Azt mondják, hogy egy értékes dolgot gyakran először el kell veszítenünk ahhoz, hogy újra rábukkanva teljes értékében értékelhessük. Olybá tűnik, hogy hasonlóan jártunk a klasszikus római miserítussal, amelynek rövid ideig a létezése is kétségesnek tűnt, ma pedig sok katolikus fedezi fel teljesen újra. Az Egyház felbecsülhetetlen gazdagságot birtokol hagyományos liturgiájában, amely évszázadokon keresztül befolyásolta a nyugati világ egész kultúráját.

Az itt következő misemagyarázat egyáltalán nem lép fel azzal az igénnyel, hogy liturgiatudományi tanulmány legyen. Az a célja, hogy lehetőleg egyszerű és könnyen érthető szavakkal világítsa meg a szentmise lefolyását és rítusait, érzéket ébresztve ezzel bennünk annak időtlen szépsége és lelki tartalma iránt. Ösztönözze az olvasót arra, hogy maga tárja fel a kincset, és mind mélyebbre hatoljon a katolikus hagyomány mérhetetlen gazdagságába.

A szeretet feltételezi az ismeretet, de hogyan szeressük azt, amit nem ismerünk? A szentmisét is először legalább egy kicsit ismernünk kell ahhoz, hogy megszerethessük. Aki pedig elkezdte szeretni, azzal fogja táplálni ezt a szeretetet, hogy igyekszik mind mélyebben megérteni az istentiszteleti rítusokat. Minél jobban ismerjük ezeket, annál könnyebb és gyümölcsözőbb lesz az ezeken való belső részvételünk.

Először is tisztában kell lennünk vele, mi a rítus tulajdonképpen, mert akkor maguk a rítusok fognak nekünk segíteni abban, hogy úgymond kívülről eljussunk a belső maghoz.

Az istentiszteleti rítusokban a teljes katolikus hit autentikus kifejeződését találjuk meg: ez a hit a rítusokban öltött formát. Ezeket nem egyszerűen „csinálták”, hanem az élő tradícióból szervesen növekedtek az őskeresztény kor óta.
      Úgy kell olvasnunk a rítusokat, mint egy nyelvet. Ez a nyelv azonban nemcsak szavakból áll, hanem egyúttal jelekből is. Amit mi rítusnak nevezünk, az kétféle dolgot foglal magába: szent szavakat és szent gesztusokat. Ezek egymásban és egymással csodálatos harmóniában működnek. A kultikus cselekmény igényli az ima magyarázó szavát, és a szó kifejeződik a gesztusban. Például azt mondja a szó: „Mea culpa – én vétkem”, miközben ugyanezt fejezi ki a kéz, mikor a mellet veri a szavak kimondásakor vagy akár anélkül.

Aki egy idegen nyelvű országba érkezik, kezdetben semmit nem fog érteni. Bár szerezhet talán némi benyomást a nyelv melódiájáról, de csak azután kezdi megkülönböztetni a szavakat, mikor megismerkedett a nyelvvel. Ha azután jól elsajátította, könnyen használja majd.
      Egész hasonlóan áll a dolog a liturgia „nyelvével”. Aki nem ismeri, először csak nagyon felületes benyomást szerez, és nem fog túl sokat megérteni abból, amit ez a nyelv mondani akar. Mindazonáltal nem volt ritka, hogy már egy ilyen első felületes érintkezés valódi megtérést indított el.

Sok olyan szerencsés ember van, aki a liturgia nyelvét úgy tanulta meg, mint a saját anyanyelvét. Belenőttek ebbe, és gyerekkoruktól kezdve tulajdonukká vált anélkül, hogy különösebben fáradozniuk kellett volna érte. Másoknak ezzel szemben később kellett azt nehéz munkával elsajátítaniuk.
      Az iskolában nemcsak idegen nyelveket tanítanak, hanem első sorban az anyanyelvet, hogy megtanuljuk azt biztosan és hibátlanul használni. Így akarja az iskola kitágítani látóhatárunkat a nyelv teljes gazdagságának irányába. Még azok számára is, akik gyerekkoruktól fogva ismerik a liturgia „nyelvét”, szükséges, hogy újra és újra foglalkozzanak vele, mert gazdagsága felmérhetetlen. Úgy kellene szeretnünk, mint anyanyelvünket, mert ez az a nyelv, amelyen az Egyház a földön a mennyei Atyát dicsőíti. folytatás