A www.katolikus-traditio.hu internetes lapon egy „VRTS” nevű fórumozó a következő élményeit osztotta meg a fórum olvasóival:

Sajnos én komoly missziós munkát nem tudok végezni, mert behatároltak a képességeim ezen a téren, tehát Hyppokrates-szel vallom: „primum nil nocere... – először is nem ártani”. De kérdezni még én is tudok.

Elhatároztam tehát, hogy ahol járok az országban vagy Budapesten, amikor templom mellett megyek el és van egy kis időm, betérek, és megkérdezem: „Várható-e templomukban régi rítusú szentmise bemutatása?”
     A kapott válaszokat pedig meg fogom osztani Veletek, illetve várok a „gyűjteménybe” tőletek is válaszokat, aki kapott már valahonnan. Szerintem tanulságos lenne.

1.
2007. október elején, hétköznap du.:
Színhely: Pasaréti ferencesek rendháza
Válaszadó: a rendház kapujában szolgálatot teljesítő kapus hölgy.
Stílus, a beszélgetés légköre: a hölgy kedves volt és segítőkész

Válasz: Először nem értette a kérdésemet. Mondta, hogy latin nyelvű misét régen tartott náluk valaki, de most már nem tart, menjek a Ferenciek terére, mert ott van. Ezután mondtam, hogy nem a latin nyelvű új rítusú mise érdekelne, hanem a régi rítusú.
„Ja, az a háttalmisézős?” Nem, az nem lesz. A templomban a régi oltár le lett bontva, ezért ha akarnának sem tudnának régi misét tartani.

2.
2007. nov. 11. a 10 órás gitáros mise vége után
Színhely: Inárcs falu temploma
Válaszadó: a misét celebráló atya (kb. 30 éves)
Stílus: Mosolygós zavartság, majd kínos, finoman elutasító viselkedés

Válasz: „Nem.” Abban az esetben tartanának, ha ezt nagy tömeg kérné, mert egy ember kedvéért nem tartanak. Akkor is engedélyt kellene kérni rá a püspöktől. Továbbá meg kellene tanulni úgyis a szertartást, mert neki nem ezt tanították.
(Sajnos nem mertem feltenni a kérdést, hogy „nem tanulná meg?”, de máskor már ügyesebb leszek.)

3.
Beszámoló egy vasárnapi NOM-os miséről

Lakóhelyemen a múlt vasárnap elmentem a 10 órás misére, mert másodszor is szerettem volna megpróbálni az itthoni hívő közösségbe való beilleszkedést (először nem sikerült).
     A szent áhítatnak csak a nyomait lehetett felfedezni, míg a templom profán célokra való használatát OTT A MISÉN nem egy és nem két dologban tapasztaltam meg. A szentmise, a templom nem azért van, hogy ott jól érezzük magunkat (földi értelemben), és minden erre való törekvés szerintem igenis profán.
     – a kedélyes, vicces, interaktív színielőadás-prédikáció („na, onnan a karzatról jön a jó válasz”);
     – a gitáros énekek, melyet hárman prüntyögtek elöl és a nép néma méltósággal viselt el;
     – aztán az, hogy a pap kiszólt az oltár mellől, hogy „Hányas ének?”;
     – a Miatyánkhoz az összes gyerek kihívása egy nagy kézfogós-körbe (mászkálás előtte, mászkálás utána);
     –és a mise végén, a hirdetések előtt az oltárnál egy papírdobozból neveket sorsolt a pap, a kihúzott gyerekek kimentek, a nép megtapsolta mindegyiket külön, a gyerekek valamilyen ajándékot kaptak (a részvételért?) egy másik dobozból;
     – majd a hirdetésekben elhangzott teljes értéktelenségek, értéknek bemutatva („színvonalas könnyűzenei koncert lesz, a belépés díjtalan...”).

És a hirdetések végén következett a hab a tortára. Örömmel elújságolta az atya, hogy ugyanúgy, mint a két szomszédos falunak, a miénknek is tudott venni egy csocsóasztalt, és ezennel meghirdeti a csocsóbajnokságot! E jelentős eredmény fölött érzett örömében hosszasan és vidáman ecsetelte a leendő rendezvény körülményeit. (Nem győztem magyarázni a gyerekeimnek, hogy ezen az úton egyszerűen tilos járni. „Nem csocsózunk!”)

Kérdezem, hogy milyen és mekkora felelőssége van annak a pásztornak, aki tévútra viszi a nyáját? Nevezhető-e pásztornak egyáltalán, vagy csak béresnek? Béresnek azért, mert amikor én a mise végén megkérdeztem őt a régi rítusról, akkor elfutott?!

Megrendülten mentem haza, és nem tudtam napirendre térni a tapasztaltak fölött, (mindaddig, míg megerősítést nem kaptam).