Kedves Hívek, félek, hogy itt is ugyanaz fog történni, mint az Egyesült Államokban (szerk. megj.: P. Göttler ez év szeptemberéig az USA-ban végezte papi munkáját). De nagyon örülnék, ha nem így lenne, vagy legalábbis nem annyira. Az Egyesült Államokban minden év novemberének végén az üzletekben mindent karácsonyra rendeznek át, mindent karácsonyra díszítenek fel, és a hangszórókból mindenütt karácsonyi énekek szólnak. Sőt, még a családi otthonokban is felállítják a karácsonyfát és a betlehemi jászolt. Persze mindezt „Santa Claus”-szal teszik, akinek se a Kisjézushoz, se Szent Miklóshoz semmi köze nincs. És egy nappal karácsony után mindezt eltávolítják. Mindennek semmi köze Üdvözítőnk születéséhez, ennek egyedül a Mammon kultuszához van köze. Mindez a minél nagyobb forgalomért és keresetért, és azért történik, hogy ki kapja a legnagyobb ajándékot. De ki ünnepli Isten Fiának e világra jövetelét? Karácsony az Ő születésnapja. Neki jár a legértékesebb, a legdrágább ajándék. Akinek a legdrágább ajándékot adom, az az én Istenem. Az Üdvözítő azonban nem materiális ajándékot vár tőlünk, amit üzletben vásorolhatunk meg, hanem Ő azt az áldozatot várja tőlünk, amit az adventi időben számára gyűjtünk. És minél nehezebbre esnek ezek nekünk, annál értékesebbek (drágábbak). Minél kevésbé veszi őket észre környezetünk, annál inkább mentesek minden hátsó szándéktól, vagyis annál inkább hozzuk meg őket pusztán a születésnapi gyermek iránti igaz szeretetből. Az advent a csendes áldozatok meghozatalára szolgál, melyeket Üdvözítőnk születése napján a jászlába teszünk. Csak ily módon leszünk méltók a megtestesülésre és csak ily módon lesz az számunkra gyümölcsöző.      Üdvözítőnk materiális szegénységben jött el, hogy szellemi, lelki kincseket hozzon számunkra. A világ az anyagi iránti függőségében, sőt szenvedélyében csak szellemi, lelki szegénységét nyilvánítja ki. A szokások külsőséges légkörében, melyben lelkileg üresek maradnak, sokan saját maguktól lopják el a szép karácsonyi ünnepet. Advent a világ eme zajából a megváltásba való csendes vágyakozás ideje. Az azokra való gondolás ideje, akik évszázadokon keresztül a megváltásra vártak, azért imádkoztak, azért hoztak áldozatokat. Advent a keresztények számára a csönd, a magábaszállás, a lélek felkészülésének, az Üdvözítő jövetele, vagyis mindaz iránti vágyakozás ideje, ami számunkra a lélek békéjét adhatja úgy, ahogy ez a világ nem képes adni. Hagyják, hogy lelkük megnyugodjon, tisztítsák meg lelküket, hogy Jézus benne szívesen üdvözölve érezhesse magát, nem pedig idegen gondolatoktól háttérbe szorítva. Ha szeretjük Őt, akkor a Vele való csendes párbeszédet és bizalmas együttlétet is szeretni és keresni fogjuk, amikor magányában megvigasztalhatjuk. Boldognak tarthatjuk magunkat, hogy még azok közé számítunk, akik tudnak Urunk valóságos, lényegi és szubsztanciális jelentétéről és Belőle részesülhetnek. Azért olyan szegény a világ, mert nem tud az Ő jelenlétéről, mert nem hisz Benne. Néha az embernek az az érzése, hogy a szentmise után sziréna szólalt meg, olyan gyorsan távoznak a hívek a kápolnából. Holott az áldozás utáni 15 perc a nap legfontosabb része. Vannak, akik boldogok lennének, ha jelen lehetnének, de kötelességük vagy idős koruk, betegségük miatt nem jöhetnek.      Mi, papok is szívesen mondanánk rögtön a mise után hálát, vagyis szükségünk lenne egy kis időre az Úrral, Mesterünkkkel való beszélgetésre. A steyri kápolnánkban megvan az a szép szokás, hogy mindenki legalább öt percnyi csöndet tart a hálaadásra. Komolyan fontolóra vettem, hogy ezt a szokást itt, Salzburgban is bezetem. Pedig még ez is kevés, ha meggondoljuk, hogy a napnak nincs még egy olyan értékes ideje, mint a szentáldozás utáni percek.      Urunk embersége a szentáldozás után legalább 15 percig van szentségileg jelen. Ezért küldött Néri Szent Fülöp két akolitust égő gyertyákkal egy hívő után, aki azonnal a szentáldozás után elhagyta a templomot. Ilyen erős volt Szent Fülöp hite Jézus valóságos jelenlétében. Áldott adventi időt és Urunk és Üdvözítőnk születésének igazán áldott ünnepét kívánom önöknek. Fizesse Ő és Édesanyja vissza önöknek mindazt, amit önök imában és áldozatban, vagy akár anyagi módon priorátusunknak és kápolnánknak nyujtottak. VISSZA