36 éve, hogy VI. Pál pápa tekintélyével megjelent az új misekönyv, és szinte az egész világegyházban egyeduralkodóvá vált. Még ki sem adták, és máris heves támadások érték. (Ottaviani-intervenció). Miután megjelent, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a templomlátogatók száma azóta is fokozatosan csökken, hasonlóan a papság száma és sajnos színvonala is. A katolikusok körében az Eucharisztia kultusza és az áldozati jellegbe vetett hit egyre inkább háttérbe szorul. Még jámbornak mondható papok sem látják szükségét, hogy naponta misézzenek.
         A katolikusok Krisztus ígéretében bízva mindig is hitték, hogy az Egyházat mindig a Szentlélek vezeti, ezért 1970-ig elképzelhetetlen lett volna, hogy az imádás kétezer éves hagyományát rossznak bélyegezve a szemétbe dobják, és feledésre ítéljék. A tridentinek csúfolt liturgia ugyanis nem volt más, mint az apostolok ideje óta folyamatosan fejlődő és gazdagodó kincstár, melyet a szentek buzgósága és a vértanúk vére szentelt meg. (Pl.: angol katolikus mártírok)
         Ellenben az új miserítus nem olyan valami, ami áthagyományozódott, amit őseinktől örököltünk; semmiféle folytonossággal nem rendelkezik. Egy íróasztalnál megszerkesztett „csinált valami”, mely nem illeszkedik bele a katolikus hagyomány egészébe. Amennyiben azonosulunk vele, szemléletváltást vár tőlünk. Ha elfogadjuk, vallási identitásunk súlyosan sérül, hiszen az imádságnak az a kétezer éves folyamatos hagyománya, mely megannyi szentet nevelt és misztikust ihletett, idegenné válik számunkra. Korunkban sokan hivatkoznak a Szentlélekre, és mondják: a zsinat és az azt követő megújulás az ő műve volt. Felmerülhet bennünk a kérdés: a zsinatig a Szentlélek nem volt jelen az Egyházban, és keresztény őseink egészen eddig tévúton jártak és sötétségben éltek?
         Az Egyház mindig is vallotta, hogy az imádság törvénye a hit törvénye (lex orandi, lex credendi). A kultusz tehát sajátos jelrendszerrel rendelkező kommunikáció, Isten és a természetfeletti létre meghívott ember között. Misztérium, melynek jelrendszere Isten és ember viszonyát hivatott kifejezni. A tradicionális latin rítusban e jelrendszer a dogmáknak (hitigazságoknak) mintegy tükörképe, vagyis: azt tesszük, amit hiszünk.
         Hisszük, hogy a Szentmise elsődleges értelemben áldozat, az Isten iránti hódolat kifejezése, és engesztelés a bűnökért. Ez a tradicionális Szentmisében nyilvánvalóan látszik: a pap nem a népnek, hanem a népért végzi szolgálatát. Mindenki azonos irányba fordul (coram Dei). Az oltár közepén – azt uralva – a Megfeszített ábrázolása van. A felajánlás valóban felajánlás, és nem csupán adományok előkészítése egy közös eucharisztikus agapéhoz. Az offertorium imájában világosan meg van fogalmazva, hogy ki, kinek, és miért ajánlja fel az áldozatot. „Fogadd Szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istennek számtalan bűnömért… minden itt jelenlévőért… minden keresztény hívőért, élőkért és megholtakért, hogy szolgáljon nekem és nekik az üdvösségre és az örök életre.”
         A teocentrikus irányultság (mindenki egy irányba, a főoltár felé fordul), és a szövegek tanúsága azt is világossá teszi számunkra, hogy a szertartás vezetője nem egy ünneplő félprofán közösség elnöklője, hanem pap (sacerdos), aki Istennek kíván áldozatot bemutatni a népért. Vagyis a papi szolgálat mivolta és a pap identitása is e jelek által teljesen világos és egyértelmű.
         Hisszük, hogy az Oltáriszentségben a kenyér és bor színe alatt a teljes Krisztus van jelen, valóságosan és lényegileg. E jelenlét hitünk tanúsága szerint, százszorta több, mint Krisztusnak a közösségben vagy a Szentírásban való jelenléte, melyet az Eucharisztia rovására az új misekönyv túlhangsúlyoz. Ezen hittitok is világosan megjelenik a tridenti misében. Jelzi ezt a térdhajtások száma a celebráns részéről, valamint a közösség térdelése (a térdhajtás olyan gesztus, jel, amely a profán életben nem jelenik meg, teljesen szakrális jellegű. Félreérthetetlenül a legmélyebb hódolat és imádás jele. Az állás és meghajlás a profán életben is jelen van, s elsődleges jelentése a tisztelet és nem az imádás. Az állás jelenthet egyenrangúságot is pl. két személy között.)
         A hívek részéről a szentáldozás vétele is kifejezi a valóságos jelenlétbe vetett hitet, hiszen térdelve és ajakra áldoznak. E gesztus nagyon is megkülönbözteti az Úr Testét a közönséges kenyértől, hiszen kinek jutna eszébe egy darab kenyeret a konyhaasztalnál térden állva magához venni. A Szent Testet a hívő nem érinti, hiszen tudja, hogy az több, mint kézzelfogható „valami”.
         Íme pár példa miként teljesül a lex orandi, lex credendi elve mindenki számára a hagyományos római rítusban. Az imádság módja, jelrendszere és a hit közti összefüggés azonban nemcsak a katolikus Egyház sajátja, hanem az eretnek vallásokban is ugyanígy jelen van. A hitújítók, miután nekirontottak az Anyaszentegyház tanításának és új dogmatikát dolgoztak ki, azonnal nekifogtak liturgiájukban az új jelrendszer kidolgozásához, mely hamis tanrendszerük kifejezésére volt hivatva. Első lépés volt a hagyománnyal szakítva új liturgikus könyvek kidolgozása, melyek megszakították a folytonosságot, és egy adott személy munkájához kötődtek.
         A hitújítás minden irányzata megegyezett abban, hogy teljességgel elvetette az áldozati jelleget. Maga Luther így nyilatkozott a Szentmiséről: „Állítom, hogy az összes bordélyházi személyek, gyilkosok, tolvajok, házasságtörők kevésbé rosszak, mint ez az iszonyatos mise.” Első feladata volt tehát a „liturgikus reform”. Legelőször el kellett tüntetni a régi felajánlási imákat, hiszen azokat már nem lehetett összeegyeztetni az új hittel, és szét kellett zúzni a Római Kánont is. Mivel ez az új szertartás már nem Istennek bemutatott áldozat, hanem közösségi Úrvacsora osztás és Ige-istentisztelet, evidens, hogy csak a nép nyelvét lehet használni. A pápaság „dúdolásait” (gregorián ének) és a latin nyelvet el kellett hagyni. A katolikus Szentmise másik esküdt ellensége Thomas Cranmer így ír: „Azért szükséges az asztalforma, hogy az egyszerű híveket elvezesse a pápista mise babonájától az Úrvacsora helyes gyakorlatához. Áldozat felajánlásához oltárra, ellenben az emberek étkeztetéséhez asztalra van szükség.” E rövid idézet megint csak magáért beszél, a protestáns liturgia tükrözi a megváltozott tudatot. Az istentisztelet nem áldozat, tehát megtévesztő lenne az oltár használata. Lakoma, ezért csupán asztalra van szükség. Az asztalforma világosan kifejezi, hogy az Úrvacsora csupán egy kultikus közösségi étkezés, egy távoli üdvtörténeti eseményre emlékezve. Megszűnik a teocentrikus irányultság, (az oltár iránya) a kultusz fókuszpontja a közösség. Az istentisztelet elnöklője a lelkész, csak egy a tömegből, és a nép megbízásából végzi szolgálatát. Tehát nem pap, csupán szerepet tölt be a közösségen belül. Ebből kiindulva a néptől nem szabad elkülönülnie, a különféle liturgikus öltözékek viszont ezt jelentenék.
         A protestánsok nem hisznek a transsubstantinatio-ban, s ezt liturgiájuk is világosan mutatja. Nem végeznek térdhajtást és más tiszteletadást a kenyér és a bor előtt, hiszen ez részükről bálványimádás lenne. Ahogy magyar vidékeken mondják: a kálvinistáknak nem hajlik a térdük. Református gyülekezetben az Úrvacsorát mindenki a saját kezébe veszi, hiszen profán kenyér, mely csak jele Krisztusnak. Ha megvizsgáljuk a protestáns istentisztelet rendjét és sajátos jelrendszerét valóságosan és félreérthetetlenül kirajzolódik a protestáns hitvallás, melynek fontos eleme a reálprezencia, az áldozati jelleg és a papi hatalom tagadása.

Összehasonlítva ezután a tradicionális Szentmise, a protestáns Úrvacsora, és VI. Pál miséje közti összefüggéseket, súlyos következtetéseket kell levonnunk. Az új misében a celebráns a néppel szemben végzi szolgálatát, vele állandó szemkontaktust tartva. Az irányultság tehát a régi misével ellentétben nem teocenrtikus, hanem antropocentrikus. A tridenti rítusban a dialógus Isten és a felé irányuló nép közt folyik, ma egyre inkább a miséző és a helyi közösség között. A pap ezáltal pszichésen is kényszerítve érzi magát, hogy színészként viselkedjék. A szertartást már nem a templomtér legkiemelkedőbb helyén lévő főoltáron végzi, hanem azzal szemben egy általában sokkal jelentéktelenebb asztalon. Ez az asztal sokkalta inkább hasonlít a protestáns úrasztalra, mint a katolikus áldozati oltárra.
         Az oltár legfontosabb része az oltárkő, melyet a püspök konszekrál, és vértanú szentek ereklyéit tartalmazza (az ókeresztény kortól fogva a vértanú szentek ereklyéi felett miséztek), mely azonban ma már általában teljesen hiányzik. A kereszt nem foglal már el központi helyet, esetleg oldalt elhelyezett dekoráció. A régi áldozati jelleget tökéletesen kifejező felajánlási imákat száműzték. Az új imák nyelvezete homályos, és kevésbé érthető, hogy mit is akarnak kifejezni. Inkább valamilyen hálaadást, mint valódi felajánlást jelentenek. „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk néked, mint a föld termését, és az emberi munka gyümölcsét, ebből lesz számunkra az élet kenyere.” Az „élet kenyere” kifejezés inkább táplálékot, mint áldozatot jelent. A szembemiséző oltárnak köszönhetően a pap a nép felé fordulva mondja az offertorium imáit, ezzel még homályosabbá téve jelentésüket.
         Az áldozati jelleg hitét szinte alig jelzi valami az új rítusban. A latin nyelv használata már-már szentségtörésnek számít. Az új misét már nem a népért, hanem a népnek mondják. A valóságos jelenlét hitét kifejező jelrendszer ugyancsak csorbát szenvedett. A pap a mise jelentős része alatt tudomást sem vesz a tabernákulumban őrzött Oltáriszentségről. A szertartások alatt általában hátat fordít neki. A Kánon legszentebb imáit is a szemben ülő nézőközönség előtt „produkálja”, sokszor a katolikus nyelvezettől súlyosan elütő szavakkal (svájci kánonok). A szentáldozás szertartásából az imádás és hódolat mindennemű külső formáját kiiktatták. Már nem térdelve, hanem állva áldoznak. Kézbe áldozásnál a hívő tulajdonképpen saját magát áldoztatja meg, e gesztus által a Szentostya vételét szinte alig megkülönböztetve a profán kenyér vételétől.
         Az új misében a papi identitás is igencsak megváltozik. A pap itt az elnök szerepében tűnik fel, előimádkozó, aki vezeti a közösség ünneplését. Szerepe korlátozott, hiszen a mise egyes részeit laikusok is végezhetik (felolvasók, világi áldoztatók).

VI. Pál misekönyvét vizsgálva rá kell jönnünk, hogy külső szertartásai közelebb állnak a protestánsokhoz, mint a kétezer éves katolikus tradícióhoz. Az áldozati jelleget és a transsubstantinatio-t dühödten tagadó Luthernek valószínűleg nem okozna lelkiismereti problémát az új misekönyv használata, hiszen emiatt nem kellene nézeteit megváltoztatnia. A tényeket vizsgálva be kell látnunk, hogy az új miserítus bizonyos értelemben már nem katolikus, legalábbis heresium sapit. – Jelrendszere nem tükrözi kellőképpen a katolikus tanítást, sokban egyenesen protestánsnak hat – szinte teljesen szakít a hagyományos formákkal és szemlélettel – nehezen adja meg a keresztény számára azt a pozitív dispozíciót, amely az Istennel való bensőséges találkozáshoz szükséges. A misekönyv előkészítői között több protestáns „szakértő” is volt. Egyikük így nyilatkozott: „Ami Luther Mártonnak nem sikerült, azt mi végbevittük.” A keresztvetés és az Úrfelmutatás csak VI. Pál pápa személyes közbelépése miatt maradhatott meg.
         Ma már az is tény, hogy Msgn. Bugnini, az új liturgia atyja, szabadkőműves volt és a francia páholy utasításait hajtotta végre. Miután egy, a páholy nagymesterének írt levele nyilvánosságra került, Bagdadba száműzték, ahol egyes források szerint öngyilkos lett.

Minden józan gondolkodású katolikusnak észre kell vennie, hogy Egyházunk mostani válsága és az új misekönyv szelleme között ok okozati összefüggés van. Az Egyház természetesen továbbra is vallja az ortodox tanítást az Eucharisztiával kapcsolatban, de ez egyre inkább csak elméleti szinten érvényesül. A sérült és hamis jelrendszer és a kétes egyházkép – mely az új miséből árad – nagyon sok katolikusnak megfertőzte a tudatát. Sok fiatal pap nem tudja értelmezni a hivatását, és keresi az identitását, hiszen a hagyományos papi ideál nem igazán egyeztethető össze az új mise szellemével. A jelenkori papság egyre inkább elveszti érzékét a transzcendens iránt, helyette a modern világ kegyeit keresi (nyissuk ki kapuinkat a világra…). Már nem akarják azt átformálni, hanem csupán megtűrt személyként szeretnének beilleszkedni abba. A misszió szelleme, az áldozati lelkület, a cölibátus lassan értelmetlenné válik, hiszen az eucharisztikus agapé elnöklője egyre messzebbre kerül az Alter Christus ideáljától.
         A hívők nagy része már nem érti, hogy miért kell templomba járnia, hiszen Isten igéjét otthon is olvashatja, az eucharisztikus ünneplést pedig rádión is követheti. A mise sokak számára (főleg fiatalok) unalmasnak tűnik, hiszen eltűnt belőle a misztérium. A szent és a profán közti különbség egyre kisebb lett. Számukra a templom csak egy előadóterem, ahol mindig ugyanaz az előadás. Egyre inkább az „azt hisszük, amit teszünk” elv diadalmaskodik, melynek hatására többen, már vagy nem ismerik, vagy nem vallják az egészséges tanítást az Oltáriszentségről és a többi dogmáról.
         E problémákat figyelve minden lelkiismeretes katolikusnak erkölcsi kötelessége mindent megtenni a tradicionális katolikus szentmise visszaállításáért hazánkban. Jelenti ez elsősorban a buzgó és állhatatos imádságot, hiszen Krisztus Urunk mondja: „Kérjetek és adatik nektek.” Másodsorban a hagyományhű papok – főleg erkölcsi – támogatását, végül pedig a Katolikus Egyház iránti elkötelezettség elmélyítését.