Bevezetőül álljon itt Gergely atya intelme a dokumentummal kapcsolatban: Az itt közzé tett dokumentum az 1958-as Szentszéki dokumentum, „De musica sacra et sacra liturgia” instrukció első fele. Ez a már-már elfeledett dokumentum óriási fontossággal bír most, hogy megjelent a Summorum Pontificum mp. Miért is... Biztos több helyen elkezdik majd szervezni a régi rítusú miséket, olyan papok és hívek is, akik a legnagyobb jószándékuk ellenére sem tudják, milyen előírásokat kell megtartani (a NOM-os világban el is szoktak ettől). A dokumentum olyan kérdéseket tesz világossá, mint pl. mit szabad énekelni és mit nem; mikor szabad énekelni; mik a népnyelv lehetőségei és határai; a hívek hogyan vegyenek részt; mikor és hogyan hangozhatnak el népnyelven az olvasmányok, stb. NAGYON KÉREK MINDENKIT, aki elkezdi, elkezdte szervezni saját templomában, közösségében, plébániáján, stb. a régi rítust, hogy FIGYELMESEN OLVASSA EL, és ami még fontosabb, HŰSÉGESEN TARTSA MEG a dokumentumban foglaltakat. A régi római rítusról van szó, ahol minden szabályozva van, és nem az "ereszd el a hajam"-os NOM-ról, ahol mindent lehet, amit a szemérem nem tilt. Természetesen, ahol dönteni lehet (pl.Pater noster csendes misében hívekkel vagy sem), ott a pap hallgassa meg a hívek kérését, igényét, véleményét - de a döntés jogát tartsa fenn magának, hiszen a felszentelésben ő kapott megbízást a liturgia vezetésére, és nem más.

Így tehát a következő cikk csak a dokumentum első fele. A folytatás remélhetőleg hamarosan következik.

1. „A szent liturgia magába foglalja Jézus Krisztus Misztikus Testének, a Főnek és tagoknak, egész nyilvános istentiszteletét.” (Mediator Dei, 1947. november 20; AAS 39 [1947] 528-529) „A liturgikus szertartások” Jézus Krisztus vagy az Egyház által alapított szent rítusok, és törvényesen kijelölt személyek végzik azokat, a Szentszék által jóváhagyott liturgikus könyvek előírásai szerint. Ezen szertartások célja a méltó tisztelet bemutatása Istennek, a szenteknek és boldogoknak (vö. 1256. kánon). Minden más cselekmény, akár a templomon belül, akár azon kívül, „magánájtatosság”, még ha azon egy pap jelen is van, vagy éppen ő vezeti azt.

2. A szentmiseáldozat olyan istentiszteleti cselekmény, amelyet Istennek mutatunk be Krisztus és az Egyház nevében. A szentmiseáldozat természeténél fogva nyilvános cselekmény, tekintet nélkül arra, hogy hol és milyen módon mutatják azt be. Így a „magánmise” kifejezést kerülni kell.

3. Kétfajta mise van: az énekes („Missa in cantu”) és az olvasott („Missa lecta”), amelyet általában csendes misének neveznek.

Az énekes misének is két fajtája van: az egyiket ünnepélyes misének hívjuk, amikor azt más felszentelt miniszterek, a szerpap és az alszerpap segédletével mutatják be. A másikat ünnepi misének hívjuk, amikor csak a pap van jelen, aki viszont a felszentelt miniszterekre tartozó minden részt énekel.

4. A „szent zene” a következőkre értendő: a) gregorián ének; b) szent polifónia; c) modern szent zene; d) szent orgonazene; e) himnuszok (népénekek); f) vallásos zene.

5. A gregorián ének, amit a liturgikus szertartásokban használnak, a Római Egyház legsajátosabb szent zenéje, és azt a Szentszék által jóváhagyott liturgikus könyvekben szerepeltetni kell. Ezt a zenét a legősibb és igen tiszteletre méltó hagyomány tisztelettel és hűséggel fejlesztette ki és mozdította elő, sőt még a legújabb időkben is született több tétel a hagyomány ezen stílusában. Ennek a zenei stílusnak nincs szüksége orgonára vagy más hangszeres kíséretre.

6. A szent polifónia egyenletes mozgású, kimért zene, amely a gregorián ének hagyományából született. Többszólamú kóruszene, amelyet hangszeres kíséret nélkül énekelnek. A Latin Egyházban a középkor folyamán élte virágkorát, csúcspontját pedig Giovanni Pierluigi Palestrina (1524-1594) művészetében érte el a tizenhatodik század második felében. Korunk több kiemelkedő zeneművésze még ma is műveli ezt a zenei stílust.

7. A modern szent zene szintén többszólamú, de olykor hangszeres kísérettel szólal meg. Születése az újabb korhoz köthető, és sokkal haladóbb stílust képvisel, amely az őt megelőző századokból fejlődött ki. Amikor ezt a zenét kifejezetten liturgikus használatra szánják, elengedhetetlen, hogy azt az áhítat és ájtatosság szelleme ihlesse. Csak ezzel a feltétellel ítélhetjük megfelelőnek a liturgia számára.

8. A szent orgonazene a csak orgonára írt zenetétel. Amióta a síporgona használatba jött, híres zeneszerzők széles köre művelte ezt a zenét. Ha egy ilyen mű megfelel a szent zene kritériumainak, nagyban hozzájárul a szent liturgia szépségének növeléséhez.

9. A himnuszok olyan énekek, amelyek spontán módon fakadnak azokból a vallásos indíttatásokból, amelyekkel a Teremtő megáldotta az emberiséget. Ez a zene kiváló hatással bír a hívek életére, eltöltve mind magán-, mind pedig szociális életüket igaz keresztény lelkülettel (vö. Ef 5,18-20; Kol 3,16). A legkorábbi időktől csak bátorítás kísérte ezt a zenét, és napjainkban is csak ajánlani lehet, mivel táplálja a hívek ájtatosságát és gazdagítja magánájtatosságaikat. Ez a zene is használható bizonyos alkalmakkor a liturgikus szertartások alatt (Musica sacra disciplina, Dec. 25, 1955; AAS 48 [1956] 13-14).

10. A vallásos zene olyan zene, ami vagy a szerző szándéka, vagy a mű témája, illetve célja nyomán növeli az áhítatot és a vallásos érzelmeket. Az ilyen zene „hatékony segítője a vallásnak” (uo.). De mivel nem istentiszteleti céllal, és szabad stílusban komponálták, nem használható a liturgikus szertartások alatt.

11. Ez a rendelkezés kötelező jelleggel bír a Latin Egyház minden rítusa számára. Így amit a gregorián énekről mondtunk, érvényes a többi latin rítusban használt minden énekre.

A szent zenén ebben a dokumentumban általában mind a vokális, mind a hangszeres zenét értjük. Néha viszont csak a hangszeres zenére korlátozódik majd, ahogyan az világos is lesz a szövegkörnyezetből. A templom általában minden/bármilyen szent helyet jelent: vagyis a szoros értelemben vett templomot, de a nyilvános, félig nyilvános és magánoratóriumot (kápolnát) is. Ebben az esetben is a szövegkörnyezet néha korlátozhatja a jelentést csak a szoros értelemben vett templomra.

12. A liturgikus szertartásokat úgy kell végezni, ahogyan azt a Szentszék által jóváhagyott liturgikus könyvek előírják. Ez érvényes úgy az egyetemes Egyházra, mint a részegyházakra és a szerzetesi közösségekre (vö. 1257. kánon). A magánájtatosságokat ugyanakkor lehet a helyi szokások szerint végezni, ha azt az illetékes egyházi hatóság jóváhagyta (vö. 1259. kánon).
     A liturgikus szertartásokat és a magánájtatosságokat nem lehet keverni, de ha a körülmények megengedik, a magánájtatosságok közvetlenül megelőzhetik vagy követhetik a liturgikus szertartásokat.

13. a) A liturgikus szertartások nyelve a latin. Ugyanakkor a fent említett liturgikus könyvek, amennyiben azokat általános használatra vagy egy-egy hely vagy közösség részére jóváhagyták, bizonyos liturgikus szertartások alkalmával más nyelvet is használhatnak; de ez minden egyes esetben kifejezetten említve lesz. Minden más, a latin használatára vonatkozó kivételt a rendelkezés későbbi pontjaiban felsorolunk.

   b) Különleges engedély szükségeltetik a népnyelv használatához az énekelt liturgikus szertartások szószerinti fordítása esetén (Inter sollicitudines AAS 36 [1903-1904] 334; Decr. auth. S.R.C. 4121).

   c) Az egyedi kivételek, amelyeket a latin kizárólagos használata alól adott a Szentszék a liturgikus szertartások alkalmával, továbbra is érvényben maradnak. A Szentszék kifejezett engedélye nélkül tilos ezen engedélyek értelmét megváltoztatni, vagy kiterjeszteni azokat más vidékekre.

   d) A magánájtatosságok alkalmával bármilyen nyelv használható, amely jobban megfelel a híveknek.

14. a) Az énekes misékben csak a latin nyelv használható. Ez nemcsak a celebránsra és az asszisztenciára, hanem az egész kórusra és gyülekezetre is érvényes.

„Azokon a helyeken, ahol él az évszázados vagy emberi emlékezetet meghaladó hagyomány, mégis énekelhetnek népnyelvű népénekeket az ünnepélyes Eucharisztikus Áldozat közben (énekes mise), ha előbb a liturgikus szövegeket már elénekelték latinul. A helyi Ordinárius megengedheti az efféle hagyomány folytatását, ha «úgy ítélik, hogy azt nem lenne bölcs megszakítani a helyi körülmények vagy a nép miatt» (vö. 5. kánon).” (Musica sacra disciplina: AAS 48 [1956] 16-17)

   b) Az olvasott misékben mindazok, akik abban közvetlenül részt vesznek a celebránssal együtt, azáltal, hogy a rájuk tartozó részeket hangosan mondják, a pappal és a ministránssal együtt csakis a latin nyelvet használhatják.
     De ha a hívek, a liturgiába való közvetlen bekapcsolódáson túl, egyéb imádságokat vagy énekeket is szeretnének végezni a helyi szokásoknak megfelelően, ezeket az imádságokat és énekeket végezhetik népnyelven.

   c) Szigorúan tilos a híveknek közösségben vagy egy kommentátornak, a pappal együtt hangosan mondani a Proprium, az Ordinárium vagy a Kánon szövegét. Ez a tilalom vonatkozik mind a latin, mind a népnyelvű, szószerinti fordításokra is. Az ez alóli kivételeket a 31. pont tartalmazza majd.
     Ugyanakkor kívánatos, hogy a hívek java végett egy lektor felolvassa a leckét és az Evangéliumot népnyelven az olvasott misékben vasárnap és ünnepnapon.
     Az átváltoztatás és a Miatyánk között a legalkalmasabb, ha szent csendet tartanak.

15. A liturgikus könyvek előírásai szerint végzett körmenetek alkalmával csakis az ezek által a könyvek által előírt vagy megengedett nyelveket szabad használni. Más körmenetekben, amelyeket mintegy magánájtatosságként tartanak, a népnek leginkább megfelelő nyelv használható.

16. A gregorián ének a Római Egyház jellegzetes zenéje. Így használata minden (bármely) liturgikus szertartás alkalmával nemcsak megengedett, hanem arra kifejezetten bátorítunk is mindenkit, elébe helyezve a gregoriánt minden más zenei stílusnak, hacsak a körülmények mást nem tanácsolnak. Mindebből következik, hogy:

   a) A gregorián ének nyelve, mivel jellegzetesen liturgikus zenéről van szó, kizárólag a latin.

   b) A pap és a szolgálattevők csak a hivatalos kiadásokban szereplő gregorián dallamokat használhatják, amikor, a rubrikák előírásai szerint, a liturgikus szertartások rájuk eső részeit éneklik. Bármilyen hangszeres kíséret tilos.
     Mindez kötelezi a kórust és a népet is, amikor, a rubrikáknak megfelelően, a pap vagy a szolgálattevők által énekelt részekre válaszolnak.

   c) Végül, ha a pap, szerpap, alszerpap vagy a lektor különleges engedéllyel bír, hogy ünnepélyesen felolvassa a Lecke, Olvasmány vagy Evangélium szövegét népnyelven is, miután elénekelték azt az előírt gregorián dallamon, azt tiszta, érthető hangon kell felolvasnia, kerülve a gregorián dallam utánzásának bármilyen kísérletét (vö. n. 96. e).

17. Ha a kórus képes rá, a szent polifóniát bármely liturgikus szertartás alatt használhatják. Ez a fajta szent zene különösen is alkalmas a szertartások nagyobb pompával és ünnepélyességgel történő bemutatásához.

18. A modern szent zene is használható bármely liturgikus szertartás alatt, ha a tételek megfelelnek az istentisztelet méltóságának, ünnepélyességének és szentségének, és ha a kórus képes azokat művészien előadni.

19. A himnuszokat (népénekeket) szabadon használhatják a magánájtatosságok közben. De ha liturgikus szertartásokról van szó, a 13-15. pontokban lefektetett előírásokat szigorúan be kell tartani.

20. A vallásos zenét a maga egészében ki kell zárni mindenfajta liturgikus szertartásból, viszont megengedett a használata a magánájtatosságok közben. Ami a templomokban tartandó koncerteket illeti, az 54-55. pontokban megfogalmazott normákat kell megtartani.

21. Minden, amit a liturgikus könyvek előírásai szerint a papnak vagy a szolgálattevőknek, ill. a kórusnak vagy a népnek énekelnie kell, a szent liturgia szerves részét képezi. Ezért:

   a) Szigorúan tilos bármilyen módon megváltoztatni az énekelt szöveget, beszúrni, megváltoztatni vagy elhagyni szavakat, vagy alkalmatlan ismétléseket bevezetni. Ez érvényes a szent polifónia és a modern szent zene tételeire is: mind szónak tisztán és világosan (érthetően) hallhatónak kell lennie.    b) Kifejezetten tilos bármilyen liturgikus szöveg egy részét vagy egészét elhagyni, hacsak azt a rubrikák nem írják elő.

   c) Viszont ha a kórus valamilyen oknál fogva nem képes elénekelni valamelyik liturgikus szöveget a liturgikus könyvekben előírt módon, az egyetlen megengedett lehetőség a következő: vagy recto tono (egyenletes hangon), vagy valamelyik zsoltártónus dallamára kell azt végezni. Az orgona kísérheti az éneket. A legjellemzőbb okai az ilyen változtatás engedélyezésének vagy az énekesek elégtelen száma, vagy hiányos zenei képzésük, vagy néha egy-egy rítus vagy ének hossza.

22. A szentmise természeténél fogva megköveteli, hogy miden jelenlevő részt vegyen benne, sajátos szerepe szerint.

   a) A benső részvétel a legfontosabb. Ez abból áll, hogy áhítatos figyelemmel követjük a szentmisét, és az imádságban Istenhez emeljük szívünket. Így a hívek „bensőségesen kapcsolódnak az Örök Főpaphoz (…), és Vele együtt és Általa ajánlják fel (az Áldozatot), Vele egyesülve” (Mediator Dei, Nov. 20, 1947: AAS 39 [1947] 552).

   b) A közösség részvétele még teljesebbé válik, ha a benső ráhangoltság mellett külső cselekedetek által, külsőleg is részt vesznek a szent cselekményben; ilyenek a térdelés, állás, ülés, a ceremoniális jelek, és különösen a válaszok, imádságok és az éneklés.

XII. Pius pápa a szent liturgiáról szóló Mediator Dei enciklikájában a következő formát ajánlotta a részvételre: „Azokat, akik azon fáradoznak, hogy a közösség külsőleg is részt vegyen a szent szertartásokban, buzgón dicsérni kell. Ez a részvétel több módon is elérhető. A közösség válaszolhat a pap szavaira, ahogyan azt előírják a rubrikák, vagy a szentmise egyes részeinek megfelelő énekeket énekelhetnek, vagy éppen mindkettőt tehetik. Úgyszintén, az ünnepélyes misében felváltva énekelhetik a liturgikus énekeket” (AAS 39 [1947] 560).
     Amikor a pápai dokumentumok az „aktív részvételt” tárgyalják, erről az általános részvételről beszélnek (Mediator Dei: AAS 39 [1947] 530-537), amelynek kiváló példái a pap és a szolgálattevők, akik a megfelelő benső készséggel szolgálnak az oltárnál, és gondosan megtartják a rubrikákat és a szertartásokat.

   c) Az aktív részvétel akkor tökéletes, amikor magába foglalja a „szentségi” részvételt is. Ily módon „az emberek a Legszentebb Eucharisztiát nemcsak a lelki áldozásban, hanem szentségileg is fogadják, jóval nagyobb mértékben részesülve ezáltal az Áldozat jótéteményeiben.” (Tridenti Zsinat, Sess. 22, ch. 6; vö. Mediator Dei: AAS 39 [1947] 565: „Sokkal megfelelőbb, mint ahogyan azt maga a liturgia is előírja, hogy a hívek szentáldozáshoz járuljanak, miután a pap megáldozott az oltárnál.”)

   d) Mivel a hívek értelmes és aktív részvételéhez a szentmisében elengedhetetlen a megfelelő oktatás, érdemes ezen a ponton felidézni a Tridenti Zsinat egy igen bölcs tanácsát: „Ez a Szent Zsinat elrendeli, hogy a lelkipásztorok, és mindazok, akikre a lelkek gondozását bízták, gyakran fejtsék ki a szentmisében használt egy-egy szöveg értelmét, vagy személyesen, vagy mások által, és ráadásképpen magyarázzák meg ezen Szentséges Áldozat egy-egy aspektusát. Ezt különösképpen vasárnap tegyék meg, és az ünnepnapokon, amikor szentbeszédet tartanak az Evangélium után (vagy amikor az embereket a katekizmus alkalmával oktatják).” (Tridenti Zsinat, Sess. 22, ch. 8; Musica sacra disciplina: AAS 48 [1956] 17)

23. Az általános értelemben vett részvétel elsődleges célja Isten egyre tökéletesebb tisztelete, és a hívek nevelése. Így a közösség részvételének különböző módjait mindig ellenőrizni kell, hogy ne legyenek veszélyforrásai a visszaéléseknek, és kívánt céljukat elérjék.

24. Az eucharisztikus ünneplés legnemesebb formája az ünnepélyes szentmise, mert benne a szertartások, a szolgálattevők és a szent zene ünnepélyessége együttesen fejezik ki az isteni misztériumok magasztosságát, és a hívek lelkébe vésik azt az ájtatosságot, amellyel ezeket az isteni misztériumokat szemlélniük kell. Ezért törekednünk kell rá, hogy a hívekben kialakuljon az ezen istentiszteleti formát megillető tisztelet, méghozzá a helyes részvétel által, amelyet az alábbiakban közlünk.

25. A hívek ünnepélyes szentmisében való részvételének három formája van:

   a) Először is, a hívek közössége énekelheti a liturgikus válaszokat. Ezek a következők: Amen; Et cum spíritu tuo; Glória tibi, Dómine; Habémus ad Dóminum; Dignum et iustum est; Sed líbera nos a malo; Deo grátias. Minden lehetségest meg kell tenni annak érdekében, hogy a hívek a világon mindenütt megtanulják énekelni ezeket a válaszokat.

   b) Másodszor, a hívek közössége énekelheti a mise ordináriumot: Kyrie, eleison; Glória in excélsis Deo; Credo; Sanctus-Benedíctus; Agnus Dei. Minden lehetségest meg kell tenni annak érdekében, hogy a hívek megtanulják énekelni ezeket a részeket, különösen az egyszerűbb gregorián dallamokon. De ha nem képesek az összes tétel énekelni, semmi akadálya sincs annak, hogy csak az egyszerűbbeket énekeljék, mint a Kyrie eleison; Sanctus-Benedíctus; Agnus Dei; míg a Glória-t és Credo-t pedig csak a kórus énekli.

Javasolt énekek: Ehhez kapcsolódóan, a következő gregorián dallamokat, mivel azok eléggé egyszerűek, a híveknek mindenütt a világon meg kellene tanulniuk: a XVI. mise Kyrie eleison, Sanctus-Benedictus, Agnus Dei tételeit a Római Graduáléból; a XV. mise Glória in excelsis Deo és Ite, missa est-Deo Grátias tételeit; és vagy az I. vagy a III. Credo-t. Így elérhetővé válik az az igen kívánatos cél, miszerint a keresztény hívők az egész világon fejezzék ki közös hitüket a szentmiseáldozatban való aktív részvételükkel, és közös és örömteli énekükkel (Musica sacra disciplina: AAS 48 [1956] 16).

   c) Harmadszor, ha a jelenlevők magas szinten jártasak a gregorián énekben, énekelhetik a szentmise propriumát is. A részvétel ezen formáját különösen a szerzetesi közösségekben és szemináriumokban kellene gyakorolni.

26. Az ünnepi misének is megvan a maga sajátos helye, még ha hiányoznak is a felszentelt szolgálattevők és az ünnepélyes mise szertartásai szépségének teljessége, hiszen az ünnepi mise is nem kevésbé gazdag az ének és a szent zene szépsége tekintetében.
     Kívánatos, hogy vasár- és ünnepnapokon a plébániai vagy nagymise énekelt mise legyen. Amit a hívek részvételéről mondtunk az ünnepélyes misében a fenti 25. pontban, érvényes az ünnepi misére is.

27. Az énekelt misével kapcsolatban figyelembe veendők a következő pontok is:

   a) Ha a pap és a ministránsok körmenetben vonulnak be egy hosszabb úton (pl. oldalhajóban vagy a padok közötti folyosón – a ford. megj.), megengedett, hogy a kórus az Introitus és annak zsoltárverse után további verseket énekeljen ugyanabból a zsoltárból. Az antifóna megismételhető minden egyes vagy minden második zsoltárvers után. Amikor a pap az oltárhoz ért, a zsoltár elhallgat, és következik a Glória Patri, majd végül megismétlik az antifónát, befejezvén így a bevonulási körmenetet.

   b) Miután elénekelték a felajánlási antifónát (offertórium), megengedett, hogy az ősi gregorián dallamokon az eredeti felajánlási verseket énekeljék, amelyeket egykor az antifóna után énekeltek.

További versek: Ha az offertórium antifónája egy zsoltárrész, megengedett, hogy annak eléneklése után további verseket énekeljenek ugyanabból a zsoltárból. Ebben az esetben is, az antifóna megismételhető mindenegyes vagy minden második zsoltárvers után. Amikor a felajánlási szertartás befejeződött az oltárnál, a zsoltárt a Glória Patri-val zárják le, ami után ismételjék meg az antifónát. Ha az antifóna nem zsoltáridézet, akkor bármilyen, az ünnephez illő zsoltárt választhatnak. Egy másik lehetőség, hogy egy latin nyelvű éneket énekelnek a felajánlási antifóna után, feltéve, hogy illik a szentmise ezen részéhez. Az éneklés soha ne haladja meg a „Secreta” (felajánló könyörgés) végét.

   c) Az áldozási antifóna eléneklésének leginkább megfelelő időpont a pap áldozása. De ha a hívek is áldoznak, az antifónát az ő áldozásuk közben énekeljék. Ha ez az antifóna is zsoltáridézet, vehetők ugyanezen zsoltár további versei is. Ebben az esetben is, az antifónát megismétlik mindenegyes vagy minden második zsoltárvers után. Amikor befejeződött a szentáldozás, a zsoltárt a Glória Patri zárja, és újra megismétlik az antifónát. Ha az antifóna nem zsoltáridézet, bármilyen más zsoltárt választhatnak, amely megfelel az ünnepnek és a szentmise ezen részének.
     Miután az áldozási antifónát elénekelték, és a hívek áldozása még mindig tart, megengedett, hogy egy latin nyelvű éneket énekeljenek, amely megfelel a szentmise ezen részének.
     Mielőtt szentáldozáshoz járulnának, a hívek a pappal együtt mondhatják háromszor a „Dómine, non sum dignus”-t.

   d) Ha a Sanctus-Benedíctus-t gregorián dallamon éneklik, énekeljék őket egybe, megszakítás nélkül. Egyéb esetben a Benedictus-t az átváltoztatás után énekeljék.

   e) Az átváltoztatás alatt az éneknek el kell hallgatnia, és semmilyen hangszer nem szólhat. Ha ez valahol szokás lenne, ezt a szokást fel kell számolni.

   f) Az átváltoztatás és a Pater noster között áhítatos csend javasolt.

   g) Miközben a pap megáldja a híveket a szentmise végén, ne szóljon az orgona. A pap pedig úgy ejtse ki az áldás szavait, hogy azt minden egyes hívő hallja és értse.

28. Figyeljenek rá, hogy a hívek a csendes misén is „nem mint idegenek vagy néma szemlélők” (Divini cultus, Dec. 20, 1928: AAS 21 [1929] 40) vegyenek részt, hanem úgy, ahogyan azt ez a nagyszerű és gyümölcsökben gazdag misztérium megkívánja.

29. A legelső mód, ahogyan a hívek részt vehetnek a csendes misén, az az, hogy mindegyikük, a maga saját kezdeményezésére, áhítatos figyelemmel követi a szentmise fontosabb részeit (benső részvétel), vagy követi a jóváhagyott helyi szokásokat (külső részvétel).
     Azok, akik saját megértési szintjüknek megfelelő kis misszálét használnak, együtt imádkozva a pappal az Egyház szavait használva, különösen is dicséretre méltóak. De nem mindenki képes helyesen megérteni a rítusokat és liturgikus formákat, mint ahogyan nem egyforma az egyesek lelki igénye sem, és ezek a lelki igények is változnak az idővel. Ezért ezek a személyek sokkal alkalmasabb módon vagy sokkal könnyebben tudnak részt venni a szentmisében, ha „áhítattal elmélkednek Jézus Krisztus misztériumain, vagy más ájtatossági gyakorlatokat végeznek, és olyan imákat mondanak, amelyek bár különböznek a szent szertartások szövegeitől, mégis lényegi összhangban vannak velük” (Mediator Dei, AAS 39 [1947] 560-561).

Ezzel kapcsolatban figyelembe veendő a következő: ha a helyi szokások miatt a csendes mise alatt orgona szól, és ez akadályozná a hívek részvételét a szentmisében, meggátolva hogy közösen imádkozzanak vagy énekeljenek, ezt a szokást el kell törölni. Ez nem csak az orgonára, hanem a harmóniumra vagy más egyéb, folyamatosan megszólaltatott hangszerre is vonatkozik. Ezért a csendes misékben a következő részeknél ne szóljon semmiféle hangszer:
     a) Amikortól a pap az oltárhoz lép, egészen a felajánlásig;
     b) A prefáció első versétől egészen a Sanctus-ig bezárólag;
     c) Az átváltoztatástól egészen a Pater noster-ig bezárólag, ha ez szokásban van;
     d) Pater noster-től Agnus Dei-ig bezárólag; a hívek áldozása előtti Confíteor alatt; miközben a Postcommunio-t végzik; az áldás alatt a szentmise végén.

30. A hívek másként is részt vehetnek az eucharisztikus áldozatban, ha közös imákat vagy énekeket végeznek. Az imákat és énekeket a szentmise részeinek megfelelően kell választani, ahogyan arról a 14. c. pontban szó volt.

31. Végül van még egy módja a hívek részvételének, ami a legtökéletesebb mód, amikor a hívek közössége együtt válaszol a pap imádságaira, mintegy párbeszédet alakítva ki vele, hangosan végezve a hívekre tartozó részeket.

Ennek a részvételnek négy fokozata vagy állomása van:
     a) Először, a hívek közössége végezheti az egyszerűbb válaszokat a pap imáira: Amen; Et cum spíritu tuo; Deo grátias; Glória tibi, Dómine; Laus tibi, Christe; Habémus ad Dóminum; Dignum et iustum est; Sed líbera nos a malo;
     b) Másodszor, a hívek azokat a válaszokat is végezhetik közösen, amelyeket a rubrikák a ministránsnak írnak elő, beleértve a Confíteor-t és a hívek áldozása előtti háromszoros Dómine, non sum dignus-t is;
     c) Harmadszor, a hívek mondhatják hangosan a pappal együtt a mise ordináriumot is: Glória in excélsis Deo; Credo; Sanctus-Benedictus; Agnus Dei;
     d) Negyedszer, a hívek mondhatják a pappal együtt a mise propriumát is: Introitus, Graduale, Offertorium, Communio. Csak a jól képzett, gyakorlattal rendelkező közösségek lesznek képesek így részt venni a szentmisében a kellő méltósággal.

32. Miután a Pater noster a szentáldozásra való felkészülésre alkalmas és ősi ima, a csendes misékben a hívek együtt mondhatják azt a pappal. Az imádság végén lévő Amen-t közösen mondják. Mindezt csak latinul végezhetik, soha nem népnyelven.

33. A hívek énekelhetnek népénekeket a csendes mise alatt, ha azok megfelelnek a szentmise egyes részeinek.

34. Ahol a rubrikák „clara voce”-t írnak elő, a papnak olyan hangosan kell végeznie az imákat, hogy a hívek megfelelően és könnyen követhessék a szent szertartásokat. erre különösen is oda kell figyelni nagy templomok és nagy közösségek esetében.

35. A konventmise a liturgikus szertartások között különleges méltósággal bír: ez az a szentmise, amelyet azoknak, akiket az Egyház kórusimára kötelez, naponta be kell mutatniuk, összekötve azt az Isteni Offíciummal (Szent Zsolozsma).
     Ugyanis a szentmise, együtt a szent zsolozsmával, az egész keresztény istentisztelet csúcsa. A mindenható Istennek naponta bemutatott nyilvános dicséret teljessége, és külső megünneplése.
     Ugyanakkor mivel ez a nyilvános és együttes, tökéletes istentisztelet nem valósítható meg naponta minden templomban, azt mintegy helyettesként azok végzik, akik kórusra kötelezettek, és küldetésük, felhatalmazásuk van erre a szolgálatra. Ez különösen is igaz a székesegyházakra, amelyek az egész egyházmegye nevében tevékenykednek. Így minden „kórus-szertartást” különleges méltósággal és ünnepélyességgel kell végezni, használva az éneket és a szent zenét is.

36. Ezért a konventmise legyen ünnepélyes, vagy legalább ünnepi mise. Még ha a részleges jog vagy különleges engedély felmentést is ad a konventmise ünnepélyessége alól, az egyes hórákat tilos a konventmise alatt végezni. Sokkal inkább alkalmas lenne ilyen esetekben a 31. pontnak megfelelő csendes konventmisét tartani, kizárva viszont a népnyelv bárminemű használatát.

37. Ami a konventmisét illeti, a következő szabályokat kell megtartani:
     a) Mindennap csak egy konventmise legyen. Ez a mise feleljen meg a kóruson végzett offíciumnak, hacsak a rubrikák mást nem írnak elő (Additiones et variationes in rubricis Missalis, ti. I, n. 4). Ugyanakkor, ha vannak olyan kegyes alapítványok vagy más törvényes okok, amik miatt több mint egy konventmisét kell bemutatni, ezek érvényben maradnak;
     b) A konventmise az énekelt vagy csendes mise szabályait követi;
     c) Hacsak az elöljáró súlyos okból nem dönt úgy, hogy a konventmisét a Sexta vagy a Nona után mondják, az legyen mindig a Tertia után; d) A „kóruson kívüli” konventmiséket, amelyek eddig néha elő voltak írva, ezzel a rendelkezéssel eltöröljük;

38. A Latin Egyházban a koncelebrációt a törvény két konkrétan meghatározott esetre korlátozza. A Szent Offícium Legfőbb Szent Kongregációja 1947. május 23-i döntésével (AAS 49 [1957] 370) érvénytelennek mondta ki azt a koncelebrációt, amikor a pap nem ejti ki az átváltoztatás szavait, még ha liturgikus ruhákban is van, és bármi legyen is a felindított szándéka. Amikor sok pap gyűlik össze, megengedhető, hogy „csak egyikőjük misézzen, és azon a misén a többiek (minden vagy sokan közülük) részt vegyenek, és áldozzanak a miséző pap kezéből”. Ugyanakkor, „erre csak jogos okok miatt kerüljön sor, és ha azt a püspök nem tiltja meg azon veszély miatt, hogy a hívek ezt furának találják majd”. Ezt a gyakorlatot természetesen nem motiválhatja az a XII. Piusz pápa által elítélt tévedés, miszerint „egy bemutatott szentmise, amelyen száz pap áhítattal részt vesz, egyenlő értékű száz pap által bemutatott száz misével” (Beszéd a Bíborosokhoz és Püspökökhöz, 1954. nov. 2, AAS 46 [1954] 669-670; ill. Üzenet a lelkipásztori liturgia assisi nemzetközi kongresszusához, 1956. szept. 22, AAS 48 [1956] 716-717). 39. Az ún. „szinkronizált” misék tilosak. Ezek azok a misék, amikor két vagy több pap párhuzamosan misézik egy vagy több oltáron úgy, hogy minden egyes szót egyszerre ejtenek ki, és minden egyes gesztust egyszerre végeznek. Néha a modern technika eszközeit is segítségül hívják, hogy teljes „szinkront” érjenek le, különösen, ha sok pap misézik egyszerre.

40. A zsolozsmát vagy kóruson, vagy együtt, vagy egyedül végzik.
     A zsolozsmát akkor végzik a „kóruson”, amikor azt egy az Egyház törvényei által kórusra kötelezett közösség végzi. Akkor végzik „közösen”, amikor egy kórusra nem kötelezett közösség végzi azt.
     De bárhogy is végezzék, kóruson, vagy közösen, vagy egyedül, ha azt egy a zsolozsmára kötelezett személy végzi, mindig úgy kell rá tekinteni, mint nyilvános istentiszteletre, amit Istennek ajánlunk fel az Egyház nevében.

41. A szent zsolozsma természeténél fogva úgy épül fel, hogy azt egymással váltakozó hangok végezzék; sőt, sok rész feltételezi, hogy azt énekelve végzik.

42. Így a kóruson végzett zsolozsmát meg kell tartani, és elő kell mozdítani. Éppígy közös végzése is, beleértve legalább néhány részének éneklését, komolyan javasolt, ha azt a körülmények (hely, személyek, idő) megengedik.

43. A zsoltárok recitálását a kóruson vagy közös végzés esetén, akár gregorián dallamokat, akár „recto tono”-t használnak, ünnepélyes és megfelelő módon végezzék. Figyeljenek arra, hogy a saját tónusokat, a megfelelő szüneteket és a tökéletes összhangot megtartsák.

44. Ha egy hóra zsoltárait énekelve végzik, legalább részben a gregorián tónusokon kell azokat énekelni, vagyis legalább minden második zsoltárt, vagy minden második zsoltárverset.

45. Ahol az ősi, tiszteletreméltó szokás, miszerint a Vesperást vasár- és ünnepnapokon a rubrikáknak meglelően végzik, a néppel együtt, még életben van, ott ezt tartsák is meg. Ahol ezt nem teszik, vezessék be minél előbb, és végezzék azt legalább évente néhány alkalommal.
     A helyi Ordinárius figyeljen arra, hogy az esti mise ne zavarja a Vesperás éneklését vasár- és ünnepnapokon. Ui. az esti szentmise, amit az Ordinárius megengedhet „a hívek egy népesebb csoportjának lelki java miatt” („Christus Dominus” apostoli konstitúció, 1953. jan. 6, AAS 45 [1953] 15-24; Szent Offícium instrukciója, 1953. jan. 6, AAS 45 [1953] 47-51; „Sacram Communionem” motu proprio, 1957. március 19, AAS 49 [1957] 177-178), ne szüntesse meg a többi liturgikus szertartást és magánájtatosságot, amelyekkel a hívek megszentelik az ünnepnapokat. Így a Vesperást vagy a szentségi áldással záruló magánájtatosságokat tartsák meg mindenütt, ahol ezek szokásban vannak, még akkor is, ha bevezetik az esti szentmisét.

46. A papi szemináriumokban, legyenek azok egyházmegyések vagy szerzetesiek, legalább egy részét a szent zsolozsmának mondják gyakran közösen, és amennyire csak lehet, végezzék azt énekelve. Vasár- és ünnepnapokon legalább a Vesperást énekelni kell (vö. 1367. kánon 3. par.).

47. A Legméltóságosabb Oltáriszentséggel adott áldás valódi liturgikus szertartás, ezért azt a Rituale Romanum (ti. X, ch. V, n. 5.) előírásainak megfelelően kell végezni.
     Ahol emberemlékezetet meghaladó szokás szerint más módon végzik a szentségi áldást, ott az Ordinárius megengedheti, hogy ezt a szokást folytassák, de ajánlatos, hogy a szentségi áldás római formáját részesítsék előnyben.