A nemrég „Kettészakadt Egyház?” néven feltett cikk teljes szövege: Sok katolikus előtt az elhunyt II. János Pál pápa iránti rajongásuk mintha elhomályosította volna azt az igazságot, hogy a Katolikus Egyház, legalábbis a Nyugat fejlett országaiban, elveszítette a belső egységét, két olyan egymással szemben álló csoportra osztódott, amelyeknek alig van egymással valami közölnivalójuk. Felületes újságírói zsargonnal „konzervatívaknak” és „progresszistáknak” nevezik őket. A kettő közötti különbséget az adja, hogy az elsők az eddigi hittani és erkölcsi normákat védik, míg amazok azt állítják, hogy ilyen álláspontot nem lehet védeni a mai megváltozott világ követelményeivel szemben, és ha a kereszténység nem akar végleg megszűnni, alkalmazkodnia kell. Ezen két csoport közötti különbség és a bármiféle kompromisszum lehetőségének kizárása leginkább az aktuális magzatvédelem körüli vitákon tűnik ki. Amíg az ún. konzervatívok a meg nem született gyermek élethez való jogát védik és megölését súlyos bűnként elítélik, az ún. progresszisták abból az állítólagos konkrét állapotból indulnak ki, amelyben a nő van, akinek állítólag egyedül van joga eldönteni: abortusz, igen vagy nem. Állítólag két érték közt kell választani: az egyik oldalon van az emberi élet értéke, a másikon a nő állítólagos „joga” dönteni terhességéről tekintettel az életkörülményeire. Ezek az ún. „életkörülmények”, amelyek minden nőnél mások, kulcsfontosságúvá válnak annak eldöntésénél, a két érték közül melyik legyen előnyben részesítve. Ez azonban a teljes önkényességnek nyit ajtót, mivel minden nőnek elegendő lehetősége van „életkörülményeit” olyannak magyarázni, amelyek okot adnak az abortuszra. Ez az ún. szituációs etika klasszikus esete, amelyet XII. Pius pápa erkölcstelennek ítélt a „Humani generis” 1950-ben kiadott enciklikájában. „Szituációs etika” az egzisztencializmus műhelyéből jövő fogalom, a múlt század egyik legveszedelmesebb téveszméje. Ebben rejlik a legalapvetőbb oka annak, miért nem juthatnak soha a hagyományhű katolikusok és a progresszisták, vagy modernisták közös nevezőre. A kulcskérdés itt nem az Egyház két táborra való megosztottsága, hanem az, hogy az Egyház eddigi tanítását kell-e védeni vagy a perverz, embert az Isten helyett előtérbe helyező elméleteket kell elfogadni. Az ún. haladó katolikusok ezt a másikat hirdetik. Magukévá teszik az ősi sátani álláspontot: „Non serviam”, nem fogok szolgálni. Nem Isten a törvényalkotó, hanem az én emberi egóm; az, ami nekem megfelel, de ha Isten parancsol valamit, ami érdekeimmel ellentétes, azt el kell utasítani.      Mivel az Egyház adta át évszázadokon keresztül a törvényt, elsősorban ellene kellett fellépni. Minden gnosztikus vagy más típusú ókori eretnekség alapja pontosan ezen álláspontból indul ki, majd később annál inkább az újkori mozgalmak, kezdve a felvilágosodással egészen a mai posztmodern irányzatokig. Az egzisztencializmus ezek egyike volt. Mindezen -izmusok az embert akarták „felszabadítani”, autonómiát adni neki annak eldöntésében, mi az, ami erkölcsös, és mi az, ami nem. De valóban felszabadították? Hatalmas tévedés! Ennek legdöntőbb bizonyítéka az ember mai szexuálerkölcse. Az új idők perverz szociállibertinus elméletei hirdetik, hogy az embernek ezen a területen meg van az a „szabadsága”, hogy azt tegyen, amit akar. De ezáltal saját vágyainak rabszolgájává válik, amelyet néha szívesen uralna is, de erre többé nem képes. Alávetettjévé válik nemi ösztönének, képtelen felette uralkodni. Rabszolgája, miközben győzködi magát a romlott agitáció hatása alatt, hogy „szabad”. Közben ez a „szabadsága” nem tudja megvédeni az AIDS általi haláltól, amely elleni védelemben az olyannyira hirdetett óvszer teljesen elégtelen. De a hamis szexuális szabadság, amint azt kínálja a liberalizmus, nem az egyetlen bizonyítéka az annyit hirdetett, hazug, igázságtól független, szabad véleménynyilvánítás jogának. Az úgynevezett „vallásszabadság” is - amely közömbösségként és az igazság relativizmusaként van értelmezve, ahol az ember a legkülönbözőbb hitvallások, kultuszok, és tanítások közül olyat választhat magának, amely neki megfelel - valójában veszedelmes rabszolgaság és az emberi méltóság semmibevétele. A történelmi tapasztalat tanítja, hogy ahol nem az igazság dönt, ott a pénz dönt. A vallásilag közömbös államban az a vallási, álvallási, vagy vallásellenes csoport dönt, amelynek pénze van. Az ő segítségükkel hatékonyan lehet működtetni a polgárok szellemi agymosóját. Szabadnak érezheti magát ilyen feltételek között az a becsületes polgár, aki rendezett házasságban él, hűséges házastársához, szereti őt, és példásan neveli gyermekeit? Hiszen a világi homoszexuális és pánszexuális lobbi, amely óriási pénzekkel rendelkezik, amelyet többek között az óvszerek és a fogamzásgátló tabletták eladásából szerzi, az ő életstílusát gyakorlatilag új vallásként vezeti be, a „szexuális pluralizmus” vallásaként, ahol az embernek vélt szabadsága van abban, hogy ugyanolyan, vagy másnemű partnerrel, vagy több partnerrel való együttélésnek azt a formáját válassza ki magának, amely a leginkább megfelel neki.      Ha a klasszikus monogám család hívei a társadalom e megbecstelenítése előli és gyermekeik olyan nevéltetése miatti aggodalmukban, hogy a tantervek alapján az iskolában a gayizmus szüleményeinek, és szexuális promiszkuitásnak a szexuális nevelés keretében történő beoltása történik gyermekeik tudatába, tiltakozni kezdenek, akkor rosszul járnak. Nevetségessé tétetnek, esetleg munkahelyen való üldözésük, vagy „intoleranciával” való megvádolásuk fog bekövetkezni, és amikor ezek az emberek a közszolgálati médiában védekezni akarnak, nem járnak sikerrel, mert a média a homoszexuális és pánszexuális ellenlábasaik kezében van.      Ez volna a szabadság? Semmi esetre, a becsületes ember ilyen viszonyok közt semmiképpen nem érezheti magát szabadnak, és nem lehet az az érzése, hogy emberi méltósága tiszteletben van tartva. Ide jutott a mai demokratikus, vallási pluralitást hirdető nyugati társadalom: az új intoleranciához. Másképpen nem is végezhette volna, az ilyen irányú fejlődés teljesen logikus volt. Ahol az állam feladja kötelességét, hogy az objektív igazság kritériuma szerint döntsön, bekövetkezik a bankbetétek kritériuma alapján történő döntés joga. Ilyen államban természetesen létezik vallásszabadság, beleértve az igaz vallás, ti. a katolikus vallás szabadságát is. Alkotmány szerint, papíron. És a valóságban? Szeretne az Egyháznak támogatást szerezni a templom javítására, konferenciára, vagy karitatív célra? Megkapja azzal a feltétellel, hogy hallgatni fog a Tízparancsolat kérdéseiben, konkrétan az első parancsolat tekintetében (az Isteni tanítás következő nemzedékeknek való átadása), az ötödik tekintetében (abortusz), hatodik, hetedik (korrupció, lopás, ill. „falazás”) és kilencedik, legújabban a harmadik tekintetében is (vasárnapi munkavégzés). Kap támogatást, ha vezető posztokra és teológiai főiskolai intézményekbe olyan embereket fog kinevezni, akik az ő nézeteiket hirdetik, Hans Küng-féléket, és kirakja azokat, akik a hagyományos hittani és erkölcsi elveket védik. Máskülönben nemcsak, hogy semmit nem adnak, hanem médiakampányt indítanak, amely pénzük által úgyis a kezükben van.      Az olvasók megtudnak pikáns részleteket a szemináriumi homoszexuális botrányokról, a klérus fényűző életmódjáról, stb. Méghogy nem igaz? Ugyanmár, vajon Pontius Pillátus nem kérdezte meg talán, hogy mi az igazság? Objektív igazság a modern filozófia szerint nem létezik, az igazság az, amit az emberek hisznek. És biztosak lehetünk abban, hogy ők mindent el fognak hinni, amit leírnak, hiszen a tömegtájékoztatási eszközök kizárólag az ő kezükben vannak, a másik fél bizonyítékait nem tudja meg senki, mert nem hozzák nyilvánosságra. Világos tehát, miért van megosztva az Egyház, mégpedig olyan mélyen, hogy a két csoport közötti kibékülés nem lehetséges. Egyébként a kibékülés nem is volna kívánatos, ebből csak ócska kompromisszum jönne létre, az összeegyeztethetetlen egyesítése, vagyis olyasféle „kutya-macska közti keverék”. Valami ilyesmit igyekeznek elérni immár hosszú ideje a jóemberek az Egyház vezetéséből, egyelőre siker nélkül, és ez az állapot maradandó lesz, mert az igazság és a tévelygés között nem létezhet kompromisszum.      Az Egyház megosztottsága abban a pillanatban szűnik meg, amikor az egyházi tekintély képviselői bátorságot merítve világosan kimondják: Aki azt állítja, hogy Jézus Krisztus nem Szűztől született, nem támadt fel testben a halottak közül és nincs valóban jelen az Oltáriszentségben, aki a katolikus vallást egy szintre helyezi az iszlámmal, buddhizmussal, vagy a modern filozófiával, aki megengedettnek tartja a hazasságon kívüli viszonyt, óvszert, fogamzásgátlást, abortuszt, stb., legyen kiközösítve (anathema sit)!      Eltűnik az összes pénzbeli támogatás, amelyet az Egyház eddig kapott? Új üldözés kezdetét fogja ez jelenteni? Igen, de talán nem ment át mindezen az Egyház a történelem során oly sokszor? És mindezen vizsgákról győztesen jött ki, mert Isten műve, nem emberé.