Összeállítás XVI. Benedek pápa a tridenti rítusról az elmúlt negyven évben elhangzott megnyilatkozásaiból
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2007. szeptember 10.)
fordította: Király József

Joseph Ratzinger már a VI. Pál által kiadott Missale bevezetése utáni első évtizedben bírálta a liturgiareform megvalósítását, és az ebből eredő problémákkal a következő években mindig újra és egyre nagyobb nyomatékkal foglalkozott. Sőt, 2000-ben még egy külön könyvet is szentelt a liturgia témájának: „A liturgia szelleméről” [Vom Geist der Liturgie] címmel, amelynek tanulmányozását nem lehet eléggé mindenkinek ajánlani. Az alábbiakban azonban nem ebből a műből, hanem az akkori müncheni érsek, illetve a Hittani Kongregáció későbbi prefektusának egyéb műveiből közlünk részleteket, amelyekben Joseph Ratzinger a „régi” és az 1969-ben promulgált „új” rítus viszonyát tárgyalja. Nem nehéz észrevenni, hogy az 1962-es – a „római rítus rendkívüli formájának” nevezett – állapot újbóli bevezetéséről szóló mostani döntés a jelenlegi pápának a távoli múltba visszanyúló megfontolásain alapszik, és könnyen felismerhetőek azok a motívumok is, amelyek e döntésében vezették. Ugyanakkor a pápa kifjezetten azon fáradozik, hogy ellene dolgozzon a „szakadás hermeneutikájának”, és hogy a II. Vatikáni Zsinatot az egyház tradíciójának folytonosságába visszavezesse.


A perspektívák aggasztó eltolódása (1977)
(A hit ünnepe [Das Fest des Glaubens], 75-77 o.)

Manapság fel kell tennünk a kérdést, egyáltalán létezik-e még latin rítus; az érzék, a fogékonyság iránta bizonyára alig van már meg. A liturgia a többség szemében sokkal inkább egy adott közösség részére megrendezendő, kialakítandó feladatként jelenik meg, ami azt is jelenti, hogy a magukat illetékesnek tartó körök – gyakran épp oly csodálatra méltó, mint elhibázott buzgósággal – hétről hétre saját „liturgiát” kontárkodnak össze. Számomra úgy tűnik, hogy az alapvető liturgikus tudatnak eme törése jelenti korunk tulajdonképpeni végzetes jelenségét.

A liturgia és a kommersz, a liturgia és a baráti összejövetel határai észrevétlenül eltűnnek, ami például abban is megmutatkozik, hogy egyes papok a polgári udvariassági formák átvételével úgy gondolják, hogy csak akkor vehetik magukhoz az eucharisztiát, ha már másnak is odanyújtották; hogy már nem merik mondani, „megáldalak”, és így az alapvető liturgiai szerepeket szüntetik meg. Ide sorolhatók az élvezhetetlen üdvözlések a maguk összes banalitásával, amire persze az egyes közösségek ma már úgy várnak, mint valami nélkülözhetetlen udvariasságra.
     Abban az időben, amikor az új rítus még nem született meg, de a régit már „ódivatúnak” bélyegezték, veszett el az emberek érzéke az iránt, hogy létezik egy „rítus”, vagyis egy megszabott liturgikus forma, és hogy a liturgia egyáltalán csak azáltal lesz önmaga (azaz valódi liturgikus aktus), hogy az ünneplők intézkedésein, rendelkezésein kívül áll. Még a hivatalos új könyvekben is – bármilyen jók egyébként sok tekintetben – felismerhető helyenként a kigondolt, túlzottan professzionális tervezés, és ezzel azt a vélekedést erősítik meg, hogy egy liturgikus könyvet éppúgy „csinálnak”, mint bármely más könyvet.

Ezzel összefüggésben szeretnék egy rövid megjegyzést fűzni az ún. tridenti liturgiáról folyó vitához. Tridenti liturgia ugyanis nem létezik, és 1965-ig egyetlen ember sem tudott volna e kifejezés alatt bármit is elképzelni. A Trienti Zsinat semmilyen liturgiát nem „csinált”. És pontosan fogalmazva nem létezik V. Pius szerinti misekönyv. A misszálé, amely 1570-ben jelent meg V. Pius megbízásából, csak apróságokban különbözött a kerek száz évvel korábban először kinyomtatott Missale Romanum-tól.

V. Pius reformjánál alapjában csak arról volt szó, hogy a késő középkori elburjánzásokat, amelyek idővel belelopóztak, valamint a másolásnál és nyomtatásnál keletkezett hibákat úgy tüntessék el, hogy ismét a Róma-városi misszálét, amely ezektől a folyamatoktól messzemenően érintetlen maradt, az egész egyház számára kötelezővé tegyék. Egyúttal azokat a bizonytalanságokat – amelyek a reformáció korabeli liturgiai törekvések összevisszaságában keletkeztek, amikor a határ a katolikus és protestáns között nagyon elmosódottá vált – a Rómában nyomtatott Missale typicum egyedüli kötelezővé tételével kellett kiküszöbölni. Hogy csak ez volt a cél, azt abból is láthatjuk, hogy a 200 évnél régebbi liturgikus szokásokat a reform kifejezetten érintetlenül hagyta.

Már 1614-ben, VIII. Orbán alatt megjelent a misszálénak egy új kiadása, amely szintén tartalmazott néhány javítást, és így mind az V. Pius előtti, mind az utána következő századok rajtahagyták nyomaikat a misszálén, amely így állandóan egyfelől folyamatos tisztítási, másfelől növekedési folyamatnak volt kitéve, miközben mégis mindig ugyanaz a könyv maradt.
     E tények szem előtt tartásával a „Tridenti Missale”-hoz való ragaszkodást irreálisnak kell tekintenünk, ugyanakkor viszont kritikát kell gyakorolnunk azzal a formával szemben is, ahogy az új Missale-t bemutatták. A „tridentinusoknak” azt kell mondani, hogy az Egyház liturgiája magával ezzel a „tridenti liturgiával” mindig élő, és ezért mindig az érés folyamatában levő valami, amelyben kisebb nagyobb változások adódhatnak.

A katolikus liturgia számára a 400 éves kor nagyon kevés volna – valójában ez Krisztusig és az apostolokig nyúlik vissza, és onnan egyetlen állandó folyamatban jön mihozzánk; a misekönyv éppen olyan kevéssé mumifikálható, mint az Egyház maga.
     Ugyanakkor az új misekönyv minden előnye mellett kritikusan kell megállapítanunk, hogy úgy lett kiadva, minta egy professzorok által újonnan kidolgozott könyv volna, nem pedig egy folyamatos növekedésnek egyik fázisa. Ilyesmi ebben a formában korábban soha nem történt, ez a gyakorlat ellentmond a liturgikussá válás típusának. És egyáltalán, elsőként ez a folyamat provokálta ki azt az abszurd elképzelést, mintha Trient és V. Pius 400 évvel ezelőtt a maguk részéről bármilyen Missale-t alkottak volna. Ezáltal lett a katolikus liturgia a korai újkor egyik termékévé lealacsonyítva, ami ezáltal a perspektívák olyan eltolódását idézte elő, ami aggasztó.

A pap nem show-master (1996)
(A föld sója [Salz der Erde], 186-188. o.)

Liturgia-reformunkban létezik egy törekvés, amely véleményem szerint tévúton jár: nevezetesen a liturgia teljes hozzáidomulása a modern világhoz. Eszerint a liturgiának még rövidebbnek kell lennie; és mindent még jobban el kell belőle távolítani, ami állítólag nem érthető; és alapjában véve egy még „laposabb” nyelvre kell transzponálni. Ezek a törekvések a liturgia és liturgikus ünneplés lényegének teljes félreértéséből adódnak. Mert a liturgiában nem racionális módon fogunk fel valamit, ahogy én például egy előadást megértek, hanem különféle módon, minden érzékünkkel, belevezetve egy ünneplésbe, amelyet nem valami bizottság talált ki, hanem amely mintegy az évezredek mélyéből, és végső soron az örökkévalóságból jön hozzánk.

Amikor a zsidóság elvesztette templomát, zsinagógai ünnepeihez és rítusaihoz ragaszkodott tovább, és e nagy ünnepi rítusok, mint a hívő otthon rítusai, által tartotta fenn és össze magát. A rítusokban benne van a közös életformának egy bizonyos módja, amelyekben nem a csupán felszínes érthetőség a lényeg, hanem amelyekben a hittörténet nagy folyamatossága fejeződik ki, és magát úgymond olyan teljhatalomként értelmezi, amely nem az egyes személyektől ered. A pap ugyanis nem show-master, aki most éppen kigondol valamit, és ezt nagyon ügyesen közvetíti. Ellenkezőleg, mint műsorvezető még teljesen tehetségtelen is lehet, mert valami egészen mást képvisel, ami nem rajta múlik.

Természetesen a liturgiához hozzátartozik az érthetőség is, és ezért Isten szavát jól kell felolvasni, majd utána értelmezni és magyarázni. De a szavak érthetőségéhez hozzájönnek még a megértés más formái is. Mindenekelőtt, a liturgia nem valami, amit mindig újabb bizottságok gondolnak ki. Így ugyanis valami saját készítésű dologgá válik, legyenek ezek a bizottságok Rómában, Trierben vagy Párizsban. Ehelyett meg kell őriznie folyamatosságát, teljes nem-tetszőleges voltát, amelyben valóban az évezredekkel, és ezeken keresztül az Örökkévalóval találkozunk, és olyan ünneplő közösségbe kerülünk, amely más, mint amit a bizottságok vagy ünnepi bizottságok kigondolnak.

Azt hiszem, itt a klerikalizmusnak egy formája keletkezett, amelyből kiindulva a nők pappá szentelésének követelését is jobban meg tudom érteni. A papnak saját személyében tulajdonítanak fontosságot, akinek képesnek kell lennie a dolgát ügyesen végezni és mindent jól kifejezni. Ő az ünnep tulajdonképpeni központja. Következésképp azt kell mondanunk, miért csak ez az embertípus? Ha viszont ehelyett személyként teljesen háttérbe vonul, és valóban csak képvisel valamit, és ezt hívő végrehajtó cselekedete által teszi, akkor nem körülötte forog a világ, hanem háttérbe lépve nálánál valami sokkal nagyobb jelenik meg, lesz láthatóvá. Ezért, azt hiszem, fokozottabban kell figyelnünk a manipulálatlan tradíció súlyára és erejére. Ennek szépsége és nagysága azt is megérinti, aki nem tudja az összes részletet racionálisan feldolgozni és megérteni. A középpontban ekkor természetesen az ige áll, amit hirdetnek és értelmeznek.

Nem lehetne elképzelni, hogy ennek az egyenlősdinek és racionalizálásnak az ellensúlyozására újra aktiváljuk a régi rítust?

Természetesen ez sem hozna mindenre megoldást. Bár én azon a véleményen vagyok, hogy a régi rítust sokkal nagyvonalúbban kellene azok számára engedélyezni, akik ezt kívánják. Egyáltalán nem látható be, mi lenne ebben veszélyes vagy elfogadhatatlan. Egy olyan közösség, amely azt, ami neki eddig a legszentebb és legmagasztosabb volt, hirtelen tilosnak jelent ki, és az iránta való óhajt egyenesen tisztességtelennek állítja be, önmagát kérdőjelezi meg. Mert mit lehet neki ezután még elhinni? Nem fogja holnap majd azt megtiltani, ami ma előír? De a régihez való egyszerű visszatérés, mint mondtuk, nem jelentene megoldást. Kultúránk az utolsó 30 évben olyan radikálisan megváltozott, hogy egy tisztán latin nyelvű liturgia annyira idegenül hatna, ami sokak számára áthághatatlan akadályt jelentene.

Amire szükségünk van, az egy új liturgikus nevelés, különösen a papok részére. Újra világossá kell válnia, hogy a liturgia-tudomány nem azért van, hogy állandóan új modellekkel jöjjön elő, mint ahogy ez az autóipar számára normális. Azért van, hogy bevezessen bennünket az ünnepbe és ünneplésbe, hogy az embert képessé tegye a misztériumra. E helyütt nem csak a keleti egyházaktól tanulhatnánk, hanem a világ vallásaitól is, amelyek mind tudják, hogy a liturgia más, mint szövegek és rítusok kitalálása, hogy a liturgia éppen a manipulálhatatlanból létezik. A fiatalok ezt nagyon erősen érzik. Azok a központok, ahol a liturgiát cikornyák nélkül tiszteletteljesen és magasztosan ünneplik, vonzók, még ha nem is értenek minden szót. Ilyen mértékadó központokra van szükségünk. Sajnos a tolerancia nálunk még a kalandos „játszadozásokkal” szemben is csaknem teljesen korlátlan, míg a régi liturgiával szemben gyakorlatilag semmilyen tolerancia nem létezik. Ezzel biztosan tévúton járunk.

Az egyház válságát főleg a liturgia szétesése okozza (1997)
(Életemből [Aus meinem Leben], 172-174 o.)

Regensburgi éveim másik nagy eseménye a VI. Pál féle Missale közzététele volt, összekötve a korábbi Missale csaknem teljes betiltásával egy mindössze féléves átmeneti fázis után.

Hogy a kísérletezés ideje után, mely a liturgiát gyakran mélyen eltorzította, végre ismét egy kötelező liturgiaszöveget kaptunk, önmagában üdvözlendő volt. De meg voltam rökönyödve a régi misekönyv betiltása miatt, mert ilyesmi az egész liturgia-történetben még soha nem fordult elő. Bár azt a látszatot keltették, hogy ez teljesen normális dolog. Úgy állították be, mintha az eddigi misekönyvet V. Pius 1570-ben a Trienti Zsinat után dolgozta volna ki; ezért normális, hogy 400 év elteltével és egy új zsinat után az új pápa egy új misekönyvet ad ki. De a történelmi igazság más. V. Pius csak átdolgoztatta az addigi Missale Romanum-ot, ahogy ez a történelemnek évszázadokon át tartó élő növekedésében normális volt. Így az ő utódjai közül is sokan átdolgozták ezt a misekönyvet, anélkül, hogy bármikor az egyiket szembeállították volna a másikkal. A növekedés és tisztítás állandó folyamata volt ez, melynek során a folyamatosságot soha nem dúlták fel.

A V. Pius féle Missale, amelyet ő alkotott volna, nem létezik. Csak egy V. Pius általi átdolgozás létezik a hosszú növekedéstörténet egyik fázisaként. Az újdonság a Trienti Zsinat után más természetű volt: a reformáció mindenekelőtt a liturgikus „reform” módjaiban ment végbe. Nem létezett egyszerűen katolikus és protestáns templom egymás mellett; az egyház szakadása csaknem észrevétlenül történt, a legláthatóbban és a történelmileg leghatásosabb módon a liturgia megváltoztatásában, amely helyenként egyébként is igen különböző volt, úgyhogy gyakran nehéz volt a határt megvonni a még katolikus és a már nem katolikus között.

Ebben a zavaros helyzetben, amelyet az egységes liturgikus törvényhozás hiánya és a középkorban fennálló liturgikus pluralizmus tett lehetővé, döntötte el a pápa, hogy a Missale Romanum, Róma város misekönyve mint kétségtelenül katolikust minden olyan helyen be kell vezetni, ahol nem tudtak legalább bizonyíthatóan 200 évesnél régebbi liturgiára hivatkozni. Ahol ez megvolt, maradhatott a régi liturgia, mert annak katolikus jellege biztosra vehető volt. Egy addigi és egy addig jogilag érvényes misszálé betiltásáról tehát szó sem lehetett.

Az évszázadokon át, a régi egyház szakramentáriumai óta folytonosan növekedett misszálénak mostani betiltása, olyan törést hozott a liturgiatörténetbe, amelynek következményei csak tragikusak lehettek. A misekönyv revíziója, amilyen már többször történt, és ezúttal, mindenekelőtt a nemzeti nyelv bevezetése miatt mélyrehatóbb lehetett volna, mint korábban, értelmes és a zsinattól joggal elrendelt kezdeményezés volt.

De ezúttal ennél több történt: a régi épületet lerombolták, és felépítettek egy másikat, persze leginkább az eddigi anyagaiból és a régi építési tervek alapján. Kétségtelen, hogy ez az új misekönyv sok mindenben valódi javítást és gazdagítást eredményezett, de az a tény, hogy ezt új építményként szembeállították a történelemben növekedettel, amit betiltottak, és ezzel a liturgiát nem élő növekedésként, hanem tudós munka és jogi kompetencia termékeként tüntették fel, rendkívüli módon ártott nekünk. Mert így keletkezhetett az a benyomás, hogy a liturgiát „csinálják”, hogy az nem elrendelt, hanem a döntésünktől függő valami. És ebből megint logikusan következik, hogy nem a tudósokat és nem egy központi hatóságot ismerünk el egyedüli döntéshozónak, hanem végső soron minden „közösség” maga akarja kialakítani a liturgiáját.

De ahol a liturgia saját alkotású, ott nem azt adja nekünk, ami tulajdonképpeni adománya kellene, hogy legyen: a találkozást a misztériummal, amely nem a mi alkotásunk, hanem életünk eredete és forrása. A liturgikus tudat megújítása, a liturgikus kibékülés, amely újra elismeri a liturgiatörténet egységét, a II. Vatikáni Zsinat nem törésnek, hanem fejlődési fokozatként való értelmezése, nos, ez az, ami az Egyház számára ma égetően szükséges lenne. Meg vagyok győződve, hogy egyházunk mai válsága messzemenően a liturgia szétesésén alapszik, amely helyenként már úgy van megtervezve, „etsi Deus non daretur”: hogy már egyáltalán nem arról szól, hogy létezik-e Isten, és hogy megszólít-e, meghallgat-e bennünket.

Ha azonban liturgiában már nem a hit közössége, az Egyház és történetének világméretű egysége, az élő Krisztus misztériuma jelenik meg, akkor hol jelenik meg még az Egyház az ő szellemi lényegében? Akkor a gyülekezet csak önmagát ünnepli, de ennek nincs értelme. És mivel a gyülekezet önmagából nem is létezik, hanem egyáltalán mint egység sokkal inkább csak a hit által, az Úrtól keletkezik, ilyen feltételek mellett a szétesés mindenféle csoportokra, a pártos szembenállás egy önmagát szétszakító egyházban visszavonhatatlan. Ezért van szükségünk egy új liturgikus mozgalomra, amely a II Vatikáni Zsinat tulajdonképpeni örökségét kelti életre.

Aki a régi liturgiát eldobja, az Egyház egész múltját dobja el (2000)
(Isten és a világ [Gott und die Welt], 447-449 o.)

A II Vatikáni Zsinat kétségtelenül a szerves növekedést és megújulást tartotta szem előtt. De látnunk kell, hogy ma olyan tendenciákkal állunk szemben, amelyek egyszerűen építenek és bontanak is – és ezzel olyat tesznek, ami a liturgia lényegével nem egyeztethető össze. Nem lehet egyszerűen professzori bizottságokban kigondolni, mi eredményesebb pasztorális szempontból; mi praktikusabb, és ehhez hasonlók, hanem nagy tisztelettel kell arra tekintenünk, ami az évszázadok súlyát hordozza, és csak arra figyelnünk, hol szükséges és lehetséges indokolt kiegészítéseket vagy lenyeséseket végrehajtani.

És ennek valóban nagy figyelmeztetésnek kellene lennie mindazok számára, akik a liturgiával foglalkoznak. A szolgálat eme szellemében kellene tevékenykedniük abban az élő növekményben, amelyet az évszázadok hite hoz nekünk, és nem önálló specialistaként a jobbat kigondolva és fabrikálni akarva.

A jelenlegi liturgiával szembeni kritikát nem lehet nem tudomásul venni. Sokak számára már nem elég szent. Szükségünk van vajon a reform reformjára, hogy újra szentté tegyük? Mindenesetre szükségünk van egy új liturgikus tudatra, hogy ez a csinálni akaró szellem eltűnjön. Már odáig jutottunk, hogy liturgiakörök maguknak állítják össze a vasárnapi liturgiát. Ami ebből kijön, biztos, hogy egy pár okos, újító szellemű ember terméke, akik kigondoltak valamit. De ebben nem az egészen mással, a Szenttel találkozom, aki nekem ajándékozza önmagát, hanem egy pár ember szorgosságával. És azt veszem észre, ez nem az, amit keresek. Ez túl kevés, és valami más. A legfontosabb ma az, hogy újra tiszteletet érezzünk a liturgia és annak manipulálhatatlansága iránt. Hogy azt újra élő organizmusként, ajándékként ismerjük fel, amelyben az égi liturgiában lesz részünk. Hogy abban ne az önmegvalósítást keressük, hanem az adományt, amely hozzánk jön.

Azt hiszem, ez az első, hogy ez a sajátságos vagy önhatalmú készítés eltűnjön, és a belső érzék a Szent iránt újra feltámadjon. A második lépésben majd megláthatjuk, mely területen lett – úgymond – túl sok minden lenyesve, úgy hogy az egész történelemmel való összefüggés újra világosabbá és elevenebbé válhasson. Én ilyen értelemben beszéltem a reform reformjáról. De ennek véleményem szerint mindenekelőtt egy nevelési folyamatnak kell lennie, amely megálljt parancsol a liturgia saját kitalálások általi széttaposásának.

A helyes liturgiatudat kialakítása szempontjából még az is fontos, hogy végre meg kell szűnnie az 1970-ig érvényes liturgia törvényen kívüli helyezésének. Aki ma e liturgia fennmaradásáért száll síkra vagy ezen részt vesz, azt úgy kezelik, mint egy leprást; itt vége van minden toleranciának. Ilyesmi az egész történelemben nem volt, hiszen ezzel az Egyház egész múltját helyezik törvényen kívülre. Hogyan bízzanak az emberek akkor az Egyház jelenében, ha ez így van? Őszintén szólva azt sem értem, miért vetik alá magukat püspök testvéreim ilyen nagymértékben ennek az intoleranciának, amely belátható ok nélkül áll szemben az egyház szükséges belső kibéküléseivel.

Latin: Sohasem „tiltották be”; „népoltár”: sohasem írták elő (2003)
(Előszó Uwe M. Lang könyvéhez, Conversi ad Dominum. [A keresztény ima irányultságának történelméről és teológiájáról])

A rendszeres templomba járó számára a II. Vatikáni Zsinat reformjainak két legszembetűnőbb hatása a latin eltűnése és az oltárnak a nép felé fordítása volt. Azok, akik elolvassák az ide vonatkozó szövegeket, megdöbbenve láthatják, hogy valójában egyikről sincs szó a zsinati dekrétumokban. Az anyanyelv használata kétségtelenül meg van engedve, elsősorban az igeliturgiában, de a zsinat ezt megelőző, általános érvényű szabálya azt mondja: „A latin nyelv használatát a részleges jog érvényben maradása mellett a latin rítusokban meg kell tartani.” (Sacrosanctum Concilium, 36.1.)

Semmi sincs a zsinat szövegében arról, hogy az oltárt a nép felé kellene fordítani; e pont először egyes zsinat utáni instrukciókban jelenik meg. A legfontosabb direktíva az 1969-ben kibocsátott Institutio Generalis Missalis Romani-nak, az új misekönyv általános rendelkezéseinek 262. pontjában található. Ez azt mondja: „Előnyösebb, ha a főoltárt a faltól elválasztva építik föl, úgy, hogy az oltár könnyen körüljárható legyen, és azon a nép felé fordulva (versus populum) lehessen misézni.”
     A 2002-es misszále általános rendelkezései változatlanul megismétlik ezt a szöveget, de a végére még hozzáfűzték a következő mondatot: „ami kívánatos ott, ahol lehetséges”. Sokfelé úgy vették ezt, mint az 1969-es szöveg szigorítását, mely azt jelentené, hogy most már általános kötelezettség van a nép felé fordított oltár felállítására, „ahol ez lehetséges”.
     Ezt az értelmezést azonban elvetette az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2000. szeptember 25-én, amikor kijelentette, hogy az „expedit” (kívánatos) szó nem jelent kötelezettséget, csupán egy javaslatot. A fizikai irányulást – mondja a kongregáció – meg kell különböztetni a szellemitől. Még ha egy pap versus populum misézik is, neki mindig versus Deum per Jesum Christum (Isten felé, Jézus Krisztus által) kell irányzódnia. Rítusok, jelek, szimbólumok, szavak soha sem képesek kimeríteni a megváltás misztériumának belső valóságát. Ezért a kongregáció óv bármi egyoldalú és merev állásfoglalástól ebben a vitában.
     Ez egy fontos értelmezés. Fényt vet arra, mi relatív a liturgia külső szimbolikus formáiban, és gátat vet a fanatizmusnak, mely sajnos nem ritka az utolsó negyven év vitáiban. Ugyanakkor rávilágít a liturgikus cselekmény belső irányulására, mely sohasem fejeződhet ki a maga teljességével a külső formákban. Ez a belső irányulás ugyanaz a pap és a hívők számára: az Úr felé kell fordulniuk, az Atya felé Krisztus által a Szentlélekben.

Benedek pápa Heiligenkreuz-ban (2007): „Semmit nem lehet az istentisztelet elé helyezni”

Ezért az e világért tett első szolgálatotoknak az imádságnak és az istentisztelet ünneplésének kell lennie. Minden pap és Istennek szentelt ember át kell legyen itatva attól az érzülettől, hogy „az istentisztelet elé semmit nem lehet helyezni”. E felfogásmód szépsége a liturgia szépségében fejeződik ki, hogy ezáltal azon a helyen, ahol együtt énekelünk, Istent együtt dicsőítjük, ünnepeljük és imádjuk, az égnek egy darabja jelenjen meg a földön.

Valóban nem vakmerőség, ha az Istenre koncentrált liturgiában, rítusokban és énekekben az Örökkévaló képmását látjuk. Hogyan tudtak volna különben őseink évszázadokkal ezelőtt ilyen fennkölt templomot építeni, mint ezt is itt? Az ilyen épületekben már a funkcionális építészet is oda vonzza érzékeinket, amit „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”. (1 Kor 2,9)

A liturgiával való minden foglalkozásnál az Istenre való tekintésnek kell mérvadónak lennie. Isten előtt állunk – Ő szól hozzánk, mi pedig őhozzá. Ha csak azzal törődünk, hogy hogyan tudjuk vonzóvá, széppé, érdekessé tenni, már el is bukott a liturgia.
     Az vagy „opus Dei” – Isten alkotása – Istennel, a tulajdonképpeni szubjektummal, vagy sem. Ezen a helyen kérlek benneteket: alakítsátok a liturgiát mindenütt és minden időben az Istenre való tekintésből a szentek, valamint minden hely és idő élő egyházának közösségében úgy, hogy az az emberszerető Isten szépségének és fenségének kifejeződése legyen!

Az ima lelke végülis a Szentlélek. Valahányszor imádkozunk, valójában Ő az, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal”. (Róm 8,26) Az apostol szavában bízva biztosítalak benneteket kedves testvérek, hogy az ima azt a hatást fogja bennetek kiváltani, amit korábban úgy fejeztek ki, hogy a papokat és az Istennek szentelt embereket egyszerűen „lelkészeknek” hívták. Sailer, Regensburgi püspök egyszer azt mondta, a papoknak mindenekelőtt „lelki-lelkészeknek” kellene lenniük. Én szépnek találnám, ha ez a szó, lelkész, újra elterjedne. De mindenekelőtt az a fontos, hogy az a valóság történjen meg velünk, amelyet az ige így ír le: »az Úr követésében a Lélek erejével „lelki” emberekké váljunk«.


vissza

a HABEMUS PAPAM oldalra                              a KEZDŐLAPRA