proprioban kinyilvánított pápai akaratnak nem tud érvényt szerezni. Ezért a helyzet – ha nem is egészen, de – csaknem változatlan: azok a megyéspüspökök, akik eddig is adtak engedélyt a tridenti rítus végzésére, most már könnyebben teszik ezt, akik pedig eddig nem adtak, azok ezután sem adnak, vagy olyan módon megnehezítik a kérelmezők dolgát, hogy az a gyakorlatban valódi tiltásnak felel meg. A híveknél sem sokkal jobb a helyzet: annak a statisztikailag elenyésző számú hívőnek, akik eddig is csak tridenti rítusú misékre jártak, szeptembertől egy kicsivel több lehetőségük nyílik erre, de akik csak most kezdenek el ismerkedni az Egyház hagyományával, azok „lelkesedése” igencsak korlátozott mértékű marad. Ez persze csak azt az eddig is ismert véleményt támasztotta alá, miszerint az Egyház tradíciójához hű katolikusok száma csekély, amit a pápa a motu proprio kísérőlevelében így fogalmazott meg: „A régi misekönyv használatának föltétele bizonyos liturgikus műveltség és a latin nyelv ismerete; akár egyik, akár másik nem nagyon gyakori.”
Harmadszor, a pápa azon reménye, hogy a régi mise felszabadítása a novus ordo-ra, az Egyház lelki életére, az Oltáriszentséggel, illetve a szenttel szembeni nagyobb tiszteletadásra is jótékony hatással lesz, szinte teljes egészében meghiúsult.
Tehát ha pár szóval kellene összefoglalni, mi a motu proprio gyakorlati eredménye, ez így hangzana:
1. részben teljesült a régi misét akaró laikus közösségek vágya, az ú. n. tridenti misét egyre több helyen mutatják be;
2. eközben az Egyház tradicionális hitét, tanítását, lelkületét, liturgiáját komolyan óhajtó, és azt az egész Egyházra kötelező érvényűvé tenni akaró klerikusok és hívek száma változatlan maradt, hangjuk még jobban meggyengült, vagy csak a – még helyi – hatalommal sem rendelkező fiatal papok körében növekedett.
Arról, hogy a régi mise „gyümölcsözően” hatott volna az Egyház életére – legalábbis most úgy tűnik – sehol sincs szó. A híveket az elmúlt 40 évben annyira leszoktatták arról, hogy a katolikus vallásban az Istennel való találkozást és egyesülést, ne pedig egy pusztán evilági tanrendszert, közösséget vagy rendezvényt keressenek, hogy – ha egyáltalán lesz ilyen – „megtérésükre” – amíg Rómában a helyzet alapjában nem változik meg – nemigen lehet számítani.
Mindezen megállapítások alátámasztására álljon itt néhány hír a közelmúltból (a honlapon XVI. Benedek pápáról mindezidáig az örvendetes hírek jelentek meg, most – sajnos – néhány elszomorító tény következik):
1. A pápa ez év szeptember 7. és 9. között lezajlott ausztriai látogatása idején a szentmiséiben az átváltoztatáskor „für alle” (=mindenkiért) és nem „für viele” (=sokakért) mondott, holott alig egy éve ő maga bocsátott ki egy dokumentumot, amelyben a világ összes megyéspüspökét felszólította, hogy jövőben a helyes fordítást, vagyis a „sokakért” formát használják, és két évet adott, hogy a liturgikus könyveket ennek megfelelően kijavítsák. Ezek után jogosan vetődik fel a kérdés: ha maga a pápa nem teszi azt, amit saját maga rendelt el, miként várhatja bárki is, hogy a klérus komolyan vegye a pápai rendelkezéseket?
2. A pápa ausztriai miséin magától értetődő természetességgel áldoztatott kézbe; miként a fotókon látszik, fiatalokat is.
3. Bár több esetben is beszámoltak róla – ezen a honlapon is –, hogy a pápa újra a régi, tiszteletreméltó miseruhákat viseli, Ausztriában, Mariazellben engedte, hogy „karneváli bohócruhákba” öltöztessék. Állítólag, nagyon nem örült neki, mégse volt képes nemet mondani, „nehogy megbántsa a házigazdákat”. Ez ugyan nagyon tapintatos és dicsérendő cselekedet, ha az ember egy privát társaságba megy el, de az Egyházat, Krisztus Misztikus Testét kormányzó pápának az egész világ szemeláttára nem a megfelelő viselkedés. Így nem lehet kormányozni, így nem tudja senki saját akaratát érvényesíteni.
4. A pápa ausztriai három napos látogatása során Bécsen, Mariazellen kívül csak Heiligenkreuzba látogatott el, ahol nagyon szép beszédet mondott. Bár ezt a pápai beszédet a tradicionális közösségek nagy örömmel fogadták és mindenütt terjesztették, úgy tűnik, a helyi közösségből semmilyen, sőt ellenkező hatást váltott csak ki. Ahogy az interneten több helyütt olvasni lehetett, december 12-én P. Karl Wallner, a heiligenkreuzi XVI. Benedek pápai főiskola rektora egy szeminarista kérésére, mely arra irányult, mikor kezdik meg a főiskolán a tridenti rítus oktatását, ezt válaszolta: „Sajnálatos félreértése a Summorum Pontificum motu proprionak, ha valaki azt következteti belőle, hogy a jövőben a régi rítusból képzés lesz.
A dokumentum a »tegnapiakkal« való kibékülést és nem a »tegnapiak felmelegítését« szolgálja. … A pápa éppen azért látogatott el hozzánk, mert a liturgia azon stílusát és módját, ahogy mi azt a II. Vatikáni Zsinat irányvonalában praktizáljuk, példaképül akarta beállítani mások számára is, mert mi azt tesszük, amit a II. Vatikáni Zsinat valóban akar. Mi abból élünk, amit az Egyház a II. Vatikáni Zsinat által nekünk VALÓBAN ajándékozott. .. Nem akarjuk, hogy a nálunk tanulók olyan rítusban nevelkedjenek, mely bár ismét megengedett, de nem az Egyház fő fuvallatában fekszik, a pápaéjében sem, akinek nevét főiskolánk viseli.”
5. És talán a legszomorúbb hír, ami alig pár nappal karácsony fő ünnepe előtt szó szerint így járta be a sajtót (és a mi a következő képen jól látható): „December 16-án, szombaton a pápa a római Santa Maria del Rosario plébánián új „Mahltisch”-t konszekrált.” (Mahltisch = vacsora vagy étkezőasztal). Nem oltárt tehát, hanem egy közönséges asztalt, „népoltárt”.