Fisher bíboros 1535-ben halt vértanúhalált, mivel VIII. Henrik angol királyt nem volt hajlandó az angol egyház fejének elismerni. Az a mód, mellyel a különböző rangú klerikusok a királytól követelt esküt minél gyorsabban letenni és Henrik minden szeszélyének minél alázatosabban megfelelni igyekeztek, valószínűleg az angol katolikus egyház legörömtelenebb fejezetét tárja elénk. E leggyorsabb kapitulációért vívott versengésben a püspökök foglalták el a legelső helyeket. Mégha tekintetbe vesszük a testi épségükért érzett érthető félelmüket, viselkedésük akkor is szánalmas kudarcnak bizonyul. A londoni Szent Pál dékánja és káptalanja nem elégedett meg a primátus puszta elismerésével, hanem Henriket ezenkívül még olyan személynek kiáltották ki, „akinek mi, a mi Urunk Krisztus után, mindent köszönhetünk”.      Az az eskü, melyet a szerzetesrendek tagjainak kellett letenniük, még annál is keményebb és átfogóbb volt, mint az, amit a világi klérustól követeltek. Henrik és Anna házassága tisztaságának és szentségének határozott elismerése mellett még arra is el kellett kötelezzék magukat, hogy azt prédikálják, hogy a király az angol egyház feje, és „hogy a római püspöknek, aki bulláiban a pápa nevet bitorolja és magának a Pontifex Maximus méltóságot írja elő, az isteni törvény szerint Anglia ezen birodalmában nincs nagyobb jurisdictio hatalma, mint az angol püspököknek saját egyházmegyéjükben”.      Továbbá meg kellett esküdniük arra, hogy a pápa törvényeit, döntéseit és dekrétumait örök időkre visszautasítják, és csak azt ismerik el, amit a parlament elhatározott és a király ratifikált. Constant ehhez ezt a megjegyzést fűzi: „E mögött talán az a remény állt, hogy ez az eskü elfogadhatatlansága miatt lehetőséget ad a kolostorok feloszlatásához (vagyis nem lesz olyan kolostor, amelyik leteszi, tehát fel lehet oszlatni őket). De minden ilyen remény hiábavalónak bizonyult. Ha a szerzetesrendeket szokás a pápa állandó hadseregének nevezni, akkor megállapíthatjuk, hogy soha még ennél készségesebben nem kapitulált egy hadsereg.” Hogy valóban jó ok volt arra, hogy valaki féljen Henriktől, azt világosan megmutatja azoknak a szerzeteseknek a sorsa, akik mindvégig ragaszkodtak a pápa jurisdictio hatalmának elismeréséhez és a kereszténység egységéhez. Az április 20-án letartóztatottak listája: John Houghton, Augustine Webster és Robert Lawrence, a London-i, a Beauvale-i és az Axelhome-i karthauziak priorjai. A Tower-ben, melybe a hazaárulók kapuján kellett belépniük, tartották őket fogva, ahol az elképzelhető legszörnyűbb körülmények között éltek. Nemsokára csatlakozott hozzájuk Dr. Richard Reynolds a Syon-i brigittáktól, aki kora legtanultabb angol szerzetesének számított. Tower-i fogságuk alatt mind a király megbízottai, mind Cromwell személyesen kihallgatta őket. Cromwell eléjük tette azt a parlamenti aktát, mely az eskü megtagadása esetére törvényi alapul szolgált elítélésükre. A foglyok biztosították őt, hogy mindenbe beleegyeznek, amit az isteni törvény lehetővé tesz számukra. Erre a kijelentésükre Cromwell ezt válaszolta: „Nem engedek meg semmiféle kivételt. Mindegy, hogy az isteni törvény megengedi-e vagy sem, minden fenntartás nélkül le fogjátok tenni az esküt, és meg is fogjátok tartani azt.”      A foglyok közbevetették, hogy a katolikus Egyház mindenkor az ellenkezőjét tanította annak, amit most ez a parlamenti akta tartalmaz. Cromwell válasza így szólt: „A legkevésbé sem érdekel, hogy az Egyház mit tartott helyesnek, vagy hogy mit tanított. Azt akarom, hogy ti ünnepélyes esküvel tanúsítsátok, hogy hiszitek és tartjátok azt, amit mi vallomásként elétek teszünk; hogy a király az angol egyház feje.”      A foglyok erre azt felelték, hogy az istenfélelem megtiltja nekik, hogy engedetlenek legyenek az Egyházzal szemben vagy elhagyják azt, hiszen ismerik Szent Ágoston kijelentését, miszerint ő inkább nem hinne az Evangéliumnak, amennyiben az Egyház azt nem, mint ilyent állítaná elé. Perük tárgyalása folyamán a szerzetesek kitartottak amellett, hogy a pápa primátusát maga az Úr mint a Krisztus misztikus testében való lelki egység megőrzéséhez szükséges intézményt alapította. Erre a bíró félbeszakította őket és megállapította, hogy a törvényt rendes parlamenti okiratként hagyták jóvá, és ezért érvényességét nem szabad kétségbe vonni. Mindazonáltal az esküdtek még ezután is kétszer vonakodtak, hogy ilyen nyilvánvalóan szentéletű papokat bűnösnek jelentsenek ki – azon fenyegetések ellenére, miszerint a szerzetesek sorsára jutnak, ha ítéletük ellentmondana a király szándékának. Csak amikor Cromwell személyesen jelent meg, hogy az esküdteket megfélemlítse, hozták meg ezek vonakodva a bűnösséget kimondó ítéletet. A négy rabot a vesztőhelyre való hurcolásra, akasztásra és felnégyelésre ítélték. A kivégzést 1535. május 4-re, egy keddi napra írták elő. Az e napot megelőző éjszaka esett, így az utcák iszappal voltak fedve. A vértanúkat lovakkal vonszolták a vesztőhelyre, úgy hogy a faalkotmányra kötözött elítéltek védtelenül voltak kitéve az utcai szennynek és a kemény kövezetnek. Morus Tamás és lánya, Margit, aki éppen látogatni volt édesapját a Tower-ben, a Bell Tower-ben levő cella ablakából követni tudták e szomorú felvonulás elejét. Az ablaka alatta zajló jelenetet figyelve Morus Tamásnak könnyek szöktek a szemébe, miközben ezeket mondta lányának: „Nézz oda Meg, nem látod, hogy ezek a szent atyák éppen olyan boldogan mennek halálukba, mint egy vőlegény az esküvőjére?”      Fiatal emberként Morus Tamás is szeretett volna karthauzi szerzetes lenni, de végül felismerte, hogy ez nem az ő hívatása. Mély alázatában a szent kijelentette lányának, hogy Isten e szerzeteseket kemény vezeklő életük jutalmaként most hívja magához az örök életre. Ő maga azonban méltatlansága miatt még arra van kárhoztatva, hogy tovább ebben az életben maradjon. A vesztőhelyre való gyötrelmes hurcolást egy régi tradíciónak megfelelően megszakították a Fields-i St. Giles menháznál, ahol az elítélteknek egy csésze sört adtak. Együtt egy világi pappal, John Hall Isherwood-i plébánossal, a mártírokat először felakasztották, azután még élő testükből kitépték beleiket, mielőtt a végülis élettelen testeket négy részre darabolták. Hall-t besúgta valaki, hogy egy magánbeszélgetés alkalmával megjegyzéseket tett a király zsarnokságáról és kicsapongásairól.      A barbárság egy ezideig példa nélkül álló aktusával a szerzeteseket rendi ruháikban végezték ki. Ha valóban felségárulást vagy valami más hasonlóan kapitális bűnt követtek volna el, akkor először a szerzetesrendből kellett volna őket kizárni és csak ezután, civil ruhában szabadott volna kivégezni őket, ahogy ezt az angol megmásíthatatlan gyakorlat mindenkor előírta. L. Hendricks írja a karthauzi mártírokról szóló könyvében: „Istennek úgy tetszett, hogy Boldog John Hall-t részesítse abban a dicsőségben, hogy Angliában a pogány idők lejárta óta ő lehessen az első, akit katolikus hite miatt megölnek. Miután a hóhért, aki bocsánatot kért tőle, szívélyesen átölelte, fellépett a szent vértanú arra a kordéra, mely a bitófa alatt állt. Ott, a tömeggel szembenállva, még egyszer megkérdezték tőle, hogy nem hajlandó-e mégis alávetni magát a király törvényének, mielőtt túl késő lenne. A legkevésbé sem megfélemlítve, ezt válaszolta: ‘Tanúként hívom a mindenható Istent, hogy nem makacsságból, gonoszságból vagy ellenkezésből tagadom meg, hogy a király akaratának engedelmeskedjem, hanem egyedül abból a félelemből, hogy nehogy megsértsem Isten legmagasztosabb felségét. Anyánk, a szent Egyház másképp határozott és tanított, mint a király és a parlament. Ezért lelkiismeretem kötelez, és én inkább kész és hajlandó vagyok a kínzás minden módját elviselni, semhogy az Egyház tanítását megtagadjam. Imádkozzatok érettem és irgalmazzanak nekem társaim, akiknek méltatlan priorjuk voltam’.      Ezután időt kért, hogy utolsó imáját elmondhassa, melyet a 30. zsoltárból vett: ‘Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek; igazságodban szabadíts meg engem, … Kezedbe ajánlom lelkemet, te megváltasz, Uram, igazság Istene!’ (Zsolt 30,1-2/6) Ezután Boldog John Hall kész volt a halálra.      Meggátolandó, hogy az elítélt megfulladjon és így idő előtt meghaljon, vastag kötelet választottak az akasztáshoz. A pap nyakát a hurokba helyezték, majd a sheriff jelt adott, mire a szekeret elhúzták, és a jámbor szerzetes, aki annyi jót és senkinek semmi rosszat nem tett, gonosztevőként függött a bitófán. És ekkor jött az eljárás legszörnyűbb része, mert semmilyen kegyelmet nem mutattak, és a borzalmas ítéletet minden részletében végrehajtották. A kötelet elvágták, mire a még élő Hall a kemény földre esett. Lerántották róla a szent rendi ruhát, majd a testet egy deszkára tették. A hóhér ezután egy éles késsel egy hosszú és borzalmas sebet vágott rajta, majd kihúzta és aztán egy előre elkészített tűzbe dobta zsigereit. A szerencsétlen áldozat ezen egész idő alatt eszméleténél volt, és amikor zsigereit testéből kivágták, ezt lehetett hallani tőle. ‘Óh, legirgalmasabb Jézus, irgalmazz nekem ebben az órában!’ Mikor végül a hóhér kezét az áldozat szívére tette, hogy azt is kirántsa, a boldog mártír még egyszer megszólalt. Egy német, Anton Rescius, aki később Würzburg-i segédpüspök lett, egészen közel állt az áldozathoz, és így hallotta annak utolsó szavait: ‘Jó Jézus, mit akarsz a szívemmel?’ A küzdelem ekkor végre véget ért. John Hall egészen a halálig hűséges maradt, és elnyerte az élet koronáját.” Ezután ugyanezen a brutális módon mészárolták le a többieket, Augustine Webster-t, Robert Lawrence-t és Richard Reynolds-t. Mindannyiuknak egyenként felajánlották a kegyelmet, ha megtagadják katolikus hitüket, de mindhárman inkább a halált, mint az aposztáziát választották.      A mártíroknak még az élettelen testüket is megcsúfolták. A testeket négy részre vágták, és a testrészeket a konzerváláshoz forró kátránnyal teli üstbe dobták, majd a szétfűrészelt darabokat kifüggesztették London különböző részein annak meggyőző bizonyítékául, hogy a király valóban az angol egyház feje.      Ezek a kivégzések világos és brutális figyelmeztetést jelentettek az ország minden papjának és szerzetesének, és megmutatták nekik, hogy mi vár rájuk, ha az eskü megtagadásával vonakodnak a királyi primátust elismerni. Hogy a többi karthauzit megfélemlítéssel behódolásra kényszerítsék, John Hall karját, mely még véres volt a kivégzéstől, kiszögezték a londoni karthauzi kolostor bejárati kapujára. Mikor a kar végülis a földre hullott, a szerzetesek elrejtették, és talán még ma is ott nyugszik, ahova akkor elásták.      Ez egyedül elég ahhoz, hogy a katolikusok számára a londoni karthauzi kolostor megszentelt hely legyen. Azt mesélik, hogy a kivégzésre összegyűlt tömegben maga Henrik is megjelent álarc mögé bújva. Abban a tényben, hogy az első öt katolikus között, akik 1170., Becket Szent Tamás vértanúsága óta az Egyház jogaiért vérüket öntötték, hárman éppen a karthauziak közé tartoztak, a történelem bizonyos iróniája bujkál. II. Henrik ugyanis az érsek halálában játszott bűnrészességéért vállalt vezeklés részeként megfogadta, hogy alapít egy kolostort. A szigorú karthauzi rend a kereszténységben a legnagyobb tiszteletnek örvendett, ezért a király a Somersetshire grófságban fekvő Whitham-ban megépíttette Anglia első karthauzi kolostorát, melyben Henrik kifejezett kívánságára Szent Hugót (1140-1200) választották az első priorrá. (szerk. megj.: Hugó volt egyébként a világon az első karthauzi szerzetes, akit szentté avattak.) Hugót később a király rábeszélte, hogy Lincoln püspöke legyen. Szent Hugó sírhelyét a Lincoln-i katedrálisban a zarándokhelyek sorában és a nép tiszteletében csak Becket Szent Tamás Canterbury katedrálisában levő sírhelye előzi meg. Egyébként VIII. Henrik utasítására később mindkét sírt kifosztották és szétrombolták. Néhány héttel ezen események után a londoni karthauzi kolostor újabb három tagját tartóztatták le, akiket ezután Newgate börtönében 17 napig barbár körülmények között tartottak fogva. N. Harpsfield így számol be erről: „Nyakuk körül vaspántokkal a tömlöc egyik karójához szegezve, lábukon nehéz láncokkal, melyek hatalmas vasgerendához voltak erősítve, olyan feszesen megkötözve egyenesen kellett állniuk, hogy se feküdni, se ülni, se valamilyen más módon könnyebbséghez jutni nem tudtak. Ez alatt a 17 nap alatt egyetlen egyszer sem szedték le róluk láncaikat, hogy legalább szükségüket elvégezhették volna.”      A három szerzetest, Boldog Humphrey Middlemore-t, William Exmew-t és Sebastian Newdigate-t, június 11-én ítélték halálra, majd az ítéletet június 19-én ugyanazon a barbár módon hajtották rajtuk végre, mint előzőleg társaikon. (Ez a három szerzetes ahhoz a 65 vértanúból álló csoporthoz tartozik, melyet 1886. december 29-én és 1895. május 13-án XIII. Leo pápa boldoggá avatott.) Bebörtönzésük kínjaihoz képest ezeknek a szent mártíroknak a halál irgalmas megváltást kellett jelentsen.      Nicholas Harpsfield 1537 körül írt „Sir Morus Tamás élete és halála” című könyvében így jellemzi a karthauziakat: „A karthauziak olyan különleges integritással és erényekkel rendelkező, a vezeklés, a lelki élet és a kontempláció olyan szigorú formáját gyakorló férfiak, hogy inkább emberi alakot öltött angyalokhoz, mint valóságos emberekhez hasonlítanak.” VISSZA