Első levél 2007. október 28-ról
Mindenkit kérek, hogy imádkozzon azért, hogy Gergely fiamat tridenti rítusban lehessen megkeresztelni Hosszúpályiban! Holnap beszélek a pappal, nagyon-nagyon nehéz eset, egyszer már leordított...

Második levél 2007. október 30-ról
Elöljáróban: a történet azért tanulságos, mert a Debrecen-nyíregyházi egyházmegyében történt, ahol mi már beadtuk a kérelmünket a rendszeres tridenti szentmisére, természetesen ebben az ügyben nem történt semmi, a püspök átpasszolta a mi térfelünkre a labdát, azzal, hogy a papok vizsgázzanak le. Úgy emlékszem, akkor még arról volt szó, hogy Gergely fiamat bármelyik pap megkeresztelheti, misék kapcsán pedig marad a magánmise, amit szabadon végezhetnek. Ez még a püspöki konferencia ülése előtt történt, mikor még – gondolom – nem volt meg a főpapság egységes álláspontja a rendkívüli formát igénylő hívekkel kapcsolatban. (szerk. megj.: A hírek szerint, azóta megvolt mégpedig azzal a döntéssel, hogy Magyarországon nem legyen sehol nyilvános tridenti szentmise.)

Történetem a következő: Hosszúpályiban lakom, két gyermekem van, Luca és Gergely. Luca a novus ordo szerint lett megkeresztelve, Gergelyt viszont a „rendkívüli forma” szerint szeretném. A Svetitsben tanítok történelmet és filozófiát, itt tudják rólam, hogy a katolikus tradíció irányában elkötelezett vagyok, eddig azt tapasztaltam, hogy ezt mind a vezetés, mind a kollégáim tolerálják, sőt úgy érzem, a tradíció iránt többen érdeklődnek, és mindnyájan tisztelik.
      Hosszúpályiban tagja voltam a képviselőtestületnek, egy gyűlés alkalmával elméleti vitába bocsátkoztam a plébánossal a motu proprióval kapcsolatban. Azt vettem észre, hogy nem tudja, miről is szól a dokumentum. Ő azt hitte, hogy a latin nyelvről van csupán szó, és hiába próbáltam érvelni, ingerülten utasította el a párbeszédet.

Tegnapelőtt mise után beszéltem a plébánossal, azt kértem, hogy a gyermekemet egy vendég atya keresztelhesse a rendkívüli forma szerint, előtte pedig magánmisét mutathasson be szintén a rendkívüli forma szerint. A plébános erre elkezdett kiabálni, fel-alá rohangált a sekrestyében és a szentélyben, hogy „a nyavalyába”, meg hogy (ez már csak tartalmi idézet) mit akarnak ezek ezzel a '62-es misszáléval, mikor már volt egy zsinat. Próbáltam érvelni, hogy a pápa…, de ő közölte, hogy őt nem érdekli a pápa, biztos rákényszerítették a motu proprio kiadására, meg akkor minek volt a zsinat, meg 150 (később 1500) bíboros munkája, stb. Nem lehetett vele beszélni. Csak annyit mondott (szintén kiabálva), hogy jöjjön el az a pap, és mondjon latin novus ordo misét. Erre közöltem, hogy ez így nem megy, és inkább átmegyek a görögökhöz, azok majd megengedik. Végül azt mondta, hogy ha a püspöktől hozok engedélyt, akkor mehet. (Mindezt emelt hangon.) A helyzet megalázó volt számomra, mert a sekrestyében többen is voltak, valamint a templomban is, kb. 7-8 ember összesen. Rendkívül dühösen távoztam.
      Másnap lehiggadva, több emberrel egyeztetve, újra elmentem a paphoz. Most már normális hangnemben, de ugyanúgy az érdemi párbeszédet mellőzve utasított el, azzal, hogy a püspöktől kérjek engedélyt. Aztán közöltem vele, hogy ehhez nekem jogom van a motu proprio szerint, amit ő köteles számomra biztosítani. Ezt eleresztette a füle mellett. Végül felhoztam, hogy a múltnapi beszélgetésünk számomra megalázó volt, mire ő közölte, hogy „nincs itt semmi baj”. Erre én lemondtam a képviselőtestületi tagságomról és mindarról a (egyébként nevetségesen jelentéktelen) segítségről, amit a miséken végeztem.
      És gondoltam naivan, majd a püspök, elvégre ő ismeri a motu propriót, a kánonjogot, stb. Ha nem is fog tapsolni a dolognak, de kénytelen lesz jogkövető módon intézkedni. Telefonon beszéltünk, a személyes találkozásig nem jutottunk el. Ő azt mondta, hogy persze ad írásbeli engedélyt, de: a papok nem vizsgáztak még nála. Erre közöltem, hogy magánmise lesz. Azt válaszolta, hogy ahhoz is kell a vizsga, hiszen a szentelés előtt is kell vizsgáznia a szentelendőnek, ebben az esetben sincs másképp. És az különben sem magánmise, mert a magánmise az, amit a pap egyedül vagy ministránssal mutat be a nép részvétele nélkül. Mondtam, hogy tudtommal a magánmise fogalma kicsit más, és a motu proprio engedélyezi a magánmisén való részvételt a híveknek is. Erre úgy reagált, hogy magánmisét a pap csak a saját plébániáján mutathat be. És különben is, itt Hosszúpályiban meg kell vizsgálni a feltételeket is, hogy egyáltalán be lehet-e mutatni misét a rendkívüli forma szerint. Elmondtam, hogy van főoltár, meg szembemiséző oltár, stb. Kijavított, hogy a szembemiséző oltár a főoltár, mert azon mutatják be a misét. Most erre mit mondjak?

És itt következik a hajmeresztően szürreális, a diktatúrák ideológiáját idéző érvelés, ami megmutatta számomra, hogy Magyarországon miért olyan a tradíció ügyének állása és tálalása, amilyen. Elmondtam a püspöknek, hogy az oltárt el szokták tenni pásztorjáték vagy koncert alkalmával, így történne ez a rendkívüli formában bemutatott szentmise alatt is. Azt válaszolta, hogy azt nem lehet, mert a koncert és a pásztorjáték nem liturgikus cselekmények, amikor a liturgikus teret átalakítjuk nem liturgikus térré. De a szentmise miatt nem lehet eltenni az oltárt, hiszen akkor megbontjuk a liturgikus teret, amit a liturgia miatt nem szabad megbontani.
      Józan paraszti ésszel keresve a választ, ezt én úgy értelmeztem, hogy egy kevésbé értékes cselekedet miatt el lehet tenni a misére szolgáló oltárt, de egy ugyanolyan értékű cselekedet miatt nem. De ez így nem logikus. A válasz kb. ugyanaz volt, mint amit már leírtam. A püspök atya azt mondta, olyan templomot kell keresni, ahol nincs szembemiséző oltár. például a Szent Anna templom egyik mellékoltára. Ezek után megköszöntem a beszélgetést, és letettem a kagylót.

Két nap alatt megaláztak és hülyének néztek, és bezártak minden kaput előttem. (Illetve majdnem mindet.) Mi maradt?
      1. Az Ecclesia Dei-hez fordulni. Mint egyházi iskolában tanító, féltem az állásomat. Nem a kollégák vagy a vezetők miatt, hanem amiatt, hogy könnyen rám süthetik, hogy engedetlen vagyok. Ráadásul gyermekem – ismerve a szentszéki hivatalok munkatempóját – betölti a 18-at, mire kiderül, hogy nekem van igazam.
      2. Keresek egy olyan papot, akinek nem kell engedély. Ez járható út. (Ehhez viszont a türelmes fórumozók segítségét kérem, akik eljutottak idáig az olvasásban.)
      3. Hagyom az egészet, és megkereszteltetem a rendes forma szerint.

Számomra ez nagy csalódás volt, mely megmutatta, hogy egy egyszerű hívő számára a motu proprio érvényesítése törvényes úton lehetetlen. Lehet, hogy nagyobb papi közösségek, lovagrendek, stb. ki tudják harcolni, nekem nem ment. Sumákolni direkt nem akartam.

Már csak egyetlen kérdésem maradt a vezérek felé: miért olyan veszélyes az, ha egy csóró vidéki tanár a tridenti rítusban akarja megkereszteltetni a gyermekét, és ilyen rítusban akarja ünnepelni a legszentebb áldozatot, melyet a pap az ő szándékára, a családjáért ajánl fel.