Amikor a II. Vatikáni Zsinat atyái a Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgiáról szóló konstitúciót tárgyalták, felmerült a kérdés, mit akar jelenteni a „szükségtelen ismétlések eltörlése” kifejezés, amelyről a 34. cikkelyben volt szó. „Például a sok keresztvetést” – hangzott a válasz, és a kérdezők, úgy tűnik, megelégedtek ezzel a felelettel.

Mára már tudjuk, hogy később ennél sokkal többet tekintettek fölöslegesnek, és töröltek a misekönyvből. Aquinói Szent Tamásnak azonban ezek a fölöslegesnek ítélt keresztvetések is értékesek és drágák voltak. Hogy miért számítottak ezek a nagy egyháztanító számára a szentmise értékes elemeinek, nos, ezt a kérdést David Berger „Aquinói Szent Tamás és a liturgia” című könyvében részletesen leírta. Az alábbiakban e könyv a megfelelő fejezeteiből közlünk pár részletet.

A Sacrosanctum Concilium kezdetű, liturgiáról szóló konstitúció 34. cikkelye mondja: „A szertartások a nemes egyszerűség ragyogását viseljék magukon, és legyenek rövidek, áttekinthetőek és fölösleges ismétlésektől mentesek.” Amikor a zsinati aulában föltették a jogos kérdést, hogy mi értendő a „fölösleges ismétléseken”, a válasz „néhány keresztvetés” volt. A zsinati atyák szeme előtt eközben nyilvánvalóan az a számos keresztvetés lebegett, melyet a római kánonban a konszekráció előtt és után az ostya és a kehely fölött csináltak. Már III. Ince pápa is megkérdezte, miért szükséges még az áldás jele az áldozati adományok fölött a konszekráció után is.

Érdekes ezzel kapcsolatban, hogy Tamás is foglalkozott a keresztvetés kérdésével. Az oltáriszentség rítusáról szóló vizsgálódásában – a skolasztikus kérdezés struktúrája szerint – magával és az egyház hagyományával szemben Ince pápa véleményét figyelembe véve a következő kifogást hozza fel: „Amit az egyház szentségeivel kapcsolatban teszünk, azt nem szabad megismételni. Szükségtelen tehát, hogy a pap a keresztvetést e szentség felett megismételje.”
     Majd e kifogásra kétféle módon felel:
     Először is a számos keresztvetés illendőségét indokolja meg: ezek mind Krisztus szenvedésének és kereszthalálának megjelenítését fejezik ki és így folyamatosan arra utalnak, ami a szentmise: Krisztus keresztáldozatának szentségi megjelenítése, amellyel (a mise) lényegileg.

A fent megfogalmazott kifogásra adott közvetlen reakciójában Aquinói Szent Tamás úgy válaszol – az allegorikus misemagyarázat hagyományát követve –, hogy megmagyarázza a keresztvetés jelentőségét:
     „A pap a mise ünneplésében azért vet keresztet, hogy kifejezze Krisztus szenvedését, ami a keresztfán fejeződött be. Krisztus szenvedése azonban úgyszólván fokonként zajlott le. Mert az első fok Krisztus kiszolgáltatása volt; ez Isten, Júdás, és a zsidók által ment végbe. Ezt jelzi a háromszoros keresztvetés ezeknél a szavaknál: »Ezeket az † ajándékokat, ezeket az † adományokat, ezeket a † szent és sértetlen áldozati tárgyakat.«
     A második Krisztus eladása volt. De ő a papoknak, az írástudóknak és a farizeusoknak lett eladva, és ennek kifejezésére következik itt megint három keresztvetés az alábbi szavaknál: »† áldottá, † tulajdonoddá, † érvényessé«. – Avagy ez jelöli az árulás árát, a harminc ezüstpénzt. – De ehhez hozzájön még egy kettős keresztvetés is a következő szavaknál: »hogy számunkra szeretett Fiadnak, a mi Urunknak Jézus Krisztusnak † testévé és † vérévé váljék«, hogy ezek az eladó Júdás, és az eladott Jézus személyét is megjelöljék.
     A harmadik Krisztus szenvedésének előre vetített megjelenítése volt, amely az utolsó vacsorán történt. Ennek jelölésére rajzolnak két keresztet a harmadik helyen, az egyiket a test, a másikat a vér konszekrációjánál, miközben mindkét esetben e szavak hangzanak el: »† megáldotta«.
     A negyedik fokozat maga a kereszten való szenvedése volt Krisztusnak. Ezért a negyedik helyen Krisztus öt sebének a megjelenítésére öt keresztvetést végeznek a következő szavaknál: »ezt a tiszta † áldozatot, ezt a † szent áldozatot, ezt a † szeplőtelen áldozatot, az örök élet szent † kenyerét, és az örök üdvösség † kelyhét«.
     Az ötödik lépcsőfokban a test kifeszítését, a vér kiontását és a szenvedés gyümölcsét jelenítik meg a két keresztvetésben, amelyet az alábbi szavaknál alkalmazunk: »Fiadnak szentséges † testét és † vérét magunkhoz vesszük».
     Hatodikként Krisztusnak a kereszten elmondott háromszoros imája jelenedik meg: egy az üldözőkért, amikor így szólt: »Atyám, bocsáss meg nekik», a második a haláltól történő magszabadításért, amikor így szólt: »Istenem, miért hagytál el engem?«, a harmadik a dicsőség elérésére vonatkozik, amikor így szólt: »Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet«. És ennek megjelölésére vet a pap háromszor keresztet az alábbi szavaknál: »† megszenteled, † élteted, † megáldod és nekünk adod«.
     Hetedikként az a három óra elevenedik meg, amennyi ideig a kereszten függött, nevezetesen a hatodiktól a kilencedik óráig. Ennek kifejezésére ismét három keresztvetés következik e szavaknál: »† Általa és † Vele és † Benne«. Közvetlenül ezt követően nyolcadikként a testnek a lélektől történő elválása elevenedik meg a két, kelyhen kívüli keresztvetéssel e szavaknál: »van neked mindenható † Atyaisten a † Szentlélekkel egyetemben minden tisztelet és dicsőség«. Végül a kilencedik a harmadik napon történt feltámadást szimbolizálja három keresztvetéssel, amelyeket az alábbi szavaknál végeznek: »Az Úr † békéje legyen † mindenkor † veletek«.
     De mindezt rövidebben is meg lehet okolni, nevezetesen, hogy a szentség megszentelése, az áldozat elfogadása és annak gyümölcse Krisztus keresztjének erejéből származik. És ezért, amikor ezek egyike megemlítésre kerül, a pap keresztet vet.” (IIIa q. 83 a. 5 ad 3).

Mivel tehát a kereszt és a miseáldozat lényegi azonossága jelenti a liturgia közepét, a keresztvetések mindig erre a középpontra utalnak. Mint ahogy Jézus cselekedeteinek – a »mysteria vitae Christi«-nek – egyike sem volt mellékes, úgy a liturgia szertartásainak egyike sem lehet fölösleges, amelyek mind Jézus életének egy titkára utalnak.
     Tamás itt – mint ahogy már említettük – az allegorikus misemagyarázat módszeréhez nyúl vissza. Feltételezhető, hogy Tamás ezt a hagyományt nem egyszerűen kritikátlanul, hanem egészen tudatosan veszi át. Mert a mise megmagyarázásának ez a módja már 9. századi keletkezése óta erősen vitatott volt. Szent Tamás kölni mestere, Nagy Szent Albert (†1280) is kifejezetten elhatárolódik tőle Opus de sacrificio missae című művében.

Mit jelent ez a mi mai helyzetünkben? Az allegorikus misemagyarázatnak e módszeréhez találóan jegyzi meg Martin Mosebach: „Az értelmezésnek ezt a módját példásnak találom. Ez a legbiztosabb útja, hogy egy rítust egészen megtöltsünk imával, és hagyjuk, hogy a forma és a tartalom eggyé váljanak.” És kijelentését még egy nagyobb vallástörténeti összefüggésbe is belehelyezi: „A chászid zsidók, Európa utolsó misztikus mozgalmának tanúi, azon meggyőződésüket hangoztatták, hogy szent könyveik minden szava egy angyal. Így szeretném én is a misekönyv rubrikáit szemlélni tanulni: a misekönyv minden előírását angyalként látni. Az a liturgikus cselekvés, amelynek angyalát felismertem, soha nem kerül többé olyan veszélybe, hogy számomra lélektelennek, formálisnak, csupán történelminek, az időkön keresztül a teljes értelmetlenségig magával hurcoltnak tűnjön.”
     Aki kezdi felfogni Szent Tamással, mely, az időktől függetlenített misztériumokat fejeznek ki a liturgia ceremóniái, és hogy az ismétlésekkel csak ezek fontosságát húzzák alá, az arra is képes lesz, hogy a rítust teljesen imával töltse meg, és nehezen lesz arra kapható, hogy a liturgia integrális képződményéből kitépje azt, ami nem áll szoros összefüggésben az éppen aktuális korszellemmel.