(Rupert Mayer (1876–1945) jezsuita atyát, München falábú apostolát, II. János Pál pápa 1987. május 3-án avatta boldoggá Münchenben. Az itt következő beszédet az atya 1919-es ádvent első heteiben tartott népmisszió során mondta el – idézet Anton Koerbling és Paul Riesterer S. J. Boldog Rupert Mayer című könyvéből; magyar kiadás: Korda Könyvkiadó, Kecskemét.) Kedves Fiaim! Az elmúlt napokban a végcélra emlékeztünk, örök célunkra, ami ebből áll: Istent szolgálni, hogy Nála örökké boldogok legyünk. Aztán hallottunk a végcélunktól való eltévelyedésről és egy keveset a súlyos bűnről. A súlyos bűn keserű gyümölcse a pokol. Ez a mai prédikáció tárgya.      Biztosíthatom önöket, hogy nem öröm számomra másokat megfélemlíteni, még akkor sem, ha ez üdvös félelem. De úgy vagyok ezzel, mint a jó édesapa, akinek néha keménynek kell lennie gyermekeivel szemben. Pillanatnyilag kellemetlen ez a gyermekeknek, de később, mikor benő a fejük lágya, hálásak érte. Tehát az első állítás így hangzik:      1. Van pokol. És ezt követi a kérdés:      2. Mi a pokol? 1. Tehát van pokol. Ki mondja ezt nekünk? Először is józan értelmünk, másodszor maga az Üdvözítő. Íme egy rövid gondolat, mely ezt megvilágítja: lelkiismeretünk szava mondja, hogy vannak törvények, amelyek az ember szívébe vésődtek. Ezek csak az örök törvényhozótól, Istentől eredhetnek. Tehát Isten az, aki ezeket az emberi nemnek adta. De egy okos törvényhozónak gondolnia kell arra, hogy törvényeit be is tartsák. Szomorú az a törvényhozó, aki csak meghozza a törvényeket, de mindegy neki, hogy betartják-e ezeket vagy sem. Ezért, ha az Úristen törvényeket adott, akkor jutalmat és büntetést is meg kellett állapítania azok számára, akik megtartják vagy megszegik azt. Ez a törvény jogerőre emelése. HA HIÁNYZIK A TÖRVÉNY KÖVETKEZMÉNYE, AKKOR ÖNMAGÁTÓL ÖSSZEOMLIK. Mivel az Úristen végtelenül bölcs törvényhozó, szankciókat kellett megállapítania, jutalmat és büntetést.      Amit értelmünk sugall, azt mondja félreérthetetlenül a Szentírás, Isten szava is. Emlékeznek az isteni Üdvözítő szavára: „Távozzatok átkozottak az örök tűzre, ami az ördögnek és társainak készíttetett!” Jól tudom, hogy mindig voltak emberek, akik ezeket a szavakat kiforgatták és félremagyarázták. Ezt mondják: nem szabad ezeket a szavakat szó szerint érteni. Ez az „örök” szócska csak azt jelenti, hogy hosszú, de nem végtelen büntetés. Ezt a szócskát képletesen kell érteni. De kedves hallgatóim, minden az ilyen felfogás ellen szól! Először: a mi isteni Üdvözítőnk ítéletet mond. Tudjuk, hogy az ítélet föltételeihez tartozik, hogy az világos, határozott és pontos legyen. Ide nem képletes kifejezések kellenek, hanem érthetőség. Ezt kívánják meg egy evilági ítélettől is, de itt a világ Bírójának ítéletéről van szó, ami a legnagyobb horderejű, időben és térben egyaránt.      Ezért az isteni Üdvözítő, az örök Bíró, itt nem használhatott képletes kifejezéseket. Másodszor pedig – és ez még világosabb –, párhuzamba állítva mondja „ezek az örök tűzre jutnak, az igazak pedig az örök életre”. De még egyetlen józan gondolkodású embernek sem jutott eszébe, hogy az örök élet kifejezést képletesen értse. Viszont akkor ki ad jogot arra, hogy az örök büntetést képletesen értsük. (…)      Ezen a pokolról és üdvösségről szóló világos szavak után számunkra már csak a vagy-vagy marad! Vagy Krisztus hazug, vagy létezik a pokol! Harmadik lehetőség nincs! 2. Mi is valójában a pokol? Ne féljetek attól, hogy most minden lehetséges képet lepergetek szemetek előtt. Ezt nem is tudnám megtenni, mégha akarnám se, mivel túl józan vagyok ahhoz, hogy fantáziálni kezdjek. Ilyenfajta fantáziaképek bemutatására nincs szükség. Elég rettenetes a pokol, ehhez nem szükséges még mást is hozzátenni. Mi teszi a poklot olyan szörnyűvé? A pokol azért rettenetes, mert ez az a hely, ahol nincs jelen Isten.      Egyszer találkoztam egy úrral, aki nagyon szomorú benyomást tett rám. Elmesélte, hogy mi nyomja a szívét. Úgy érezte, másra hivatott, de úgy alakultak a körülmények, hogy belekényszerült mostani munkájába. Már-már halálosan szerencsétlennek érezte magát. Megpróbáltam megvigasztalni; közben arra gondoltam, ha az embernek ilyen nehezére eshet, hogy elhibázta pályája megválasztását, milyen rossz lehet az a kétségtelen felismerés, hogy örök hivatását játszotta el? Ki tehát akkor törekvésünk végcélja? A szerető Isten! Mert Ő teremtett bennünket. Ő alkotott minket saját magának és „nyugtalan a szívünk, ó Uram, míg meg nem nyugszik Benned”. Ha a lélek elválik a testtől, akkor ellenállhatatlan erővel tör Isten felé, hogy mint végső céljával egyesüljön. És akkor következik az iszonyú elutasítás. „Vissza! Távozz tőlem!” Az elátkozottat, homlokán Káin kivetettségi jelével arra ítélik, hogy nyugtalanul egymagában bolyongjon örökké. A pokol az a hely, ahol nincs jelen Isten! Történt egyszer, hogy egy család máról holnapra 20 000 márkát veszített. Egy kis család számára ez óriási és súlyos veszteség. Ha azonban a halál szeretteink egyikét elszólítja mellőlünk, ó jaj, az mégiscsak egészen más. Ha az ember egy földi, időleges veszteséget ennyire szívére vesz, milyen fájdalmas lesz, ha világossá válik számára, hogy Istent, az egyetlen és legfőbb jót veszítette el? De Isten nem az egyike azon földi javaknak, melyeknek elveszítése csak úgy fáj, hanem valójában Ő az egyetlen igazi Jó, aki minden teljességet magában foglal, és akinek magasztosságát és szeretetreméltóságát megcsodáljuk. Minden földi csak gyenge képmása Isten nagyságának, szépségének és szeretetreméltóságának. VISSZA