Előszó Churchillnek volt két olyan mondata, ami igencsak megkérdőjelezi egy katolikusban az iránti érzett elismerést. Az egyiket Jaltával kapcsolatban nyilatkozta: „Részegítő gondolat emberek millióinak sorsáról dönteni.” Ennél keresztényietlenebb, erkölcstelenebb, visszataszítóbb, gőgösebb, hatalmával visszaélőbb mondatot el sem lehet képzelni. A másik: „A demokrácia ugyan nagyon rossz, de még nem találtak fel nála jobbat.” Ha elfogulatlanul elgondolkozunk a világ folyásáról, menthetetlenül felmerül a kérdés, vajon hol tartana ma az emberiség, ha a történelem elsöprően nagy hányadában a nép határozta volna meg, hogy mi történjen vele? Kijött volna-e az ember a barlangjából, felhagytak volna-e valaha is az emberek az öldökléssel, rablással, egymás kiirtásával? De főleg megmaradtunk volna-e mi, magyarok, ha nem egy vezér, egy Géza, egy Szent István vezetett volna bennünket, hanem a portyázó, verekedni, rabolni vágyó pogány többség szavazott volna jövőnkről?      Felépülhet-e akár egyetlen ház, egyetlen viskó is, ha nem a mérnök, az építész, vagy csak egy vezető kőműves, de mindenképpen egy, a felelősséget is magára vállaló vezető mondaná meg: „Ide egy nehéz áthidaló kell”, hanem a fizikai munkát, a nehéz áthidaló behelyezését végző segédmunkások szavaznák meg: „Emeljünk vagy ne emeljünk”?! S egy nép, egy egész ország sorsa ne érne annyit, mint egy szerszámoskamra felhúzása, egy bérházról már nem is beszélve? Bennünk, magyarokban a demokrácia iránt érzett ellenszenvet Madách Imre Az ember tragédiája különösen ébren tarthatja. Bár Madách minden színben egy-egy nagy eszme eltorzulását mutatja be, s így minden színre tartogat elég emberi bűnt és nyomorúságot, a görög és a francia szín eszméje még eltorzulásuk előtt is eléggé utálatosnak tűnik. Mindkettőben, a demokráciában és a francia forradalomban is, a demagógok által manipulált, egyedül gyáva, de tömegben csőcselékké züllött nép, minden értéket leromboló proletáririgysége bitorolja a hatalmat. A történelem is arról ad tanúbizonyságot, hogy a többségnek pusztán számbeli fölénye alapján, nincs, nem lehet igaza. Könnyű belátni, hogy vezetni csak egy, részben erre született, részben a vezetői képességeket kemény munkával megszerzett, tetteiért és a vezetettekért egy személyben százszázalékosan felelősséget vállaló személy tud. És ha az ember elfogulatlan, illetve korunk szólamaitól el tud vonatkoztatni, azt is felfedezi, hogy a hierarchiára épülő társadalmi rend az a berendezkedési forma, ami mindenki, elsősorban a nagy tömegek számára a legkedvezőbb, mert ez az, ami a leghatásosabban tudja a közbiztonságot, a közjólétet, a közrendet és a közfegyelmet biztosítani. A hierarchiára épülő társadalmi rendekben egy ország helyes vezetésére megvan, illetve megvolt a lehetőség. A vezetés olyanoknak a kezében összpontosult, akik vagy akiket egész életükben erre tanítottak, az uralkodással járó feladatokra, sőt, az ezzel járó önfeláldozásra oktattak. Az már egy másik probléma, és sajnos velejárója minden, ember által végzett dolognak, hogy ezzel a hatalommal – a vezetettek érdekeit elárulva – vissza is lehetett élni. De ez nem változtat azon a tényen, hogy magában a rendszerben benne volt a helyes és jó megoldás lehetősége.      De mire jó a demokrácia rendszere? Mi történhetik ott, ahol tudatlan, mindenféle ígérgetésekkel félrevezetett, a közéletben, a politikában, a gazdaságban járatlan és tájékozatlan tömegek olyan emberek százait választják meg, akiknek nem az irányítás a feladatuk, akiket nem erre képeztek, neveltek, oktattak ki, s akiket ezért a hatalom könnyebben megrészegít. Akik előző társadalmi helyzetüknél jóval magasabb rangra való emelkedésük érdekében mindenre hajlandók, s akik már nagy számuk okán is eleve elhárítanak maguktól minden felelősséget, és lehetetlenné tesznek minden felelősségrevonást. A történelemben a múlt század közepéig valójában tartósan soha nem létező egyenlősdi gyakorlatát egy gróf-fiú a magyar rádió mintegy másfél évtizeddel ezelőtti – arisztokrata családok tagjairól készített – adásában így fogalmazta meg: „Nem szólnék semmit, ha egy átértékelődés történt volna, de itt mindennek az elpusztítása, a tönkre tétele ment végbe”, vagyis a tömegeknek az a viselkedése, ami azon az irigységen alapuló vágyukon alapszik, miszerint nem ők akarnak jobban, szebben, értékesebben, igényesebben élni, hanem csak arra vágynak, hogy a másik se élhessen így. Nem szépítik, ápolják, gondozzák az eltulajdonított értékeket, épületeket, tárgyakat, szellemi és kulturális kincseket, hanem tönkrezúzzák, meggyalázzák, és végül pusztulásra ítélik őket. Nem ők akarnak úgy viselkedni, mint egy „jobb házból való úriember”, hanem arra vágynak, hogy ezt a réteget a sárban, megalázva, emberi méltóságától megfosztva lássák. Mai világunkban ritkán találkozni olyanokkal, akik e kérdésben ki merik mondani a véleményüket, ha az „demokráciaellenes”. Ezért olyan érdekes és értékes C. S. Lewis megnyilatkozása, aki a demokráciát a Der Innere Ring (A belső kör) című könyvének első esszéjében, mely a Streng demokratisch zur Hölle (Szigorúan demokratikusan a pokolba) címet viseli, élesen és találóan gúnyolta ki. Lewis e cikkével a Dienstanweisung für einen Unterteufel (Szolgálati szabályzat egy ördögbeosztottnak) című művét folytatta, amelyben a Gonosz szemszögéből írta le világunkat. Vagyis szövegét úgy kell értelmezni, hogy „ami nála fehér, az nálunk fekete, és amit ő örömmel üdvözöl, attól nekünk félnünk, irtóznunk kell”. A cikkben Lewis egy főördög elképzelt ünnepi köszöntőjét írja le. E kitalált beszédből következzenek itt most a legérdekesebb részek: De világos önök előtt, hogyan sikerült nekünk az emberi faj ilyen sok képviselőjét csupasz sorszámmá degradálni? Ez nem egy véletlen műve volt. Ez a mi válaszunk volt – valóban nagyszerű válasz – az egyik legnagyobb kihívásra, amit valaha is elénk állítottak. Ellentámadásunk két síkon indult. Az egyiken sikerült ügynökeinknek egy olyan elemet áttöréshez segíteni, ami a forradalommal kezdettől fogva rejtetten együtt sodródott. E forradalom szívében, magjában ugyanis mély gyűlölet rejtőzött minden egyéni szabadsággal szemben. A számunkra megbecsülhetetlen Rousseau fedezte fel ezt először. Az ő »Tökéletes demokráciájában«, emlékeznek rá, csak egyetlen államvallás megengedett; egy olyan vallás, amelyben a rabszolgaságot újra bevezetve, minden egyénnek bebeszélik, hogy ő (anélkül, hogy ezt konkrétan tudná) elejétől fogva mindig azt akarta, amit a kormány neki megparancsolt. Ez volt támadásunk az egyik oldalon, de önök, mint kezdők ilyen bonyolult munkával még nem fognak eleinte találkozni. Az önök munkája az lesz, hogy az egyes embereket megkísértsék. A támadás őellenük vagy őáltaluk egy másik síkon fog lezajlani. Demokráciának hívják azt a szót, amivel őket az orruknál fogva tudják majd vezetni.      Ezt a szót nekünk csupán, mint varázsigét kell majd használnunk, egyedül a vonzereje miatt, ha úgy akarják. Természetesen ez szoros összefüggésben áll azzal a politikai ideállal, hogy „minden embert egyformán kell kezelni. Csak egy kis trükk kell hozzá, hogy azt is elhitessük velük, ezzel az is együtt jár, hogy minden ember egyforma, különösen az az ember, akin éppen önök dolgoznak.      Mert ha idáig eljutottak vele, akkor az a szó, hogy demokrácia, már csak arra szolgál önöknek, hogy a gondolataiban megjelenő egyik legmegalázóbb (és legutálatosabb) emberi érzést igazolja. Akkor ez a program úgy működik, ahogyan azt mi akarjuk, anélkül, hogy emberünk szégyellné magát közben, sőt, még bizonyos megelégedettséget is érez ezalatt; ez olyan reakciója, ami ha nem lenne ezzel a mágikus szóval fedezve, különben csak a gúny tárgyává tenné őt. Természetesen arról az érzésről beszélek, ami az embereket odáig viszi, hogy azt mondják: »Én pontosan olyan jó vagyok, mint te.« Ebből származik első és legfőbb előnyünk, amivel az embert rávezetjük, hogy életét szolid, jól hangzó hazugságra építse fel.      Én ezalatt nemcsak azt értem, hogy ez az állítása hamis; hogy embertársaihoz jóságban, becsületességben és józan, egészséges értelemben pont annyira nem hasonlít, mint nagyságban vagy vállszélességben, hanem sokkal inkább azt, hogy ő ezt nem is hiszi el. Senki, azok közül, akik azt mondják: »én éppen olyan jó vagyok, mint te«, hiszi ezt valójában. Ha ezt hinné, nem mondaná. Soha nem mond ilyet egy bernáthegyi kutya egy ölebnek, pontosan olyan kevéssé, ahogy egy tanult ember egy ostobának, egy dolgos ember egy naplopónak vagy egy szép nő egy csúnyának.      Az egyformaság tényét – kivéve a politikát – kizárólag olyan emberek igénylik, akik valamilyen téren kisebbrendűnek érzik magukat. Ez saját gyengeségüknek gyötrő, fájó, kínzó tudatát bizonyítja, amit a beteg magának nem mer bevallani. És ami éppen emiatt válik számára problémává. Igen, ezért bosszantja mások értékesebb voltának minden formája; lebecsmérli, eltorzítja, és el akarja pusztítani őket. Ez odáig vezet, hogy már a puszta különbözőséget is fölényként érzi. Azt akarja, hogy senki ne különbözzék tőle, se a beszédében, se az öltözködésében, viselkedésében, kedvteléseiben és ízlésében. »Itt van valaki, aki érthetőbben és szebben beszél, mint én – milyen ellenszenvesen, visszataszítóan, beképzeltnek és affektáltnak hangzik ez. Másvalaki azt állítja, hogy nem szereti a hot dogot – nyilván túl előkelőnek tartja magát. Amaz nem üvölteti a diszkózenét, nyilván egy azokból az értelmiségiekből, akik itt megjátsszák magukat. Ha ők is normális emberek lennének, olyanok lennének, mint én. Semmilyen okuk nincs rá, hogy mások legyenek, mint én. Ez antidemokratikus.« Mindazonáltal tudni kell, hogy ez a számunkra olyan jó szolgálatot tevő jelenség nem mai keletű. Az emberiség az irigység szó alatt már évezredek óta ismeri. Csak eddig mindig az egyik legundorítóbb, legförtelmesebb és legkülönösebb bűnnek tekintette. Azok az emberek, akik ismerték ezt a tulajdonságukat, szégyenkeztek emiatt, azok, akik úgy érezték, hogy mentesek tőle, elítélték azokban, akik ilyenek voltak. A lenyűgözően új ebben a mai helyzetben az, hogy mi ezt a bűnt a demokrácia szó varázserejével jogossá, sőt úgyszólván szalonképessé változtathatjuk. Ennek a varázsigének a hatása alatt mindenki, aki valamilyen formában alacsonyabbrendűnek érzi magát a többieknél, egész szívével sikeresen oda hathat, hogy az összes többi embert is a maga alacsonyabb fokára letaszíthassa. De ez még mind nem elég. Ugyanennek a hatására azok, akik az igazi emberléthez még közel állnak, attól való félelmükben, hogy antidemokratikusnak bélyegzik őket, önszántukból távolodnak el saját emberségüktől. Biztos forrásból hallottam, hogy akikben felébred az érdeklődés a klasszikus muzsika vagy a komoly irodalom után, ezt az érzésüket inkább elnyomják, nehogy hátráltassa őket abban, hogy »olyanok lehessenek, mint a többiek«.      Emberek, akik szívesen lennének becsületesek, tiszták, mértékletesek – és akiknek a kegyelem, hogy ilyenek lehessenek, megadatott – inkább lemondanak ezekről az erényekről, hiszen ezzel megkülönböztethetőek lennének a tömegektől. Ezzel a most divatos életforma ellen véthetnének, kiemelkedhetnének a tömegből, és ezzel a beolvadásukat veszélyeztethetnék. Ezzel (ó, mily borzalmas gondolat) személyiségek – individuumok – lehetnének.      Elsősorban arra a folyamatra szeretném felhívni a figyelmüket, ami mindenfajta középszerűségből kiemelkedő emberi teljesítmény lebecsmérléséhez, majd eltörléséhez vezet, legyen ez erkölcsi, kulturális, szociális vagy intellektuális területen. Nem tölt el bennünket elégtétellel, ha látjuk, miként teszi meg nekünk ezt a szolgálatot a demokrácia, amit ezelőtt csak a régi diktatúrák erőszakos módszerei értek el? Biztosan emlékeznek arra a történetre, amikor a görögök egyik diktátora (akkor még tirannusoknak hívták őket) küldöncöt eresztett egy másik diktátorhoz, azzal a megbízatással, hogy tőle az uralkodás alapvető módszereire tanácsot kapjon. Ez a diktátor kivezette a küldöncöt egy gabonaföldre, ahol végigsétálva sétapálcájával minden szárnak, ami akár csak egy centiméterre kilógott a többi szár közül, leütötte a végét. A példa világos volt: alattvalóid között ne engedjél meg semmi kiemelkedőt. Ne engedjél senkit bölcsebbnek, jobbnak, ismertebbnek vagy szebbnek lenni, mint a tömeget. Mindegyiket vágd egyformára; csupa rabszolga, csupa szám, csupa nulla. Mind egyforma. Így tudták a tirannusok bizonyos értelemben a demokráciát megvalósítani. De most egyedül a »demokrácia« szó el tudja ezt a munkát végezni. Amihez annak idején egy zsarnokra volt szükség, ahhoz most elég maga a szó zsarnoksága. Most már senkinek sem kell egy sétabottal a mezőkre mennie, hogy a kiálló fejeket leüsse. A kisebb szárak maguk levágják a nagyobbak fejét. És a nagyok elkezdik a saját szárukat megrágcsálni, hogy »olyanok lehessenek, mint a többi szár«.      Ebben a számunkra oly sokat ígérő világban az »én pontosan olyan jó vagyok, mint te« szelleme már több mint általános szociális befolyás. Már a nevelés- és oktatásrendszernek is egyik eleme lett. Az új nevelés alapelve abban áll, hogy a tökfilkóknak és a semmittevőknek nem kell az intelligensebb és szorgalmasabb tanulóknál magukat rosszabbaknak, gyengébbeknek érezniük. Ez ugye antidemokratikus lenne. Ezeket a különbségeket a diákok között el kell tüntetni. Ez különböző módokon történhet. Az egyetemeken a vizsgákat úgy kell kigondolni, hogy majdnem minden diák jó jegyet kaphasson. A felvételi vizsgákat úgy kell megtervezni, hogy mindenki, vagy csaknem mindenki egyetemi hallgató lehessen, függetlenül attól, hogy a képessége és igénye megvan-e egy magasabb képzés élvezetéhez. Az iskolákban azokat a gyerekeket, akik túl buták vagy túl lusták ahhoz, hogy nyelveket, matematikát vagy fizikát tanuljanak, olyan dolgokkal kell elfoglalni, amiket normálisan a szabadidőben csinálnának. Hagyni kell őket a homokban különböző formákkal játszani, és ezt modellezésnek kell elnevezni. Soha semminek nem szabad arra utalnia, hogy ők rosszabbak, mint azok a gyerekek, akik dolgoznak. Teljesen mindegy, hogy milyen ostobasággal foglalkoztatjuk őket, a fontos az, hogy »értékegyenlőség« uralkodjon. Ennél drasztikusabb módszert még kitalálnunk sem lehetett volna. Gyerekeket, akiket már magasabb osztályokba lehetne küldeni, mesterségesen vissza kell fogni, mert különben a többiek visszamaradottaknak érezhetnék magukat, és traumát – Belzebubra mondom, micsoda csodálatos szó! – kaphatnának. Így marad egy okos, tehetséges diák egész tanulmányi ideje alatt demokratikusan a saját korcsoportjához láncolva, és egy ifjú, aki képes lenne arra, hogy megbirkózzon Aischylosszal vagy Dantéval, a vele egykorúak próbálkozását lesheti a »bimm-bamm-bumm« kibetűzésére. Egy szóval kifejezve, teljes joggal számíthatunk a nevelés szó szerinti összeomlására, ha az »én is pontosan olyan jó vagyok, mint te« véglegesen győzelmet arat. Minden tanulásra való ösztönzés, minden büntetés, amit a házi feladatok nem teljesítésére adtak valamikor, el fog tűnni. Azokat a keveseket, akik talán mégis tanulni szerettek volna, meg kell ebben akadályozni; hogyan merészelnek kitűnni társaik közül? Különben is a tanítók – vagy mondjuk inkább, ápolók – annyira el lesznek azzal foglalva, hogy a tökfilkókat nyugtatgassák, és a vállukat veregessék, hogy úgysem lesz már elég idejük arra, hogy idejüket valódi tanításra pazarolják.      Monstruózus »össziskola«-koncepciók fognak arról gondoskodni, hogy a középosztályt, amely gyerekeinek egy magasabb fokú neveltetéséért síkra szállt, likvidálni lehessen. Ennek az osztálynak a megsemmisítése, összekapcsolva a nevelés megszüntetésével, szerencsés módon egyik kivédhetetlen következménye annak a viselkedési normának, amelyik állandóan azt mondja: »én pontosan olyan jó vagyok, mint te«. Végül is ez volt az a társadalmi réteg, amelyik az emberiségnek a legtöbb tudóst, orvost, filozófust, teológust, költőt, művészt, zeneszerzőt, építészt, jogászt és közgazdászt ajándékozta. Ha valahol létezik egy köteg hosszabb szár, amelyiknek a fejét le kell ütni, akkor ez az övék. Ahogy egy angol politikus nemrégen megjegyezte: »A demokráciának nincs nagy férfiakra szüksége.« Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a »demokrácia« eme ördögi értelemben (vagyis én pontosan olyan jó vagyok, mint te) a legrafináltabb eszköz, amivel mi rendelkezünk. Mert a »demokrácia« vagy a »demokratikus szellem« (az általunk használt értelemben) olyan nemzetek létéhez vezet, ahol nincsenek nagy, értékes emberek; egy csupa képzetlen emberből álló néptömeghez, amelyik erkölcsileg gyenge, mert a fiatalságának nem kellett fegyelemhez szoknia, elbizakodott, mert állandóan hízelegtek neki az ostobaságáért, elpuhult, mert egész életén át elkényeztetett volt. És a pokol éppen ilyennek kíván minden népet. A szabad államok eltűnése, és a rabszolgaállamok terjedése számunkra azonban csupán eszköz (eltekintve attól, hogy ez a folyamat milyen szórakoztató), de a valódi cél az egyén tönkre tétele. Mert csak egyéniségeket lehet megmenteni vagy elítélni, csak egyéniségek lehetnek az ellenség fiai vagy a mi eledelünk. Számunkra minden forradalomban, minden háborúban, minden éhínségben az egyes ember gyötrelme a legfontosabb; az árulás, a gyűlölet, a düh, az őrület és a kétségbeesés, mindaz a rossz, amit előidéznek. De a jelentősége, mint cél, mint szellemi irányzat sokkal nagyobb, mert ezzel törvényszerűen minden szerénység, emberiesség és megelégedettség, minden öröm, a hála vagy csodálat minden érzése megszűnik, megsemmisül, és ezzel az emberi nem minden úttól, lehetőségtől elfordul, ami végül mégis a mennyországba vezethetné. Utószó Lewis eme remek szatírája 1959 körül íródott, egy olyan korban, amikor még emberfia nem tudta elképzelni a mára már valósággá lett mindennapokat, a „demokrácia” és a liberalizmus mindent megmérgező és behálózó uralmát. Amikor a médiában, a hírekben először jelent meg a szakmai kommentár helyett a „nép hangja”, még nem tudtam mire vélni ezt a különös újítást. Aztán rájöttem, hogy ez csak a Lewis által „én is pontosan olyan jó vagyok, mint te” elvnek a legügyesebb elterjesztése, rögzítése. A nap legfontosabb híradói szerte a világon képesek perceken keresztül első helyen a „tett helyszínén” ácsorgó, többnyire helyesen beszélni alig tudó emberek véleményét tálalni egy ország polgárainak, biztosítva ezzel bennük azt az érzést, hogy ők is értenek mindenhez, az ő szavuk is döntő mindenben, vagyis „ők is pontosan olyan jók, mint a képzett, az adott problémával foglalkozó szakemberek”, az ő véleményük is olyan fontos és megszívlelendő, mint azoké. Mi ez, ha nem össznépi butítás, züllesztés, a már ugyan csak romjaiban, de esetleg még itt-ott fellelhető tekintély tisztelet tudatos lerombolása?      Hogy aztán a média újabb szenzációval rukkolhasson ki, csóválva a fejét, mint akinek az eme rombolást követő borzalmakhoz semmi köze. Mint például a napjainkban kirobbant tanár-verésekhez. Nyugaton már évek óta sokkal rosszabb a helyzet. Ott már lőfegyvereket visznek a tanulók az iskolába, ahogy erről a legkirívóbb – a legtöbb vért követelő – esetekben olykor itthon is értesülünk. És a világ, mint a veszett állatok rohannak mégis a vesztükbe, e figyelmeztető jelekből mitsem tanulva. Csakúgy, mint minden eddigi civilizáció, nem sokkal összeomlása előtt.