Kis Szent Teréz: „Az életet az igazi fényben kell néznünk. Az élet két örökkévalóság közötti pillanat csupán. Az idő csak látszat, álom. Isten már az örökkévalóságban lát bennünket.” Kedves Hívek, már megint elmúlt egy hónap. Az idő – úgy tűnik – egyre gyorsabban múlik, ahogy az ember idősebb lesz. Másfelől az is igaz, hogy korunk gyorsabb tempójú lett. Régen egy generációt 30 évben számoltunk, ma már (bizonyára nem ok nélkül) mindössze 10 évben. „Az idő elszáll, és a halál majdan mindent elvesz tőled, csak egy marad neked, én, a te Istened!” (részlet Kordula Wöhler verséből). Mi mindannyian az örökkévalóság felé haladunk, vagy mondjuk inkább így, szaladunk. Az élet az örökkévalósághoz képest rövid. Mégis milyen sok ember él úgy, hogy nem gondol az öröklétre! Ott más mértékek érvényesek, mint itt a földön! Az Egyház böjt második vasárnapján az Urunk színeváltozását elbeszélő evangéliumi fejezettel az öröklétre figyelmeztet bennünket, hogy a böjt lemondásai között el ne feledkezzünk a célunkról. Péter fent akart maradni a Tábor hegyen, sátrat akart e célból ott építeni. Az Üdvözítő azonban a három apostolt újra levezeti a hegyről a siralmak völgyébe, mert először az Olajfák hegye jön a vérizzadással, aztán a Golgota és csak ezután a mennybemenetel (ismét) az Olajfák hegyéről. Péter – úgy tűnik – tudatosan vagy öntudatlanul, megint ki akarja kerülni a keresztet. Ő fent akart maradni Tábor hegyén, úgy is, hogy ő maga nem változott el. Életünket mindig az öröklétre vetve tekintetünket szemléljük, csakúgy, mint e földi világot és ennek dolgait, ügyködéseit. Mi nem erre a világra teremtettünk. Isten valami jobbra teremtett bennünket. Mi csak idegenek vagyunk a földön. E világ nem a mi hazánk. Aki e világban öröklétre rendezkedik be, az halála óráján nem fogja tudni elhagyni ezt a világot és örökre a füstre és a hamura szegeződve marad. Amikor lelkünk elválik a testtől, mindent itt kell hagynunk. Akkor a lélek vagy a semmibe vesző teremtésre, vagy Istenre szegeződik. A hitben és a kegyelem segítségével Istennel kell egyesülve lennünk. Az emberekhez fűződő természetes kapcsolatok a halállal szintén sírba szállnak.      De az, hogy akaratunk Istenhez legyen kötve, csak Isten kegyelmével lehetséges, mivel az ember akarata gyenge és ingatag, könnyen hagyja magát e világ dolgaitól elcsábítani. Nem csak a Megváltónak kellett e világnak meghalnia, hogy megváltson bennünket, hanem nekünk is meg kell halnunk a rossz hajlamoknak, e világnak, a bűnnek és az önszeretetnek, hogy csak Istennek éljünk. Az Üdvözítő halálával a kereszt olyan ragyogást kap, melyet soha nem veszít el. „Feltűnik az Emberfiának jele az égen”, ha majd ítélkezni jön (Mt 24,30). A kereszt az örök boldogság forrása. A Jelenések könyvében is a leölt Bárányról van szó (Jel 5,6), mely a mennyei Jeruzsálemet megvilágítja (Jel 21,24).      Minden a kereszten függő Üdvözítőtől jön. Ezért prédikálja Szent Pál Krisztust, a Megfeszítettet (1 Kor 1,23). Az örök boldogság nem más, mint a keresztről hozzánk áradó szeretet bámulata. E szellemben kívánok további áldott böjti és szenvedésheti időt, és utána az igazi, természetfeletti örömet afelett, aki a kereszten a kereszttel mindent örökre legyőzött.