Így visszagondolva, elég kanyargós a hitem útja, kezdtem konzervatívabb NOM-osként, aztán egy karizmatikus kitérő, aztán kacsintgatás a baptisták felé, aztán vissza a NOM-hoz, míg mostanra többé-kevésbé, bár egyre erősebben hagyományhű katolikusként „értem talajt”, és alapítottam családot.

Ez történetemnek rövid összefoglalója, és akiknek van hozzá türelmük, azok számára itt a részletesebb mese: Hosszú lesz, de úgy érzem, nem haszontalan, ha leírom, hogyan kerültem a tradícióhoz.

Egy „ifjúsági mozgalomnak” köszönhetően lettem majdnem hitehagyó, aztán a Szent Hagyomány megismerése vezetett vissza a katolikus Egyházhoz.
     Idén lettem 30 éves. Már bőven a misereform után nőttem föl, bár a 80-as évek Lengyelországából van néhány, még a régi katolikus felfogást idéző tapasztalatom (pl. térdelve áldozás még szabadtéri misén is, áldoztatórács a templomban, hagyományos böjti fegyelem megtartása). A régi miséről viszont én se tudtam többet, mint hogy „háttal” mondták és latinul. Egyfelől az alapelveket tekintve masszív katolikus nevelést kaptam, és ezért hálás vagyok. De mivel a teljes családom és környezetem támogatja az úgynevezett „zsinati megújulást” (ők megcáfolhatatlanul annak vélik), ezért hitünk tradicionális tanítását nem sok esélyem volt megismerni.

Késő kamasz koromtól kezdve tettem egy pár éves kitérőt a karizmatikusok felé. Ott pontosan azt tapasztaltam, amit a többség. Hihetetlenül magukkal ragadóak voltak az összejövetelek, amelyek az érzelmekre és a közösségi érzésre hatottak leginkább, főleg egy magamfajta, akkoriban elég magányos egyén esetében. Tehát nem is a zene volt a legfőbb vonzerő! Állítom, hogy ez a titka mind a karizmatikus, mind a neo-protestáns ifjúsági mozgalmaknak – olyannyira, hogy ha a tömegesség lenne a cél, akár a Tradíció köré is építhető lenne hasonló mozgalom, legfeljebb a stílus lenne más.

Voltak-vannak a gitáros misék. Ilyenekre ma is eljárok néha, sőt úgy veszem észre, hogy nem egy gitáros NOM-mise összeszedettebb, mint sok orgonás NOM-mise, mert a szervezőkben legalább a lelkesedés és az odafigyelés meg szokott lenni. Persze a szelíd gitározásról és katolikus szövegű dalok énekléséről beszélek, nem olyanról, amikor egy komplett rockzenekart ültetnek a karzatra dobostul-basszusgitárostul-szintetizátorostul, aztán nyomják a református, baptista, hitgyülis, vagy éppen zsidó énekeket teljes hangerővel. Ilyen rockos misén egyszer voltam, elég is volt...

Pár év elteltével kikoptam a karizmatikus közösségből. Akkor, ott még sajnáltam, hogy nem tudtam úgy és annyit velük lenni, mint korábban, de talán ez égi figyelmeztetés volt. Mert ugyan sok jót kaptam ott (a szeretet vitathatatlanul erősödött bennem), de a hitem elkezdett átalakulni. Majdnem elhittem már, hogy a szokásokon kívül semmi különbség nincs a keresztény felekezetek között, hogy a katolikus egyház „sikere” a karizmatikus mozgalom „győzelmétől” függ a „vaskalapos” magyar püspökökkel szemben, hogy a szentáldozás ugyanaz mint az úrvacsora (később egy baptista lelkész !!! magyarázta el – helyesen – mi is pontosan a különbség), sőt a „Lélek-keresztségről” szóló tanok nyomán még a baptista bemerítkezés gondolatával is elkezdtem játszani. Már rég nem a keresztáldozatot láttam a misében, hanem egyre inkább közösségi élményt – és bár tudtam mindig, hogy Isten házába megyek, azért megvallom becsületesen, nem igazán Ő volt a középpontban vasárnap esténként (sem). De az Isteni Gondviselés mégis megóvott a hit-elhagyástól. Elkezdtek lecsendesedni bennem a viharok, a hitéletem eléggé „takarékra” került.

Aztán meghalt II. János Pál pápa.

Minthogy félig lengyel vagyok, nálunk a családban őt hatalmas tisztelet övezte. Így halálakor felfutott az érdeklődésem az életműve iránt. Sokat olvasgattam a neten, és kíváncsi voltam a különböző vallási közösségek reakciójára, véleményére is az elhunyt pápáról. Így akadtam előbb rá a szakadár és/vagy sedesvacantista régi rítusú gyülekezetekre, majd az FSSPX-re (Szent X. Pius Papi Közösség). És csak ezután tudtam meg, hogy Rómával teljes egységben és jogilag rendezetten is léteznek régi rítusú közösségek.

Mivel nem más emberek hatására, hanem csak úgy „magamtól” növekedett meg az érdeklődésem az Egyház Szent Hagyománya iránt, azt hiszem, ezt is Isten kegyelmének tudhatom be. Ahogy belemélyedtem a dolgokba, a zsinat előtti tanokba, a modern egyházi élet kritikájába, úgy jöttem rá pontról pontra: „de hisz ezzel én egyetértek, én ebben hiszek!” Olyan dogmákban hiszek újra és most már teljes meggyőződéssel, amelyekkel szemben korábban szkeptikus voltam, vitattam őket, vagy egyszerűen nem is tudtam róluk. És azt se tudtam, hogy minden hittétel elfogadása nélkül valójában nem is katolikus az ember. Itt mutatkozik meg korunk hitoktatásának és prédikációs gyakorlatának teljes csődje – na meg abból, hogy baptista lelkész kellett ahhoz, hogy elmagyarázza nekem az Oltáriszentség lényegét...

Végül, a tridenti rítusú misét is elkezdtem megismerni, és lehetőség szerint látogatni külföldön és idehaza – bár mindmáig igen lyukacsosak az ismereteim, de így is már nagyban hozzájárult a hitem újjáépüléséhez. Kicsit furcsa érzés így „magányos hajósként” tradicionalistának lenni, hisz se a családomban, se a baráti körömben nemigen értik, „mit eszek” a régi latin rítuson, tulajdonképpen mi is a bajom a „zsinati megújulással”, és miért hagytam föl a tenyérbe áldozással. Csak a Jóisten és én magam tudjuk, mit jelent a hitem számára mindez.

Hogy mi mindebből a tanulság? Egyrészt az, hogy a magam bőrén sikerült megtapasztalnom, mennyire igaz a Lex orandi – lex credendi elv, és hogy mennyire mély hatása van a felületesnek látszó liturgikus és egyéb vallásos cselekményeknek. Másrészt meg az, hogy Isten segítségével semmi nem lehetetlen – és ez igaz Egyházunk teljességére is! Ő velünk lesz az idők végezetéig.

Köszönöm mindenkinek, aki türelemmel végigolvasta.