Az alábbi kérdésekre adott rövid válaszok mintegy összefoglalják a honlap anyagát, dokumentumait, illetve az azokban található elveket. 1. Kik azok a tradicionalisták? A tradicionalisták olyan katolikus hívek, akik ragaszkodnak az Egyház 2000 éves hagyományához, és elutasítják a modernizmus minden kísérletét arra, hogy a katolikus tanítást felhígítsa, a katolikus morált gyengítse, a katolikus liturgiát lerombolja. Ragaszkodnak továbbá a liturgikus reform (1965) előtti, ún. tridenti (valójában ősi római rítusú) szentmiséhez, amelyben a katolikus hit és a hívek személyes megszentelődésének kimeríthetetlen forrását, Isten dicsőítésének „tökéletes” formáját ismerik fel és tapasztalják meg. Elutasítják azt a liturgikus modernizmust, amelyet ma a legtöbb katolikus templomban láthat az oda betérő: az oltárok lerombolását, a liturgia szétverését, a közösség helytelen túlhangsúlyozását, a papok liturgikus szabadságát és önkényeskedését, a katolikus liturgia elprotestantizálódását. 2, A tradicionalisták egységben vannak a Pápával, az Egyházzal? Igen. Mindazt, amit tesznek (régi rítus, a zsinati dokumentumok értelmezése), a Pápa kifejezett engedélyével teszik. Naponta imádkoznak Szentatyánkért, és hiszik és vallják, hogy „ahol Péter, ott az Egyház”. A „híresztelésekkel” ellentétben, azok a hívek, akik a régi rítusú szentmisén vesznek részt, nincsenek kiközösítve, nem eretnekek, nem szakadárok, hanem éppolyan katolikus hívek, mint a többiek. 3. Mi van Marcel Lefebvre érsekkel és a „lefebvristákkal”? Nem minden tradicionalista hívő „lefebvrista”. „Lefebvristáknak” azokat nevezik, akik követték Marcel Lefebvre érsek urat azután is, hogy 1988. június 30-án a Szentszék engedélye nélkül 4 papot püspökké szentelt. A papok, szerzetesek és hívek e csoportjának nem teljesen rendezett a jogi helyzete Rómával. Marcel Lefebvre érsek úrnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni „egyházi forradalom” nem söpörte el a régi rítust és a hagyományos katolikus tanítást. Több vélemény, többek között egy a római egyetemen elfogadott doktormunka szerint, Lefebvre érsek állítólagos kiközösítése az Egyházi Törvénykönyv szerint – az elterjedt híreszteléssel szemben – nem jött létre. Katolikus püspök volt, és katolikus püspökként halt meg. 4. A régi rítus nem csak a fásult öregek nosztalgiázása? Nem, egyáltalán nem. Márcsak azért sem, mert a tradicionalista hívek nagy része fiatal (papok, hívek), akik már a liturgikus reform után születtek (lásd Juventutem). Sok fiatal pap fedezi fel a régi rítust, és választja azt, annak ellenére, hogy az új rítusban nevelkedett. A régi rítusban megtalálják papságuk értelmét: Krisztus, az Örök Főpap áldozatát bemutatni az Atyának bűneink engesztelésére, önmaga és a nép megszentelésére. Fiatal katolikusok, akik megcsömörlöttek, megbotránkoztak, vagy „üresek maradtak” a mai, sokszor abuzusokkal teli liturgia láttán, örömmel találják meg a liturgia általuk keresett szépségét, szentségét, méltóságát a régi rítusban. 5. Miért fontos a latin és a „háttal-misézés”? Olyan kérdés ez, amelyet sokszor feltesznek nekünk. A latin, mint „holt” nyelv, biztosítja a liturgia tanbeli mondanivalójának változatlanságát, sérthetetlenségét (vö. a félresikerült, kétértelmű népnyelvű fordítások, stb.). Ami pedig a misézés irányát illeti: a régi rítusban a pap nem „háttal” misézik a híveknek, hanem a hívek a pappal együtt fordulnak Isten felé. Hiszen a szentmise nem a papnak a hívekkel folytatott dialógusa, hanem Krisztus véres áldozatának vértelen bemutatása és felajánlása az Atyának. 6. Nem mindegy végül is – régen az volt, most meg ez van. A lényeget tekintve, a régi és az új szentmise nem ugyanaz? Igen is, meg nem is. A lényeget tekintve ugyanaz a kettő: Krisztus áldozata. Csak éppen ezt a lényeget az új mise nagyon elfedi, elhallgatja. XII. Pius pápa szerint (is) a rítus, vagyis a lényeg külső megjelenése alapvető fontosságú, hiszen a szentmise által eszközölt kegyelmeket be is kell fogadniuk a híveknek. A régi rítus jobban ráhangolja, megnyitja a híveket erre a kegyelemre, míg az új mise kevésbé – sőt, ha azt úgy mutatják be, még gátolja is a híveket abban, hogy megszentelődjenek. 7. Most akkor mi a helyzet a Summorum Pontificum motu proprio óta? Kötheti-e a püspök a misét létszámhoz? Milyen feltételekkel lehet kérni a régi misét? Őszentsége XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum motu propriója egy hatalmas lépés az igazságtétel felé. Ugyanis Szentatyánk nem „megengedi” a régi rítust, hanem kijelenti: a régi rítus „jogilag soha nem lett eltörölve”. Ennek megfelelően azt bármely pap bármikor szabadon végezheti. A híveknek éppígy joguk van a régi rítusú szentmiséhez, minden korlátozás nélkül. Elég azt a hívek egy csoportjának kérnie saját plébánosától. A Szentatya nem beszél létszámról, így egyetlen püspöknek sincs joga bármilyen feltételt szabni, se a létszámra, se az időpontra, se semmi másra vonatkozóan. Hiszen minden püspök feltétlen engedelmességgel és tisztelettel tartozik a Pápa iránt, rendeleteit a legnagyobb hűséggel kötelesek megtartani. Amennyiben a plébános nem tudja, vagy nem akarja teljesíteni a hívek kérését, a püspökhöz kell fordulni, aki köteles gondoskodni egy papról, aki a régi misét végzi majd. Ha a hívek a püspöknél sem találnak meghallgatásra, joguk van a Szentszékhez fordulni panaszukkal: a panaszokkal foglalkozó pápai bizottság címe: Pontificia Commissione „Ecclesia Dei” Piazza della Citta Leonina, 1 Roma, I-00193