„Mindenütt ott van, mindenütt megtalálható. Érti a módját, hogy erőszakosan, és körmönfontan járjon el. Az utóbbi évszázadokban megpróbálta Krisztus titokzatos szervezetében a szellemi, erkölcsi és szociális egységet lerombolni. Természetet akart kegyelem nélkül, értelmet hit nélkül, szabadságot tekintély nélkül – néha tekintélyt szabadság nélkül. Ez egy olyan ellenség, amely egyre kézzelfoghatóbb lett, és olyan gátlástalanságot tanúsított, amely még mai is meglepő: Krisztus igen, de egyház nem! Később: Isten igen, de Krisztus nem! És végül az elvetemült kiáltás: Isten halott, sőt, Isten sohasem létezett. És most már azzal a kísérlettel kell szembe néznünk, mely a világot olyan alapokra helyezi, amelyekről habozás nélkül megállapíthatjuk, hogy az emberiségre nehezedő fenyegetésekért a leginkább felelősek: Isten nélküli gazdaság, Isten nélküli jog, Isten nélküli politika.”
     Ezt XII. Pius pápa mondta 1952 októberében „Nel Contemplare” kezdetű beszédében az egyház ellenségéről.

A teremtés-hit elitélésével és az „Államról, vallásról, szekularitásról és emberi jogokról” ez év június 29-én hozott határozatával az Európa Tanács egyre inkább Nagy-Európa egyedül érvényes erkölcsi tekintélyének képében tetszeleg.

Az új dogmát „emberi jogoknak” hívják; ez lett most minden dolog legfőbb mércéje. Mindenkinek ehhez kell igazodnia. Az államoknak minden eszközzel biztosítaniuk kell, hogy a közvélemény formálásában résztvevő minden csoport az emberi jogokhoz igazodjon. Ha valaki ezt nem teszi, azt felelősségre kell vonni.

Különösen a 2007. június 29-i dokumentum jelent hadüzenetet a katolikus Egyháznak. A dokumentumban megállapítást nyer, hogy az „egyén vallása, vagy annak választása, hogy egyáltalán ne legyen vallása, abszolút magánügy”. Úgy tesznek tehát, mintha az ember skizofrén lenne, aki képes a magánembert és a politikailag aktív embert saját magában különválasztani.

„Az Emberi Jogok európai konvenciója védi a vallásszabadságot.” De ez a vallásszabadság nem korlátlan: „mert azok a vallási alaptételek, amelyek a gyakorlatban magukba foglalják az emberi jogok megsértését, elfogadhatatlanok.”
     Tehát, a mi annyira toleráns és liberális társadalmunk számára igenis léteznek olyan vallási alaptételek, melyek elfogadhatatlanok.

Emberi jogok – ez ma a legfontosabb dogma. Ez a dogma nem tűri a megkérdőjelezést, a tiltakozást. Azt a helyet, amelyet a középkor katolikus társadalmában Isten töltött be – amikor elfogadhatatlan volt Isten jogainak mindennemű csorbítása – most az emberi jogok foglalják el.
     Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a társadalom sohasem maradhat vallásilag semleges – vagy respektálja Istent, vagy valaki mást állít helyére – ebben az esetben az embert. De mit jelentenek konkrétan ezek az emberi jogok? Az európai országok nagy része hamarosan fölveszi az EU alapjogainak kartájába az emberi jogokat, amely alkotmány még inkább keresztényellenes, mint az előző, és amely minden olyan országra nézve kötelező lesz, amely ratifikálja a legutóbbi brüsszeli csúcsértekezlet alkalmával megfogalmazott „egyszerűsített szerződést”.

Ebben az alkotmányban például diszkriminálják az élethez való jogot, mert nem veszik figyelembe a meg nem született gyermekeket, akik abortusz áldozataivá válhatnak, és az öregeket sem, mert az előző konvenció idevonatkozó záradékát, mely szerint „senkit sem szabad szándékosan megölni”, törölték, és ez utat nyit az eutanáziának és az orvosi felügyelet mellett végrehajtott öngyilkosságnak.
     Az új alkotmányban szerepel a házasodás és családalapítás joga, anélkül, hogy rögzítené, hogy ez a jog egy férfit és nőt együtt illet csak meg, ami oda vezet, hogy a homoszexuálisoknak joguk lesz házasodni és gyerekeket örökbe fogadni, annál is inkább, mert számíthatnak rá, hogy nem szenvednek hátrányosan megkülönböztetést, hiszen az alkotmány a szabad szexuális orientáltságra való jogot is előírja.
     Továbbá joguk van a szülőknek gyermekeiket nevelni – feltéve, hogy respektálják a „demokratikus értékeket”. És ott van még a férfiak és nők egyenjogúsága „minden területen”, a vallást is beleértve, amit a katolikus egyház a feministáknak köszönhet, akik így büntetőeljárást indíthatnak a Vatikánnal szemben jogellenes diszkrimináció miatt, mert az Egyház kizárja a nőket a papszentelésből és a legmagasabb egyházi hivatalokból.
     Szerepel még az istenkáromlás joga is az alkotmányban, mert Puig úr beszámolója világosan kifejezi, hogy a véleménynyilvánítás joga nem korlátozható, még az egyik vagy másik vallási közösség bizonyos dogmáira vagy meggyőződéseire való tekintettel sem.

Ezek tehát ennek az emberi jogok új vallásának néhány érinthetetlen dogmái, melyek nem tűrik a megkérdőjelezést egyik vallás részéről sem. Ezek után nyilván lehetetlen, hogy egy ország „törvényeit részben vagy egészben a katolikus erkölcstan alapján dolgozza ki”. Például, hogy Málta saját maga döntsön a válások ügyében, vagy Írország elismerje a magzatnak élethez való jogát – mostantól kezdve mindez egyenlő a lehetetlenséggel.
     A Tanács szerint az államoknak azonnal reagálniuk kell: „ahol úgy tűnik, hogy a vallás gyakorlása az emberi jogokkal vagy a közérdekkel konfliktusba kerül; a kormányok elsőszámú kötelessége, hogy tiszteljék a polgárok demokratikus úton kifejezett akaratát” – kivéve, ha éppen a polgárok hagyták jóvá a katolikus törvényeket, mint Máltán és Írországban, mert az ilyen esetekben meg kell róni ezeket az országokat.

A vallási struktúráknak nem lehet és nem szabad befolyásuk legyen, mivel ezek a társadalomban a szabadságot veszélyeztetik. Hogy szembenézzünk ezzel a kockázattal, „megegyezést kell találni, melyek e vallási közösségeknek megtiltja a beleszólást azokba a kérdésekbe, amelyeknek tisztán világiaknak kell maradniuk”.

Tehát már nem „mértéktelen befolyásról” vagy „túlzott befolyásról” van szó, hanem a vallási hierarchiák bármilyen mértékű befolyásáról. A vallási elöljárók azokról a kérdésekről, melyeket a humanista áramlatok jogtalanul tekintenek tisztán világiaknak (mint az abortusz, eutanázia, homoszexuálisok házasodása), mostantól kezdve csak a sekrestye sarkában társaloghatnak maroknyi hívükkel.
     Különben azt kockáztatják, hogy homofóbia miatt az Európai Parlamentnél kezdeményezik elítélésüket, ahogy ez Msgr. Leonard namuri püspökkel, illetve az olasz püspöki konferencia elnökével, Mgr. Bagnasco genovai érsekkel történt (vagy azt, hogy gyilkos fenyegetéseket kapnak, mint ahogy ez az utóbbival történt).
     Azt is kockáztatják, hogy parlamenti vizsgálóbizottság elé rendelik őket, amely vallási közösségek tagjainak a politikai életbe történő beavatkozását vizsgálja, ahogy ez Ausztráliában, Pell bíborossal, Sydney érsekével a kollégájával, Perth érsekével történt találkozásával kapcsolatban megesett.
     És kockáztatják, hogy bíróság elé állítják őket, ahogy ez Norberto Rivera, mexikói bíborossal történt, aki felszólította püspökségének nyilvános kórházakban dolgozó orvosait, hogy cselekedjenek lelkiismeretük szerint, és ne habozzanak megtagadni az abortuszok végzését, amelyeket Mexikóban nemrég törvényileg is engedélyeztek.

Lépésről lépésre terjed a „relativizmus diktatúrája”, melyet Ratzinger bíboros az őt pápává választó konklávé előtt tartott beszédében ítélt el. Egy olyan diktatúra, amely az emberi jogoknak és a demokráciának elsőbbséget biztosít minden vallási elvvel szemben, mégpedig annak a ténynek alapján, hogy a választás nyerteseként a többség nevében a legrosszabb igazságtalanságokat kényszeríthetik rá az egyes országok polgáraira.

Mi marad az egyházaknak, ha nem védhetik meg többé magukat az erkölcstelen, a természettörvényeknek és Isten törvényének ellenmondó törvényhozással szemben? Alkalmazkodni. A Tanács megerősíti: „A vallásoknak a tudományos és szociális változások fényében kell mozogniuk, és a társadalom új törvényeit és értékeit kell figyelembe venniük.”
     Mindezt épp Szent Péter és Pál ünnepén vitatták meg és fogadták el, azon a napon, amelyen a két apostol vérét ontotta Krisztus mellett történő tanúságtételként, amelyen nem voltak hajlandók térdet hajtani egy olyan uralkodó előtt, aki isteninek számított, pont úgy, mint a mai modern állam.

A guillotine már kezd lesújtani. Vagy meghajtjuk fejünket, és tömjénezzük az új „istent” – az emberi jogokat –, és eközben katolikus lelkiismeretünk ellenére cselekszünk. Vagy ellenállást tanúsítunk, a pápa felhívását követve védjük „azokat az értékeket, amelyekhez nem szabad hozzányúlni, amelyekről nem lehet tárgyalni”. Ezek mindenekelőtt az emberi élet tisztelete és védelme a fogantatástól a természetes halálig, és a család, amely a férfi és nő házasodásán nyugszik.