Nietzsche-től származik a következő mondat: „Nem »tovább« kell szaporodjatok, hanem »felfelé«.” Ha a »tovább« elé még egy »csak«-ot is betoldunk, éppenséggel el is fogadhatjuk ezt az állítást. Hiszen a szaporodással egyedül nincs semmi megoldva; a puszta mennyiség nem sokat jelent, ha egyúttal nem jelent »felfelé«-növekedést is, ha nem nemes embereket hoz létre.
      Mindazonáltal a nemes emberré való nevelés roppant nehéz feladat. A régiek a „művészetek művészetének” nevezték. Sokat követel azoktól az emberektől, akik életet adnak, akik önzetlenül szolgálnak azon nagy gondolatnak, melyet Isten minden emberi lélekbe beoltott, akik telve minden egyes emberi sors iránti tisztelettel egy leendő embert a gyakorlati életbe bevezetnek, őt feladatainak végzésére megedzenek, minden akadályon átvezetnek, hogy ezáltal olyan emberré tegyék, aki az életben megállja a helyét, és közben megérik a mennyre. Mert gyönyörű dolog, ha egy emberi lélek képes egy másikat megérteni, befolyásolni, saját kincseiből részesíteni. Hiszen minden nevelés végső titka abból áll, hogy az egyik személyiségéből valamifajta titokzatos valami átáramlik annak a lelkébe, aki a nevelő személyisége iránti tiszteletből és szeretetből készséggel megnyitja magát.

Ignaz Klug így foglalta össze a nevelés művészetét: „Nevelni annyit tesz, mint belehallgatni tudni a fiatal lelkekbe, ezáltal meghallani a biztos vezetés iránti titkos vágyukat kifejező hívásukat; annyi, mint fel tudni szabadítani azt, ami még meg van kötve; annyi, mint a cél világos felismerésével és biztos kézzel el tudni dobni azt, amit még el kell távolítani, hogy ezáltal az ideális kibontakozhasson.
      Nevelni annyit tesz, mint a megfelelő időben fenyíteni tudni akkora komolysággal, mely a vétkezőt tette felismerésére vezeti, ugyanakkor mégis akkora jósággal, mely a tévúton járónak már a büntetés alatt építi a visszatéréshez szükséges hidat.
      Nevelni annyit tesz, mint megérezni tudni, hol sűrűsödnek nem helyes fajtájú hangulatok, melyek veszélyre adnak lehetőséget, és ezeket szétoszlatni tudni, még mielőtt a növendék rájön, hogy a nevelő keze avatkozott a dologba.
      Nevelni annyit tesz, mint alapelveinek egyenes útján járni, és eközben minden hízelgést eltiporni, amint ilyenek felütik fejüket – vagyis a kudarcokból tanulni és az idegen megrovást megvetni, ahol ez igaztalanul történik.
      Nevelni végülis annyit tesz, mint nagy, erős és szent szeretetet érezni egy olyan hivatás iránt, mely telve van nehézséggel és felelősséggel, gazdag titkolt örömökben és szegény a külső köszönetben.”

A kisgyermek nevelése legfőképpen az anya kezében van. Az anyai hivatás most és a jövőben is a szó legszebb értelmében nevelői hivatás. Amikor egy nő anya lesz, Isten a kis, kiszolgáltatott lényt testével és lelkével a karjaiba helyezi, és a nőt e gyermek nevelőjévé szenteli. Ha az anya szíve boldog lesz a gyermekszemek és kacagó ajkak láttán, ha a gyermeki kacsók hálás szorításából áradó odaadó bizalom átárad rá, az anyának arra kell gondolnia, hogy Isten ajándékozta neki ezt a gyermeket. Neki és nem másnak. Egymáshoz tartoznak, mert ugyanaz a szívverés dobogott bennük, mert az ő vére folyik a gyermek szívén keresztül. És ez az összetartozás örökre szól, mert az anya örökre e gyermek anyja marad. Jó vagy lusta, hanyag, rossz anya, mert amilyen az anya ebben a pillanatban, olyan marad utána is.

A gyermek nevelése nem lehet valami mellékes dolog az anya életében. Nagy baj, ha az anya a gyermekében – mint teszik ezt sokan – csak bájos játékszert vagy szép babát lát, ha a gyerekkel való játék nem más, mint a babázás folytatása. Mert a gyermek nem játékszer, hanem komoly feladat az anya számára. Maga Isten rendelte ezt a feladatot; az anya életének ez a legnehezebb, de egyúttal a legszebb feladata. Az anya hivatása gyermeke lelkének formálása.
      És ez valóban nehéz feladat. Ahhoz hasonlítható, ahogy a szobrász egy alaktalan kemény kőből szobrot farag. Agyában már megvan az alak, amit a kőből akar formálni, de nagyon sok fáradságra van még szüksége, amíg a követ életre kelti, amíg az alaktalan tömböt a szépség öltözetével felékesíti, amíg a lelketlen anyagba lelket varázsol. Milyen gyakran panaszkodik eközben a szobrász, hogy a kő keménysége és ridegsége megakadályozza, hogy az általa elképzelt képet felvegye. És amikor végre készen van, mégis be kell vallania: „Ah, ez nem az, amit láttam, valami egészen más lett.”
      Az anya a szobrászhoz hasonlít. Gyermekét műremekké, nemes emberré kell nevelnie. De a szobrász kemény kövét még mindig könnyebb megmunkálni, mint egy testből és lélekből, örökké változó kívánságokból és vágyakból álló embert. Embert, aki féltékenyen őrködik szabadsága felett, aki nem akarja tűrni, hogy bármilyen módon korlátozva vagy pláne megkötve legyen. E hivatásban végtelenül sok türelemre és önzetlen odaadásra van szükség, amíg a makacs anyag felveszi azt a formát, amit az anya akar neki adni.
      Nehéz az anya feladata, mert a gyermeket nem csak mára vagy holnapra kell nevelnie, hanem egy egész életre, egy egész nemzedékre. Úgy kell nevelni, hogy az anya külső nevelése önnevelésbe menjen át, és úgy, hogy a lélek határozott, szilárd formát kapjon. A nevelésnek karaktert kell teremtenie, különben nem ér semmit. Nem szabad olyannak lennie, hogy a gyermek egész múltjával szakítson, amint a szülői házat elhagyja.

Azt mesélik, hogy IV. Friedrich Wilhelm király 1849-ben a berlini tanítók szemére vetette az ifjúság vétkeit és fegyelmezetlenségét, és ezt mondta nekik: „Ez a ti hibátok!” Ez kemény, és nagy részben bizonyára igazságtalan feddés volt. Viszont aki a gyermekek vétkeiért és fegyelmezetlenségéért ezek anyját is felelőssé teszi, biztosan nem téved. Az anyáknak köszönhetjük a jót a gyermekekben, de legalább ugyanolyan gyakran a rosszat is. Nem minden rosszat, mert kialakulásában annyi gátló és segítő tényező is szerepet játszik, hogy még az anyai kötelesség leghívebb teljesítése mellett is elromolhat az ember.

A tárgy, amin az anyának ki kell próbálnia nevelési művészetét nem olyan anyag, amit kontárkodásra kézbe lehet adni. Hanem egy ember a maga halhatatlan lelkével, mely Krisztus vére által lett megváltva, aki a szent keresztségben lett megszentelve és Isten gyermekeinek öltözetével lett betakarva. Egy ember, aki kincseit törékeny edényekben hordja. A lélek nem lehet kísérleti tárgy a kontár, kereső kezdőknek, akik talán még jó szándékot sem hoznak magukkal.
      Kincseket nem szabad olyan emberekre bízni, akiknek nincs érzékük azok értéke iránt. Egy ember nevelése nem csekélység, hanem komoly mesterség. Nem bűnös dolog tehát meggondolatlanul és felkészületlenül nekimenni egy ilyen nehéz feladatnak? Ezt a mesterséget nem lehet úgy megtanulni, hogy az ember egyszerűen megházasodik és világra hoz egy gyereket. Ha elég lenne hozzá parancsolni, veszekedni és ütni, akkor sok anya egészen kiváló nevelőnő lenne: mert e dolgok nem hiányoznak náluk. És sokszor a szegény gyermekek ártatlan áldozati bárányokhoz hasonlítanak, akik tehetetlenül vannak kiszolgáltatva könnyelmű, balga nevelőnőiknek.
      A nevelés nem olyasmi, amit egy éjszaka alatt meg lehet tanulni. Mert az emberi lélek olyan finom, végtelenül művészi módon összeállított műszer, hogy csak mesterkéz tud rajta játszani. A mélyben alkalmasint gazdag kincsek rejtőznek, de az úton alattomos veszélyek lappanganak és csak az utat ismerő tud köztük a nagyszerű ajándékokkal gazdagon megrakodva biztosan átjutni. Olyan sok belső összefüggést kell kibogozni, megérteni és értelmezni, hogy csak a gondolkodó, küzdő és imádkozó emberek, olyanok, akik nagy gondolatokkal vannak eltelve, igazodnak ezek között el. Az anyának szellem-hordozónak kell lennie; ha gondolataiból, beszédéből és tetteiből nem egy nagy, vezér gondolat beszél, ami a gyermek lelkébe tapogatózva keresi az utat, akkor a súlypont könnyen eltolódhat és mellékes dolgokra eshet, melyek kedvező esetben külső kötődések által látszateredményeket érnek el, de a belső embert nem ölelik fel.

Minden más foglalkozáshoz megfelelő előkészületet, alkalmassági bizonyítványt követelnek, melyből kitűnik, hogy az illető alkalmas hivatásának követelményeit teljesíteni. Tanítóknak és tanítónőknek idősebb, tapasztaltabb nevelőkhöz kell iskolába járniuk, tőlük meg megtanulniuk, hogyan kell a gyermekeket oktatni és nevelni. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy mindig ők lesznek a jobb nevelők, hiszen sok nőnek természeténél fogva olyan finom anyai ösztöne és olyan érzékeny lelkiismeretessége van hivatása teljesítéséhez, olyan csalatkozhatatlan tapintata a helyes út megtalálására, és olyan kimondhatatlan nagy, természetes és természetfeletti szeretete gyermeke iránt, ami őt teszi a felülmúlhatatlanul jobb nevelővé.
      De ez sajnos sok anyára nézve nem igaz. Nem látunk-e naponta lányokat férjhez menni, akik csak gyárakban, irodákban dolgoztak és közben ifjúságukat mulatságokra használták ki mindenféle kétes hírű ifjakkal? És egy napon mégis bejelentik, hogy férjhez akarnak menni. De erre a legcsekélyebb mértékben sem készültek fel, a háztartáshoz semmit sem értenek, az anya kötelességeiről a legcsekélyebb fogalmuk sincs. A természetfeletti kegyelmek sem valami bőven folynak ki számukra, mert beletörődtek a piszokba és ebben az állapotban léptek az oltárhoz.
      Soha nem gondoltak arra, hogy nevelniük kellene magukat, és még ennél is kevésbé jutott eszükbe, hogy apjuktól, anyjuktól hagyják nevelni magukat, még akkor sem, ha ezeknek megvolt ehhez a jó szándékuk. És ezek után anyák lesznek. Könnyelmű, iskolázatlan kezükbe kapják Istennek egy kis gyermekét. Akit nekik Isten számára kellene felnevelni. Ők maguk nem sokat törődtek Istennel, komoly gondolatok nem éltek és nem működtek bennük, megelégedtek a közönséges élet örömeivel. Maguk neveletlenek, éretlenek, magukon uralkodni nem tudók, fegyelmezetlenek, s ezért már a születés pillanatától saját lényük vészterhes ereiből a gyermeküknek testükkel együtt a sajátjukéhoz hasonló lelki állapotra való hajlamot adnak át. A szegény gyermeket csak sajnálni lehet, hogy ilyen anya kezébe került, valóban rabló kézbe. És így meg lehet érteni az Üdvözítő azon kemény szavát, mely szerint annak az embernek, aki vétkes egy gyermek megrontásában, jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe süllyesztenék. Mint átkot, úgy adja tovább egy rossz anya bűneit, egyik nemzedékről a másikra, és még a negyedik nemzedéknek is viselnie kell az ősszülők bűnét és nyögni azon járom alatt, melyet egy lelkiismeretlen, könnyelmű anya hibája kényszerített rá.

Ha egy anya valóban nevelni akar, akkor előbb tisztáznia kell magában, mit is akar, merre is halad az út, melyen gyermekét vezetni szándékozza. Különben örök tapogatózás és keresés az életük, ma így, holnap úgy. Hasonlóan egy olyan festőhöz, aki ecsetjével vaktában és céltalanul ma egy kéket, holnap egy pirosat, holnapután egy zöld vonalat húz a vászonra és mégis úgy képzeli, hogy így is értelmes képet hoz létre.
      Nem ez a helyes út. Az anyának mindenekelőtt a világos vonalat kell látnia, hogy eljárása céltudatos, egyenes, következetes legyen. Önmagához való szívós hűség nélkül nincs jó nevelés. Az az anya, aki nem képes önmagához hű maradni, ugyanúgy nevelésre szorul, mint gyermeke. Hiszen a nevelésnek az a célja, hogy a fiatal, képzésre alkalmas gyermeket a helyes útra terelje, gyenge akaratának tartást adjon, kézen vezesse, hogy lassan megerősödjön és maga is képes legyen megingathatatlanul tovább menni azon az úton, melyet már megmutattak neki.
      Hogyan kaphasson azonban egy vezetést igénylő gyermek határozott, szilárd formát, hogyan tudja megállapítani, hogy mi jó és mi rossz, mi nemes és kívánatos, és mit kell helyteleníteni, ha az anya ma balra, holnap jobbra vezeti? A gyerekek ravasz számítók és hamarosan megtanulják a köpenyt a szél irányába forgatni, hogy így minden a lehető legkisebb súrlódás nélkül zajoljon le. De ez nem céltudatos nevelés.
      Két értékes márványtömb hever az udvaron. Mindkettőben megszámlálhatatlan lehetőség rejtőzik. Lehet belőlük mesterművet faragni, mely az elkövetkezendő évszázadok csodái közé tartozik, de siralmas kontármunkát is. Mindegyik tömbön egy mester dolgozik. Az egyiknek ma ez, holnap az a terv születik meg az agyában, minden nap valami mást akar. Így tervszerűtlenül dolgozik a kövön, és a végén csupa törmelék előtt áll.
      A másik szobrász azonban kész tervvel kezdi meg a munkát, pontosan tudja, mit akar. Világosan látja maga előtt a képet, ami a még nyers anyagban rejtőzik, és ezt akarja előhozni. Nyugodtan és céltudatosan dolgozik tervén, annak megfelelően dolgozza meg a követ, a kalapács minden csapása és a véső minden tolása ki van számítva, szándékosan, hatását előre kiszámítva. Így kalapál és vés tovább, míg csak a kő nehézkességéből tetszetős vonalvezetéssel a mű előbukkan. Amíg a tömegbe élet és mozgás kerül, és a kiegyensúlyozatlanság utolsó részecskéje is el nem tűnik.

Így kell az anyának is tudnia, hova akar nevelő munkájával eljutni. Az anyának szilárd életformát kell átadnia, gyermeke agyába világos alapelveket kell belevésnie, akaratát egészen határozott irányba kell vezetnie és ott megszilárdítania. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha egészen pontosan tudja, mit akar és mit nem, gyermekét hogyan akarja és hogyan nem nevelni, mit szabad és mit nem szabad tennie. Csak ez ad világosságot és egyenes irányt.
      Mindazonáltal az önmagához való hűséget nem szabad a makacssággal és a keménységgel összetéveszteni. Vannak anyák, akik úgy vélik, hogy nem tudnak és nem szabad soha egy parancsot visszavonniuk, minden körülmény között ki kell tartaniuk mellette, akkor is, ha gyermekük lelke megszakad bele. Az ilyen anyák soha nem fogják megtalálni az utat gyermekük szívébe, lelkébe, és abban így nem fogják tudni megerősíteni a jó nevelés alapkövetelményeit, a tiszteletet és a szeretetet. Tisztelet helyett csak félelmet, szeretet helyett csak hideg eltávolodást érnek el. A legkeserűbb könnyeket azon gyermekek szemében lehet látni, akik anyjukat tisztelni és szeretni akarják és mégsem tudják, mert az anya ezt keménységével és ridegségével teljesen lehetetlenné tette számukra. Az állhatatosságnak, szilárdságnak mindig jósággal kell párosulnia, csak így válik legyőzhetetlenné.

Ha az anya gyermekét céltudatosan és egyenesen akarja vezetni, akkor ügyelnie kell arra, hogy ő maga is szilárd, alapos jellem legyen. Ha saját életében nem képes harmóniát teremteni, mert az állandó keresés és tapogatózás, akkor gyermeke sajnálatra méltó lesz. Olyan ez, mintha egy részeg akarná kézen fogva vezetni, hogy vele az utca egyik oldaláról a másikra átbukdácsoljon, és ráadásul még erősködik, hogy neki kell a gyereket vezetni.
      Nagy az anya hivatása, és jó lenne, ha erről az anyák nyugodt pillanatban elgondolkodnának, hogy számot adhassanak tettükről, sikerükről és kudarcukról, saját magukról. Az is fontos, ha másoktól tanácsot kérnek, hiszen ők jobban látják hibáikat. Jóakaratú emberek, akik néhány anya balga majomszeretetét nem osztják, sokkal inkább alkalmasak arra, hogy tisztán lássanak és értelmes tanácsokat adjanak. A tanácsot adó jóakaratú emberekre nem szabad az anyának haragudnia, ha azok gyermekeik hibáira felhívják a figyelmét. És nem szabad azt hinnie és mondania, hogy azok csak a boldogságát sajnálják tőle. A szeretet tudvalevőleg vak. Az anyai szeretet ritkán kivétel e szabály alól.