Ma is csak a TCST (természetes családtervezés) megengedett, a reformált katolicizmusban is, csak nem nagyon szeretnek ill. mernek beszélni róla. Ez nem változtatható tanítás. A legnagyobb tekintélyek, szentek és pápák a legelső időktől napjainkig egyhangúan támogatják a tételt. Ezért az Egyház ezt szenthagyomány-jellegűnek tekinti. A tan megreformálhatatlan. De a TCST nem csak naptármódszert jelent. De ne felejtsük el, hogy a TCST is csak bizonyos feltételek mellett megengedett és erkölcsös. Ha pl. valaki, bár megtehetné, hogy 8 gyermeket neveljen fel, csak egyet nemz, és a többit kizárja TCST-vel, biztos, hogy bűnt követ el.

Az Egyház egy tanítása gyakran hívő katolikusoknál is értetlenségbe ütközik. Ez a fogamzásgátló szerek és eszközök tilalma, kivéve a női test ciklikus változásait figyelemmel kísérő időszakos megtartóztatást. Sokan a testiség megvetését látják ebben, pedig erről szó sincs. Háttere ugyanaz, mint a mesterséges megtermékenyítés tilalmának: Az Egyház nem engedi elválasztani a nemi aktust a nemző aktustól, és erkölcstelennek ítél minden olyan eszközt és módszert, melynek célja akár az, hogy testi együttlét nélkül kikényszerítsék, akár az, hogy a testi együttlétből kiiktassák az új életet. Tilalom alatt állnak: fogamzásgátló tabletták, mechanikai eszközök (óvszer, spirál), terméketlenné tétel, megszakított közösülés.
     Az abortuszhoz hasonlóan, a fogamzás megakadályozása sem jellegzetesen modern probléma, bár kétségtelen, hogy a fejlődéssel párosult szabadosság viharos gyorsasággal tette általánossá és nyilvánossá a korábban szégyenkezve és titokban művelt visszaéléseket, olyannyira, hogy a katolikusok egyáltalán nem kis százaléka nem is tudja, hogy tilosban jár, amikor a fentiekkel védekezik Isten áldása ellen. Mások azt hiszik, hogy pusztán egy régi gyakorlat merevedett meg, és csak arról van szó, hogy az Egyház egy olyan kor gyakorlatát szentesítette, melyben még nem tudtak védekezni, vagy nem ismertek bizonyos ok-okozati összefüggéseket. Egyik sem igaz.
     Már az ószövetségi ember is ismert eszközöket, s ezt bizonyítja Onán esete is. Az igaz, hogy régen az asszony értékét gyermekeinek számában mérték, s korántsem öltött olyan méreteket e bűnös szokás, mint napjainkban. A szentatyák erőteljes elutasításából is vissza lehet arra következtetni, hogy a védekezés az első századokban sem volt ismeretlen.

Elég csak Szent Ágostont idézni: „Tiltott módon és erkölcstelenül él feleségével, aki a gyermekfogamzást megakadályozza.” A tan a XX. századra sem változik. XI. Pius pápa így ír: „A házassági jog gyakorlása természeténél fogva a gyermeknemzésre irányul; tehát természet elleni vétek és benső lényegében ocsmány és tisztességtelen dolgot tesznek, akik annak célját és hatását meghiúsítják.” De Mindszenty bíboros sem fukarkodik a kemény kifejezésekkel: „Az egyetlen, ami a parázna kéjelgést a törvényszentesítette érintkezéstől megkülönbözteti, a házassági fajfenntartás. Ha a fajfenntartás célját állandóan, vagy időlegesen kizárják a házasok, a házasélet is közönséges és bűnös életviszony; a családi szentély bűntanya, a házastársak bűntársak. Lázadóként szembehelyezkednek a Teremtő nyilvánvaló akaratával. Ha valaki azon mesterkedik, hogy ne legyen élet abból az érintkezésből, amit az Úr az életre rendelt, vagyis ha az érintkezést közvetlenül az Úr ellen kitűzött cél ellen végzi, és magát a fogamzást meghiúsítja, belekontárkodik a Teremtő tervébe, megzavarja az élet tiszta forrását.”

A régi egyházi törvénykönyv szerint a házasságnak három célja van. Első cél a gyermekek nemzése, második a házastársak kölcsönös szeretete és csak harmadik az ösztönélet levezetése. A II. Vatikáni Zsinat már árnyaltabban fogalmaz ugyan, és a házastársi szeretetet nem rendeli alá annyira az elsődleges célnak, de meghagyja az elsődleges célt. Bizonyíték erre a II. Vatikáni Zsinat egyik epizódja, amikor Suenens bíboros törölni akarta a házasság céljainak rangsorolását. Erre olyan felzúdulás támadt, mint soha előtte. Végül Brown bíboros szakította félbe a zúgolódást: „Óvakodjuk ettől! Így az Egyház legősibb hagyománya ellen cselekednénk!”
     Sokan úgy vélik, hogy az Egyház vezetői, teológusai könnyen beszélnek, hiszen cölibátusban élve ez nem jelent számukra problémát. Ha cinikus akarnék lenni, csak annyit válaszolnék erre, hogy ha olyan könnyű a papi élet, és olyan könnyű a teljes megtartóztatás, akkor tessék csak élni vele, és minden nehézség megoldódik. Ám megértem, hogy valóban vannak olyanok, akik felelősen aligha lennének képesek vállalni egy újabb gyermeket. Azonban mégis fontos, hogy ne az egyháziak kritikájával kezdjük, hanem nézzük meg, hogyan is tehetnének eleget Isten akaratának. Hiszen „Isten nem követel lehetetlent”, tanítja Szent Ágoston. Az Egyház is megengedi, hogy megtervezzük gyermekeink számát, csak az eszközök tekintetében nem ismer alkut. A TCST-vel (természetes családtervezés) is lehet szabályozni a fogantatást, csak több önuralmat, tudást, tapasztalatot és figyelmességet, de mindenek előtt Istenre figyelő, szavát mindennél előbbre tartó engedelmes lelkületet igényel. Jó könyvek vannak e témában (J. & S. Kippley: A természetes családtervezés művészete).
     Természetesen e módszer mellett is lehet teherbe esni (pl. spontán ovuláció esetén), ekkor viszont tudomásul kell venni, hogy az Isten az Isten. Ő abszolút és szuverén Úr, és ha életet ad, azt ajándék gyanánt adja, akkor is, ha mi korlátolt értelmünkkel esetleg nem is akként fogadjuk. A TCST-nek éppen az a lényege, hogy „mozgásteret” enged az isteni akaratnak.

Igen – mondhatják egyesek – de tartsuk szem előtt, hogy a XXI. században élünk, és nemcsak megszülni kell a gyermeket, de fel is kell nevelni. (Érdekes volt ugyanezzel az egzisztenciális kifogással találkozni a nagy jólétben élő német katolikusok körében.) Sokan erényre (felelősségtudatra) magyarázzák azt, ami alig több, mint kicsinyes önzés, félelem a felelősségtől, vagy iszony a TCST többletfegyelmi igényeitől. Hol van itt a Gondviselésben való hit? Aki vállalja ezt a kalandot Istennel, az megtapasztalhatja, hogy mindig jön segítség, ha máskor nem, hát az utolsó pillanatban. Egyébként pedig ne várjuk, hogy az Egyház leáll vitatkozni. Mindenkinek meg kell küzdeni valamivel az Isten iránti szeretetből.

Ha Istennel szembehelyezkedünk, ugyan kire, mire építünk? Hinnünk kell abban, hogy ha törvényei szerint élünk, segítségét is várhatjuk. Használni kell a szentségek természetfölötti erejét, mert ez sok nehézséget megold és kipótolja a mi erőtlenségünket. Szentélyként őrzi meg a családot, nem hagyja kipusztulni a nemzetet, nyugodt lelkiismeretet ad és a Szentlélek örömét.