„Örüljetek és vigadjatok, mert a ti jutalmatok bőséges mennyekben” (Mt 5,12)

Mily nagyszerű jelenet, mily gyönyörű látvány tűnik fel előttem! Mintha az eget látnám feltárt kapuival, fénye és dicsőségével ragyogni felém. Oh, de szép, de gyönyörű az ég! Istenem, mily boldogság ott lakni! Oh, ha engem is az a rózsaszínű fény környezne egykor! Ha énekelhetnék az angyalokkal! Szeretett hívek! ki nem óhajtja ezt? ki nem kíván a mennyország fényébe jutni? Oh, az én keblemet majdnem ketté repeszti a nagy vágy. Csak oda juthassak egykor! Abba a fénybe, abba a dicsőségbe, abba a szépségbe! Kész vagyok inkább á föld minden szenvedését vállamon hurcolni, a világ üldözését kiállani, a mérges nyelvek rágalmait békével tűrni, csak oda, csak oda juthassak egykor!
     Ott vannak a jámborok mind, felöltözve a szentség sugárzó köntösébe. Ott vannak a hű pátriárkák, a jámbor próféták, a fáradhatatlan apostolok, az önfeláldozó vértanúk, a szilárd hitű hitvallók, a szeplőtelen szüzek, a tiszta özvegyek, a siránkozó bűnbánók! Ott vannak az angyalok és arkangyalok, a kerubok és szeráfok, a fejedelemségek és hatalmasságok fényes karai; ott van a legszentebb, legtisztább, legszeretettebb édes Anyánk, Mária; ott van a teljes Szentháromság egy Isten!! Oh, mily boldogság volna ott lakni örökké! Csak oda, csak oda juthassak egykor!

Nincs is ebben semmi lehetetlenség. Szeretteim, mi is bejuthatunk az égbe! Oh, örvendjetek, mert Isten mielőttünk is kész feltárni azokat a gyönyörű kapukat és bevezetni lakóhelyünkre. Hisz e dicső ország egyedül a mi számunkra van alkotva, Istennek nincs szüksége lakhelyre és az ő fenségét, hatalmát, nagyságát be sem fogadhatja az ég, sem a föld, sem a tengerek. Az eget egyedül a mi számunkra alkotta. Oh, örvendjünk tehát, gyúljunk vigalomra, mert mienk lesz az ég, minden fénye, szépsége és dicsőségével; mi fogjuk lakni e szép ország virányait, mi fogjuk szívni balzsamos legét! Örvendjünk tehát, gyúljunk vigalomra!
     Azonban egész bizonyosak lehetünk, hogy megnyerjük a mennyországot? Tökéletesen bizonyosak, ha példányképül vesszük azokat, kik már megnyerték, és követjük őket. De hát hogyan kövessük a szenteket?

Azokon a dicső nyomokon akarunk járni, melyeket a szentek hagytak hátra? Óhajtjuk követni az ég lakóit? Lelkünk szent vágya példáik követésére ösztönöz? Tekintsük tehát, mit tettek ők? hogy mi is akképp cselekedhessünk.

1. Ott látom állani az Úr Jézus trónja mellett az apostolokat. Miként jutottak ide? Mit tettek, hogy az örök dicsőséget elnyerhették? Szálljunk vissza az emlékezet szárnyain a régmúlt időkbe. Íme, előttünk egy magocska van, mely parányi mint a mákszem. E mag földbe kerül; éltető eső és enyhe verő fény életre kelti csiráját, kitör a fekete földből, felemeli gyenge fejecskéjét és növekedésnek, erősbödésnek indul. E mag az Egyház. Kik voltak azok, kik e parányi magocskát gondjaikba vették, azt elültették, erőt és verőfényt kértek reá? Azok, Szeretteim, kiket ott legközelebb látok állani az isteni trónhoz – az apostolok. Ők vetették el az Egyház magvát, ők mentek neki a nagy világnak és hirdették mindenütt az igazság tanait, a világosság evangéliumát. Nézzétek szent Pétert Jeruzsálem piacán, a főtanács előtt, Kornélius százados házában; nézzétek Pált Damaskusban, Ikoniumban, Lisztrában, Athenében, Korinthban, Miletusban; nézzétek Jánost Palesztinában, Efezusban; nézzétek Fülöpöt Szamariában, Frigiában; nézzétek Barnabást Antiokiában, Szeleucziában, Cyprusban; nézzétek az öregebb Jakabot Saragosszában, Galicziában, Galliában, Bretagneben és Palesztina különféle vidékein; nézzétek a többi apostolokat a világ minden táján, miként hintik az isteni tant, miként hirdetik az igazságot, miként vetegetik az evangélium magvát! Nem vesztegelnek, nem henyélnek, nem húzódoznak, munkában van mindenik, fárad, dolgozik szakadatlanul! És e szünetnélküli tevékenység jutatta őket az égbe. Kövessük őket, ha mi is óhajtjuk elnyerni az örök boldogságot!

De hogyan? Hagyjuk el mi is otthonunkat és menjünk a hitetlenek közé prédikálni? Biz ezt nem tehetjük!
     Úgy van, ezt nem tehetitek ti, de azért mégis lehettek az apostolok követői, lehettek apostolok! Vajon nem hirdethetjük-e mi is az igaz hitet épp úgy, mint hirdették ők? Nem hirdethetjük-e jó példánk által? Aki a hit szerint él, az a hitet tanítja. Aki a hitet tanítja, az apostol. Aki tehát életét hite szerint vezeti, az apostol. De hát nem élhet-e mindenki a hit szerint? Nem tarthatja-e meg vallásának törvényeit? Így tehát nem lehet-e bárki is apostol?
     Apostol vagy, keresztény atyámfia, csak élj úgy, amint ezt vallásod elő írja. Igen, ekkor apostol vagy, mert jó példáddal hitedet hirdeted. De hát nem lehetsz-e apostol beszéded, tanításod által is? Mi vagy? Talán apa, anya? Miért nem taníthatnád tehát fiaidat, leányaidat a hitre, a vallás igazságaira, az isteni törvényekre? Talán elöljáró vagy? Miért nem vigyázhatnál, hogy az egyház parancsait sérelem ne érje, isteni tisztelet alatt, ádventben és böjtben ne tivornyázzanak? Nem jelensz-e meg társaságokban? Miért nem utasítod vissza, ha ily helyeken gyalázatokat hallasz az egyház és annak szolgái ellen? Lásd ilyenkor mindig apostoli munkát végeznél ám és érdemeket szereznél arra a koronára, melyet Krisztus apostolai nyertek. S ezt meg is kell tenned, ha azt akarod, hogy az apostolok társaságában örvendezhess egykor. Aki nem apostolkodik, az nem jut az apostolok társaságába. Rajta tehát! legyetek apostolok mindnyájan, hirdessétek Jézus Krisztus vallását példával és szóval, hogy legyen érdemetek az örök üdvösségre.

2. Az apostolok által elvetett mag tehát szépen kikelt, fejlődött, erősödött. A kis csemete tövét azonban öntözni kellett, nehogy kiszáradjon. És ömlött is az eső tövére, hullott a harmat ifjú ágaira. A harmat pedig a vértanúk piros vére volt. Folyott a vér patakonként. Amerre csak ki volt tűzve a szent kereszt, bőven fakadtak árnya alatt a vértanúság piros rózsái. Kereszténynek lenni annyi volt, mint inni a vértanúság halálpoharából. Aki felvette homlokára a szent kereszt jelét, megnyitá szívét a Szentlélek malasztjának, aki elfogadta a Krisztus által hirdetett igazságot és a pogány hamisságot megtagadá, az már ki volt jelölve a legiszonyúbb halálra. Az első századokban nem a gonosztevőket hurcolták a törvényszék elé; nem a tolvajokat vesszőzték meg; nem a gyilkosokat adták át a bakónak; nem a felségsértőket szedték szét izenkint, fűrészelték darabokra, kötötték kerékre, főzték olaj- és forróólomban; hurcolták a vérpadra, a máglyákra, a vadállatok elé, hanem a keresztényeket. „Mit vétettél? Loptál?” Oh nem, hanem keresztet vetettem. „Vessétek a vad állatok elé!” – „Miért vagy itt? Gyilkoltál?” Nem, hanem mivel a názáreti Jézus követője vagyok. „Fejét vegyétek!” – „Mi a vád ellened? Talán gyújtogattál?” Senkinek nem tettem kárt, hanem imádkoztam. „Égessétek meg!” Így ítéltek nagy Konstantin császárig. Legnagyobb gonoszságnak tartották, ha valaki keresztény volt. És ezen üldözések dacára is terjedt az igaz hit, terjedt rohamosan és oly erővel, mint a medréből kilépett folyamnak hullámai. A kegyetlenkedés, a gyilkosság, az éles bárd, a kiéhezett vadak csattogó fogai nem tudták megrettenteni a választott sereget. Véröket odaadták, de hitöket nem; éltöket feláldozták, de meggyőződésüket nem! Szilárdak, rendíthetetlenek voltak, mint a kőszikla. És e szilárdság szerezte meg számukra az örök boldogságot, mert ott látom most a szent vértanúkat az apostolok mellett, a kinyílt égben! Ah szent vértanuk! könyörögjetek érettünk, hogy mi is oda juthassunk egykor.

Mi az? közéjük akarunk jutni? De hát kövessük akkor őket! Hogyan? Vérünket ontsuk a hitért? Haljunk meg az evangéliumért? Ez nem szükséges, édes Hallgatóim! Másképpen is lehetünk vértanúk. Istennek hála! a vihar elzajlott! Már nem öntik vérünket, ha követjük Krisztust. Ámde azért teljes nyugalmat nem élvezünk most sem. Szomorúság, fájdalom, bánat nem nehezednek-e ránk? Különféle csapások nem kísértenek-e meg bennünket? A próbáltatások nehéz keresztjei nem törik-e fel vállainkat igen gyakran? Oh, te szegény, mondd, nem nagy-e a teher, melyet hurcolni kényszerülsz? Szólj, te nyomorgó beteg, nem iszonyú kínokat kell-e kiállanod? Beszélj, te rágalmazott, nem fáj-e lelkednek a méltatlanság? Lásd, édes atyámfia, ha te a keserűségeket, bántalmakat, próbáltatások csapásait békén elszenveded; ha nem kelsz ki Isten ellen, nem támadod meg zúgolódva a Gondviselést, sőt a szenvedésért köszönetet mondasz, mint mondtak a vértanúk, akkor Isten e dicső embereit, e kőszikláit követed te is, és joggal számíthatsz a jutalomra; melyet ők nyertek. Nézz fel az égbe, nézd, mily dicső korona ragyog fejeiken! Szeretteim! mi ránk is ily korona vár, ha béketűrőn élve követjük őket. Megadás, békés türelem legyen tehát a jelszavunk. Feküdjük meg a szenvedés tövises ágyát panasz nélkül; hordozzuk a nyomorúság igáját szívesen, viseljük sebeinket szótlanul: akkor vértanúk leszünk mi is, és részt veszünk a vértanúk jutalmában.

3. A véreső elállt. A hit fáját a halál nem sodorta el, nem mosta ki helyéből, sőt erősitőleg, éltetöleg hatott rá. Teljes nyugalmat azonban nem élvezhetett most sem. A támadások nem maradtak el, a harc nem zajlott le végképp, csak a fegyver változott. A bakó lelépett a szintérről, de elfoglalta helyét az ördög ügyvédje, a tévtanító. A pallos megnyugodott, de megmozdult helyette a nyelv és a toll. Gonosz emberek, hitferdítők, elkapatva a kevélység szellemétől, megtámadtak egyes hitágazatokat, azokat elcsűrték, csavarták, hamisan magyarázták és azt akarták a világgal elhitetni, hogy amit ők összekotyvasztottak, az az igaz, az egyház pedig téved. Mintha bizony nem is az apostoloknak, hanem őnekik ígérte volna meg az Úr Jézus a Szentlelket, aki tanít, vezet, világosít és megőriz a botlástól.
     Egyik Jézus Krisztus istenségét vette tagadásba, a másik szerint a Szentlélek nem volt az Atyával és Fiúval egylényegű; a harmadik a megtestesülés titkát zavarta össze, a negyedik azt tanította, hogy az Oltáriszentségben nincs jelen Jézus Krisztus, és így tovább. Ebben az időben mindenki úgy akart meghíresedni, hogy az igazság örökké új köntösét a hamisság szétmállott rongyával akarta meg foltozni. És e szerencsétlen vallástakácsok által támasztott vihar meglehetős nagy volt. Hajtogatta az egyház fáját jobbra-balra, előre-hátra. Ámde erős karók gyanánt álltak mellette a szent atyák és hitvallók, s a fa sérülést nem szenvedett. A nevetséges gőg, dölyfös elbizakodás és szánalomra méltó esztelenség vihara hiába fújta rá dühét, azt földjéből ki nem tépheté. Sőt csak jót eszközölt a szélvész, mert a hervadó levelektől, száraz ágaktól, férges gyümölcsöktől megszabadítván a fát, nagyobb fejlődésbe hozta.
     Isten különös gondviselése ez időben is kitűnt. Nem támadt tévtanító, hogy Isten egy hatalmas védelmezőt is ne adott volna az igazságnak. Szent Ágoston, szent Cirill, szent Athanáz, szent Cyprian, szent Vazul, szent Hilárius, szent Ambrus, szent Jeromos, mindnyájan egy-egy óriások a hitvédők sorából. Örökbecsű műveikben hatalmasan védték az egyház igaz tanát. Csüggedetlen szorgalommal cáfolták a hamis tant, és körvonalazták azt, mi igazság. Egész életük a hit védelmében folyott le. Minden gondolatuk az volt, hogy miként állítsák a legnagyobb világosságba Krisztus tanát és miként tegyék véglegesen tönkre az ördögi hamisságot? E buzgalmuk megnyitá nekik a mennyet, megszerezte az örök dicsőséget, mert ott látom e szent hitvallókat is az ég fényében, Jézusunk trónja körül. Oh szent hitvallók, könyörögjetek, hogy mi is oda juthassunk!

Ez óhaj, Édeseim, nem lehetetlen. De akkor kövessük mi is bátran a hitvallókat. Valljuk az ö példájuk szerint mi is hitünket. Mily sokszor kínálkozik erre alkalom! Valahányszor egy kereszt vagy kép előtt elmenve kalapot emelünk, mindig hitünket valljuk meg, és ha ezt elmulasztjuk, nem vagyunk a hitvallók követői. Ha templomba vagy valamely szobába lépve szentelt vizet hintünk magunkra, hitünket valljuk meg, s ha ezt elmulasztjuk, nem vagyunk a hitvallók követői. Ha templomba menve imakönyvet, szent olvasót nem szégyenlünk magunkkal vinni, hitünket valljuk meg, s ha ezt nem tesszük vagy eldugjuk, nehogy mások meglátván, kigúnyoljanak, nem vagyunk a hitvallók követői. Ha az utcán menve pappal találkozunk, amint a szentséget viszi a beteghez, és alázatos szívvel letérdelve a betegért egy Miatyánkot imádkozni nem szégyenlünk, hitünket valljuk, s ha elmulasztjuk ezt, nem vagyunk a hitvallók követői. Ha útközben halljuk megkondulni az Úrangyalára felhívó harangszót, s levéve kalapunkat, röstelkedés nélkül imádkozunk, hitünket valljuk meg, s ha ezt nem tesszük. nem vagyunk a hitvallók követői. Istenem! mily sok alkalom kínálkozik hitünk megvallására! S mily sokszor vihetjük a hitvédői szerepet is! Számtalanszor hallhatjuk az egyház szokásait, törvényeit, a böjtöt, a gyónást, az imádságot, templomlátogatást stb. kinevetni, kicsúfoltatni. Sokszor hallhatjuk, hogy a hitet gyalázzák, a papságot rágalmazzák. Már most, ha ilyen esetben a megtámadott egyháznak, isteni törvénynek, rágalmazott papnak védelmére kelünk, akkor hitvédők leszünk mi is; ha pedig elhanyagoljuk e kötelességet, ha elhallgatjuk szó nélkül a gyalázásokat, akkor bizony nem követjük se szent Ágostont, se szent Hiláriust, se Vazult, se Cypriánt, se Athanázt; se mást a hitvédők közül.
     De ha nem követjük őket, akkor nem .is fogunk részesülni az ő boldogságukban. Arra az útra lépjünk tehát, Szeretteim, amelyen a hitvallók és hitvédők jártak. Kövessük őket minden tehetségünkkel, valljuk meg hitünket bátran, szégyen és tartózkodás nélkül, vallásos kötelmeinket ne rösteljük mások szeme láttára se teljesíteni; a támadásokban pedig védjük az igazság ügyét, hogy így érdemeket szerezzünk a hitvallók és hitvédők koronájára.

4. Sok megpróbáltatásnak volt ugyan kitéve az anyaszentegyháznak fája, sok vihar dühöngött ellene, de e viharokban nemcsak győzelmesen állott meg, hanem virágokat is hozott. Nem volt idő, melyben az egyház fáját virágok ne ékesítették volna. E virágok pedig voltak a szent szüzek, kik Jézus Krisztussal jegyezvén el magukat, a menyasszonykoszorút az örök szüzesség fátyolával cserélték föl. E hűség, e szeretet, ez önmegtagadás, e ragaszkodás Krisztushoz, a földi gyönyörök ezen megvetése oda emelte őket jegyesök mellé és halántékaikra az örök dicsőség babérját fűzte.
     Igen, ott vannak ők most az isteni trónnál, vőlegényük mellett, felkoszorúzott fejjel, bírván azt, akit szerettek a földön, látván fényes arcát annak, akiért szeplőtelen szívük annyit epedett! Oh, mily boldogok ők most! Mily boldog szent Teréz, szent Katalin, szent Borbála, szent Margit, szent Róza és a többi szüzek is mind, mind. E földön tisztán éltek és most tisztán örvendenek. E földön megtagadták vágyaikat, s most betellett szent vágyuk. E földön nélkülöztek, de nem nélkülöznek most. E földön megvetettek minden gyönyört és most bírják a gyönyörök legnagyobbját, Isten szívének boldogító szemléletét.

Csak ezt tudnók mi is megnyerni, csak oda, az Isten udvarába, az angyalok társaságába juthatnánk! Nagy vágy, szép vágy, magasztos és szent vágy csak feszítsd keblünket, töltsd el szíveinket! Bár messziről ragyog felénk a szent cél, bár mérhetetlen távolból küldi felénk sugarait; de nem lehetetlen a nagy távolságot átszárnyalnunk, a célt megközelítenünk. Ha képesek voltak erre apró gyermekek, gyönge nők, vajon a mi erőnket felülmúlná a munka? Kövessük a szent szüzeket és célhoz jutunk!

Hogyan? Talán zárdák csendjébe vonuljunk? Talán szüzességi fogadalmakat tegyünk, hogy az egész világ egy nagy zárda legyen? Ha ezt tenné az egész világ, ha föláldozná önmagát Istennek, ezzel nem tenne semmi rosszat. A Teremtő majd gondoskodnék az emberiség fenntartásáról. Azonban a világ piacán is, nehezebben ugyan, de követhetjük a szent szüzeket. Avagy nem élhetünk-e tisztán a világban? Nem őrizkedhetünk-e a parázna cselekedetektől? gondolatok, vágyak és kívánságoktól? Ha ezektől megőrizzük szíveinket, ha vágyaink szeplőtelenségét megóvjuk: követjük azokat a tiszta lelkeket, kik az égben a szüzesség fehér liliomával ékeskednek. Azért a paráznaság és bármely tisztátalanság – ne is említtessék ti köztetek; legyetek gondolaitok, cselekedeteitek és minden beszédtekben tiszták. Ha őrködtök gondolataitok fölött, ha kerültök minden tisztátalanságot, vagy azonnal, az első felvillanáskor kiűzitek elmétekből, anélkül, hogy abban gyönyört lelnétek, vagy nála szívesen időznétek: követitek a szent szüzeket.
     Nem követője azonban e tiszta szellemeknek az, kit a vér, a szív nemtelen vágya vezet, kinek minden gondolata ocsmányság, minden vágyára a paráznaság piszka tapadt, ki nem tudja ajkait felnyitni anélkül, hogy undokságot ne mondjon, nem tud egy másnemű személy mellett elmenni anélkül, hogy parázna tekintettel, parázna gondolattal, parázna vággyal, parázna kívánsággal meg ne bántaná a jó Istent. Kövessétek a szüzeket, ha üdvözülni akartok! A tisztátalanság ne is említessék köztetek! Jusson eszetekbe, hogy maga az Úr Jézus is boldogoknak mondja a tiszta szívűeket. Sanyargassátok azért tagjaitokat, melyek földiek, mert nem hívott minket Isten tisztátalanságra, hanem szentségre. Oh szent szüzek! könyörögjetek érettünk, hogy a tisztaság szent útján követhessünk titeket.

Ki mondja tehát, hogy nincs alkalmunk a szentek követésére? Ki mondja, hogy nem utánozhatjuk őket? Talán elzárták előttünk az utat? Talán visszatartanak bennünket? Oh nem, sőt hívnak utánok, szent kezeiket nyújtják, hogy abba fogódzva kövessük magas röptüket. Ragadjuk meg a szent kezeket és kövessük őket! Kövessük az apostolokat a hitterjesztésben, a mártírokat a szenvedésben, a hitvallókat hitünk megvallásában, a szüzeket a gondolat, kívánság, szó, cselekedet szeplőtelenségében. Ekkor a mennyország kapui mi előttünk is fel fognak nyílni, mi is kapunk helyet az égben, mi is örvendünk és vigadunk egykor, mert jutalmunk bőséges leend. Óh! könyörögjetek érettünk minden szentek, hogy az legyen. Amen.