Kedves Hívek, Idén Hetvenedvasárnappal már január 20-án beléptünk a böjtbevezető időbe, majd február 6-án, Hamvazószerdán a böjtbe. Húsvét a 2008-as esztendőben nagyon korai időpontra esik, csaknem a lehetséges legkorábbira. Hetvenedvasárnap evangéliuma (Mt 20,1-6) a szőlőhegy munkásainak példázatát tárja szemünk elé. E példázatban – úgy tűnik – minden munkás függetlenül a munkában töltött idejétől, tehát attól, hogy 12, 9, 6, 3 vagy csak egy órát dolgozott a szőlőben, ugyanannyi bért, vagyis egy dénárt kap a gazdától. Tehát mindenki pontosan ugyanannyit.      Bár a modern ember az abszolút egyenlőségben hisz, e példázat hallatán mégse tudja magában az igazságtalanság érzetét elfojtani.      Az egyházatyák a munkások bérének azonosságát azzal a ténnyel magyarázzák, hogy a menny fő jutalma Isten színről színre való látása. Isten annyira végtelenül fölötte áll mindennek, hogy ezért bizonyos értelemben minden különbség eltűnik az üdvözültek között. És ez így van. Ehhez képest a test és a lélek összes többi mennyei öröme csak ráadás, bár ezen örömök itt a földön felfoghatóbbak számunkra. Bár ezek is sokkal szellemiebbek, mint ahogy itt elképzeljük. De ha az evangéliumi részt figyelmesebben olvassuk, észrevesszük, hogy azok, akik kora reggel álltak munkába, a gazdával pontosan megegyeztek munkabérükben, az egy dénárban. Akik a harmadik, hatodik és kilencedik órában vették fel a munkát, azoknak a gazda ugyan ígért bért, de annak összegében nem egyezett meg velük. Ők csak a gazda igazságosságában bíztak. Az utolsóknak pedig a gazda még csak ígéretet sem adott bérezésre. Ők azért mentek a szőlőhegyre, mert a gazda ezt megengedte nekik. Az emberek munkához való hozzáállása tehát teljesen különböző. Vannak, akik a megállapított bérért dolgoznak, mások jutányos bérben bízva, az utolsók pedig pusztán szeretetből. Az a kérdés tehát, hogy mi milyen beállítottsággal dolgozunk Isten számára. Sokan nem is Istenért dolgoznak, hanem csak szolgaként van Istenre szükségük, akinek kötelessége a bajban segíteni nekik, különben dühösek rá és nem akarnak többet tudni róla. Ez viszont nem más, mint Isten megalázása. Isten nem a bajban jelentkező szükségletek elintézésére szolgáló napszámos. Mások saját műveikre tekintenek és felszámolják Istennek, mennyi mindent tettek őérette, holott tudnunk kell, hogy létünk minden pillanatával az ő adósai vagyunk. Tehát mindannyiunknak Isten iránti szeretetből kellene tevékenykedni, akkor is, ha nem jutalmazna bennünket ezért, és csak bajt és szenvedést zúdítana ránk. Igyekezzünk e beállítottság elérésére, vagyis arra, hogy Isten önmagáért szolgáljuk, akkor is és éppen akkor, amikor ez nehezünkre esik. Tegyünk nagylelkű fogadalmat a böjti időre! A modern világ és nevelés olyan elveket vall, melyek a romlásba vezetnek, és az embereket, a gyermekeket egyre rendetlenebb önszeretetre kényeztetik. Ezért veszik ki minden emberiesség a mai társadalomból. Ezzel szemben az Isten-szeretet megnemesíti az embert, mert valami magasabbra irányul, pontosabban a Legmagasabbra, a végtelen szeretetre, mely nélkül a világban lehetetlen legyőzni az önszeretetet.      Imádkozzunk Isten segítségéért, hogy az elkövetkező böjti idő végén Istent jobban, magunkat kevésbé szeressük, mert magunk számára egyre jobban meghalunk. Így fogunk tudni e világ halott dolgaiból feltámadni.