ELŐSZÓ Ennek a könyvnek a megírására az a meggyőződésünk vezetett bennünket, hogy nincs a szentmisének helyesebb és vonzóbb magyarázata, mint a szentmise egyes imáinak és szertartásainak története. Az a kétségtelenül fenséges szertartás ugyanis, amellyel ma az újszövetség nagy áldozatát bemutatjuk, hosszú és változatos fejlődés eredménye, amelynek előbbrevitelén az Egyház hitéletének titokzatos szentélyében a leghivatottabb mesterek dolgoztak. Ennek a fejlődésnek hosszú útján az Egyház mindazt, ami csak a századok folyamán a vallási és szellemi látóhatáron értéknek bizonyult, a szentmise szertartásának feldíszítésére felhasználta. Így pusztán irodalmi szempontból is a misekönyv a világirodalom legmagasztosabb alkotásának mondható. Érthető tehát, hogy a liturgiatörténettel foglalkozó tudósok régente is, de különösen mióta X. Pius pápa a keresztények figyelmét a szentmise szertartásaira felhívta, mindent elkövetnek, hogy ennek a nagyszerű fejlődésnek minden egyes mozzanatát felderítsék és megmagyarázzák. Elénk tárul így a tudományos kutatás fényében az egyes imák és szertartások keletkezése, hazája, kora, mestere. Megértjük a szentmise egyes részeinek összefüggését, imáinak tartalmát, szerkezetét. Észrevesszük rajta itt-ott egy-egy régi mester, pl. Nagy Szent Gergely pápa alkotó kezének közel másfélezer éves mesterjegyét.      De ha a történeti szempontot fogadjuk is el ebben a könyvben irányítóul, nem szabad felednünk, hogy a szentmise szertartásainak fejlődését, mely az Egyház belső életével oly szoros összefüggésben van, a Szentlélek Úristen irányítja. A Szentlélek Istennek pedig nincs története. Fölötte áll az idők folyásának. Ezért tehát épen olyan értékesnek kell tartanunk azt a szertartást vagy imát, melyet a XX. században rendelt el az Egyház, mint azt, amely már ezer év óta dísze a misekönyvnek.      Ez a könyvünk leginkább olyanok számára készült, akik e téren előtanulmányokat nem igen folytathattak. Ezért törekedtünk az egyes kérdéseket oly módon előadni, hogy azok a laikusok előtt is érthetők legyenek. A latin kifejezéseket lehetőleg kerültük, ahol azonban mégis használnunk kellett, ott mindenütt magyar fordítás igazítja útba az olvasót.      Újabban hazánkban is igen sikeres mozgalom indult meg abból a célból, hogy a katolikusokat közelebb hozzák az Egyház fenséges liturgikus életéhez. Nagyon örülnénk, ha ezzel a munkánkkal, mely hosszú és széles¬körű tanulmányozás eredménye, magunk is hozzájárulhatnánk e szent cél eléréséhez. ÁTTEKINTÉS A SZENTMISE TÖRTÉNETÉRŐL A szentmisének igen változatos és sok tekintetben bonyolult története van. Ezért, mielőtt a szentmise egyes imáinak és szertartásainak történetén olvasóinkat végigvezetnénk s azok keletkezéséről, fejlődéséről, esetleg visszafejlődéséről a történeti adatok alapján számot adnánk, szükségesnek tartjuk, hogy tájékoztatásul először egy képben bemutassuk századokon át a szentmise fejlődését. E célból itt röviden ismertetjük a szentmise történetét az apostoli kortól egészen a mai napig. Ezt az áttekintést arra is fel fogjuk használni, hogy a szentmise történetének főbb állomásait s főképen azokat a régi írásokat, amelyekre mint forrásmunkáinkra a továbbiakban gyakran hivatkozni fogunk, kissé részletesebben ismertessük.      1. Az apostolok idejében. A szentmise története természetesen a szentmise alapításával kezdődik. Azon az örökemlékezetű «utolsó vacsorán» az Üdvözítő kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és tanítványainak nyújtotta e szavakkal: «Vegyétek és egyétek, ez az én testem». Majd kezébe vette a kelyhet, hálát adott és apostolaihoz így szólt: «Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára». Így örökíti meg ezt a jelenetet az egyik szemtanú, szent Máté apostol (26,26-28). Szent Lukács kiegészíti e szűkszavú leírást az Úr eme szavaival: «Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre» (22,19). Ez utóbbi szavak, amelyek szent Pálnál is olvashatók (1 Kor 11,24), kifejezik az Úr azon határozott akaratát, hogy az apostolok és utódaik a kenyeret és bort megfelelő szertartások keretében a jövőben is változtassák át az ő testévé és vérévé s ezáltal mutassák be az újszövetség áldozatát «a bűnök bocsánatára».      Az apostolok, az Úr parancsának engedelmeskedve, már a kezdet kezdetén bemutatták a szentmisét, még pedig úgy, hogy mindenben utánozták az Úr szavait és cselekedeteit, ahogy azok az Oltáriszentség rendelésénél az utolsó vacsora alkalmával történtek. Az apostoli misére vonatkozóan szent Lukács a következő megjegyzést teszi: «naponkint egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házanként végezték a kenyérszegést» (ApCsel 2,46). E szavak kétségtelenül bizonyítják, hogy az első keresztényeknek kétféle szertartásuk volt: az egyik a jeruzsálemi templomban folyt le, ahol a keresztények részt vettek a zsidó szertartásokon, a másikat egyes magánlakásokban tartották s ez utóbbi volt a tulajdonképpeni keresztény istentisztelet, vagyis a szentmise. Később a keresztények megszakították a liturgikus közösséget a zsidókkal, nem jártak már fel a zsidó templomba, de azért a zsidó szertartást, melyet az isteni Üdvözítő is földi életében minden szombaton jelenlétével, sőt közreműködésével megtisztelt, a keresztény gyülekezetekben is megtartották. Itt is zsoltárénekléssel, közös imádsággal, kétféle szentírásolvasással, szentbeszéddel kezdődött az istentisztelet. A mise eukarisztikus része is nagyon hasonlíthatott a zsidó liturgiához, nevezetesen a Passah-vacsora, vagy még inkább a Sabbat-vacsora szertartásához, mert hiszen az Úr épen egy ilyen rituális vacsora keretében alapította a szentmisét s annak az utánzását («Ezt cselekedjétek») parancsolta meg az apostoloknak. Részletes leírásunk az apostolok szentmiséjéről sem a Szentírásban, sem az 1. századbeli keresztény írásokban nincsen. Bizonyos általános tájékoztatást a keresztény gyülekezet istentiszteletéről a Szentírás egyes elejtett megjegyzései szolgáltatnak. Olvassuk, hogy a keresztények zsoltárokat (1 Kor 14,26) és himnuszokat (Kol 3,16) énekeltek, közös imákat (ApCsel 2,42) végeztek. Azután a szentírási könyvekből (1 Tim 4,13) és az apostolok leveleiből (Kol 4,16) olvastak fel részleteket, melyeket az apostol (ApCsel 20,7), vagy a püspök megmagyarázott. A hitvallás után (1 Tim 6,12) alamizsnáikat ajánlották fel (1 Kor 6,1-2). S egymást békecsókkal köszöntötték (Róm 16,16). Ezután következett maga az eukarisztikus áldozat. Részletesen kidolgozott liturgia az őskeresztény gyülekezetekben természetesen még nem volt. Ennek hiányát a karizmatikus imádság pótolta, amelynek a szövegét a Szentlélek természetfölötti módon közölte az előimádkozóval. Megemlítjük még, hogy a keresztények már az apostolok idejében a szombat helyett a vasárnap megünneplésére tértek át (ApCsel 20,7; 1 Kor 16,2) 2. Az apostoli atyák idejében. A szentírási könyvek mellett a legrégibb irat, mely bennünket az őskeresztény liturgiáról tájékoztat, az 1. század végén keletkezett szertartáskönyv, a Didache, azaz a Tizenkét Apostol Tanítása. Ebben az iratban két hálaadási imát találunk (IX. és X. fej.), amelyeket a keresztény gyülekezetekben a kehely és a megtört kenyér felett imádkoztak. Még ma is nyílt kérdés azonban, hogy ezek az imák miseimák, áldozási imák vagy pusztán asztali áldások voltak-e? Ugyanebben az időben írta szent Kelemen, római pápa híres levelét a korinthusiakhoz. Ebben a levélben figyelemreméltó az az intelme, hogy a szent szertartásokat «abban az időben és órában» végezzék, «ahogy az Úr meghagyta». «Ő ugyanis legfölségesebb akaratával pontosan megjelölte, hogy hol és kik által akarja a szent áldozatot bemutattatni» (1 Kor 4,1-3). Az 1. század végén tehát a legilletékesebb tanú, a római pápa bizonyítja, hogy már akkor is volt megállapodott liturgia, amelynek idejét, óráját, vezetőit, sorrendjét még maga az Úr rendelte el. Erről az ősliturgiáról részletesebb adataink, sajnos, nincsenek. 3. A II. és III. században. Az első részletesebb leírást az őskeresztény miseszertartásról szent Jusztin vértanú adja a II. század közepén. Ez a nagyműveltségű keresztény bölcselő a kereszténység ártatlanságát bizonyító védelmi iratot írt, melyet Antoninus Pius császárnak, a szenátusnak és a római népnek ajánlott. Ebben az ú. n. első Apológiájában elmondja, hogy a megkeresztelteket bevezetik a keresztények gyülekezetébe, hol a jelenlevők közös imádságokat végeznek, majd így folytatja: «Az imák végével egymást békecsókkal köszöntjük. Ezután az elöljáróhoz kenyeret és vízzel vegyített bort hoznak. Ezeket ő átveszi és dicséri s magasztalja a mindenség Atyját a Fiú és a Szentlélek nevével, majd hosszú hálaadó imát végez mindazokért a javakért, amelyeket őtőle kaptunk. Mikor befejezte a hálaadást, az egész jelenlevő nép felkiált: Amen. Ezután szent Jusztin elmondja, hogy a segédkezők, «akiket mi diakónusoknak nevezünk», kiosztják a jelenlevők között a kenyeret és a bort. A 66. fejezetben megemlíti, hogy a keresztények ezt a szent kenyeret eucharisztiának nevezik és elmondja, hogyan alapította Jézus az utolsó vacsorán az Oltáriszentséget. Majd a 67. fejezetben a vasárnapi istentiszteletről szól: «Vasárnap a városból és a falvakból összejönnek a hívek egy helyre s ott – amíg az idő engedi – az apostolok emlékirataiból és a próféták írásaiból felolvasnak. Mikor a felolvasó az olvasást bevégezte, az elöljáró beszédet intéz hozzánk, amelyben a szép tanítások követésére int és lelkesít bennünket. Ezután felállunk és közösen, hangosan imádkozunk. Ezután – mint már előbb említettem – az ima befejezése után kenyeret, bort és vizet hoznak és az elöljáró legjobb emlékezete szerint elmondja a hálaimát, amelyre a nép lelkes Amen-nel felel. E leírás szerint a II. századbeli szentmisében van tehát könyörgés, lecke, evangélium, szentbeszéd, békecsók, felajánlás, átváltoztatás, az Úr halálára való emlékezés, Amen-éneklés, a pap áldozása, a hívek áldoztatása. Sajnos azonban mindezeknek az imáknak a szövege ismeretlen előttünk. Ez a leírás elsősorban a Rómában szokásos keresztény szertartásokról szól. Ez azonban nagyrészt megegyezhetett a keleti egyházak liturgiájával. Szent Jusztin ugyanis, aki Jeruzsálemben született és a kisázsiai Efezusban élt s tanított és így bizonyára jól ismerte a keleti liturgiát, kétségtelenül megemlítette volna, ha a keleti egyházak liturgiája a rómaitól lényegesen eltért volna. Ugyancsak a különböző országok szertartásainak egyöntetűségére következtethetünk szent Irenaeus lyoni püspök egy megjegyzéséből. Szent Irenaeus ugyanis az 1. Viktor pápához írt levelében említi, hogy mikor a keleti egyház dísze, szent Polikárp szmirnai püspök (†168 körül) látogatóba Rómába jött, Anicétus pápa tiszteletből átengedte neki az ünnepélyes szentmise bemutatását (Eus. H. E.S. 24.). Ez is mutatja, hogy a római és a keleti liturgia között nem lehetett nagy eltérés. A III. században mindjobban kifejlődik az ú. n. disciplina arcani, vagyis az a szokás, hogy a keresztények az eukarisztikus áldozatról és a szertartásokról nem beszélnek és nem írnak, nehogy ezeket a legszentebb dolgokat az avatatlanok gúnyolódásainak kitegyék. Ezért a III. században olyanféle leírást a szentmiséről, mint amilyet szent Jusztin közölt velünk, nem találunk. Egyes részleteket megemlítenek az afrikai egyházból Tertullián (†220) és szent Ciprián (†258), az alexandriai egyházból szent Kelemen (†kb. 215), Origenes (†251), szent Dénes (†254), mint azt az egyes szertartások történeténél említeni fogjuk. 4. A IV. században. 1907-ben egy felső-egyiptomi kolostorban, Dér-Balyzeh-ben találtak egy papiruszt, mely a VI-VII. századból származik, de a szövege visszavezethető a III-IV. századba. Sőt egyes tudósok (Schermann Tivadar) ennek a papirusznak a misekánonját a II. század végéről keltezik.      Körülbelül ugyanabból a korból származnak az ú. n. egyiptomi apostoli rendeletek, amelyeknek latin szövege az ú. n. veronai kódexből ismeretes. Minthogy ezek az írások a legrégibb miseszöveget tartalmazzák, érdemes lesz belőlük magyar fordításban néhány részletet bemutatnunk. A balyzehi kánon praefatiója pl. így hangzik: «Neked szolgálnak a szeráfok. Mindegyiknek hat szárnya van, kettővel az arcukat, kettővel a lábukat takarják és kettővel repülnek. Valamennyien azonban állandóan dicsérnek Téged. De a Téged dicsérő összes lelkekkel együtt fogadd a mi magasztalásunkat is, mikor mondjuk: Szent, szent, szent a seregek Ura, az ég és föld telve vannak a dicsőségeddel». A veronai kódexben, mely Schuster O. S. B. kardinális szerint is a II. század liturgiájáról tanúskodik (Lib. sacr. 1. 3. 60.), a praefatio szövege a következő: «Az Úr legyen veletek. És mindnyájan mondják: És a te lelkeddel. Fel a szívekkel. Emeljük fel az Úrhoz. Adjunk hálát az Úrnak. Méltó és igazságos; És azután így folytatja: Hálát adunk neked, Isten, kedves fiad, Jézus Krisztus által, kit az idők teljében küldött el nekünk mint üdvözítőt, megváltót, a te akaratod küldöttét, aki a te Igéd, tőled elválaszthatatlan, általa alkottál mindent s művében örömödet találtad. Elküldted őt az égből a szűz anyai ölébe, kinek méhében fogantatott és megtestesült. És fiad lett neked, mikor a Szentlélekből és a szűzből megszületett. Parancsodat teljesítette és szent népet szerzett neked. Mikor szenvedett, kiterjesztette a kezeit, hogy szenvedésével mindazokat, akik csak benned hisznek, megváltsa. Mielőtt megkezdte volna önként vállalt szenvedését … kezébe véve a kenyeret, hálát adva, így szólt: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik. Hasonlóképen kezébe vette a kelyhet e szavakkal: Ez az én vérem, mely érettetek kiontatik. Mikor ezt teszitek, az én emlékezetemre teszitek». Ezután következik az Úr halálára való emlékezés, a Szentlélek segítségül hívása stb. Mások szerint a legrégibb misekánon, amelynek a szövegét ismerjük, az ú. n. Constitutiones Apostolorum (Apostoli rendeletek) iratban van meg, mely Szíriában 380 körül keletkezett. Ennek az iratnak különösen a VIII. könyve nagyjelentőségű, mert leközli a miseimák szövegét s így nagyon értékes forrásmunka az őskeresztény mise részleteinek a megismerésére. Ezt a liturgiát klementin liturgiának szokták nevezni, bár annak római szent Kelementől való származása nem bizonyítható. Legelsősorban a szír-antiochiai liturgiát ismerjük meg belőle. De a tudósok általában azt tartják, hogy az itt közölt imák egyes részletei sokkal régebbiek a IV. századnál, sőt egyik-másik tudós (Probst, Drews, Dom Cagin) azt törekszik bizonyítani, hogy ezek az imák az I. század ősliturgiájának a maradványai.      E leírás szerint a szentmise a IV. században a következő részekből állott: Először is ötféle szentírásolvasást végeztek: a törvényből, a prófétákból, az apostolok leveleiből, az apostolok cselekedeteiből és az evangéliumokból. Ezután a püspök buzdító szentbeszédet intézett a jelenlevőkhöz. Majd külön imák keretében elbúcsúztatták és elküldötték egymásután a pogányokat, a katechumenek különböző osztályait és a bűnbánókat. Itt kezdődött meg a hívek miséje hosszú, litániaszerű könyörgésekkel az Egyház tagjaiért és szükségleteiért. Ezután a püspök hosszabb imát mondott, mely után a békecsók, a kezek megmosása és a felajánlás következett. A tulajdonképpeni kánon praefatióval kezdődött, amelynek külső alakja majdnem olyan volt, mint a mai praefatióké, csak a szövege volt lényegesen hosszabb. A Sanctus után a püspök elmondta az Oltáriszentség alapításának a történetét s ez alatt történt a konszekrálás. Majd megemlékezett az Úr haláláról (anamnesis) és kérte az Atyát, küldje el a Szentlelket az átlényegülés végrehajtására (epiclesis). Ezután hosszabb ima következett az élő és megholt keresztényekért (papokért, királyokért, elöljárókért, katonákért stb.). Majd a püspök áldást adott a népre és felemelte imádásra a konszekrált kenyeret e szavakkal: «Szent dolog a szenteknek» («Sancta sanctis»). Erre a püspök a szent kenyérrel megáldoztatta a híveket e szavak kíséretében: «Corpus Christi» («Krisztus teste»), a szerpap pedig a szent kelyhet nyújtotta nekik e szavakkal: «Sanguis Christi, calix vitae» («Krisztus vére, az élet kelyhe»). A hívek áldozása alatt a 33. zsoltárt énekelték («Benedicam Dominum»). Azután hálát adtak, a püspök ismét megáldotta a jelenlevőket, a szerpap pedig felszólította őket, hogy távozzanak («Ite in pace»). A IV. századból az alexandriai pátriárkátus területéről származik Serapion, thmuisi püspök misekánonja (Euchologium), amelynek érdekessége az, hogy epiklézisében a Fiúistent kéri a konszekráció végrehajtására. Ugyancsak a IV. századból keltezhető a «De sacramentis» című irat, melyet újabban ismét szent Ambrus milánói püspöknek vagy az ő közvetlen környezetének tulajdonítanak. Ebben az iratban is van misekánon, amelynek imái a mai «Quam oblationem», «Unde et memores» és «Supplices» imákkal majdnem szószerint megegyeznek. A IV. század keleti liturgiájának megismerésére igen értékes adatokat szolgáltat jeruzsálemi szent Cirill (†386), aki utolsó katekézisében részletesen elmondja az újonnan kereszteltek okulására a hívők miséjének a lefolyását. Igen sok liturgiatörténeti adatot meríthetünk azonkívül szent Atanáz (†373), szent Vazul (†379) és Aranyszájú szent János (†407) írásaiból.      Az elmondottakból látjuk, hogy a IV. századból már sokkal több adatunk van a szentmisére vonatkozólag, mint az első három századból. Ebben a században Nagy Konstantin császár uralkodása, mely meghozta az Egyház szabadságát és az első egyetemes zsinat (325) nagy hatással voltak a liturgia fejlődésére. 5. Az V-VIII. századokban. Úgy a keleti, mint a nyugati egyházban a liturgia nagy arányokban fejlődik. Ez a fejlődés azonban az egyes egyházakban nagyon eltérő. Keleten leginkább Antiochia és Alexandria, nyugaton pedig Róma és Milánó vezetnek a liturgiában. Ebben az időben ugyanis még nem sikerült egységet teremteni a szertartásokban. Az egyes liturgikus családok egymás mellett önállóan fejlődtek, szélesedtek. Kisebb városok a főbb liturgikus központok szokásait követték. Egyik-másik város többféle liturgiából is kölcsönzött részleteket, úgyhogy ma már szinte lehetetlen egészen pontos leírást adni ezeknek a liturgiáknak keletkezéséről, egymáshoz való viszonyáról. Innen van, hogy a liturgiatörténet kutatói egymástól nagyon eltérő módon csoportosítják ezeket a régi liturgiákat. Itt helyszűke miatt ezzel a kérdéssel részletesebben nem foglalkozhatunk, mindössze csak arra kell szorítkoznunk, hogy olvasóinkat az ebből az időből származó, de még ma is fennálló liturgiákról és azok keletkezéséről röviden tájékoztassuk. Ezt annál is inkább meg kell tennünk, mert a szentmise egyes imáinak a történeténél ezekre a liturgiákra is gyakran kell majd hivatkoznunk.      a) Nyugati liturgiák. Nyugaton az V. század körül két rítus-forrást ismerünk: a rómait és a gallikánt. Bennünket közelebbről természetesen a római liturgia érdekel, melyről sajnos, aránylag nagyon kevés adatunk van. A legfőbb forrásmunkáink ebben az időben három sacramentárium (így hívták akkor a misekönyvet), amelyek azonban a szertartásokról semmit sem említenek. Az imaszövegekből is csak a kollektákat, a praefatiót s esetleg a kánont hozzák. Ebben az időben ugyanis a pap a felolvasások (lecke, evangélium) és a zsoltáréneklések (graduale) alatt semmit sem imádkozott, hanem csak figyelt a felolvasásra vagy énekre, így a misekönyvben ezek a részek nem is voltak meg. A legrégibb a Sacramentarium Leonianum, melyet felfedezője, Bianchini József (1735), Nagy szent Leó pápa (†461) művének tartott, valójában azonban csak a VI. század első felében keletkezett. Nem liturgikus használatra készült, hanem csak az akkor használatos miseszövegekből összeállított magángyűjtemény volt. Korban legközelebb áll hozzá a Sacramentarium Gelasianum, mely Gelasius (†496) nevét viseli. Ez egyes gallikán hozzáadásokkal már a VI. században Galliában is használatban volt. Történetileg legnevezetesebb a Sacramentarium Gregorianum, mely a Nagy szent Gergely pápa (590-604) liturgikus reformjai alapján készült, bizonyára már csak a nagy pápa halála után. Ezt a sacramentariumot, mely azonban csak a stációs ünnepek liturgiáját tartalmazza, I. Hadrián pápa 784 és 791 között elküldötte Nagy Károlynak, aki azt a frankoknál szokásos miseszövegekkel kiegészítette és ebben az alakjában egész birodalmában elterjesztette. Ez a sacramentarium tehát lényegében azt a liturgiát tartalmazza, mely Nagy szent Gergely pápa idejében használatban volt. E nagy pápának elévülhetetlen érdemei vannak a liturgia fejlesztése és állandósítása körül. Ő határozta meg a római mise végleges formáját. Megparancsolta, hogy a kánon mindennap ugyanaz legyen, s hogy azon senki se változtasson. A karácsonyi három mise kivételével a többszöri misézést megtiltotta. A praefatiók számát 54-ről 10-re redukálta. A Miatyánkot ő tette arra a helyre, ahol még ma is van. A túlhosszú imákat megrövidítette, a szövegüket kijavította. Ő rendelte el a hetvened-, hatvanad-, ötvenedvasárnapok és a húsvéti időszak vasárnapjainak a megünneplését. Ha a mostani misekönyvet ezzel a sacramenta-riummal összehasonlítjuk, mondhatjuk, hogy lényegében ma is az a szentmise szövege, ami volt Nagy szent Gergely pápa idejében. A római liturgia ebben az időben még csak Róma városának a szertartása volt. Észak-Olaszországban és a többi országokban – szinte egészen Róma kapuiig – más liturgiákat használtak. Ezeket a rómaitól eltérő liturgiákat gyűjtőnévvel gallikán liturgiának nevezzük, egyrészt azért, mert Galliának abban az időben meglehetősen nagy területen irányító szerepe volt a liturgiában, másrészről pedig, mivel a fennmaradt adatokból ezt a liturgiát ismerjük legjobban, s így jogosan ezzel vetjük össze a kevésbé ismert liturgiákat. Hogy ez a gallikán liturgia a régi római liturgia-e, melyet Rómában a Damasus pápa reformja szüntetett volna meg, vagy a keleti, nevezetesen az antiochiai liturgiának nyugatra átültetett alakja, az a mai tudomány előtt még nyílt kérdés. Ezt az ősrégi gallikán liturgiát, melyre e könyvünkben gyakran hivatkozunk, egy VII. századbeli iratból («Expositio missae»), melyet egy időben tévesen párisi szent Germanusnak (†576) tulajdonítottak, azután sevillai Izidor (†636) leírásából (De eccl. off. I. 13-18.), végül a gallikán vagy ír eredetű Sacramentariumokból (Sacramentarium Gallicanum, Missale Gothicum, Stowe Missale) ismerjük meg.      Ennek a régi, gallikán liturgiának még most is van Európában két érdekes maradványa, ti. az ú.n. mozarab és az ambrózián-liturgia. Az előbbit a spanyolországi Toledóban II. Orbán pápa (1088-1099) ideje óta már csak egynéhány templomban, ma pedig már csak a székesegyház ú.n. mozarab kápolnájában használják. Az ambrozián-liturgia pedig, mely a római liturgiához már nagyon hasonlít, Milánóban van szokásban. Épen XI. Pius pápa, mint a milánói könyvtár vezetője, adta ki újból – kritikai jegyzetekkel kísérve – az ambrozián misekönyvet. Ezekre a régi eredetű s még máig is élő liturgiákra a miseimák történeténél természetesen gyakran kell majd hivatkoznunk.      b) Keleti liturgiák. Ezek között a legelterjedtebb a bizánci vagy konstantinápolyi liturgia, melyet görög, arab és ószláv nyelven még ma is használnak a görög-katolikusok, a melchiták és a szakadár keleti egyházak. Ennek a liturgiának három alakja van: a szent Vazul, az Aranyszájú szent János és az előremegszenteltek liturgiája. Az első kettőnek ugyanaz a beosztása, csak részben a szövegek mások. Az előírás szerint szent Vazul liturgiáját évenkint 10-szer, a szent Gergely pápának tulajdonított előremegszenteltek liturgiáját a nagyböjt egyes napjain, a többi napon pedig Aranyszájú szent János miséjét végzik. Ez a mise tulajdonképpen szent Jakab liturgiájából származott, amelyet először szent Vazul, később azután Aranyszájú szent János erősen megrövidített. Baumstark szerint (Die Messe) ez a mise csak egy vagy másfél századdal Aranyszájú szent János halála után nyert végleges formát.      A szent Jakab-liturgia a hagyomány szerint szent Jakab apostoltól, az első jeruzsálemi püspöktől származik. Ez a legrégibb liturgia a keleti egyházban. A görögnyelvű szent Jakab-liturgiát a XIII. században kiszorította a bizánci-liturgia, úgyhogy azt ma már csak október 23-án és legújabban a karácsony utáni vasárnapon – mind a két nap szent Jakab apostol emléknapja – használják egy jeruzsálemi kolostorban. A szír-nyelvű szent Jakab liturgiát még ma is használják a nyugat-szíriai jakobiták, az egyesült szírek és maroniták. Említsük még meg a szent Márk-liturgiát, mely Alexandriából származott s amelyet a XIII. században az egyiptomi görögöknél szintén a bizánci-liturgia váltott fel. Ennek a liturgiának egy átdolgozását használják még ma is a koptok és az abesszíniai keresztények. Viszont az örmények egy régi liturgiát követnek, mely a kappadóciai Caesareában keletkezett.      Ezek a keleti liturgiák általánosságban a IV-V. századból származnak, de a századok folyamán sokszor jelentékeny változáson mentek át. A legrégibb kéziratok, amelyek révén a szövegüket ismerjük, a VIII-X-XII. században keletkeztek. 6. A középkorban. A középkori főpapi misék szertartását elég részletesen ismerjük az úgynevezett római Ordókból. Ezek liturgikus előírásokat tartalmazó könyvek voltak, amelyek hű képet adnak a római, ebben a korban már nagyon változatos szertartásokról. Mabillon (†1707) 15 ilyen római Ordót tett közzé, amelyek közül az első a VIII. századból, a 15. a XIV. század végéről való. Schuster kardinális szerint az első római Ordó szövege a VIII. századból származik ugyan, de lényegében a Nagy szent Gergely (†604) által megreformált pápai mise szertartását tartalmazza. Újabban Duchesne is kiadott egy római Ordót, mely a VIII. századból származik. Ezekben a legrégibb Ordókban nincs imaszöveg, csak a szertartás leírása. Az imákat a sacra-mentariumokból vették. A VIII. században már nemcsak a miseszövegek, de a miseszertartások is nagyon hasonlítanak a mienkhez. Van Kyrie, Gloria, Agnus Dei. A zsoltárantifónák (introitus, offertorium, communio) majdnem mindenütt azonosak a mostaniakkal. A gradualénál már nem éneklik az egész zsoltárt. Csak egy leckét olvasnak. Továbbá nagyon részletes leírást kapunk a nép által felajánlott kenyér és bor átvételéről, a kenyértörés és áldoztatás szertartásáról.      Ez a szertartás a középkorban a nyugati egyházban (Milánó és Toledo kivételével) mindinkább általánossá lett. Csak azokban a miserészekben, amelyekben e fent említett könyvek semmi előírást sem adnak (lépcsőima, felajánlási és áldozási imák), folytatódik tovább a fejlődés, úgyhogy még a kisebb szertartásokban elég nagy eltéréseket találunk. A szerzetesrendek is megtartották sajátos szertartásaikat. A középkori liturgikus szerzők közül különösen kiválnak: Konstanzi Bernold (†1100), kinek híres munkáját, a Micrologus de ecclesiasticis observationibust évszázadokon keresztül sokan használták, továbbá Durandus, vagyis eredeti néven Duranti Vilmos mendei püspök (†1296), aki a Rationale divinorum officiorum című munkájában rendszerbe foglalt liturgiát nyújt s korának sok érdekes szertartásáról ad nekünk pontos adatokat. 7. V. Pius reformja. A római misekönyv végleges, mai napig kiható reformja V. Pius pápa nevéhez fűződik. Könyvünkben többször fogjuk említeni, hogy a középkorban egyes egyházmegyékben olyan részeket is felvettek a miseliturgiába, amelyek sem az ősi liturgia szellemének nem feleltek meg, sem a hívek áhítatának, s nem szolgáltak a szentáldozat méltóságának emelésére. Ezért a misekönyv reformja, főleg annak egységesítése nagyon foglalkoztatta a trienti zsinat (1545-1563) atyáit.      E zsinat a 16. gyűlésén (1662 febr. 16) hozzáértő bizottságot küldött ki a misekönyv reformjának előkészítésére. E bizottságban dolgozó tudósoknak az volt a törekvésük, hogy a legjobb kéziratok alapján a régi római szertartásokat ismét visszaállítsák. Nem újítani akartak tehát, hanem a régi liturgia értékeit a hozzájuk tapadt idegen és kevésbé értékes elemektől megszabadítani. E fáradságos munka szent V. Pius pápa (1566-1572) alatt fejeződött be, aki az új misekönyvet 1570 július 14-én Quo primum kezdetű bullájával kötelezőleg elrendelte. E bulla értelmében senkinek sem volt szabad semmiféle szertartást vagy imát sem hozzáadni az új misekönyv miserítusához, sem abból valamit elvenni. A pápa azonban egy kivételt tett. Megengedte ugyanis, hogy megtartsák azokat a liturgikus szokásokat, amelyek több mint kétszáz év óta használatban vannak. Ezen engedmény alapján a lyoni egyházmegye, azután néhány szerzetesrend, így a domonkosok, karmeliták és a karthauziak még ma is sajátos, a rómaitól eltérő liturgiát követnek. Hasonlóképen érvényben maradt a fennebb említett ambrozián-liturgia Milánóban és a mozarab-liturgia Toledóban. Az V. Pius-féle reformmal tulajdonképpen bevégződik a misekönyv története. Azóta a misekönyv lényeges változáson nem ment át. Az alábbi kisebb változtatások a lényeget nem érintik. Így, mikor 1592-ben megjelent a hivatalos Vulgata-szentírás, indokoltnak látszott, hogy a misekönyvben előforduló szentírási szövegeket is az új szentíráshoz alkalmazzák. VIII. Kelemen e célra egy bizottságot küldött ki, melynek tagjai között ott látjuk a híres Baronius, Bellarmin és Gavantus kardinálisokat. Az így átalakított misekönyvet a pápa 1604 július 7-én Cum Sanctissimum kezdetű bullájával adta ki. Később VIII. Orbán pápa (1623-1644) is kinevezett egy bizottságot, melynek az volt a feladata, hogy a misekönyv előírásait, az ú.n. rubrikákat egyszerűsítse és világosabbakká tegye. Ez a javított misekönyv 1634 szeptember 2-án jelent meg a Si quid est bulla kíséretében. XIII. Leo pápa (1878-1903) alatt is történtek változtatások a misekönyvön, amennyiben annak kalendáriumát egyszerűsítették és a szentek ünnepeit kissé megritkították (1884). Végül X. Pius pápa az 1906-ban kiadott vatikáni Gradualéval a miseénekeket reformálta meg, vagyis törekedett visszaállítani a régi gregorián-énekeket, az 1911. november 1-én kiadott Divino ajtlattt pápai konstituciójában és az 1913. október 23-án kiadott Abhinc duos annos Motu proprio-jában pedig a szentek ünnepeit redukálta, hogy a vasárnapi misék jobban érvényesüljenek. Ezeket az említett pápai bullákat a kiadók a latin misekönyvek elején közölni szokták. 8. Az V. Pius-féle rítus elterjedése hazánkban. A középkorban Magyarországon is nagyon sokféle misekönyvet használtak. Ezek közül a misekönyvek közül bizony aránylag nem sok maradt fenn. Ennek okát a törökök és a fanatikus hitújítók pusztításaiban kell keresnünk. Ez utóbbiakra jellemző a református Báthori Istvánnak 1603-ban készült végrendelete, melyben meghagyja, hogy a hagyatékában található misekönyveket «elmetéllyék», vagy «hogy sem mint ismét pápista kézbe essék, rakassanak egy nagy tüzet és égessék meg, fújja el szél porát, nem akarom, hogy tovább bálványozzanak bennek». Ilyenfajta eljárásnak igen sok nagyértékű középkori misekönyvünk esett áldozatul. Sajnos azonban, még a meglevő misekönyveket sem sikerült hiánytalanul összegyűjteni s tudományosan feldolgozni. Kegyelettel említsük meg, hogy legújabban Zalán M. bencés tanár életcéljául tűzte ki e missalék felkutatását és feldolgozását. Sajnos azonban korai halála (1928) őt e tervének kivitelében megakadályozta.      Magyarországon az V. Pius-féle liturgikus előírásokat, valamint általában a trienti zsinat rendeleteit Pázmány Péter bíboros prímás juttatta érvényre. Igaz, hogy már Oláh Miklós az 1564-iki nagyszombati zsinaton ünnepélyesen kihirdette a trienti zsinat határozatait, s Forgách Ferenc bíbornok az 1611-ben Nagyszombatban tartott zsinaton újból megerősítette azokat, de ezeknek az újításoknak a magyar egyházban teljes érvényt szerezni csak Pázmány Péternek sikerült. Pázmány ez ügyben nem kevesebb, mint öt zsinatot tartott: 1628-ban Pozsonyban, 1629-ben, 1630-ban, 1632. és 1633-ban Nagyszombatban. Az 1630-iki zsinaton a jelenlevők határozottan kimondották, hogy az esztergomi misekönyv és breviárium helyett elfogadják a rómait. Kifejezetten megjegyzik, hogy ezt teljesen önként teszik, mert hiszen a Szentszék a több mint háromszázévi gyakorlatra visszatekintő magyar szokást nem kívánja megszüntetni («relicto veteri Romanum acceptavimus, licet neque sacrosancta et oecumenica synodus Tridentina, neque Sedes Apostolica abrogaverit usum Breviarii et Missalis, iuxta antiquum et receptum ritum Ecclesiae Strigoniensis, et ordinem utpote quae ante trecentos et amplius annos recepta esse, et usu immemorabilis temporis confirmata dignoscuntur»). Csak azt kérték a Szentszéktől, hogy a magyar védőszentek ünnepeit megtarthassák. Érdekes, hogy az atyák e kérésükhöz azt a megjegyzést fűzték, hogyha a Szentszék ezt megtagadná, akkor a régi rítushoz visszatérnek. VIII. Orbán pápa készségesen teljesítette a zsinat kérését, és Pázmányt s a magyar klérust a római-szertartás elfogadásáért nagyon megdicsérte (1631. november 29.). Sőt 1632. január 17-én kelt brévéjében értesítette Pázmányt, hogy Szent István magyar király ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette. Esztergomban 1632. április 11-én ünnepelték először az új római rítus szerint a húsvétot. A többi magyar püspökök és káptalanok is követték e jó példát, mindössze a zágrábi püspök és káptalan, akik a görci rítust használták s négyszázéves hagyományra hivatkoztak, tagadták meg e téren a közösséget. A zágrábi egyházmegye csak 1794-ben hagyta el a régi szertartást és tért át a római rítusra. A római rítus a maga belső értéke s szépsége révén hódította meg magának a lelkeket. V. Pius meghagyta a misekönyvben mindazt, ami már az ő idejében is (1570) ezeréves gyakorlatra tekintett vissza. Ma is igazán felemelő érzés az, mikor a misekönyvben – nemcsak a kánonban, hanem a mise más részeiben is – azokat a csodálatosan egyszerű, de mégis oly mély áhítatot sugárzó imákat imádkozzuk, amelyek már a Sacramentarium Gregorianumban, vagyis Nagy szent Gergely (†604) liturgiájában, szóról-szóra ugyanazon szöveggel megtalálhatók. A tartalom gazdagsága, a liturgikus szimbolizmus leleményessége, változatossága mellett ez a páratlan ősiség önkéntelenül is csodálatot, rajongást vált ki belőlünk a római liturgia iránt. Ezek az annyi küzdelmes századokon át Istentől megihletett lelkekből fakadt formák és imák már kultúrtörténeti, vagy művészeti szempontból is tanulmányozást igényelnének. De az igazi értékét a katolikus liturgiának az adja meg, hogy fenséges köntöse az élő, magát értünk újból és újból feláldozó Jézus Krisztusnak. A liturgia tehát nem puszta szó, ének, járkálás, gesztus, hanem eleven, ellenállhatatlanul vonzó megnyilvánulása az Istennek. A liturgia hozza, közvetíti hozzánk a Legszentebbet. Akik tehát megismerik és megkedvelik a szent liturgiát s lélekkel törekszenek abban részt venni, azok közelebb jutnak a szépség és erő legfőbb forrásához, az Istenhez. Lépcsőima Az újszövetség nagy áldozatának bemutatása bűnbánati imákkal kezdődik. A pap, miután a kelyhet az oltárra helyezte s a leckeoldalon a misekönyvet kinyitotta, lejön a templom padozatára s az oltár lépcsői előtt állva imádkozza az ú. n. «lépcsőimát».      Ez az ima, bár legelső a szentmisében, keletkezési idejére nézve a legutolsó. Mert míg a szentmise egyik-másik imájának az eredetét az apostoli korig, vagy legalábbis a IV-V. századig vissza tudjuk vinni, addig a lépcsőimának, főleg mai szövegének a középkor előtt semmiféle nyomát sem találjuk. Igaz, hogy minden liturgia előír, ajánl, vagy legalább is föltételez bizonyos előkészületet a szentmise bemutatása előtt, de ennek az előkészületnek a régi miseszertartásban semmiféle meghatározott szövege nem volt. Rábízták a miséző papra, hogy a lelkét valamilyen magánájtatossággal előkészítse a legfelségesebb áldozat méltó bemutatására. A középkorban már itt-ott feltűnik a misekönyvekben a lépcsőima szövege is. Ez természetesen az egyes országokban még nagyon különböző. Alaptónusuk a bűnvallomás és az Isten irgalmasságába vetett bizalom. A papnak ugyanis, mielőtt arra vállalkoznék, hogy az oltáron Krisztus szerepét betöltse, meg kell újítania lelkét a bűnbánatban. Ezért a lépcsőima középpontja a Confiteor. A többi ima mind e körül csoportosul. Helytelen tehát azok felfogása, akik az örömöt, vagy az oltár utáni vágyat tartják a lépcsőima alaphangulatának, mely szerintök legelsősorban a Judica zsoltár elimádkozásában nyilvánul meg. Ezt a felfogást történeti szempontból megcáfolja az a körülmény is, hogy pl. az ambrozián liturgiában, mely a mi szertartásunknál sokkal régibb keletű, csak a Confiteor-t imádkozza a pap a Judica zsoltár nélkül. A lépcsőima mai formája az V. Pius pápa misekönyv kiadása óta (1570) van használatban. Még III. Pál pápa 1550-ben megengedte, hogy a pap az oltárhoz menet imádkozza a 42. zsoltárt. Figyeljük meg a lépcsőima egyes imáit közelebbről:      a) A pap, miután lejött az oltár elé, az oltárlépcsőn térdet hajt, s magára keresztet vetve, így szól: In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen. (Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.) A keresztvetés szokása régi keletű. Már a legrégibb időkben is egy-egy fontosabb cselekvés megkezdésénél keresztet vetettek magukra a keresztények. Szép szokás ez, mely hazánkban pl. a kiskunsági népnél mai napig megvan. Egyesek szerint a keresztvetés szokása még az apostolok idejéből származik. Annyi bizonyos, hogy az első századokban a gyakori egyházüldözések alatt szenvedő keresztények sokszor erősítették meg magukat a kereszt jelével. Másképen Tertullián a III. század elején nem írhatna így: «Lépten-nyomon, távozásnál és megérkezésnél, öltözködésnél, cipőfelhúzásnál, mosdásnál, étkezésnél, lámpagyújtásnál, lefekvésnél, leülésnél és mindenféle munkánál mi keresztények homlokunkat a kereszt jelével jelöljük meg». A keresztvetés régi időben tehát úgy történt, hogy a hüvelykujjukkal a homlokukat keresztalakban megérintették. A latin keresztvetés, mely a homlokot a mellel s azután a két vállat egymással köti össze, csak a VIII. század körül vált szokássá. Régente két vagy három ujjal vetettek keresztet, hogy így kifejezést adjanak Jézus két természetébe vagy a Szentháromságba vetett hitüknek. A görög szertartású keresztények a keresztvetésnél a jobbvállról a balvállra viszik a kezüket. III. Ince pápa (†1216) idejében valószínűleg a római egyházban is ilyen keresztvetés volt szokásban. b) Ezután a pap a ministránsokkal együtt fennhangon mondja az antifónát: P. Introibo ad altare Dei. – M. Ad Deum, qui laetificat juventutem meam. (P. Bemegyek az Úr oltárához. – M. Mert ő nekem ujjongó örömem.) Szent Ambrus szerint az Egyház ezeket a szavakat adta az újonnan megkereszteltek szájába, mikor azok közvetlenül a keresztség után először léptek az Úr oltárához, hogy a szentáldozásban részesüljenek. Ezt az antifónát az Egyház a rákövetkező Judica zsoltárból vette s azért mondatja a zsoltár elején és végén, hogy kifejezze vele a zsoltár alapgondolatát. c) Az antifóna után a pap a segédkezőkkel együtt a 42. zsoltárt mondja el: P. Judica me, Deus, et discerne causam meam de gente non sancta: ab homine iniquo et doloso erue me. – M. Quia tu es, Deus, fortitudo mea: quare me reppulisti, et quare tristis incedo, dum affligit me inimicus? P. Emitte lucem tuam et veritatem tuam: ipsa me deduxerunt, et adduxerunt in montem sanctum tuum, et in tabernacula tua. – M. Et introibo ad altare Dei: ad Deum, qui laetificat, juventutem meam. – P. Confitebor tibi in cithara, Deus, Deus meus: quare tristis es, anima mea, et quare conturbas me? – M. Spera in Deo, quoniam adhuc confitebor illi: salutare vultus mei, et Deus meus. (P. Ítélj meg engem, Isten, fogd pártom a gonosz nép ellenében, ádáz és álnok ember ellen Te légy a menedékem. – M. Mert te vagy, Isten, az én erősségem. Miért hogy elvetettél? Miért járok szomorúan, mikor szorongat engem ellenségem? – P. Fényességed és igazságod küldd el, vezérem az legyen, s Te szentséges hegyedre, sátradba az vigyen. – M. És bemegyek az Úrnak oltárához, mert ő nekem ujjongó örömem. – P. És dicsérlek Tégedet citerával Isten, én Istenem. Miért vagy én lelkem szomorú? Miért háborgatsz engemet? – M. Bízzál az Úrban! Áldani fogom még az én orcámnak megszabadítóját. Az én Istenemet!) E zsoltárnak a szentmise lépcsőimájába való felvételére bizonyára a negyedik verssor (Introibo) adott alkalmat. Mindazonáltal az egész zsoltár nagyon megfelelő ezen a helyen. Ez a zsoltár a királyi székéből elűzött és az erdőben bujdosó Dávid király sóhajtozása az oltár után. A zsoltáros királynak a nagy üldözések idején is erős a hite, hogy visszatérhet még székhelyére és hálát adni «bemehet az Úr oltárához, azon Isten oltárához, aki ifjúságának gyönyörűsége volt». A pap is a templom egyszerű padozatán állva, bizalommal tekint a fényes oltár felé, amelyen a megváltást, a megszabadulást fogja kieszközölni a maga és az élet terhe alatt görnyedő embertársak számára. Ez a zsoltár úgy is, mint a Confiteor imádkozásához való előkészület, nagyon helyénvaló, mert kifejezi azt a hitet, hogy Isten a mi erősségünk, ő ítéli meg igazságosan a mi ügyünket. Arra a kérdésre, hogy mikor vette fel az Egyház a Judica zsoltárt a lépcsőimába, nem tudunk pontos választ adni. A középkor előtt e zsoltár liturgikus használatának semmi nyomát nem találjuk. Troyes-ben a IX. századtól kezdve használják. A XI. században már a római egyház is mondja. Az ugyanebben a században keletkezett Micrologus nevű irat már említi. Mindazonáltal a legtöbb liturgikus kutató általában azt tartja, hogy ez a zsoltár egész a XVI. századig csak magánájtatosság volt a szentmisében és csak V. Pius rendelte el kötelező imaként. Hasonlóképpen kimarad ez a zsoltár még ma is a gyászmisékben, valamint feketevasárnaptól egész nagypéntekig. A kihagyás okát egyesek abban látják, hogy a Gloria Patri elmaradása magával vonta a zsoltárnak a kihagyását is, vagy hogy a zsoltár bizakodó, örömteli hangja nem felel meg ezeken a gyásznak szentelt napokon. Sokkal helyesebb azonban, ha ennek a kimaradásnak az okát a miserítus történeti fejlődésében keressük. A gyászmise ugyanis és a Passio-időszak miséi sokkal jobban megőrizték a régi rítus egyszerűségét, mint a többi misék. A Judica-zsoltárnak a miserítusba való beszúrása újabb keletű s így ennek a zsoltárnak az említett misékből való elmaradása azzal magyarázható, hogy e zsoltár beszúrásával nem akarták megbontani ezeknek a miséknek az ősliturgiára emlékeztető szerkezetét. d) A zsoltár végén a pap és a ministráns mély fejhajtással mondják a Szentháromságot dicsőítő imát, az ú. n. kis doxológiá-t: P. Gloria Patri, et Filio, et Spiritui Sancto. – M. Sicut erat in principio, et nunc, et semper; et in saecula saeculorum. Amen. (P. Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. – M. Miképpen kezdetben vala, most és mindig és mindörökké. Amen.)      Az a szokás, hogy a zsoltárok végén Glóriá-t mondanak, az V. század elején keletkezik Rómában. Ez a nagyszerű dicsőítő ima a keresztelési formula mintájára készült és valószínűleg még az apostoli korban. A «sicut erat» későbbi hozzátoldás, amit már abból is következtethetünk, hogy a mozarab liturgia és a keleti egyház ezt nem használja. Az 529-ben tartott Vaison-i zsinat egyik rendeletéből tudjuk, hogy a keresztények a «sicut erat» stb. szavak által a Krisztus örök istenségét tagadó ariánusok ellen akarták a hitüket megvédelmezni. Tényleg rövidebben és méltóságteljesebben alig lehetne kifejezni a keresztények fenséges hitét az Atya, Fiú és Szentlélek örök dicsőségében. A Glória után a pap megismétli az antifonát: Introibo stb. e) Mielőtt a pap a Confiteor imádkozásába kezdene, az Úr hatalmába vetett bizakodásának ad kifejezést e szavakkal: P. Adjutorium nostrum in nomine Domini. – M. Qui fecit caelum et terram. (P. Az Úr nevében a mi segedelmünk. – M. Aki eget és földet alkotta.) Ugyanakkor keresztet vet magára, így emlékezteti magát az Úr Jézus kereszthalálából származó áldásra, míg a szövegben a világot teremtő Isten hatalmára céloz. A szöveg a 123. zsoltár utolsó verssora. Az Adjutorium gyakran fordul elő a liturgiában, rendesen úgy, mint egy nagyobb jelentőségű imát bevezető felhívás. f) Most következik a lépcsőimának a középpontja, a nyilvános bűnvallomás, a Confiteor. Az antik drámáknál szokás volt, hogy a színjáték cselekményének megkezdése előtt a szereplők bemutatkoztak a közönség előtt. Ha szabad a szentmisét valamiképpen is a drámákkal összevetni, akkor a szentmise közönsége az égi angyalok, a szentek és a misét hallgató anyaszentegyház és ezeknek a jelenlétében a pap bemutatkozik mint főszereplő. Bemutatkozása pedig abban áll, hogy mély alázattal meghajlik s emberi gyarló természetének fájó tudatában töredelemmel veri a mellét: mea culpa, mea culpa! Confiteor Deo omnipotenti, beatae Mariae semper Virgini, beato Michaeli Archangelo, beato Joanni Baptistae, sanctis Apostolis Petro et Paula, omnibus Sanctis, et vobis fratres: quia peccavi nimis, cogitatione, verbo et opere: mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beatam Mariam semper Virginem, beatum Michaelem Archangelum, beatum Joannem Baptistam, sanctos Apostolos Petrum et Paulum, omnes Sanctos, et vos fratres, orare pro me ad Dominum Deum nostrum. (Gyónom a mindenható Istennek, a mindenkor szeplőtelen boldogságos Szűz Máriának, szent Mihály arkangyalnak, Keresztelő szent Jánosnak, szent Péter és Pál apostoloknak, minden szentnek és nektek, testvérek, mert fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval és cselekedettel: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Azért kérem a mindenkor szeplőtelen boldogságos Szűz Máriát, szent Mihály arkangyalt, Keresztelő szent Jánost, szent Péter és Pál apostolokat, minden szentet és titeket, testvérek, hogy imádkozzatok érettem a mi Urunk Istenünknél.) Már a legrégibb liturgiák is tartalmaznak bizonyos bűnbánati imákat, amelyeket a pap a szentmise előtt mondott. Keleten a Szent Márk, Szent Vazul és Aranyszájú Szent János liturgiái már felmutatnak ilyen imaszövegeket. A nyugati egyházban ezeket az imákat «apologiá»-knak, vagy «confessió»-knak nevezték. Eleinte ezek az imák csak rögtönzött imák voltak s így a szövegük mindig változott. Régi időben a 117-ik zsoltár első verssorát mondták: «Confitemini Domino, quoniam bonus, quoniam in saeculum misericordia ejus». «Valljátok meg a bűneiteket az Úrnak, mert ő jó, mert az irgalmassága örökkévaló». Erre a felszólításra: Confitemini!» (Valljátok meg !) a válasz mintegy: «Confiteor» (Megvallom). A domonkosrendiek még ma is ezt a szokást követik. A «Confitemini» után imádkozzák a következő rövid Confiteor-t: «Confiteor Deo et omnibus sanctis ejus, et vobis Pater, quia peccavi in cogitatione, locutione et operatione, mea culpa; precor vos, orate pro me». (Gyónom Istennek és minden szentjének és neked Atyám, hogy vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel, én vétkem; kérlek titeket, imádkozzatok értem). A kartauziak s a sarutlan kármeliták is hasonló Confiteort használnak azzal a különbséggel, hogy beleszúrják a boldogságos Szűz nevét. Egyes helyeken azoknak a szenteknek nevét említették meg, akiknek az ereklyéik bennfoglaltattak az oltárkőben. Általában nagyon sokféle Confiteor-t találunk. Majdnem azt mondhatjuk, hogy ahány templom, annyiféle a Confiteor. A régi párizsi Pontificale pl. előírta a püspöknek, hogy a Confitemini után mondja a Confiteort «a saját szokása szerint» «secundum consuetudinem suam». A mai formula először a XII. században tűnik fel. Ettől a formulától a mostani, az V. Pius által elrendelt formula csak annyiban különbözik, hogy a «cogitatione» helyett a XII. századbeli formulában ez állt: «delectatione et consensu» (gyönyörködéssel és beleegyezéssel).      A Confiteor tartalom szerint két részre oszlik. Az első részben az ember megvallja bűnösségét Istennek s az ő kedvelt szentjeinek. A második részben ezeket a szenteket kéri, imádkozzanak érte az Istenhez. A szentek említése bizonyára azért történik, hogy annál nagyobb legyen a megszégyenülésünk, mert eszünkbe juttatjuk azt, hogy nemcsak az Istent, de a szenteket is megszomorítottuk, megbántottuk vétkeinkkel. Elsősorban említjük a boldogságos Szűz Máriát, mint az ég királynőjét, azután szent Mihály arkangyalt, az égi seregek fejedelmét, Keresztelő szent Jánost, az Úr útjának előkészítőjét, végül szent Pétert és szent Pált, a főapostolokat. Egyes szerzetesrendek az apostoli szentszéktől engedélyt kaptak, hogy rendalapítójuk nevét is beszúrhassák az apostolok neve után. Azután a jelenlevő «testvéreket» szólítja meg a pap, hogy ők is tanúi legyenek alázatos bűnvallomásának. Közben a pap a «mea culpa» szavaknál mellét veri. A mellverés a bűnbánat kifejezésére, úgy látszik, már a zsidóknál is szokásban volt, mert a farizeusról és a bűnbánó vámosról szóló példabeszédben a vámos bánatában a mellét veri (Luk 18,13). g) Ezután a ministráns a papra kéri az Úr irgalmasságát (Misereatur) s maga is a nép nevében elmondja a Confiteor-t. Erre a pap a következő két feloldozási imát végzi: P. Misereatur vestri omnipotens Deus, et, dimissis peccatis vestris, perducat vos ad vitam aeternam. – M. Amen. P. Indulgentiam, absolutionem et remissionem peccatorum nostrorum tribuat nobis omnipotens et misericors Dominus. – M. Amen. (Irgalmazzon nektek a mindenható Isten, bocsássa meg vétkeiteket és vezessen titeket az örök életre. – M. Amen. – Vétkeink elengedését, föloldozását és bocsánatát adja meg nekünk a mindenható és irgalmas Úr. – M. Amen.) Az Indulgentiam régente In nomine Patris stb. szavakkal végződött, ezért van most is a keresztvetés. A főpapi misénél az Indulgentiam mondásánál adják fel a püspök bal karjára a manipulust. Batiffol leírja, hogy az alszerpap a mise elején a jobb karján vitte a főpap manipulusát (mappula), mint valami hatalmi jelvényt. Azzal irányította az énekeseket. Majd odajárult a főpaphoz és bejelentette, hogy ki fogja felolvasni a leckét, s kik fogják az énekrészeket énekelni. Ezután átadta a főpapnak a manipulust. A XIII. századig a papok is e helyen húzták fel karjukra a manipulust. A régi miseruha ugyanis az egész testet betakarta. A Confiteor után a pap felemelte a miseruha két oldalát, hogy a kezét szabaddá tegye, s ekkor húzta fel a manipulust, ami egyébként a legrégibb időkben izzadtság letörlésére szolgáló kendő volt, melyet azonban finom anyagból készítettek úgy, hogy inkább díszítésre szolgált, mint praktikus használatra. h) A lépcsőima végén két imádságot mond a pap, mégpedig az egyiket, míg az oltár lépcsőin felfelé megy (Aufer a nobis), a másikat mindjárt, amint az oltárra felér (Oramus te). Ezt a két oratiót, melyekkel mintegy lezárul a szentmisére való előkészület, bevezeti egynehány zsoltárvers: P. Deus, tu conversus vivificabis nos. – M. Et plebs tua laetabitur in te. – P. Ostende nobis, Domine, misericordiam tuam. – M. Et salutare tuum da nobis. – P. Domine, exaudi orationem meam. – M. Et clamor meus ad te veniat. (P. Fordulj meg, Isten, hozz életre minket. – M. És a te néped vigadoz tebenned. – P. Engedd, Uram, irgalmad látnunk. – M. És hozd el már szabadulásunk. – P. Uram, hallgasd meg könyörgésemet. – M. És imádságom hasson fel tehozzád.) Ebből a hat verssorból az első négyet a 84. zsoltárból, az utolsó két verssort pedig a 101. zsoltárból vesszük. A pap e szavakkal egyrészről az Úr irgalmasságához fordul, hogy adjon nekünk életet és üdvösséget, másrészről pedig kéri imádságának a meghallgatását. Ezután az Úr áldását kívánja a jelenlevő híveknek: P. Dominus vobiscum! – M. Et cum spiritu tuo! (P. Az Úr legyen veletek! – M. És a te lelkeddel!)      Ez a rövid, de annál mélyebb értelmű köszöntés a közvetlen bevezetés a következő imádságokhoz. A Dominus vobiscum a mai miserítusban nyolcszor fordul elő. Ezek közül négyet a pap a nép felé fordulva mond, négyet pedig az oltár felé fordulva. Ez a köszöntés már a zsidóknál előfordult. Ruth könyvében olvassuk (2,4), hogy a jámbor Ruth asszony így köszöntötte az aratókat: Dominus vobiscum; ők pedig így fogadták a köszöntést: Benedicat tibi Dominus (Áldjon meg téged az Úr). A mi liturgiánk szerint a nép így válaszol a pap köszöntésére: Et cum spiritu tuo. Ez a válasz szent Pál utolsó szava, melyet kedves tanítványához, Timotheushoz intézett: Dominus Jesus Christus cum spiritu tuo (2 Tim 4,22). Míg a fent említett zsoltárversek csak a középkor vége felé kerültek be a mise rítusába, addig a Dominus vobiscum már az első római Ordo-ban (VIII. sz.), sőt a még régebbi időből származó Sacramentarium Gregorianum-ban is megtalálható. i) A pap Oremust (Könyörögjünk) mond és kiterjeszti, majd összezárja a kezeit, hogy jelezze imádságba merült lelkének emelkedését az ég felé. Az oltár lépcsőin felfelé haladva ezt a könyörgést mondja: Oremus. Aufer a nobis, quaesumus, Domine, iniquitates nostras: ut ad sancta sanctorum puris mereamur mentibus introire. Per Christum Dominum nostrum. Amen. (Könyörögjünk. Kérünk, Urunk, vedd el gonoszságainkat, hogy a Szentek szentébe megtisztult lélekkel léphessünk. Krisztus, a mi Urunk által. Amen.)      Mózes azért ment fel a Sinai hegyre, hogy Istentől kinyilatkoztatásokat kapjon, Jézus azért ment fel a Kálvária hegyére, hogy áldozatával megváltsa az emberiséget, a pap is világosságot és megváltást fog az áldozattal az oltárról széthinteni. Erre a szent helyre «ad sancta sanctorum», (a szentek szentélyébe) csak emelkedett, tiszta lélekkel lehet belépni. Ebben az imában tehát a pap tisztaságért könyörög. Egyes régi rituálék szerint a pap itt búcsút vett a hívektől, feléjük fordult s e szavakat intézte hozzájuk: Testvéreim, imádkozzatok értem! Az Aufer-imát már a Sacramentarium Leonianumban megtaláljuk, mégpedig az ötvenedvasárnaptól a negyvenedvasárnapig mondandó imák között. Mindössze annyi a különbség, hogy ott a «mentibus» helyett «sensibus» van. j) Ezután a pap felérvén az oltárhoz, ráteszi arra a kezét, miközben kissé meghajolva így imádkozik: Oremus te, Domine, per merita Sanctorum tuorum, quorum reliquiae hic sunt, et omnium Sanctorum: ut indulgere digneris omnia peccata mea. Amen. (Kérünk téged, Urunk, minden szentnek, főleg pedig azoknak a szenteknek érdemei által, akiknek ereklyéi itt vannak, hogy megbocsátani kegyeskedjél minden vétkemet. Amen.) Ez az ima nem nagyon régi. Már a stílusa is mutatja, hogy újabb keletű. A régi római liturgia szerint ugyanis a pap a nyilvános istentiszteleteknél mondott könyörgésekben általában többes számot használt, amint azt az előző imádságnál (uiniquitates nostras) is megfigyelhettük, itt pedig egyes számot (peccata mea) találunk. Ez az ima tehát magánima jellegével bír, a régi liturgiában azonban magánimákat a közös ájtatosságoknál sohasem mondottak. Batiffol szerint ez az ima jellegzetes példája a liturgia fejlődésének a középkorban. A VIII. században a pápai misénél még csak oltárcsókolás van ezen a helyen, amint azt az első Ordo Romanusban olvassuk. A XI. században már nem találták elég kifejezőnek az oltárcsókolást, azért imát is készítettek hozzá. Így a XI. századnál régibb misekönyvekben ez az ima nem is található fel. Az oltár a régi szentatyák írásai szerint magát Jézus Krisztust szimbolizálja. Szent Ambrus azt tanítja, hogy az oltár az Úr szent testének a jelképe. Szent Atanáz azokat, akik tisztelettel megcsókolják az oltárt, hasonlítja az evangéliumi asszonyhoz, aki az Úr ruhája szegélyét megérintette. Az oltárcsókolás tehát elsősorban az Úr iránti szeretet kifejezése. Az oltárból mintegy titokzatos erő árad ki. Ezért a pap mise közben is többször megcsókolja az oltárt, főleg olyankor, mikor kifordul a nép felé, hogy a jelenlevő híveket az Úr nevében üdvözölje.      Az első századokban szokás volt, hogy a szentmisét a vértanúk sírja felett mutatták be. Főleg abban az időben dívott ez a szokás, mikor a keresztények a véres egyházüldözések miatt kénytelenek voltak a temetkezési helyül is szolgáló földalatti katakombákban összegyűlni az istentiszteletek megtartására. Később nem a mártírok sírja felett építettek oltárokat, hanem a mártírok földi maradványait helyezték el az oltárokba. Ezeket a mártírereklyéket rejtő oltárokat confessiónak (a hitvallás helye), vagy memoriának (emlékmű) nevezték. Ennek a szokásnak a maradványa, hogy ma is minden oltárkőben két, vagy több vértanúnak az ereklyéje van elhelyezve s a pap az első oltárcsókolásnál ő irántuk is kifejezi tiszteletét (akiknek az ereklyéi itt vannak). Oltárfüstölés Az ünnepélyes misében, mikor t. i. a papnak szerpap és alszerpap is segédkezik a szertartásnál, az introitus előtt oltárfüstölés van. A pap áldás kíséretében tömjént tesz a füstölőbe s a mai liturgia szerint 25, illetve, ha ereklyék is vannak az oltár felső részében, akkor 27-29 lendítéssel megfüstöli az oltár keresztjét és az oltár két oldalát.      Az oltárfüstölés régi, legalább is másfél évezredes szokás az Anyaszentegyházban. A régi pogány rómaiaknál is szokásban volt az istentiszteleti cselekmények alkalmával a füstölés, hasonlóképen a görögöknél is. A zsidók is már Áron idejében reggel és este füstáldozatokat mutattak be az Úrnak. Áronnak kötelessége volt, hogy «kellemes, jóillatú szert égessen reggel, és este is gerjesszen örök jóillatú füstöt az Úr előtt». (Ex 30,7-8) Az ószövetség végén élő Zakariás papról, Keresztelő szent János atyjáról így ír szent Lukács: «Történt pedig, hogy a papi szolgálat szokása szerint sors útján rákerült a tömjénezés sora, beméne az Úr templomába.» (Luk 1,8-9) A jeruzsálemi templom szentélyében ama függöny előtt, mely a szentélyt a szentek szentjétől elválasztotta, volt a füstáldozati oltár. Ezen minden reggel és este külön füstáldozatot mutattak be. A nagy engesztelő áldozatnál és a kitett kenyerek áldozatánál is szerepelt a tömjénezés az áldozati szertartás ünnepélyességének az emelésére.      A tömjénezés általában csak Istent megillető tiszteletadás volt. A szentatyák majdnem egyértelműleg tanítják, hogy a napkeleti bölcsek a tömjén felajánlásával a kis Jézus istenségét akarták kifejezni és elismerni. A vértanúk történetében sokszor előfordul, hogy hitük megtagadásának jeléül a pogány bálványok vagy oltárok előtt való tömjénezést kívánták tőlük. Mint látjuk, az ószövetségben a tömjénezés valóságos áldozat volt, az újszövetségben csak szertartás, mely az áldozatos lelkületet, a léleknek az imádság által Istenhez való felemelkedését jelképezi. Mikor kezdték a keresztények a tömjénezést az újszövetségi áldozatnál használni? Adataink vannak arra nézve, hogy a keresztények a pogány tömjénáldozatokra való tekintettel eleinte nem szívesen látták a tömjént a keresztény oltároknál. Még Cirill, jeruzsálemi püspök (†386) a szentmise szertartásainak a magyarázatánál semmi említést sem tesz a füstölésről. Másrészről már szíriai szent Efrém (†373) beszél a szentáldozat bemutatásánál a füstölésről, míg a magánéletben való használatát már Tertullián (†220 körül) bizonyítja. De Rossi szerint a régi keresztényeknél a földalatti katakombákban a temetések alkalmával szokásban volt a füstölés. Keleten Aranyszájú szent János említi meg a 390 körül tartott Máté-homiliáiban. Az V. században élő ál Areopagita Dénes már azt is közli, hogy a füstölés a szentmise elején történt. Ugyanő említi azt is, hogy a püspök az oltárnál kezdi az incenzálást, azután körüljár a füstölővel a templomban. A nyugati Egyházban a legrégibb biztos adat az oltárfüstölésről szent Ambrus (†397) imája: «Az Úr angyala álljon mellettünk, mikor az oltárt füstöljük és az áldozatot bemutatjuk.»      Magában Rómában az oltárfüstölés szertartása elég későn jelentkezik. A régi római liturgikus könyvekben a hordozható füstölők használatának a szentmisében a IX. század előtt semmi nyomát sem találjuk. A tömjénfüstölés valószínűleg először a körmeneteknél jött szokásba. Az első századokban ugyanis megszokott dolog volt, hogy nagy emberek felvonulásánál tömjént égettek. Amint a pogányok a konzul előtt, úgy a keresztények a püspök előtt hordozták a füstölőt. Az Ordo Romanus I. említi is, hogy az alszerpap viszi a pápa előtt a füstölőt, mikor ünnepélyesen bevonul a templomba. Később ez a mise előtti körmenet elmaradt, de az incenzálást a mise elején továbbra is megtartották. Az oltárincenzálás azután a középkorban válik rendszeres szokássá. A Monte-cassinoi Ordinarium szerint az oltárfüstölés szertartása sok helyütt elterjedt. Az Ordo Romanus VI. (XI. század) azt is megemlíti, hogy a pap teszi bele a tömjént a füstölőbe. Ez a tény arra enged következtetni, hogy a pap meg is áldotta a tömjént, mikor a tűzre ráhintette. Durandus (†1334) már tud arról, hogy nemcsak az oltárt incenzálták a szentmise elején, hanem a miséző papot is. Régi időben, minthogy az oltárok általában nem épültek a fal mellé, körül megfüstölték az oltárt. Miután ugyanis a pap az oltár tetejét megincenzálta, átadta a füstölőt a szerpapnak, aki körüljárta az oltárt és azt minden oldalról megfüstölte.      A mai szertartásban azok a lendítések, amelyeket a pap a gyertyatartók felé végez (8., 9., 10., 16.,17.,18.), tulajdonképpen az oltár hátsó oldalának szólnak. Meg kell említenünk, hogy ez az oltárfüstölés sokkal újabb keletű, mint a felajánláskor történő füstölés. Ezt abból is láthatjuk, hogy a gyászmisében az első oltárfüstölés elmarad, ugyanis a gyászmise szertartása sokkal többet megőrzött a régi rítusból, mint a többi miséké. Az oltárincenzálás egyébként emlékeztet az oltárszentelés szertartására. A püspök az oltár konzekrálásánál többször körüljárja füstölővel az oltárt, azonkívül az oltár közepén és négy sarkán, szóval azokon a helyeken, melyeket többször szentelt vízzel és olajokkal megkent, tömjént éget el. Mindezeknek a szertartásoknak az a jelentőségük, hogy az Egyház kifejezze nagy tiszteletét az oltár iránt, mely Krisztust jelképezi s amely más szempontból maga a Golgotha, hol Krisztus megváltói áldozatát megújítja. Az oltárfüstölés alatt a szerpapok kétoldalt kissé megemelik a pap miseruhájának a hátsó szélét. Ennek a szertartásnak régente nagyobb jelentősége volt. Régi időben ugyanis, mikor a kazula a pap egész testét betakarta, a szerpapoknak valóban segédkezniök kellett a kazula felemelésében, hogy így a pap kezei szabadok legyenek és zavartalanul végezhesse a füstölővel a lendítéseket.      A középkorban az oltárfüstölés szertartása még természetesen nagyon különböző volt. Csak egészen általánosságban mozgó előírásokat találunk. Így pl. a Sarum-i misekönyv előírása ez: «A pap füstölje meg az oltár közepét és az oltár mindkét szarvát, először a jobb, azután a baloldalon és közben a középen.» Az oltárfüstölés mai szép szertartása az V. Pius és VIII. Kelemen által kötelezőleg előírt misekönyvek idejére vezethető vissza.