A zsinat utáni liturgikus képrombolás szimbóluma az a pap, aki a nép felé fordulva az oltárnál úgy produkálja magát, mint egy tévészakács.

Hát nem szabadított el már a reformáció is olyan forradalmi erőket, melyek dinamikája nem a kereszténység eredetéhez történő visszatéréshez vezetett, hanem képrombolásszerű szakításhoz sok olyan dologgal, ami a kereszténység számára évszázadokon át szent volt?

Ezt a kérdést teszi fel Daniel Deckers a Frankfurter Allgemeine Zeitungban július 7-én megjelent világos kommentárjában: „Ebből okulva a katolikus püspököknek óvatosabbnak kellett volna lenniük, amikor 1962 őszén, rögtön a II. Vatikáni Zsinat kezdetén utat készítettek a római katolikus Egyház liturgiáját érintő mélyenszántó reformnak.”

Deckels nem vonja kétségbe a zsinati atyák jó szándékát. „Azonban alábecsülték tettük kihatását és annak szimbolikus erejét, aminek megváltoztatására elszánták magukat.” A gyakorlatban már hamar megmutatkozott, hogy szó sem lehetett „óvatos változtatásokról”: A „római” liturgia csak az egyik, de szimbolikusan a legjelentősebb bástya volt, amelynek lerombolását az Egyház mai világhoz való szükségszerű alkalmazkodásának egyik fontos lépéseként ítéltek meg.

Joseph Ratzinger már korán felismerte, „hogy a zsinati és a zsinat utáni reformok szándéka és hatása elválnak egymástól”. Deckers szerint a későbbi pápa a liturgikus reform két negatív elemét határozta meg: 1. A celebrálás irányának megfordítását, amelyben egy eladdig példátlan klerikalizálódást látott; 2. Az egyház „demokratizálódását”, amely a nagykorú közösség „kreativitásának” szelleméből fakadó liturgiarombolástól sem riadt vissza.

„Ha körülnézünk, igazolva látjuk Joseph Ratzingert”, folytatja Deckers. „Időközben már katolikusok két generációja énekel sokszorosított papírokról új énekeket, melyek nyelvi banalitása és zenei ízléstelensége a népszerű slágerek színvonalára süllyedt.” Az úgynevezett családi miséket az jellemzi, hogy a bibliai olvasmányt ír mesék helyettesítik. Azt, aki elutasítja e trendet, reakciósnak és zsinatelőttinek bélyegzik: „Még akkor is, ha csak azt szeretné, hogy a liturgia ne legyen klerikusok ‘csináld magad’ próbálkozásainak tárgya, az oltártér pedig ne legyen színpad, amelyen elbizonytalanodott papok, önkifejezésüket hajhászó laikusok és egyenjogúságokat követelő nők teszik közszemlére szerepkonfliktusaikat.”

Deckers felteszi magának a kérdést, hogy az új liturgia alapproblémája csupán abból áll-e, hogy rosszul mutatják be, amit olyan bőbeszédű szövegekkel, mint az elmúlt tavaszon kiadott, az Eucharisztiáról szóló dokumentummal orvosolni lehetne.

Deckers Alfred Lorenzer frankfurti szociológusra utal, aki már több mint 25 évvel ezelőtt leírta, hogyan fejlődött ki a régi liturgia a latin kultusznyelv ikonosztáza mögött egy rituális önállóságban és ugyanakkor idegenségben, mely a laikusoknak lehetőséget biztosított az önmagukkal való foglalkozásra, fantáziájuknak pedig teret kínált a szent esemény személyes-, csoport- és kultúrspecifikus értelmezéséig.

„Ezzel szemben a zsinat azt tekintette feladatának, hogy megszüntesse a mítosz és rituálé egységét, a régi kultusz érzékelhető-jelenvalóvá tévő jellegét lecserélje a szó intellektualitására, a formák és gesztusok szent játékát pedig hitoktató-pedagogizáló sulykolással profanizálja.” Lorenzer szerint ennek a liturgikus képrombolásnak a szimbóluma az a pap, aki a nép felé fordulva az oltárnál úgy produkálja magát, mint egy tévészakács, és aki az érzékelhetően-közvetlenül ható vallásos szimbólumrendszert a modern hedonista fogyasztói társadalom kénye-kedvére bízta.

Deckers kijelenti, hogy Lorenzer marxista és pszichoanalitikus ihletettségű kritikája sokhelyütt túllő a célon: „Mindazonáltal nem tudunk róla, hogy az ilyen jellegű felvetések, amelyekhez hozzászámíthatjuk Martin Mosebach ‘a formátlanság eretnekségéről’ szóló panaszát is, ahhoz vezettek volna, hogy a püspökök és a klérus ismét, elmélyülten elkezd töprengeni arról, hogyan bánt a katolikus Egyház a keresztény Nyugat rítusainak és szimbólumainak reábízott kincsével.”

Ehhez előbb arra volt szükség, hogy Joseph Ratzinger XVI. Benedek pápa legyen.