1. Halál papi segítséggel Tirol szép vidékén történt. A felkelő nap úgy aranyozta be a völgyet körülölelő hegyeket, hogy azt lehetett hinni, folyékony aranyat öntött ki rájuk valaki. St. Leon plébánosa éppen befejezte a Jézus Szentséges Szíve tiszteletére bemutatott szentmisét, amikor a sekrestyébe visszatérve sürgősen egy haldoklóhoz hívták, aki fent a hegyekben egy elhagyatott tanyán várt rá. A tűző nap forróságát előre látva a pap önkéntelenül megtörölte a homlokát. „De majd hazafelé, ha a szent útravalót már átadtam, könnyebb lesz”, vigasztalta magát.       Egyre magasabbra kellett a papnak másznia az Oltáriszentséget drága kincsként magához szorítva. A meredek úton nehéz volt az imádkozás, tüdeje zilált, a nap tüze és a mászás mindinkább megviselte. Végre elérte a tanyát, ahol a gyónás után a betegnek átnyújtotta a szent Testet és feladta a betegek szentségét erősítésnek az utolsó, nehéz útra. És ekkor észrevette, hogy tévedésből két szentostyát tett az ostyatartóba. A visszafelé vezető út így újabb áldozattá vált, hiszen a remélt kellemes séta helyett továbbra is karingben és stólában folyamatosan imádkozva kellett az Oltáriszentséget a templomba visszavinnie. Körülbelül negyedórája ereszkedett már a meredek lejtőn lefelé, amikor egy fiatalember futott feléje. „Plébános úr, jöjjön azonnal! Ott szemben a Mooseder balesetet szenvedett. Egy kidőlt fa megnyomta a tüdejét.” A második szentostya! Ó, az isteni Gondviselés imádnivaló titokzatos működése! A favágó szerencsére még tudatánál volt, amikor a pap odaért. Ő is megkapta a szent útravalót és az utolsó kenetet. A haldokló sápadt arcát már a béke arany sugara árasztotta el, amikor a pap a szerencsés szerencsétlenül járónak az utolsó kérdést feltette: „Mooseder, hajtott maga valaha valamilyen különösen jó tettet végbe az életében?” „Plébános úr”, válaszolta a haldokló, „valahányszor magával találkoztam, amikor maga egy betegnek az Úr testét vitte, kérő fohászt küldtem Jézus isteni szívének, hogy halálom pillanatában ne engedje, hogy az örökkévalóságba vezető útra a szent szentség vétele nélkül kelljen lépjek. Jézus irgalmas szíve ma megjutalmazta imámat és ebben a nagy szerencsétlenségben ezt a legnagyobb szerencsét ajándékozta nekem. Most, ha Isten úgy akarja, nyugodtan és könnyen halok meg.” 2. Halál papi segítség nélkül A belga szabadkőművesek ünnepelt nagymestere, Verhägen, megtartotta beszédét. A liberális Brüsszel magán kívül volt a lelkesedéstől. Hősként ünnepelték azt a férfit, aki képes volt rá, hogy Belgiumot Franciaországhoz hasonlóan végre felszabadítsa az Egyház mindennemű befolyása alól. Az ő diadala lett annak bebiztosítása, hogy a páholytestvérek halálos órájukon megmeneküljenek a papok és az Egyház esetleges „zaklatásaitól”. Ő emelte törvénnyé azt a gondolatot, hogy minden „testvér” halálos ágya mellett három, általa korábban kiválasztott páholytagnak kell virrasztania és arról gondoskodnia, hogy senki ne hívathasson papot. Az új törvényt, az írásos, visszavonhatatlan felhatalmazást mindegyiküknek kikézbesítették. Verhägen e győzelem után utazni akart, Franciaországban és Olaszországban is meg akarta nyerni az embereket céljához: „Kiváltképp a halál pillanatában el az Egyházzal és a papokkal!” Franciaországot átszelő útja egyetlen nagy ünnepély volt. Csillaga kísérteties és ördögi módon egyre magasabbra emelkedett. Titokzatos forrásokból ömlött hozzá a pénz. Úgy tűnt, Olaszországban is nyert ügye van, bár sikerei itt elsősorban csak a páholyok köreire szorítkoztak. Mindazonáltal az újonnan jelentkező páholytagok száma itt is rohamosan növekedni kezdett. A hatalommal rendelkezők ekkora csapatával könnyű feladatnak látszott az Egyházra a végső kegyelemdöfést kimérni. Már megtervezték a Róma és a pápaság elleni utolsó támadás minden kis részletét: a tervnek már csak egyetlen darabja hiányzott. Verhägen személyesen akarta a főtanácstól a végső csapás indítására kiszemelt órát megtudni, azt a pillanatot, amikor a szabadkőműves páholyoknak az egész világon a döntő ütközetet el kell kezdeniük. Verhägen két társával együtt felkerekedett, hogy Rómából az Alpokon keresztül visszatérjen Belgiumba. Mindez 1862 nagyon szigorú telén történt, amikor még a völgyekben is befagytak a patakok és a hegyekben a fák a hidegtől kettétörtek. Egyedül a 62 éves Verhägen nem törődött ezzel. Kocsival és szánnal törte át magát a hágókon, míg a Mont Cenis-t el nem érte, ahol magabiztos léptekkel gázolt a hóban a meleget nyújtó szállás felé. „Gyorsan egy forró italt”, parancsolta, ahogy belépett. A szolgáló egy üveg grogot tett eléje, amelyet Verhägen egy hajtásra megivott. Egy sikoly, egy felugrás – az ital égetően forró volt. Verhägen mohóságában alaposan megégette a torkát és gégéjét. Először nem is sejtették, milyen súlyosan, de nem telt el sok idő, és már a hegyi mentőket kellett hozzá kihívni. Még ugyanazon az éjszakán megkezdték a lejövetelt a hegyről. Nehézkesen, rövid szakaszokban, szótlanul vándoroltak, míg csak a vasutat el nem érték. Azonban mennyire más út volt ez, mint az eddigiek! És micsoda jajveszékelés otthon, amikor kiderült, hogy egyetlen orvos sem segíthet már! „Egy papot”, könyörgött Madame Verhägen, amikor látta, hogy nincs már remény. „Mindent elvesztett az, aki Istent elvesztette!”       Egyedül Verhägen nem akart a visszafordíthatatlan tényről tudomást venni. Csak amikor azok a páholytársak megjelentek, akiket a halálos ágya melletti virrasztásra maga jelölt ki, és a merev arcokat felismerve a közeledő halál kérlelhetetlenségét maga előtt megpillantotta, volt hajlandó papot hívatni. De ekkor már késő volt! A „testvérek” ragaszkodtak a Verhägentől kapott jogukhoz, miszerint ezután egyedül maradhatnak a haldoklóval. Madame Verhägen sírt, kezeit tördelte, a gyermekek zavarodottan és némán ültek az előszobában. Az apa halálos szobájának ajtaja azonban nem nyílt ki többé. A saját maga alkotta törvény írta ezt elő. Isten az egyedüli tudója, mi ment végbe benne ezekben az utolsó órákban. A hozzátartozók egyetlen szavát sem ismerhették meg. Csak a temetés napján, amikor a szobát rendbe hozták, találtak a tapétában néhány körömmel bevésett szót: „Bánom és visszavonom, Verhägen.” 3. „Engem senki nem figyelmeztetett!” A bíróság sikkasztásért egy év börtönre ítélt egy fiatalembert, aki jó természete, kellemes modora miatt egész életében a társaság középpontja, a szülők és testvérek féltett kincse, mindenki kedvence volt. A fiú az ítéletet hallván az utolsó szó jogán így kiáltott fel: „Engem senki nem figyelmeztetett!” E fiatalemberhez hasonló ifjak mindenütt számosan akadnak, ha nem is kerülnek mindannyian konfliktusba az evilági törvénnyel. De az isteni ítélőszékkel minden bizonnyal! A könnyelműség egykönnyen bűnhöz vezet. Mindenki ismer ilyen könnyelmű embereket. Majdan mindegyikőjük Isten ítélőszéke elé kerül, ahol azonban némelyikük joggal mondja majd: „Engem senki nem figyelmeztetett! ” És ez esetben megoszlik a bűne, mert Isten igazságossága borotvaéles: a felelősség azokra is rászáll, akik a vádlottat az örökkévalóság ítélőszékétől nem óvták, holott erre mind a módjuk, mind az alkalmuk meglett volna. Sajnos, ma is sokan vétkeznek ezen a területen. Hány szülő hagyja gyermekét saját házukban a partnerével együtt élni, hányan engedik fiúkat a barátnőjükkel egyedül nyaralni, hányan nem figyelmeztetik őket a vasárnapi mise látogatásának és a szent gyónásnak a szükségességére? Hány kormány hoz istentelen törvényeket, mint például az abortusznak, a fogamzásgátlóknak, az azonos neműek párkapcsolatának, az istentelen sajtónak az engedélyezéséről? Még azt is megengedik, hogy országukban pogány templomok épülhessenek. Nem figyelmeztetnek, nem óvnak, sőt, még maguk is az örök kárhozatba vezető utat választják! Számtalan megtévesztett fog az isteni ítélőszéke előtt így felkiáltani: „Engem senki nem figyelmeztetett!” Vigyázzunk legalább mi egész életünkben arra, hogy bennünket ne érhessen ilyen vád!