Kedves Hívek, Betlehem abban a bizonyos szentévben örök példázatot jelent számunkra. Aki valaha abban az országban járt, tudja, hogy a keletiek naphosszat képesek házuk lépcsőjén guggolni szótlanul és kíváncsian figyelve az idegenek jövés-menését. Bizonyára így volt ez azon a bizonyos estén is. Azon a napon sok látnivaló akadt a betlehemiek számára. Gazdag kereskedők, masírozó katonák, egyszerű vándorok, kik messziről jöttek a városba. Valamikor, már este felé, a karavánok között egy csendes házaspár kapaszkodott fel a hegyre. De jövetelüket nem kísérte nagyobb figyelem.      A világ így várta – és így hagyta figyelmen kívül annakidején a Megváltót. Minek kellett volna történnie, ami ezeket az embereket felriaszthatta volna fáradt egykedvűségükből? Mekkora lármát kellett volna Istennek csapnia, ha azt akarta volna, hogy az emberek észrevegyék? Isten azon a napon jött el. De nem ott jött el, ahol a legtöbb látnivaló és a legnagyobb zaj volt; a város kapui előtti düledező falak egyik szegletében jött erre a világra, az éjszaka legcsöndesebb csendjében. Ki gondolt azon az éjfélen a kapuk előtt lévő istállóra? Így jött el Isten erre a világra. Így jön el mindig az emberekhez és az egyes lelkekhez. Ma ismerjük ezt a tényt. De ismerjük e magát a titkot? Azon éjfél hallgatását azóta is ritkán fogjuk fel és értjük meg igazán. Ha minden nagy dolog a hallgatásból jön, akkor ISTEN NAGYSÁGA CSAK A CSÖNDBEN RAGADHATÓ ÉS VALÓSÍTHATÓ MEG. Megértjük ezt a példázatot? Mi fanfárokkal akarjuk Isten tetteit kikiáltani, mert attól félünk, hogy Isten hallgatását nem hallja meg ez a világ. Nem halljuk meg, mert zajosak vagyunk. Ha e föld uralkodói és nagyjai bevonulnak birodalmukba, akkor az emberek fogadást rendeznek számukra, melyet már hónapokkal az esemény előtt előkészítenek. Azután minden előre meghatározott program szerint zajlik le. Mikor Isten Igéje örök trónjáról erre a világra szállt le, bejelentetlenül és program nélkül jött meg. Néhány pásztor térdelt szótlanul az etetővályú előtt, melyben a gyermek feküdt. Ez volt minden. Betlehem többi része a fogadókban zajongott és mulatott. A fogadás elmaradt.      Csöndben és titokban jött a Megváltó ebbe a világba, és éppen azok nem vették észre, akiknek tudniuk lehetett és kellett volna, hol jön el. „De te, Betlehem Efrata, bár a legkisebb vagy Juda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett.” (Mik 5,1) És az írástudóknak azt is tudniuk lehetett és kellett volna, ki az, aki jön: „Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek” (Iz 35,4), és: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek – VELÜNK AZ ISTEN – nevezi el.” (Iz 7,14) És végezetül azt is tudhatták, mikor jön el, hiszen Dániel próféta megjövendölte, hogy a Megváltó 490 évvel a templom újrafelépítése után fog megszületni. (Dán 9,24) „A világban vala,… és a világ őt meg nem ismeré” (Jn 1,10) Ez a tragikus betlehemi éjszaka örök példázat. Se papok, se királyok, csak pásztorok voltak jelen. Futballstadionok és techno-partik dugig tele vannak nálunk, míg a templomok üresek. Annakidején a szabadtéri színpadok és a piacok voltak tele, míg az istállóhoz csak a pásztorok mentek el. Pedig az egész választott nép várta a Messiást, és nem volt más gondolat, mely oly mélyen gyökerezett volna bennük, mint ez: „Az Úr maga fogja Izraelt megváltani bűneiből.” De mivel nem úgy jött, ahogy azt elképzelték, hanem gyermekként pólyában egy csinnadrattával jövő király helyett, ezen az éjszakán mindenki elment mellette: „De a sötétség azt föl nem fogta.” (Jn 1,5) Ha ma bárki, egy hónappal a karácsonyi ünnep előtt valamely európai városra tekint, első látásra úgy találja, hogy már minden készen van a Megváltó érkezésére: girlandok, fenyőágak, fényláncok, karácsonyi zene, karácsonyi lapok és sütemények azt a látszatot keltik, hogy a kis Jézus boldog üzenetét hirdetik. De ha jobban odanéz valaki, akkor látja, hogy bár minden fényesebb, mint annakidején a betlehemi istállóban, mégis sok ember – csakúgy, mint annakidején – elmegy a Megváltó mellett. Az ádventi vásárok és ajándékpapírok zűrzavarában a legtöbben elfelejtik, hogy a Megváltó csöndben jött el, hogy Ő nem lelhető fel zajban, és annak, aki Őt akarja megtalálni, a csendet kell szeretnie és keresnie.      Az ádventi időnek tehát elsősorban nem arra kell szolgálnia, hogy kitaláljuk, mit ajándékozzunk rokonainknak. E pár hétnek a csend idejének kell lennie. Olyan időszaknak, mely arra szolgál, hogy felkészüljünk, hogy amikor Ő eljön, ne menjünk el mellette. Mit tehetünk?      Vonuljanak nyugodtan önök is vissza időről időre a csöndbe, elmélkedjenek a karácsony titkairól, az Ő megérkezéséről. A Végtelen gyermekké lett, hogy engem megmentsen! Ez az Ő bölcsességének, hatalmának és szeretetének titka. Egész mindentudását arra használja fel, hogy azt a lehetőséget kitalálja, amivel meg tud bennünket váltani. Melyik ember jött volna erre a gondolatra, melyet szó szerint kell érteni: „Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek”? Ezt csak az Ő szeretete tudta kitalálni, és az Ő mindenhatósága tudta megvalósítani. Maradjunk újra és újra néhány pillanatra csodálkozva állva Isten eme legnagyobb csodája előtt, a szent megtestesülés csodája előtt! Miért mutatja magát Isten ilyen észrevétlennek a jászolban, miért választja ezer más lehetőség közül a pólyát jelnek: „És ez nektek a jel: találni fogtok egy kisdedet, pólyákba takarva és jászolba fektetve”? (Luk 2,12) A szentmisében is, a tabernákulumban is eltakarja igazi nagyságát, és mindezt mindenhatóságát felhasználva teszi. El kell takarja dicsőségét, angyalainak is meg kell parancsolnia, hogy Őt ne hangosan, messziről láthatóan magasztalják. Nem azt akarja ezzel, hogy látszólagos kicsisége mögött igazi nagyságát felfedezzük? Azt akarja inkább, amit nekünk is mutat, hogy kicsi legyen?      De nem kellene Istennek, hogy hitünknek segítsen, időről időre éreztetnie és láttatnia velünk nagyságát? Mit tehetnek róla a betlehemiek, hogy nem ismerték fel, ha ilyen titokban jött be a városkapun? Csak nem akarhatja, hogy tévedjünk, és igazi nagyságát ne ismerjük fel? A szeretetnek szeme van. Ott is felismeri az Urat, ahol elrejtőzik. Egy anya például, aki szereti gyermekét, azonnal észreveszi, ha a gyermek szomorú. Azért látja ezt meg, mert a szeretet mélyre lát. MINÉL NAGYOBB A SZERETET ISTEN IRÁNT, ANNÁL KEVESEBB KÜLSŐ JELRE ÉS ISTEN ÉREZHETŐ VIGASZTALÁSÁRA VAN SZÜKSÉGE.      Talán Isten jósága az, ami mindezidáig elrejti előlünk valódi nagyságát; mert talán összetörne bennünket ez a jóság. Ha Istent rejtettségében meg akarjuk találni, akkor ugyanolyan kicsinyekké kell válnunk, mint amilyenek a pásztorok voltak. „AKI SAJÁT SEMMISÉGÉT NEM ISMERTE FEL, AZ NEM TALÁLTA MEG ISTENT SEM.” (P. M.E. Grialou) Ha Isten nagyságát fel akarjuk fogni, akkor tekintsünk a szentekre, ahogy a hódolattól megtelve borulnak le fensége előtt. Ők azok, akik az emberek közül egyedül megízlelték saját méltatlanságukat, és azok, akiknek miután ez az alapjuk megvan, Isten nagyságát egy kissé jobban már ezen a földön észlelniük szabadott. Használjuk ki tehát ádventet, az év legcsendesebb időszakát, hogy felkészítsük szívünket az Ő befogadására. Kérjük Máriát, mutassa meg nekünk, hogyan készítsük fel saját szegényes jászolunkat, szívünket Annak vételére, kit az egész világ nem tud befogadni! VISSZA