos világban, aki annyira ismerte volna a hitújítás korának irodalmát, mint Pázmány Péter, ez a kivételes magyar lángelme.
     Ehhez a roppant tudáshoz hozzájárult a vitatkozásra való rátermettsége. Vitatkozása nem lassú, hanem élénk és villogó, mint a villám csap le sokszor ellenfelének gondosan rejtegetett sebezhető pontjára. Érvelései oly gyorsak, mintha a logika villogó pallosát látnók harcedzett magyar kezekben. Mesterien ért ahhoz, hogy ellenfeleit saját fegyvereivel gyűrje le: a lutheránusok ellen kálvinista írók műveiből idéz és viszont. Ahová Pázmány szava vagy írása elhatott, ott a hitújítás szellemi és erkölcsi fegyverzete csorbultan töredezett le. Ettől kezdve a protestánsok hitvitái elhalkultak és inkább erőszaki tényekbe, a jezsuitákat kitiltó országgyűlési határozatokba és fegyveres, a törökkel megalkuvó felkelésekbe, meg végnélküli és eredményes sérelmi politikába vetették bizodalmukat.

A „Kalauz” a katolikus hitvitázóknak valóságos fegyvertárává lett. Hazai protestánsaink nem is tudnak rá válaszolni, hanem lefordították latinra, hogy Balduinus Frigyes wittembergi tanárral írassák meg cáfolatát. Balduinus hosszú tíz éven keresztül tudta csak elkészíteni cáfolat-kísérletét, amelyre Pázmány nyomban és most már végleges győzelemmel magyarul válaszolt („A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője”, 1627), „mert ha másnak szabad a magyar nyelvre deákul felelni, engem sem tilthat senki, hogy magyarul ne írjak a deák nyelvre”. Nyelvkincsét népi bordákban szövi és mondatszerkesztéseinek kissé barokkos kerete, meg a sajátos bihari nyelve lesz azután megalkotója a magyar könyvnyelvnek. Veszedelmes vitatkozó, egyik-másik műve olyan vihart vert a protestánsok közt, hogy évekig beszéltek tételeiről. A besztercebányai országgyűlés Pázmányt „mint rossz hazafit és közcsendháborítót örökre száműzetésre” ítélte. Az 1609-i országgyűlés protestáns rendjei pedig egyenesen a jezsuiták kiűzését kívánták Kálvinról megjelent könyve miatt, a nádor is csak alig tudta lecsillapítani a forrongó kurtanemeseket. Írói működésén felül mint szónok, halhatatlan érdemeket szerzett. Nem érzelmeket akart korbácsolni, hanem az értelmet meggyőzni. Írása és szónoki működése érdemelte ki a „magyar bíboros Cicero” jelzőt, hiszen írásaival és szavával csak a főúri családok közül harmincat térített vissza az Egyházba.
     Belátta, hogy a magyar katolikusság főleg képzett és buzgó papok hiánya miatt jutott válságba és ezért elsősorban a papnevelés s ezzel kapcsolatban a világi katolikus értelmiség nevelésén fáradozott. Így lett ő a legbőkezűbb iskolaalapítónk. Egymillió forintnál többet áldozott 33 nagyobb és sok kisebb alapítványára. Nagyszombatban egyetemet, ugyanitt szegény nemesi ifjaknak nevelőintézetet és papneveldét (Adalbertinum) alapított. Bécsben papnevelő-intézetet (Pazmaneum), Pozsonyban jezsuita kollégiumot alapított nyomdával, Érsekújvárott ferences zárdát létesített. A nagyszombati ferenceseknek elrendelte, hogy az ott élő tót lakosságnak rendszeres tót istentiszteleteket és állandó felnőtt-hitoktatást tartsanak, mivel a tót népiség fennmaradását munkálta.
     Bár igen sokszor panaszkodott, hogy a magyar nemzet politikai helyzete olyan, „mint az ajtó és küszöb közé tett ujj” a török és német közt, mégis az uralkodóházhoz való feltétlen ragaszkodás híve volt, mert hazánk felszabadítását egyedül tőle remélte. Ám magyarságát sohasem hallgatta el, az erdélyi fejedelemséggel szemben sem volt oly szigorú állásponton, mint nagy kortársa, Esterházy Miklós nádor. Tudott hinni az ország politikai és lelki egységében és mindenekfölött bízott a magyar nép fensőbbséges erejében és erkölcsében. Egyénileg szigorú, de szeretetteljes magyar főpap volt. Főleg leveleiből tűnik elénk Pázmánynak igazi sajátsága: bihari magyar nemesi volta. Rendkívül fejlett szociális és gazdasági érzéke volt, Isten előtt mélyen megalázkodó, meleg és őszinte vallásosság ihlette egész lényét.

Ezalatt más eszközökkel is tovább folyt a katolikus újjáéledés munkája. A jezsuita missziók eredményei már nagyjelentőségű megtérésekben jelentkeztek. A turóci, szentkereszti, bicsei, újvári, kismartoni, nógrádi, lévai, komáromi, homonnai, ungvári jezsuita rendházak a térítés gócpontjai. Rendkívüli hatást keltett Veresmarti Mihály híres kálvinista prédikátor megtérése, majd Homonnai Drugeth György országbíróé, az északkeleti részek hatalmas főuráé és Esterházy Miklósé, a későbbi nagy nádoré. Forgách Miklós, Erdődy Zsuzsanna, Rákóczi Pál, a későbbi erdélyi fejedelem öccse, birtokain is folyik a visszatérítés. Velük jobbágyaik ezrei tértek vissza az Egyházba, birtokaikról a prédikátorok eltűntek s a kegyúri jog alapján katolikus papok foglalták el helyüket.
     Még nagyobb lendületet vett a folyamat, amidőn Forgách halála után 1616-ban Pázmány Péter foglalta el az érseki széket. Szellemének győzelmes fölénye nemcsak saját korát árasztotta el egy tüneményes értelmiség és dúsgazdag lelkiség lenyűgöző kisugárzásával, hanem egyénisége ki nem alvó fényként évszázadok múlva is ragyog a magyar föld felett. Működésének sajátos merészsége és lendülete, az érvek verhetetlen sorakoztatása abban leli erejét és magyarázatát, hogy Pázmány magyar volt vérének minden sejtjében, érzésének átfogó, nagyszerű erejében. „Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint akárki! – hangoztatja Pázmány a maga önérzetes magyarságát a lutheránus Thurzó György nádornak – Noha most az sok hadak között megaprósodott az Pázmány nemzetség, de azt megbizoníthatom, hogy Szent István király idejétül fogva jószágos nemes emberek voltak az eleim. Az anyám Massai nemzet volt. Az nagyanyám Csáki Miklós leánya volt. Ártándi Kelemen, Czibak Imre közelvaló attyafia voltak az atyámnak!”

Pázmánynak azt az önfegyelmét, amely meg tudta akadályozni, hogy az érzelmek árja szenvedéllyé, az erő pedig erőszakossággá ne fajuljon nála, a Jézustársaság nevelőiskolájából vitte magával az egyházi és politikai életbe. Ez mérsékelte benne – amint találóan állapítja meg Szekfű Gyula – azt a bővérű magyar úri temperamentumot, amely társait annyi konfliktusba keverte, ez a diszciplína óvta meg attól, hogy az érzelmek korlátlan érvényesülése meg ne zavarja látása tisztaságát. Viszont a legindulatosabb támadások sem tántorították el meggyőződésétől, s a helyzeteket mérlegelni tudó értelmisége olyan súlyt kölcsönzött akaratának, amely a politikában is biztosította vezéri tekintélyét.
     Nem volt kisebb méretű egyéniség kora másik nagy bíboros-társánál, a francia Richelieu-nél. Csakhogy Pázmánynál az államérdek nem jelentkezett abban az öncélú machiavellis politikai színezetben, mint francia kortársánál, mert Pázmány politikai ténykedésében a lelki szempont mindig eligazító és rendező szerepet játszott.

Bár Pázmány a magánkegyúri jog és a „cuius regio eius religio” elvét maga is teljesen elismerte, de lelkületét a külső tömeges megtérések nem elégítették ki, ez a katolicizmus szellemétől való eltávolodást jelentette volna. Pázmány lelkületét az uraikkal együtt katolikussá lett jobbágyság ezreinek belső meggyőződése és hitbeli megizmosodása is foglalkoztatta, hogy ellenállókká és öntudatos katolikusokká legyenek. Ehhez pedig elsősorban papokra volt szükség. Ezért hoz annyi áldozatot, ezért nem ismer fáradságot, munkát, nehézséget, amikor a papnevelés megvalósításáról van szó. A legkiválóbb jelölteket Rómába küldi tanulni. Ott nevelődött Lippay, Szelepcsényi, később mindkettő esztergomi érsek lett, Bosnyák István, a későbbi nyitrai és báró Jakusics György veszprémi püspök.
     Papnevelésre létesítette a bécsi egyetem mellett a máig is fennálló Pázmáneumot, amely 1624-ben nyílt meg 17 növendékkel. A Pázmáneum alapítását követte a nagyszombati papnevelő-intézet felállítása. Főpaptársait rábírta, hogy ők is hozzájáruljanak ennek fenntartásához, mert Pázmány viszont vállalta az általuk küldött növendékpapok neveltetését. Pedig ekkor a püspökök fenntartási hozzájárulása egyes szegény püspökök esetében nem haladta meg az évi 2 forintot sem, legnagyobb összeg pedig évi 150 forint volt. A papnevelők mellett nem feledkezett meg a világi ifjak neveléséről sem. Evégből két kollégiumot alapított Nagyszombatban, egyet nemes és egyet nem-nemes ifjak nevelésére. Mindezt betetőzte 1636-ban a nagyszombati (a mai budapesti) egyetem alapításával, hogy mint maga mondja az egyetem alapító levelében, „előmozdítsa a katolikus vallás terjedését, emelje a magyar nemzet díszét és az Egyház s állam igazgatására alkalmas férfiak neveltessenek”.

E vallásos szellemű kulturális intézmények vezetését Pázmány a Jézustársaságra bízta „mivel ők – mint mondja – Isten különös kegyelmével megáldva leghűségesebben fáradoznak az ifjúság nevelésén”. A Társaság megfelelt a beléje helyezett bizalomnak. A nagyszombati kollégium olyan hírnévre emelkedett, hogy protestáns nemesek is igen szívesen küldték oda fiaikat. Tanulóinak száma már 1618-ban közel 600-ra rúgott. A nevelés mellett a jezsuiták nem hanyagolták el térítő munkásságukat sem. 1623 és 1625 között 445, 1629 és 1630-ban pedig 313 protestánst vezettek vissza az Egyházba, köztük a Thurzó-család két tagját, Ádámot és Mihályt, Thurzó Szaniszló özvegyét, Illésházy nádor leányát, sőt egy szuperintendenst is. Nagy eredményt mutatott fel az 1616-i pécsi misszió, amelyen 100 protestánst térítettek vissza.
     Pázmány buzgón támogatta a Jézustársaság hittérítő munkásságát. A jezsuiták hitterjesztő munkájáról magyar földön csak elszórt adataink vannak. Tudjuk, hogy behatoltak a török területre is, hogy vigasztalást nyújtsanak a magára hagyott magyar jobbágyságnak. A rend ezirányú feladatainak megfelelően munkálkodtak a keresztény magyar foglyok kiszabadításán is, amiben gyakran szép sikereket értek el.

A protestánsok haragját legfőképpen az keltette fel a magyar jezsuiták ellen, hogy bemerészkedtek abba a Szepességtől Kassán és a Tiszán át délnek húzódó területre, amelynek protestáns kizárólagosságát csak a Báthoryak somlyói uradalma szakította meg, és több főúr visszatérésével megtörték e politikai szempontból is nagyjelentőségű protestáns tömb szilárdságát. Ezen az óriási területen előbb csak egyetlen katolikus pap működött, az említett Báthory-birtokon. Szenvedélyesen zúdultak fel ellenük az indulatok. A protestáns gyűlések a jezsuiták „erőszakosságától” visszhangoztak, bár – mint Esterházy Miklós írta – „hatalom és fegyver az ő kezekben nincsen, az mellyel másokat se religiójukban, sem egyébképpen opprimálhatnának s tudományok ellen akinek mi kérdése vagyon, nyúljon meg tudománnyal hozzájuk s ne karddal!” Csakhogy éppen ezzel a tudománnyal volt nehéz versenyre kelni. A jezsuita térítések eredményét legjobban az mutatja (természetesen ebből Pázmány ezirányú munkásságát sem szabad figyelmen kívül hagynunk), hogy az 1618-i országgyűlésen a főrendek tábláján már a katolikusok voltak többségben.

Természetesen minél nagyobbak voltak a veszteségek, annál hangosabb volt a panasz a protestánsoknál. Az 1618-i, de még inkább az 1619-i országgyűlésen főképp az erőszakos templomfoglalások vádját emelték a katolikussá lett főurak ellen. Különösen Pázmányt, Esterházyt, Wesselényit és Alaghyt támadták e miatt, viszont a katolikusok ugyanezen az alapon az akkor még protestáns Zrínyi György, a Thurzók, a Széchyek és IlIésházyak ellen emeltek panaszt. Bizonyos azonban, hogy az a kegyúri jog, amely eddig a protestantizmus fő emeltyűje volt, a főurak tömeges megtérése után már nem az ő előnyükre, hanem hátrányukra szolgált. Ha a kegyúr megtérésével a birtokon lévő templomban a jobbágyság ismét katolikus szentmisét és katolikus hitoktatást lesz kénytelen hallgatni, félő, hogy elvész a protestantizmus hirtelen szerzett tömeghódítása. A protestáns rendek tehát új kívánsággal álltak elő. Azt követelték, hogy az áttérő főurak a templomokat hagyják meg protestáns jobbágyaiknak, vagy legalább engedjék át a protestáns istentisztelet céljaira is. Az egykori protestáns idők joggyakorlatával szemben merőben ellentétes és újszerű volt ez. Mert ha itt-ott elő is fordult a templom közös használata, a visszatérő főurak azonban a kivételeket nem voltak hajlandók általános jogszabályként elfogadni. Mivel pedig ez az új követelés a nemesi birtokjog érintetlenségét is sértette, azért a protestánsok követelése megtört a Werbőczy politikai eszméin nevelkedett katolikus és protestáns nemesség ellenállásán. A vallási ellentétek egyébként már annyira kiéleződtek, hogy a felső-magyarországi protestáns főurak már heteken át a katolikusoktól különválva tanácskoztak az országgyűlésen. Ugyanezt a jelenséget láttuk a 17. század első tizedében tartott német birodalmi gyűléseken is.

Bethlen Gábor támadásai a királyi Magyarország ellen még keményebb próbára tették a katolikus megújhodást. A Bethlen-féle besztercebányai országgyűlés 1620-ban a győri, nyitrai és egri püspökségeken kívül a többi püspökségeket mind eltörölte, az egyházi vagyont sorra lefoglalta és a püspökök kinevezését és javadalmazását a protestáns fejedelem hatáskörébe utalta. Így nemcsak hierarchiájától, hanem egész kormányzati szellemétől is meg akarta fosztani a magyarországi katolikus egyházat. A katolikus újjászületést azonban sem ez, sem Körössy Márk esztergomi kanonok, Grodecz Menyhért és Pongrácz István jezsuita atyák kegyetlen legyilkolása Kassán (1619 szeptember 7-én), sem a katolikusokat megfélemlítő protestáns erőszakosságok nem voltak képesek visszaszorítani. Hasztalan mondták ki az országgyűléseken Pázmánynak és a jezsuitáknak száműzését, a katolikus élet már oly mélyen eresztette gyökereit, hogy onnan többé senki sem téphette ki. 1625-ben már a katolikusok fő világi oszlopa, Esterházy Miklós lett a nádor. Zrínyi György, Batthyány Ádám és Nádasdy Ferenc megtérésével pedig úgyszólván az egész Dunántúl katolikussá lett. A Révayak megtérése viszont az északnyugati lutheránusokat fosztotta meg erős támaszaitól, a Perényiek és Rákócziak katolizálásával pedig a tiszán-inneni protestáns tömb hullott széjjel.

Bár a protestánsok a nagy veszteség ellenére is szívósan ragaszkodtak a templomokra vonatkozó követelésükhöz, e tekintetben csak az 1645-ben aláírt linzi békében sikerült eredményt elérniök. Ekkor azonban már nem élt a nagy Pázmány, aki 1631. március 19-én halt meg Pozsonyban, a magyarság akkori fővárosában, ahol máig is áll sírja. A linzi béke I. Rákóczi György erdélyi fejedelem magyarországi hadjáratát fejezte be, amelyet a harmincéves háborúkor svéd-francia szövetségben viselt III. Ferdinánd magyar király ellen. Itt kimondták, hogy ezentúl még a jobbágyokat sem szabad vallásukban háborgatni, s a protestáns papokat a protestáns városokból és falvakból tilos elmozdítani. Az 1646-i országgyűlés is megerősítette e pontokat és a követelt 400 templom közül 90-et visszaadott a protestánsoknak. Ahol ezt nem kapták vissza, ott viszont telket kaptak és azon építhettek templomot. Végül a protestáns jobbágyok mentesültek mindazoktól az anyagi kötelezettségektől, amelyeket eddig a katolikus plébánosoknak fizettek.
     A linzi béke eredményei tehát a protestantizmus előnyét szolgálták, mert a birtokos nemesek áttérése után a jobbágyság, ha akart, megmaradhatott protestáns hitében. Ezzel az előnnyel szemben azonban a katolicizmus nem politikai hadállásokat, hanem olyan erőt állított szembe, amely hatásaiban könnyen tudta ellensúlyozni amazt. Ez volt a katolicizmus nagy hitbeli elmélyülése, amely különösen a Mária-kongregációk népszerűsége révén, az ősi magyar Mária-kultusz fellendülésében jutott kifejezésre. Nyomában feléled annak az emléke, hogy Szűz Mária hazánknak védőasszonya, patrónája, akinek még a legnagyobb magyar király, szent István ajánlotta fel országunkat. A fogalmak összekapcsolásából megszületik a Regnum Marianum gondolata (vagyis az, hogy Magyarország kiváltságos módon Mária országa), mely egyébként már szent László idején is tudatos volt a magyarság körében, és amelyben a nemzeti gondolat a katolikumból meríti legbőségesebb táplálékát. Politikai ideállá a területi integritás, szent István Birodalmának visszaállítása válik, mint ahogy ez a gondolat uralkodott a katolikus megújhodás két legnagyobb vezére, Pázmány és Esterházy Miklós politikájában is. A nemzeti gondolat viszont erősíti a vallási meggyőződést, amely most már feltartozhatatlanul halad a teljes győzelem felé.

Erdélyben a vallásügyi fejlődés vonala eltért a királyi Magyarországétól. A gazdag erdélyi szász polgárság a lutheri hitújításban a maga sajátos német nemzeti öntudatának kiteljesedését látta. Védelmük alatt a prédikátorok mind sűrűbben ellepték Erdély városait és csakhamar társakra találtak a rendi fegyelmet megunó erdélyi szerzetesekben, és védelmezőkre az egyházi vagyonokra vágyó magyar nemességben. De az erdélyi politikában megnyilvánuló szeparatista szellem is hamarosan kezdte éreztetni hatását a vallási kérdésekben. Fráter György és Losonczi István, a temesvári hős minden lehetőt elkövetett a katolicizmus védelmében. A külső hatásokkal szemben azonban kevés ellenállást tanúsító Izabella királyné és az ő befolyása alatt a szász eredetű vallásújító, Heltai Gáspár (lelkész, író és könyvnyomtató, aki először lutheránus, majd kálvinista, végül unitárius lett) már János Zsigmond uralkodása kezdetén, még Fráter György életében szabad mozgást nyert Erdélyben.
     A protestantizmus nem egyszer talált oltalmazóra magában a török udvarban is, amelynek érdekeihez sokkal közelebb állt egy protestáns hűbérállam, mint a magyar királlyal még azonos vallásban is találkozó Erdély, amelyben a közös vallásból származó szellemközösség révén, az egyesülési törekvések is hatékonyabban fejlődhettek volna. Így alakult ki az a helyzet, hogy Fráter György meggyilkolása (1551) és a hős Losonczi Istvánnak Temesvár romjai alá temetkezése után (1552) a katolicizmus támasz nélkül maradt Erdélyben. Az ötéves átmeneti idő, amikor Erdély Ferdinánd nevében Castaldo zsoldosainak önkénye alatt nyögött, még hátrányosabb volt a katolicizmusra. A spanyol zsoldos tehetetlen, de erőszakos uralmának az lett a visszahatása, hogy János Zsigmondot visszahívták 1556-ban, ami nemcsak a politikai szeparatizmus győzelmét, hanem a katolicizmus bukását is jelentette Erdélyben. Az újból meginduló protestáns propagandában a katolikusok elnémultak, mert tiltakozó felszólalásukkal „könnyen a hazafiatlanság gyanújába kerültek volna”.
     Míg az ifjú fejedelem gyámja, Petrovics Péter hatalmas pártfogása alatt már a kálvinizmus is megkezdte terjeszkedését Erdélyben, addig a megfélemlített katolicizmusnak tehetetlenül kellett néznie kolostorai feldúlását, szerzetesei üldözését, Bornemissza Péter erdélyi püspök elűzését, a váradi, csanádi és erdélyi püspökségek megszüntetését, az egyházi vagyon teljes lefoglalását és papságától való teljes megfosztását.
     Mindezt betetőzte az 1566-i tordai országgyűlés, amelynek 10. cikke a katolikus papságot is kitiltotta Erdélyből. „Végezetre – szól a híres cikkely – miért hogy az Úristennek jóvoltából az evangéliumnak világosságát az ő felsége birodalmában mindenütt felgerjesztette és kívánja, hogy az hamis tudomány és tévelygések az anya szent egyházból kitisztíttassanak, egyenlő akarattal végeztetött, hogy az afféle egyházi rendben való személyek, akik az pápai tudományokhoz és emberi szerzéshez ragaszkodnak és abból megtérni nem akarnak, az ő felsége birodalmából mindenünnen kiigazíttassanak.” Ugyanez a törvénycikk feloszlatta az utolsó katolikus papi testületet, a váradi káptalant és elrendelte, hogy „az váradi káptalannak ő felsége jövő virágvasárnapot hagyta, kik ha meg akarnak térni, házokban, szőllőjükben, marhájokban, jószágoktól elválva, kiket ő felsége magának akar tartani, békességben megmaradhatnak, ha pedig az Istennek igéjét nem akarják venni, szabadon elbocsáthassanak” . Ezek után történelmi komikumként hangzik az ugyanebben az évben Szebenben tartott országgyűlésnek határozata, amely a katolikusoknak is vallásgyakorlatot biztosít, de a nélkül, hogy visszavonná az előbbi határozatokat.

A katolikus vallás gúzsbakötve marad az immár túlnyomó többségben protestáns Erdélyben. János Zsigmond amilyen gyorsan elhagyta a katolicizmust, éppen olyan gyorsan hagyta el a lutheránus meggyőződését is a kálvinizmus ért. Ez a változás nála lengyelországi tartózkodása idején Blandrata György befolyása alatt ment végbe. Mikor azután Erdélybe visszatért, ezt a kálvinista irányzati befolyást még csak növelte Dávid Ferenc hatása, aki a fejedelmet végleg eltántorította a lutheri irányzattól és a kálvinizmusba terelte. Idejét múlta tehát minden olyan jámbor törekvés, amely János Zsigmondot a katolikus Egyházba akarta volna visszaterelni. A fejedelem egyelőre legfeljebb arra mutatott hajlandóságot, hogy a lutheri és kálvini tanrendszer között fellépő ellentétek összeegyeztetésére „egyességi módozatot” keressen. Minthogy azonban e szándék a két felekezet éles hittani vitáin megfeneklett, anyja, Izabella királyné halála után nyíltan a kálvinizmus, vagy ahogy ott nevezték: a „szakramentárius” irány mellé állott.
     A fejedelemnek ez a többszörös pálfordulása azonban korántsem járt azzal a megsemmisítő hatással a lutheránusokra, mint amilyen rombolólag hatott a katolicizmusra, midőn első ízben változtatta hitét s hagyta el az Egyházat. Első vallásváltoztatása a katolicizmus megsemmisítésére hozott törvényekkel mintegy államvallássá emelte a lutheri hitvallást. Pedig ugyanakkor a magyarországi törvényhozás szelleme még csak mintegy megtűrte az ú. n. reformációt. Éppen azért, mivel az erdélyi vallás-fejlődésben a lutheri hitvallás szinte államvallási rangra emelkedett, a fejedelmi hatalom már nem terjedhetett annyira, hogy egy újabb fejedelmi valláscserével egyszerűen félretolja az uralkodó vallást, amelyet a szász közösség, főleg az évszázadokon át sokfelé kifejlődött szász autonómia is védelmezett, ezzel pedig még a fejedelem sem tartotta tanácsosnak, hogy ujjat húzzon.

Ilyen helyzetben csak egy kompromisszum állíthatta vissza Erdélynek megzavart vallási békéjét. Ezt hozta meg az 1553-i országgyűlés 5. cikkelye, amely az egyenetlenkedés megszüntetésére és az ország nyugalmának helyreállítására elrendelte, hogy ezentúl mindkét félnek szabad legyen azt a vallást követnie, amelyik neki tetszik; úgy azonban, hogy ha a lelkipásztor valamely városnak vagy községnek a kolozsvári egyház (kálvinista) vallását és tanát akarja hirdetni, arra a népet nem erőszakolhatja, hanem azt a vallást kell hirdetnie, amelyet az illető város vagy község óhajt, különben az ellenkező prédikátor elmozdítható. Ez követendő a szebeni (lutheránus) egyházban is. Ha pedig valaki a lakosság közül azt a hitfelfogást akarja követelni, amelyet lakóhelyén nem gyakorolnak, vallása gyakorlására átmehet arra a birtokra vagy községbe, ahol az ő hitvallásának megfelelő vallás gyakorlata van megállapítva. A zárt vallási egység tehát nem birtok szerint jelentkezik, mint a királyi területen, vagy a német territóriumokon, ahol a földesúr vagy a fejedelem vallását követi a jobbágyság, hanem a hitélet egysége városok és falvak szerint nyert szabályozást. A vallás megállapítója tehát nem a földesúr, hanem a község.
     Ez a helyzet azonban nem jelentett végleges megállapodást. A kálvinista Dávid Ferencék szerint a kereszténység még nem volt visszaállítva eredeti tisztaságában, még sok volt a kálvinista hitrendszerben is az Antikrisztus. Éppen ezért minden „emberi találmányt” elvetve, már letértek a kálvinizmus útjáról is és Kálvin szavai szerint a Szentháromság-tagadó „pestises szörnyeteg”, Blandrata nyomán az „ariánus”, vagyis az unitárius hitre tértek át a befolyásuk alatt álló János Zsigmond fejedelemmel együtt. A fejedelem tehát e rövid idő alatt katolikus, lutheránus, kálvinista, végül unitárius vallású lett, ami akkoriban nagyon is sűrűn fordult elő a katolicizmusról letértek közt. A fejedelem új vallásának szintén érvényesülést kellett szerezni, annál inkább, mert hatalmas pártfogók révén a nép között is kezdett terjedni az új arianizmus. Hosszú, heves és kíméletlen viták, unitárius lelkészek elűzése, könyvek elégetése előzte meg az 1568-i tordai országgyűlést. Ez végül is úgy rendelkezett, „hogy midőn helyökön az prédikátorok az evangyéliumot prédikálják, hirdessék ki-ki az ő értelme szerént ... ezért pedig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassák és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal vagy helyéből való promoveálással fenyegessön az tanításért, mert az hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Istennek igéje által vagyon”.
     A fejedelemnek tehát, hogy immár negyedik vallását is elfogadtassa, megokolásában ahhoz a lutheri elvhez kellett fordulnia, mely a vallási meggyőződést a szabad papság elve alapján teljesen egyéni jognak hirdette, amit azonban a belőle következő mérhetetlen vallási zűrzavar miatt már Luther is korán kényszerült kárhoztatni és korlátozni. Egyébként, ha az erdélyi országgyűlés a protestáns vallásgyakorlat községenkinti egységét fel is oldotta és az igehirdetésnek szabadságát meg is hozta, ez kizárólag az unitárianizmus érdekében történt. A katolikus vallásgyakorlat továbbra is éppúgy elnyomva maradt, mint ahogy az 1566-i országgyűlés rendelte. Különben, két év múlva az 1570-ben tartott országgyűlés is visszavonta az igehirdetés korlátlan szabadságát, arra kérve a fejedelmet, hogy Isten tisztessége és a fejedelmi méltóság tekintetéből a mindenféle eretnekségek hirdetőit és „efféle káromlásokat” büntesse meg. Ezzel a vallási szabadságot fejedelmi korlátozásnak vetették alá épp azok, akik egykor az Egyház felügyelő hatalmát tagadni igyekeztek. Ha az unitárius vallás szabadságot nyert is, ám csak úgy, „hogy az religió dolgában semmit ne innoválhasson, hanem az miben találtatott, azon állapotban maradjon”. Mindazonáltal a katolikusok és a görög-keletiek elnyomása és az igehirdetés másirányú korlátozása mellett is érdekes jelenség a zárt vallási egység széttörése és a négy különböző vallásnak együttélése. Ehhez hasonlót e korban nyugaton csak Svájcban, a Graubündeni Alpok egyes zárt völgyű községeiben találunk, ahol egyik vallásrendszer sem lévén képes a másikat legyőzni, katolikusnak és protestánsnak bele kellett nyugodnia, hogy egymás mellett éljenek.

A protestáns felekezetek ilyen helyzetéből érdekesen lendült a katolikus vallás erdélyi fejlődése. Az újjáéledésre irányuló mozgalom az eddigiek után csakis a fejedelemtől indulhatott ki. János Zsigmond halála után 1571-ben Báthory István személyében erre alkalmas egyéniség is került a fejedelmi székbe. Báthory István azon kevesek közé tartozott, aki katolikus vallása mellett a legnagyobb megpróbáltatások közepette is szilárdan kitartott. Lengyelországi uralkodása azt bizonyítja, hogy ezt a hűséget nemcsak mindvégig megőrizte, hanem vallásának felemelése is szívén feküdt. Mivel azonban az akkori erdélyi vallási viszonyok mellett nem foghatott nagyobb szabású reformokhoz, mint fejedelemnek meg kellett elégednie azzal, hogy a katolikus reformok útját csak előkészíti. Restaurátori működése voltaképpen már lengyel királysága (1576-1586) idejére esik.
     Mint lengyel király érintkezésbe lépett a Jézustársaság lengyelországi tartományfőnökeivel és azt a kérést terjesztette a rend főnöke elé, hogy Erdélybe küldjön tíz-tizenkét jezsuitát, akik az erdélyi ifjúság nevelésével majd előkészítik a katolicizmus megújhodását. Öccse és utóda, Kristóf fejedelem támogatásával a rend tagjai 1579-ben meg is jelentek Erdélyben. A fejedelem még az ez évben megtartott országgyűlésen elfogadtatta a rendekkel, hogy a jezsuiták letelepedése ellen nem gördítenek akadályokat. A társaság az első település helyét a fejedelmi udvarban és Kolozsvárott találta meg. Itt hamarosan megnyitotta gimnáziumát, amelyet Báthory István a bölcsészeti és hittudományi kar megszervezésével főiskolai rangra emelt, a lefoglalt egyházi birtokokból visszaváltotta Erdély legősibb bencés apátságát, a kolozsmonostori apátságot, mely magánosok kezén volt és a jezsuita rendnek ajándékozta s ezzel megalapította a kolozsvári jezsuita kollégiumot is. Az első települések mellett a rend hamarosan otthont talált Gyulafehérvárott is. Időnként megjelentek egyes főurak házainál, városokban és nagyobb községekben, köztük Nagyváradon is, ahol életre keltették az elnémított katolikus hitéletet. A váradi jezsuiták között a tősgyökeres magyar származású Szántó István keltette a legnagyobb hatást. Prédikációira ezrével tódult a hallgatóság. Szent Egyed temploma, amely egyedül maradt meg a váradi katolikusok kezén, szűk lett a tömeg befogadására, úgyhogy a szószéket a templomon kívül kellett felállítani, hogy az összesereglettek hallgathassák Szántó beszédeit. Itt ismerkedett meg Szántó a bihari kálvinista alispán fiával, a tizenkétéves Pázmány Péterrel, akinek az Egyházba való visszatérését az anyai oktatáson kívül Szántó Istvánnak köszönheti a magyar katolicizmus.

A jezsuiták működése oly eredményes volt, hogy a protestáns rendek felfigyeltek rájuk és már az 1581-i országgyűlésen, amelyen Kristóf fejedelem kiskorú fiát, Zsigmondot fejedelemmé választották, arra kérik a fejedelmet, „hogy ha valamely város, avagy falu találkoznék, akik Önagyságát efféle római religión való tanítókért megtalálnák”, csak akkor küldjön ilyet, már mint jezsuitát oda, ha a lakosság felénél több katolikus találtatik a községekben, „de 10-20 emberért, kik derék társaságnál kevesebben volnának, meg ne háborítson Önagysága se városkát, se falukat”. (!)
     A kérést csakhamar élesebb és támadóbb fellépés követte. A jezsuiták alig pár évi működése nagy eredményekkel járt a katolikus Egyházra. A Báthory-családon kívül már Keresztury Kristóf, a nagybányai és kővári kapitány, Jósika István, Wesselényi Ferenc, Sombory László, Géczy Ferenc, Lázár István, a Kornissok és Hallerek, előkelő erdélyi főrangú családok is nyíltan kiálltak az Egyház mellett. A közrendűek és a jobbágyok között is sokan voltak, akik visszatértek őseik katolikus hitéhez. A székelyföld, községek, városok lakói tömegesen hallgatták a hozzájuk érkező jezsuita atyákat.

Az 1588-i enyedi országgyűlésen összesereglett protestáns rendek már attól kezdtek félni, hogy ha a katolikusok megerősödése ilyen mértékben halad, hamarosan sor fog kerülni a protestáns kézen levő, elfoglalt katolikus egyházi javak visszavételére is. A katolicizmus további térhódításának tehát útját akarták vágni a protestánsok. Hasztalanok voltak a fejedelemnek hadi-, pénzügyi és igazságügyi tervei, a protestáns rendeket egyszeriben nem érdekelte Erdély nehéz külpolitikai sorsa, hanem mindenekelőtt arról kívántak tanácskozni, ami az „Isten dicsőségére” tartozik és azt követelték a fejedelemtől, hogy a jezsuitákat, mint a haza ellenségeit űzze ki Erdélyországból. Hasztalan vetették fel a jezsuiták, hogy ha Erdélyben mindenki számára szabad a vallásgyakorlat, miért ne lehessen szabad ez éppen a katolikusoknak is. Most már mindkét fél, a kálvinista és az unitárius, akik előbb engesztelhetetlen ellenfelek voltak, egyhangúan fordultak a jezsuiták és az általuk képviselt katolikus ügy ellen. Állásfoglalásuk most már oly éles volt, hogy a fejedelemnek azt sem sikerült elérnie, hogy legalább egyetlen helyen, Kolozsmonostoron maradhassanak meg a jezsuiták. Hozzá kellett járulnia ahhoz a könyörtelen végzéshez, hogy a Társaság tagjainak 25 napon belül kivétel nélkül el kell hagyniok Erdélyt, kolostoraik és kollégiumaik többé ne lehessenek és jezsuitát senki se tarthasson a házánál. A katolikus megújhodás szempontjából azonban e végzés ellenére is nagy eredménye volt a jezsuiták működésének. A hitvalló főurakra való tekintettel az országgyűlés kénytelen volt hozzájárulni, hogy mind a fejedelem, mind pedig a katolikus vallású főurak birtokuk közepén tarthassanak egy papot, akinek ellátásáról azonban nekik kellett gondoskodniok.

Báthory Zsigmond után különösen Bocskai fejedelemsége (1603) óta a fejedelem vallásának megfelelően a fejedelemség is kálvinista színezetet nyert. Ez a folyamat Bethlen Gábor alatt (1613-29) még jobban kialakult, és utóda, I. Rákóczi György idején (1630-48) véglegesen megerősödött a kálvinisták belpolitikai uralma. Bethlen néhány jezsuitát beengedett ugyan Erdélybe, mert ez beillett az ő nagyvonalú politikai terveinek távlatába, de a katolikus vallás gyakorlatát akadályozó rendeletek és végzések továbbra is érvényben maradtak. Csak látszateredményt jelentett az az újítás, hogy az erdélyi katolikus Egyház az ő idejében felsőbb vezetőt is nyert egy vikárius személyében. A fejedelemtől függő püspöki vikárius működését annyi megkötöttség akadályozta, hogy az újítás valójában csak üres délibábja volt a katolikus hierarchiának és legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy újabb lendületet adhasson a katolikus megújhodásnak.

Miután a lutheránus felekezet a szászság védelme alatt biztosította szabadságát, már csak az volt a kérdés, hogy a hivatalos jellegű kálvinizmusnak sikerül-e megtartani uralmát az unitárianizmussal szemben, amelynek egy szélsőséges irányzata az 1579-i innovációs tilalom ellenére is, különösen a nép között, erősen kezdett terjedni. Ez az új irányzat a keresztény hitrendszerből már mindent elvetett és Péchy Simon pártfogása alatt, mint a zsidózók vagy szombatosok szektája kizárólag az ószövetség vallási kereteit fogadta el. A szombatot ünnepelték és zsidó rítus szerint élték le vallási életüket. Erősítést nyertek a Bethlentől Erdélybe beeresztett spanyol zsidókban. Egyébként már Bethlen is fellépett az unitáriusok ellen. Papjaikat Háromszékből, Udvarhelyszékből elűzette, elvette templomaikat és az 1579-i vallásrendszeren megmaradó unitáriusokat is a kálvinista superintendensek joghatósága alá helyezte. I. Rákóczi György egész lelkiségével fordult az unitárianizmus ellen, amelyben a kálvinista vallás uralmának legnagyobb ellenségét látta, de különben sem szerette az unitárius vallási irányzatot.
     Megtörésükre a szombatosok ügye nyújtott jó alkalmat. Az 1638. július 1-én Désre összehívott gyűlés azt a feladatot kapta, hogy megállapítsa, „kicsodák azok a szombatosok, akik a recepta unitaria religióból exorbittattanak a judeizmusra”. Akik elismerték az 1579-i hitvallást, hogy Jézus Krisztust imádják és a keresztelést a Szentháromság nevében végzik, nem érte bántódás, akiket azonban judeizmusban találtak, bíróság elé állították. Százával kerültek nehéz sáncmunkára vagy börtönbe, míg csak a melléjük adott kálvinista lelkészek hatása alatt át nem tértek a kálvinista vallásra. Ez egyúttal szabadulásukat is jelentette. Az ú. n. dési komplanáció azonban nemcsak a szombatosokat törte meg, hanem alkalmul szolgált az unitárius vallási gyakorlat korlátozására is és biztosította Erdélyben a kálvinizmus hivatalos jellegét.
     Ennek a helyzetnek a fenntartása és a kálvinizmus vallási hegemóniájának megszilárdítása volt a célja a II. Rákóczi Györgytől 1653-ban kiadott Approbata Constituciónak, amely valósággal megdermesztette a 17. század közepén Erdélyben uralkodó vallási viszonyokat.