Az elmúlt hetekben a különböző katolikus fórumokon rendre jelentek meg a fenti kérdést tárgyaló hozzászólások. Ezek azon hírekre, illetve püspöki körlevelekre reagáltak, melyek a „tridenti rítusú” mise celebrálását – a pápai motu proprio-ban se nem említett, se nem megkövetelt – vizsgához akarják kötni.
     Minden hozzászóló, és minden józanul gondolkodó, a katolikus Egyház liturgiáját féltő hívő egyetért abban, hogy tridenti rítusban csak az a pap mutasson, illetve mutathasson be szentmisét, aki erre alkalmas, vagyis, aki ismeri, érti és tudja e rítust celebrálni. E célra az érintett papoknak különböző lehetőségek állnak rendelkezésre: mise-oktató dvd (amely e honlapon is megrendelhető), mise-oktató kurzus (nemrég zajlott le egy Esztergomban) vagy más megoldások (például egyéni tanulás arra alkalmas személyektől, olyanoktól, akik rendszeresen e rítusban celebrálnak).

A kérdés tehát egyedül az, hogy a tridenti rítusban celebrálni akaró papoknak e különböző módokon megszerzett tudásukat vizsgával is kell-e bizonyítaniuk vagy sem. A pápa nyilván ismerte ezt a problémát, mégse beszélt semmilyen vizsgáról. Valószínűleg azért, mert maga is tudta, hogy ezzel megint csak azt éri el, amit motu propriojával éppen elkerülni akart: vagyis, hogy az engedélyezés, csakúgy, mint az 1984-es és 1988-as pápai utasítás után, a püspökök kezében marad.

Mi az oka tehát, hogy a papok idegenkednek a vizsgától:
     Nem világos, milyen vizsgáról van szó:
         a) csak a mise latin szövegeinek ismeretéről kell bizonyságot tenniük,
         b) vagy általános latin nyelvvizsgát követelnek tőlük?

a) Mivel vizsgát eddig azok a püspökök követeltek, akikről köztudomású (erről vall a mostani körlevelük és egész eddigi hozzáállásuk az Egyház tradíciójához), jogos a feltételezés, hogy akármilyen jól ismeri valaki a tridenti rítusú szentmisét, a püspöki vizsgáztató talál valami kivetni valót, és akkor egy „elbuktatás” esetén már hivatalosan is eltilthatják a misétől. Aki vizsgázott valaha életében, az tudja, hogy nincs olyan jól felkészült vizsgázó, akit ne lehessen elbuktatni, ha a vizsgázónak ez a szándéka.

b) Egy szakma nyelvének ismerete nem egyenlő az illető nyelven való „nyelvvizsgai” tudással. Hogy a fiatal papok nem beszélnek latinul, és ezért nem tudnak latin nyelvvizsgát letenni, nem az ő, hanem a modern papnevelés hibája. Egyébként ez a „papok latinul nem tanítása” körülbelül annyit tesz, mintha a mai gyerekeket nem tanítanák meg magyarra, csak angolra. Hiszen azzal is elboldogulnának az életben. Csak éppen a magyar irodalmat, a magyar kultúrát, azaz saját identitásukat nem ismernék, ahogy a mai papok nem képesek az egyházatyákat és a legjelentősebb egyházi tanítókat eredetiben olvasni és tanulni. Csak példának okáért szeretnék emlékeztetni az arsi szent plébánosra, aki nem tudta letenni a latin nyelvvizsgát, mégis példamutató, szent áhítattal mutatta be szentmiséit.

Tehát összefoglalva: a tridenti rítust bemutatni vágyó fiatal papok azért nem vállalják szívesen a vizsgát, mert ismerve a magyar püspökök nem titkolt, széltében-hosszában kiszivárogtatott hozzáállását a pápa motu propriojához – joggal – tartanak ott olyan „csapdától”, amit nem tudnak „átugrani”. Vagyis a mise szövegeinek megértése és tudása helyett a latin nyelvben való magasabb jártasság megkövetelésétől, stb.

Befejezésül még néhány megjegyzés:
     1. Valóban nagyon fontos, hogy a pap, aki a tridenti rítusú szentmisét celebrálja, tudja mit miért csinál, és értse, amit csinál. Nos, azok a többnyire fiatal magyar papok, akik szeretnék a tridenti rítust bemutatni, GARANTÁLTAN jobban tudják, mit miért tesznek az oltárnál, mint más beállítottságú társaik. Hiszen ÉPPEN EZ AZ OKA annak, amiért a tridenti rítusban szeretnék a legszentebb szentmiseáldozatot bemutatni. És a latin szöveget is pontosan értik, még akkor is, ha egyébként nem beszélnek folyékonyan latinul.
     2. Ha a továbbra is csak novus ordot végző papok fele annyira jól ismernék a szentmise lényegét, mint ezek a tridenti rítusban celebrálni akaró papok, akkor például biztosan nem áldoztatnának kézbe, még erőszakkal sem lehetne őket rávenni erre. És az Oltáriszentségben valóságosan jelenlevő Isten iránt is biztosan nagyobb tiszteletet tanúsítanának. Vagyis a gyakorlatból úgy tűnik, a tridenti rítust végezni akaró papok LÉNYEGESEN JOBBAN tudják, mit csinálnak, mi a szentmiseáldozat lényege, mint mások.
     3. A Szentatya kísérő levelében ezt írta: „A régi misekönyv használatának föltétele bizonyos liturgikus műveltség és a latin nyelv ismerete; akár egyik, akár másik nem nagyon gyakori.” Ez a megállapítás azt mutatja, hogy a pápának – is – az a tapasztalata, hogy a liturgikus műveltség ma már – enyhén szólva – nem gyakori. Köztudott, hogy a Szentatya által említett „liturgikus műveltség” a tridenti rítust pártolók között összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon áll, mint a novus ordo hívei között. Aki ezt a tényt nem ismeri, annak csak ajánlani lehet, hogy látogasson el egy tridenti misére, és nézze meg az azon jelenlevőket, vagy nézzen végig egy hagyományos zarándoklatot, vagy rendelje meg az egyik tridenti rítusú szentmiséről készült dvd-t. És utána az e helyen látottakat hasonlítsa össze egy novu ordo mise körülményeivel.
     4. Végezetül egy utolsó megjegyzés. Nem találják a vizsgát követelő, illetve a tridenti rítust elvetők, praktikusabbnak, egyszerűbbnek – netán KATOLIKUSABBNAK, azaz egyetemesebbnek, ha az Egyház ebben a mai, uniformizált világunkban visszatérne az egynyelvűséghez, ahogy például az internet? Érdekes, az internetes reklámozók, az abból élők, nem fordítgatnak nemzeti nyelvekre – tudják, hogy akkor is elérik céljaikat, ha egységes, vagyis egyetlen nyelvet használnak és használtatnak. Csak az Egyház nem jött még rá, mennyire ellentmond saját egyetemességének, ha éppen a turizmus, a népkeveredés mai, soha nem tapasztalt magas fokában felszabdalja önmagát, legfontosabb aktusát, a szentmiseáldozat ünneplését, a liturgiáját?