„Nem halt meg a leányzó, hanem aluszik” (Mt 9,24)

Kit nem rabolt már meg a kegyetlen halál egy szeretett lénytől? kinek kebeléről nem tépett le egy kedves teremtést? kinek nincs hallottja, kinek nincs fájdalmas birtoka a temetőben? Mi talán mindnyájan tudjuk, mily keserűk a cseppek, melyeket a halál keze facsar poharunkba, mert valószínűleg, mindnyájan ittuk már azokat. Egyik a kedves, fáradhatatlan apát, másik szerető anyját, ez drága testvérét, az szeretett nejét, férjét, vagy jegyesét veszté el a halál által. Alig van valaki, kinek szívébe bele ne törött volna már a halál. Ah, mily keserűk voltak szívünk érzelmei, midőn ott álltunk mint villámsújtott fa a gyászos ravatal lábánál, midőn a vigasztalhatatlanság könnyei permeteztek szemeinkből!
     Szerencsés apa! boldog apa te! kiről az evangélium emlékezik, ily nagy kegyelem részese lettél. Leányod meghalt; magára maradt a test, élettelenül. Már a ravatal fekete oltárán feküdt kiterítve. Ajaka felkötve, keze mellén keresztbe téve. Mint egy megdicsőült látomány, mint egy alvó szent, olyan a halott. De az apa fájdalma határtalan, a veszteség nagyon szívén találta. Keservében orvos után orvost hivat, kér, rimánkodik, ígér – de mit használ mindez? Ki tud egy meghaltba életet lehelni? ki tudja a kihűlt testet felmelegíteni? a megakadt szívet elindítani? A tudomány életet őrizhet, védhet, de ha elveszett, vissza nem szerezhet. Ember nem segíthet itt. Oh, annyit szenvedett a szegény atya! Nagy keserűségében egy gondolata támad. Sokat hallott Jézus természetfeletti erejéről, csodáiról, gyógyításairól; hallotta hogy hallottakat adott már vissza az életnek. Elmegy, felkeresi őt és kéri, hogy támassza fel leányát, gondolá. S úgy tett, miként elgondolta. Feltalálta Máté nevű vámosnak házában Térdre esett előtte és úgy könyörgött, hogy támassza fel leányát. Jézus szíve megindult az apa fájdalmán és azonnal követte őt, s miután kiutasította a házból az összegyülekezett síposokat és tolongó sereget, megfogá a leány kezét és fölkele a leányzó.

Oh, ha a mi kedves hallottainkat életre tudná hozni egy bölcs, egy szent! Hogy örvendenénk, hogy magasztalnók azt, miként jutalmaznók jótéteményét! Mily szeretettel, vennők körül. Oh halál, halál, te kegyetlen zsarnok, ki könyörület nélkül döntöd meg az erős tölgyet és taposod el a gyenge virágot, egy sírba lököd az aggastyánt és egy napos csecsemőt. Mi is szembe fogunk veled egykor nézni. Féljünk e pillanattól, nem azért, mintha e világhoz hozzá nőttünk volna, mert hisz mi kötne a földhöz, melyből egy porszem nem a mienk. De féljünk a rettenetes jövendőtől, mely elé állítani fog a halál. Szeretteim! nem tréfa dolog ez. A szentek is remegtek a haláltól, noha egész életen át készültek fogadására, hogy ne remegnénk tehát mi, kik éppen nem vagyunk, de még egy kicsikét se szentek? Vagy talán azt mondja valaki, hogy ő nem fél a haláltól? Jaj, ez iszonyú baj, szörnyű veszedelem e bátorság vagy esztelenség!

A haláltól nem félni, annyi, mint közönyösnek lenni a jövő élet iránt, E közönyösség pedig már maga halál, egy második halál, a lélek halála. Ne értsetek félre. Nem akarlak én titeket kétségbe ejteni, hanem igenis arra bírni, hogy a halál fogadására készüljetek el és készen legyetek midőn jő. Mert „az ember nem tudja végét, hanem mint a halak horoggal fogatnak, és mint a madarak tőrbe ejtetnek. Úgy fogatnak meg az emberek a gonosz időben, midőn az hirtelen rájok jő”. (Préd 9,12) Azért „emlékezzél meg, hogy a halál nem késik, és hogy a sírbaszállás végzése tudtul adatott neked; mert e világ végzete –halállal meghalni”. (Sir 14,12) Légy készen mindenkor a halál fogadására, hogy tolvaj gyanánt meg ne lephessen téged. De hogyan készüljünk el e rettenetes pillanatra?

„Melyik ember az, ki él és halált nem látand?” (Zsolt 88,49) – kérdem a királyi prófétával. „Minden egy helyre megy – mondja a Prédikátorok könyve – földből lesz, vissza is tér a földbe.” (Préd 3,20) Azért kiáltott fel a szenvedő pátriárka Jób: „Tudom hogy a halálnak adsz engem, hol hajlék van készítve minden élőnek.” (Jób 30,23) Egyszerre elfogy minden test, és az ember ismét hamuvá lesz.” (Jób 32,22)
     Ez a vége mindennek, ami él – a lélek kivételével. A lelket nem éri halál, de más egyéb minden uralma alá van dobva. Mi a halál? Megsemmisülés. Az elfonnyadt virág, a kidőlt fa, mind a megsemmisülés, mind a halál néma szónoka. Minden személy, tárgy, dolog élettörténetében a végpontot a halál teszi fel. Ez elől senki meg nem szökhetik, ezt senki el nem kerülheti, mert keze túl ér a tengerek beláthatatlan vizein, benyúlik a rengetegek mélyére, a sivatagok közepébe, és mindenütt leteríthet a porba! Ez még nem volna nagy baj, sőt így a halál igazán a nyugalom angyala volna, ámde rettenetesé teszi az, ami a halál után következik. A szentek se azért remegtek, mert meg kellett halniok, hanem mivel a halállal nem lett mindennek vége. Nekünk is éppen e miatt rettenetes a halál. Kétségbe kellene esnünk, ha nem volna mód a halál fogadására elkészülhetni.

1) Ha nem akarjuk, hogy a halál kétségbe ejtsen, kerüljük a bűnt, mert a bűn a halál fullánkja (1 Kor 15,56), mondja az apostol. Mit jelent ez? Azt, hogy a vétek miatt félünk a haláltól, a vétek az, mely lelkünket gyötri, midőn a kórágyat nyomjuk. A bűn a halál fullánkja, azaz: a halálban a bűn gyötör bennünket, a bűn teszi azt rettenetessé, s ha különös gyötrelmek kínozzák a haldoklót, e gyötrelmek fészkét a bűntudat képezi. Ha bűn nem volna, el volna véve a halál fullánkja, s így nem kínoztatnánk a halálos ágyon. Tehát el kell hagyni a bűnt, ki kell tisztulni a vétkekből, s azonnal bátrabban tekintünk a halál elé. Nem fog akkor gyötörni a halál gondolata, mert vétek hiányában fullánkját veszti a halál, mivel gyötörhetne tehát?
     Tagadhatatlan, hogy az ember az ártatlan gyermek halálát nem siratja annyira, nem érez oly mély részvétet sorsa iránt, mint egy felnőtté iránt. Miért? Oka igen egyszerű. A fájdalom, a részvét, mint minden nemes érzelem székhelye a lélek. A lélek tudja, hogy a bűnös életű embert, szigorú ítélő bíró elé állítja a halál, míg a kisded számadása nem leend nehéz, s azért ez utóbbi iránt nem is érez oly mély részvétet, míg amazzal együtt remeg.
     Világos tehát, hogy a bűn miatt rettenetes nekünk a halál; félünk tőle, mert a halál után bűneinkért lakolni fogunk. Ha nem volna bűn, a haláltól ki sem remegne.
     Tehát ne legyen bűn! Vessük le a sötétség cselekedeteit, tisztuljunk ki a vétkekből, s nem félünk a halál gondolatára. S ne feledjétek el, jól jegyezzétek meg ez az első feltétel: a vétek nélküli élet a halál fogadására!

2) A második feltétel pedig: mennyei kincsek gyűjtése jó cselekedetek által. Nem elég csak kerülni a bűnt, de szükség hogy jót is tegyünk. Aki csak a bűnt kerüli, de elmulasztja a jó tetteket, az csak félig teszi meg a mennyország útját. Ha volna példának okáért egy szolgád, ki nem lop, nem részegeskedik, nem hazudik, nem szennyezi rossz hírrel házadat, de nem is dolgozik semmit, kerüli a kasza-kapanyelet, s ha szerét teheti horkol míg csak föl nem rázod, te talán valami sokra becsülnéd őt? Nem gondolnám. Hát a jó Isten talán valami sokra becsüli azt, ki nem tesz ugyan semmi különös rosszat, ámde a jóban való igyekezet se nagyon ropogtatja meg derekát? Ki nem káromkodik ugyan, de nem is imádkozik ám; nem lop ugyan, de nem is adakozik ám; nem szentségteleníti ugyan az ünnepet munkával, de a templomot meg elhanyagolja; nem házsártos ugyan, de nem is elég szigorú alattvalóival szemben; nem szegi ugyan meg a böjtöt, de csak azért, mert a böjti ételt jobban kedveli. Ez kevés az üdvösségre. Nem elég a bűn nélküli élet, kell hogy erényesen éljünk. Héli zsidó főpap nem bántotta bűnnel Istent, ámde hanyag volt, nem teljesíté kötelmét gyermekeivel szemben, elnézte hogy azok az oltárról az áldozati húst ellopják, nem tartotta fenyíték alatt őket, s azért Isten megbüntette, mert mind a két fia harcmezőn lelte halálát s ő maga is midőn meghallotta ezt, székében hátra esék, nyakát szegte. (1 Kir 4,18)
     Íme, így büntette Isten a hanyagságot, a túlzott gyengeséget! Tehát nem csak bűntelen életet kíván tőlünk, hanem a bűn kerülése mellett elvárja még a kötelmek pontos teljesítését is. Tégy jót, mondja Jézus, Sirák fia. (Sir 12,2) Tehát nemcsak a bűn kerülése, de a jó tett is kötelességünkké van téve. Nehezen tudják ezt a mai kor fiai megérteni. Aki nem rabol, nem paráználkodik, nem rágalmaz, nem káromkodik, már azt hiszi, hogy Gábor főangyal is meghátrál előtte a mennyországban. Hát a jótettek, az erény nem kötelezők? Ki a bűnt kerüli, eljut az ég ajtajáig, de még nincs kezében az aranykulcs, mellyel ez ajtót felnyithatná. Csak az erény által kapja ezt meg, mert az erény képezi azt!
     A rómaiak templomot építettek a dicsőségnek és erénynek, és pedig úgy, hogy a dicsőség templomába csak az erény szentélyén át lehetett jutni, jelezni akarván, hogy csak az erény juttat igazi dicsőséghez. Minekünk is szól ez; ha az örök dicsőség után vágyakozunk legyünk erényesek, mert enélkül amazt megnyerni lehetetlen.

De ezzel meg fogjuk nyerni. Ha pedig ebbeli reményünk háza a bizonyosság sziklájára van építve, vajon rettenetes lesz-e a halál? fogunk-e félni tőle? Oh nem! sőt nehezen várjuk így, s ha jön, mint kedves angyalt fogjuk üdvözölni.
     Íme, e kettő szükséges, hogy a haláltól való félelmünknek nyaka szegessék: a) bűn nélküli; b) jó tettekben gazdag élet.
     Ily élet estvéjén, az örök boldogság rózsafényét látjuk a távolból felénk ragyogni, s habár előérzetünk, testünk nyavalyája, a megfogyott erő, a nehezedő mell, a kifáradt szív, a homályosodó szemek, mind-mind a végső perc elérkeztét jelzik is, nem lesz lelkünk nyugalma feldúlva, nem fog lelkünk reszketni, mert a halál készen talál.
     Éljetek tehát bűn nélküli és jótettekben gazdag életet, ha boldog halált óhajtotok. Csak e kettő szerezheti meg ezt!

A te kegyelmed nélkül azonban édes Jézus! képtelenek vagyunk a jóra. Tehát segélyedért esedezünk. Add malasztodat, hogy életünk tiszta legyen, ment a bűn minden szennyétől. Segíts, hogy az erény, a jótettek virágaival díszíthessük magunkat, mert így, ha jön az igazságos uralkodó, ki válogatás nélkül mindenkinek egyenlő mértékkel mér: a koporsó mértékével, félelem nélkül, sőt örvendezve kiálthassuk, miként hajdan az ősz Simeon: Most bocsásd el, Uram békességben a te szolgádat. Amen.