Ha betegek vagyunk, és betegségünket helyesen akarjuk kezelni, le kell mondanunk féltett szabadságunkról és azt kell tennünk, amit az orvostudomány az adott esetben helyesnek tart, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Ha ezt a kellemetlen kényszert és bántó sablont nem kerülhetjük el, akkor épp így vagyunk kénytelenek viselkedni akkor is, ha helyesen akarunk vallásosak lenni, vagy másképpen: ha az a másvilág, ahol boldogok akarunk lenni, valóban objektív igazság, azaz valóban létezik, és ha igaz az is (mint a kereszténység tanítja), hogy maga az Isten jött el a földre, hogy e boldogság elnyerésének feltételeire megtanítson bennünket.

Hiszen tagadhatatlan, hogy Krisztus Urunk vallási tekintetben is szakértőkre bízott bennünket, és ezek a szakértők a papok. („Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk 10,16) – „Amit megkötöztök a földön, meg lesz kötve a mennyekben is; amit feloldoztok a földön, fel lesz oldozva a mennyekben is.” (Mt 16,19; 18,18) – „Akiknek, megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva, akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva.” (Jn 20,23) stb.)

Mégis igen könnyű eldönteni, melyik a kívánatosabb állapot: A bizonytalanság, azaz az igazság nem ismerése a rajta alapuló és belőle következő szabadsággal és egyéni eljárással, vagy pedig az objektív igazság ismeretének állapota a belőle logikusan folyó megkötöttséggel, egyhangú formalizmussal, sablonnal, kényelmetlenséggel, sőt sokszor szenvedéssel (mellyel azonban egy sokkal nagyobb szenvedést hárítunk el).

A protestantizmus vallásszabadsága és lelkiismereti szabadsága a maga kényelmével és előnyeivel se szükségképpen jobb állapot tehát a katolikus Egyház szigorú előírásainál és lelki kényszerénél. Az ugyanis kizárja az objektív igazság birtokát, ez pedig egyenesen feltételezi. A protestantizmus éppen e viselkedés miatt nem is lehet igazságvallás, a katolicizmus pedig e viselkedésével éppen azt mutatja, hogy valóban az.
      Mivel nekem számolnom kell azzal, hogy sok olvasóm nem azért olvas, hogy megértsen, hanem hogy megcáfoljon, előre válaszolok arra a „cáfolatukra”, hogy ugyanazt a betegséget is lehet többféle módon, s mégis helyesen gyógyítani. Én ugyanis nem azt állítottam, hogy egy betegséget csak egyféle orvossággal lehet gyógyítani, hanem azt, hogy valamely, az igazsággal ellenkező dolog nem lehet szintén igazság. A cukorbajnak például lehet többféle orvossága is, de ha valóban igaz az, hogy a hasnyálmirigy betegsége, akkor kétségtelen, hogy mindegyik orvosságnak ezen az igazságon kell alapulnia. Ha nem ezen alapul, az orvosság vagy a kezelés nem lehet eredményes. Dinamók vagy motorok is lehetnek többfélék, egymástól eltérő szerkezetűek is, de ha azt akarjuk, hogy működjenek is, mindegyiknek az elektromosság ugyanazon törvényein (például, hogy a fémek vezetik, a posztó pedig nem) kell alapulniuk.

Ugyanígy vagyunk a vallásokkal is. Amennyiben csak az emberek kedélyszükségletét elégítik ki, lehetnek egymástól eltérők. De amennyiben igazságot képviselnek, tehát abban, amit mint igazságot hirdetnek, nem térnek el egymástól. Ha Krisztus képében valóban az Isten járt a földön (mint a kereszténység tanítja), akkor nem mondhatom, hogy a mohamedán vagy a zsidó vallás is helyes és jó, és ha Jézus valóban bűnbocsátó hatalmat adott a papoknak, akkor nem tűrhetem el, hogy valaki azt állítsa, hogy a gyónás csak a papok hatalomvágyának a terméke.

Ugyanezt kell mondanunk megfordítva is: Ha a gyónást nem Jézus rendelte, akkor nem lehet eltűrni azt, hogy a papok azt állítsák, hogy ő rendelte. Ha pedig valaki nem tartja érdemesnek azt, hogy ezen „veszekedjünk”, az meg magával a vallással nem törődik. Bizonyára azért, mert nem tartja igaznak. Az igazsággal ugyanis minden ember törődik.
      E következtetés logikája alól annak hangsúlyozásával se bújhat ki a protestantizmus, hogy ő se ad az egyénnek teljes szabadságot arra, hogy miképpen üdvözöljön, mert hiszen a hitnek szerinte is a Biblia alapján kell állnia, meggyőződését és lelkiismeretét szerinte is mindenkinek a Biblia alapján kell kialakítania. A protestantizmus se ad tehát a hitben teljes szabadságot: senkinek se szabad szerinte se olyan meggyőződésre jutnia, ami a Bibliával, tehát Krisztus tanításával ellenkezik.
      Ezzel megint a bolsevizmussal való rokonságát árulja el – feleljük –, mert miért hirdetett szabadságot, ha valójában ő se hozott szabadságot? De a mi logikánk vasmarkaiból azért így se szabadul. Hiába ragaszkodunk ugyanis a Bibliához, ha magyarázására viszont kinek-kinek teljes szabadságot adunk. Nem hiába mondja a közmondás, hogy: Hic liber est, in quo querit sua dogmata quisque, invenit et pariter dogmata quisque sua. (Ez a könyv, melyben mindenki keresi a maga dogmáit: meg is találja benne mindenki a magáéit.)
      Ugyanabból a Bibliából olvassa ki a katolikus, hogy a kenyér és a bor a pap szavára Krisztus valóságos testévé és vérévé változik, tehát ezt a kenyeret és bort éppen olyan imádásban kell részesíteni, mint magát az Istent, mert hiszen most már maga az Isten; a lutheránus, hogy csak az úrvacsorázás pillanatában van jelen Jézus, tehát csak akkor szabad imádni: máskor imádni bálványimádás; a kálvinista, hogy az úrvacsorázás pillanatában se szabad imádni, mert akkor se maga az Isten van ott jelen, hanem csak az Isten ereje; végül az unitárius vagy nazarénus, hogy nincs ott még az Isten ereje se és még egy pillanatig se, mert semmi más az egész, mint csak egyszerű jelkép, mely csupán Krisztus kereszthalálára emlékeztet bennünket.

Mivel pedig a protestantizmus ennek láttára még azt is tanítja, hogy ezért ne veszekedjünk egymással hitbeli dolgokban, kérdem: nem az következik-e mindebből, hogy az egész Oltáriszentség vagy úrvacsora tulajdonképpen mellékes dolog, komoly alapja nincs, az igazsághoz semmi köze? Hogy legfeljebb régi szokás, hagyomány, melyet az tart meg, aki akar, s ha megtartja, jó, de ha nem tartja, az se baj?

Ámde az a vallás, mely csupán ilyesmikből áll, az olyan vallás, melynek csak ennyire szilárd az alapja, ér-e gyakorlatilag valamit, s ilyen vallás alapján állva tud-e valaki uralkodni az ösztönein és önzésén, azon az egész anyagi világ alaptörvényét tevő önfenntartó ösztönön, mely még a legszilárdabb hitet és meggyőződést is ugyancsak próbára teszi?
      A Bibliából a baptista és a nazarénus azt olvassa ki, hogy csecsemőt nem szabad megkeresztelni, csak felnőttet, a katolikus ellenben, akivel most kivételesen a lutheránus, kálvinista és unitárius is egyetért, semmi ellentétet se lát a Biblia és a gyermekkeresztelés között. A baptista és a nazarénus – ugyancsak a Biblia alapján – semminek veszi a leöntéssel való keresztelést, mert szerinte a Biblia csak az alámerítéssel való keresztelésről tud. Ezzel szemben se a katolikus, se a lutheránus, se a kálvinista, se az unitárius nem lát ellentétet a Biblia és az egyszerű leöntéssel való keresztelés között.

Mivel pedig a protestantizmus azt tanítja, hogy azért emiatt se veszekedjünk, mindebből józan életfelfogással nem azt a természetes következtetést kell-e levonni, hogy tulajdonképpen maga az egész keresztelés se olyan fontos, mint régen gondolták, s nem az üdvösség elengedhetetlen előfeltétele, hanem csak egy külsőség, egy ránk maradt szokás?
      De ha a keresztség csak ez, akkor az egész keresztény vallás is csak ez, és ha az egész kereszténység se több ennél, van-e érdemleges jelentősége vagy haszna, s mint ilyen, lehet-e megemlíthető befolyással a hívők erkölcseire vagy jellemére? Az ilyen vallás lehet-e biztos támasz az ember lelki válságaiban és megpróbáltatásaiban?

A kálvinista szerint nemcsak a szentek képei vagy a feszület, hanem még az egyszerű kereszt vallásos tiszteletben való részesítése is ellenkezik a Biblia kívánta tökéletes keresztény istentisztelettel. A lutheránus szerint csak Szűz Mária és a szentek képei, meg a feszület ellenkezik vele, de Krisztus képe vagy szobrai és az egyszerű kereszt nem. A katolikus szerint a szentek képei és szobrai sem. De azért mind a hárman ugyanazon Biblia alapján állnak. Hogy mennyire nevetséges az a Biblia, melyet mindenki maga magyaráz, kell-e rá jellemzőbb bizonyíték, mint az, hogy semmi sincs benne olyan világosan, mint Szent Péter, tehát a pápa főhatalma (Mt 16,17-19; Jn 21,15-17 stb.), s mégis éppen ezt tagadja kivétel nélkül minden protestáns felekezet, sőt még a görögkeletiek is.

Semmi sincs benne a Bibliában olyan világosan és olyan sokszor, mint az, hogy elválás után minden újabb házasság szigorúan tilos addig, míg a régi hitvestárs él, mégis kivétel nélkül minden protestáns felekezet, még a fegyvert nem érintő nazarénusok, a világ végét váró adventisták, sőt a görögkeletiek is megengedik és megáldják a bűnös, a Bibliától annyira tiltott újabb viszonyt már az első hitvestárs életében is. Éppen csak az a katolikus Egyház nem engedi ezt meg, amelyre a protestáns felekezetek azt fogják rá, hogy nem áll a Biblia alapján. Ha hangsúlyozom, hogy hiszem a Szentírást, de megkövetelem, hogy úgy érthessem, ahogyan én akarom, s nem ismerek el földi hatalmat, mely megszabhassa, hogyan kell értenem, akkor tulajdonképpen lényegében azt fejezem ki, hogy magát a Szentírást nem hiszem, azt nem fogadom el. A mindenkitől szabadon magyarázott Szentírás nem Szentírás, mert hiszen mindenki számára más és más, az igazság pedig ugyanaz. A Szentírás helyes értelme csak egyféle lehet, világos tehát, hogy mindenkinek ezt az értelmet kell elfogadnia, aki a Szentírást valóban hiszi és tiszteli. Ezért bízta Jézus hiteles és mindenkire kötelező erővel bíró értelmezését az Egyházra. Mi logikus, ha még ez sem?

Annak a Szentírásnak, melynek hiteles értelmét ismerem, kényszerítő ereje van, mert Isten szava kötelez és kényszerít bennünket. („Veritas Cristi urget nos”.) Az a Szentírás azonban, melynek én vagyok az ura, mert én mondom meg az értelmét, semmi. Az az igazság, mely csak nekem igaz, másnak nem, nem igazság és nem is ér semmit. Az ilyen Szentírás legfeljebb csak addig nyugtat meg, míg béke honol lelkemben. Mihelyt viharok dúlnak benne és ezek a viharok ellenkeznek Isten igéjével, de megfékezésük tudvalevőleg nagyon nehéz, már semmit se ér az ilyen Biblia.
      Ha egy darabig talán küzdök is magammal, hogy amit mond, elfogadhassam és megtarthassam, hamarosan mégiscsak oda jutok, hogy olyan értelmet adok neki, amely nem zavarja nyugalmamat, nem kíván tőlem nagy áldozatot; nem követeli tőlem, hogy megtagadjam, megtörjem magamat. Ha mások tudják így magyarázni – gondolom magamban – és szabad is nekik, miért ne lenne szabad nekem is. A protestantizmus tehát olyan vallástalanság, mely a vallás ruhájába van öltöztetve, de mihelyt egy kis próbának van kitéve, a szél rögtön lefújja róla ezt a ruhát.

Az a vallás, melyben a lelkiismeret fel van szabadítva; az a vallás, melynek bibliája van ugyan, de mindenki maga magyarázza, csak azoknak jó, akik maguktól is jók; akik jónak születtek, szenvedélyeik alig vannak, lelki viharokat alig ismernek. De a lázadóknak, a szenvedélyeseknek, a külön utakon járóknak, a terhelteknek, tehát azoknak, akiknek legjobban lenne szükségük vallásra, csak arra jó, hogy szabadon, lelkiismeret-furdalás nélkül féktelenkedhessenek, élhessék ki ösztöneiket, s akkor is keresztényeknek és Isten szolgáinak tarthassák magukat, mikor valójában Isten ellenségei és saját szenvedélyeik rabszolgái.

Az is keveset segít a dolgon, ha a szekták azt mondják, hogy mikor valaki a Szentírást magyarázza, nem ő adja neki az értelmét, hanem a minden jóakaratú embert megvilágosító Szentlélek; vagyis ha azt, hogy alapjában véve vallástalanok vagyunk, azzal leplezzük, hogy átcsapunk a másik végletbe, az egész a babonásságig menő hiszékenységbe. Isten azonban nem csodákkal kormányozza földi életében az embert, hanem a józan ész, a tőle rendelt emberek, főképpen pedig e célra rendelt intézménye, az Egyház által.
      Ha a Szentlélek vezetne minden bibliaolvasó embert, akkor nem keletkezett volna a sok bolondnál bolondabb (sokszor még a protestánsok szemében is bolond) eretnekség. Tagadhatatlan, hogy jó emberek is vannak e bolondos szekták követői és alapítói között, sőt talán egyenesen a többségük ilyen. Csak egy bajuk és bűnük van: az, hogy felszabadították magukat az igazság, az egyformaság, az Egyház lelki igája alól, azaz hogy nem győzték le, magukban a fő szenvedélyt, minden lelki rossz forrását, a kevélységet. Elbizakodottságukban nem tanulni, hanem tanítani akarnak Krisztus Egyházában, noha kétségbeejtően kis ítélőképességük és emberismeretük miatt éppen erre alkalmasak a legkevésbé. A protestantizmus azon nagy áldása, hogy felszabadította a lelkiismeretet, tulajdonképpen azt jelenti, hogy az erkölcsi törvények uralma alól szabadította fel az embert. Ez azonban nem áldás, hanem átok, mert gonosztett.

Sem az igazság, sem az erkölcsi rend nem tűr és nem is tűrhet felszabadítást, mert mindkettő szükségképpen kivételt nem tűrő és erőszakos, mint minden igazság. De szükség sincs effajta felszabadításra, mert az igazság és az erkölcsi rend igája nem iga, járma nem járom, hozzá alkalmazkodni, neki engedelmeskedni, előtte meghajolni nem szégyen, hanem tisztesség és áldás. Az igazság és az erkölcsi rend irányában megnyilvánuló szolgaság tulajdonképpen azonos az igazi szabadsággal.

Kétségtelen, hogy ha mindaz, amit a vallás az Istenről vagy a másvilágról tanít, tényleges, objektív igazságon alapul, akkor vallás csak egy van. Nem is lehet több, mert hiszen hogy milyen Isten, milyen az a másik élet, mit követel Isten tőlünk, azaz hogy milyen feltételekkel lehet a másvilági boldogságot megszerezni, arra vonatkozólag minden vallás mást mond. Mindegyiknek pedig nem lehet igaza, hanem vagy egyiknek se, vagy pedig a sok közül csak az egyiknek. Ebből világosan következik, hogy a jelenlegi vagy a történelmi múltban létezett számtalan vallásnak vagy egyike se képviselt vagy képvisel objektív igazságot, vagy pedig a sok közül csak egyetlenegy, a többi pedig mind tévedés képviselője.
      Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor természetesen csak ez az egy vallás érdemli meg a vallás nevet, a többi csak álvallás, torzalakja a vallásnak. A vallások tehát csak akkor egyformán jogos képviselői ugyanannak az eszmének, ha egyiknek tanai se igazak. Ha van igaz vallás is, akkor a sok közül csak egy lehet igazság, a többi pedig mind eltévelyedés. Létjoga is csak ennek az egy vallásnak van, mert arra a hármas nagy önmegtagadásra, melyet az imént említettünk (s mely a vallás egyedüli haszna az egyén és a köz szempontjából egyaránt), még akkor is csak a legnagyobb nehézségek árán képes az ember, ha az a remény, melynek alapján vállalkozik az erőfeszítésekre, biztos alapokon nyugszik s valóságáról a legszilárdabb meggyőződésünk van. Amely vallás ezt a bizonyosságot nem tudja megadni részünkre, nem bír létjoggal s komolyan nem is vehető.

Állítom, hogy létezik ilyen objektív igazságvallás, mely szükségképpen egyetlen, s melynek társa a dolog természetéből kifolyólag nem is lehet, s melyhez viszonyítva minden más vallás nem vallás, hanem tévely, és ez az igazságvallás a római katolicizmus. Ezt az állításomat nem itt, hanem „A katolikus vallás igazsága” című művemben bizonyítom be. Azt azonban, hogy ha van ilyen vallás, akkor ez csak a katolicizmus lehet, már itt is bebizonyítom és az olvasó egész könnyűszerrel meggyőződhet róla.
      Itt tehát nem azt mutatjuk ki, hogy valóban létezik ilyen igazságvallás, hanem csak azt, hogy ha létezik, akkor ez a meglevő vagy valaha megvolt vallások között egyedül csak a római katolicizmus lehet. Hogy a katolikuson kívül minden más vallásnak már a természete is kizárja azt a lehetőséget, hogy igazságot képviseljen. Erre a bizonyításra itt is szükség van, hogy a katolicizmus és protestantizmus történelmi küzdelmét helyesen értékelni tudjuk.

Az egészen természetes, hogy ezt az igazságvallást nem kereshetjük azok között a vallások között, melyek voltak, de ma már nincsenek. Az igazság ugyanis nem enyészhet el. Amelyik vallás tehát már elenyészett, az nem is lehetett igaz. Az emberiség egyébként is halad, nem pedig hátra megy, s nem az életképes szervezetek azok, melyek elenyésznek. Az is természetes, hogy a jelenlegi vallások között is elsősorban nem a sötét világrészek elmaradt népeinek vallásait kell e szempontból szemügyre vennünk, tehát nem a fetisizmussal, a buddhizmussal, a brahmanizmussal, tehát elsősorban a protestáns felekezetekkel, másodsorban pedig a zsidó vallással és a görögkeleti egyházakkal.

Sajnos, előre kimondhatjuk, hogy azt se várhatjuk, hogy ez az igazságvallás éppen az lesz, mely a legnépszerűbb vagy legjobb hírű a vallások között. Az olyan vallás ugyanis, mely az igazság nevében és igényével lép fel, szükségképpen ellenszenves az embereknek.
      A katolicizmus tanai, ha csakugyan igazságok, és ha éppen ezért ennek megfelelő igényekkel lép fel, az emberektől is ennek megfelelő magatartást követel maga iránt. A vallási igazságok ugyanis – vélik általában a vallástalanok – a földi élet örömeitől próbálják megfosztani az embereket, siralomvölggyé szeretnék változtatni a földet (de persze ezt az emberek csak azért gondolják, mert ők azokat az örömöket, melyeket az igazság ad, a lelki békét, a tiszta lelkiismeret és a jótettek gyönyöreit nem ismerik) és éppen legrettegettebb ellenségüket, a halált állítják szemük elé. Holott a halált, melynek valósága és eljövetele a legkétségtelenebb és legletagadhatatlanabb valóság, csak így lehet borzalmasságától megfosztani s elérni azt, hogy ellenségből barátunkká váljék.
      Ez az oka, hogy mióta a Katolikus Egyház, ez az igazságvallás megvan, az emberiség története eszmei síkon nem áll másból, mint az embereknek, illetve a hitetlenségnek és a vele járó rosszaságnak az Egyház elleni küzdelméből. Az első, maradandó hatást előidéző ilyen ellenség volt a hitújítás. (Valójában az Egyháztól elvált keleti egyházak voltak az első maradandó hatású ellenség, de ez bennünket most nem érdekel annyira.) Az egyik utolsó viszont a közelmúlt legfőbb ellensége, a bolsevizmus. Vallási szempontból véve a kettő lényegében ugyanaz, de az is tény, hogy nem lényeges dolgokban olyan nagy köztük a különbség, mint amekkora a XVI. és a XX. század társadalma és embere közti különbség, tehát nagy.
      Először is ne lepjen meg bennünket, hogy az objektív hitnek, az igazságvallásnak az az ellensége, mely ma nyílt sisakkal harcol a küzdőtéren és nyíltan istentelenségnek, materializmusnak nevezi magát, négyszázötven évvel ezelőtt még nem vallástalanság, hanem egy új, sőt magát a réginél még jobbnak állító másik vallás képében jelentkezett, tehát álnevet használt s tagadásában is jóval mérsékeltebb volt a mai ellenségnél. Azt ugyanis, hogy a protestantizmusnak és a bolsevizmusnak egyformán a hitben való kételkedés, a hit elleni fellázadás és az embernek az Isten kemény törvényei alól való felszabadulásra való törekvése az oka és forrása; hogy ugyanazon emberi szenvedélyek és ösztönök szolgálata és kielégítése, tehát végeredményben az emberi önzés a rugója, nagyon könnyű megállapítani, s így lehetetlen letagadni.

A XVI. század hitetlenje és erkölcstelenje akkor – ezelőtt 400-500 évvel – még nem mondhatta nyíltan azt, hogy ő hitetlen, vagy hogy tetteiben függetlennek érzi magát Istentől, mert hiszen akkor börtönbe, sőt vérpadra vagy máglyára került volna (elsősorban éppen a protestáns államokban). Csodálkozhatunk-e hát rajta, hogy 400-500 évvel ezelőtt az Egyház, tehát az igazságvallás elleni lázadás is még vallásnak nevezte magát, és hogy hitetlensége még csak olyan hitetlenség volt, melyet eleinte csak a dolgok mélyére hatolni tudó alaposabb gondolkodók tudtak, mint hitetlenséget, és mint az embernek az Istentől való függetlenségére való törekvését megállapítani? Nem is tényleges hitetlenség volt ez akkor még, hanem annak még csak a spórái, melyekből csak századok múlva fejlődött ki a tényleges és valóságos hitetlenség. De hát, ha az almamag is lényegében alma és a pöfetegnek a spórája is pöfeteg, akkor a hitújítás is lehet lényegében azonos a materialista ateizmussal.
      Az is magától értetődik, hogy mivel a protestantizmus a hitetlenségnek a modern európai társadalomban az első maradandó hatású támadása volt az Egyház, azaz az igazságvallás ellen, ez a tagadás, ez a hitetlenség nem lehetett még teljes. Természetes, hogy csak kezdődő hitetlenség volt még, melyben sok megtalálható még a hitből. Hiszen aki kezdi a rosszat, sohase szokta még benne annyira vinni, mint aki a megkezdett műveletet folytatja, s különösen nem viszi még benne annyira, mint az, aki a folyamatot befejezi.

A XVIII. század magát felvilágosultnak mondó értelmiségije, a XIX. század szociáldemokrata és a XX. század kommunista proletárja, már nyíltan vallotta és vallja a hitetlenséget. Ma ugyanis nem jár már büntetéssel az ilyesmi s nem járt azzal már 150 évvel ezelőtt sem. Akkor a régi törvények nagyrészt megvoltak még ugyan, de végre már nem hajtották őket. Ezelőtt 50-100 évvel még egyenesen dicsekedni is lehetett a hitetlenséggel, mert akkor még egyenesen a műveltség, a felvilágosultság és a haladás jele volt.
      A XVI. század embere számára azonban még csak, mint új vallással lehetett jönni az intézményesített kételkedéssel, mert akkor még a hatóságok miatt veszélyes, a közvélemény miatt pedig szégyen lett volna nyíltan előállni vele. Mivel azonban a vallásos ember szolga (Isten szolgája), a vallástalan ember pedig úr, mert azt hiszi, amit akar, az ember pedig (akkor is éppúgy, mint ma) szívesebben volt úr, mint szolga; mindig jobb szerette azt tenni, ami neki tetszik, nem pedig azt, amit más írt neki elő. Hogy a kecske is jól lakjék meg a káposzta is megmaradjon, csinált magának olyan vallást, mely hit is, meg hitetlenség is, vallás is, meg vallástalanság is.
      Hitet és vallást csinált, hogy senki se foghassa rá, hogy ő vallástalan vagy hogy rossz ember, és hogy ne kelljen magát szégyellnie (sőt vallástalanságát egyenesen megjavított vallásnak nevezte, tehát szégyen helyett egyenesen dicsekedett), de viszont olyan „megjavított” vallást csinált, amelyben az, aki hisz és vallásos akar lenni, lehet vallásos és jámbor is, de aki nem akar, épp oly szabadon hitetlenkedhet vagy erkölcstelenkedhet és önző vágyait egyaránt épp oly szabadon kiélheti, akár a nyílt vallástalanságban vagy hitetlenségben.
      Aki a hitújításhoz csatlakozott, a külső formát megtartotta tehát, mert egy vallás híve maradt, csak a lényeget játszotta ki. A régi, tiszteletreméltó név (a vallás) alá és helyébe egész mást csempészett, mint amit addig értettek rajta, s mindezt olyan ügyesen, olyan észrevétlenül, olyan tetszetős, a jókat is teljesen kielégítő jelszavak alapján (ebben is hasonlított a bolsevizmushoz), hogy a cserét a tömegek csak évszázadok múlva vették észre. Csak akkor, mikor már a nyílt hitetlenség se volt szégyen, se veszélyes, vagyis mikor az emberek ennek tudatában is egészen jól érezték már magukat.

Még csak azt se kell állítanunk, hogy csak a tömegek voltak azok, akik észrevétlenül, vagyis úgy hagyták el a hit és a vallás alapját, hogy nem is sejtették, milyen végzetes lépést csinálnak. Egész nyugodtan feltehetjük ezt még a vezetőkről, az eszme hordozóiról is, sőt bőségben megmaradt irataik ezt kétségtelenül bizonyítják is. Ha meggondoljuk, hogy akkor még a vallástalanság szégyen volt, akkor ezt egyenesen természetesnek kell találnunk.
      Hol az az ember, aki olyat tesz, amiről maga is elismeri, hogy szégyen, illetve hol az az ember, aki akkorra, mire bűnbe süllyed, már nincs meggyőződve arról, hogy amit tesz, az tulajdonképpen nem is bűn? (Vannak természetesen ilyen emberek is, de ezek kivételek s még ilyen kivételek is csak a bűnbe süllyedés kezdeti állapotában találhatók.)
      Világos tehát, hogy mivel a XVI. században hitetlennek lenni és vallás nélküli erkölcs alapján állni még szégyen volt, azok, akik mégis már ide jutottak, elhitették magukkal, hogy ők se nem vallástalanok, se nem hitetlenek. Még keresztényeknek, sőt még a katolikus keresztényeknél különb keresztényeknek is tartották magukat és gondoskodtak a maguk számára olyan elméletekről is, melyek ezt be is bizonyítják, s melyeket természetesen – a lelki viharok óráit kivéve – azok is hittek, akik kitalálták őket.

A XVI. század forradalmának, a hitújításnak, elméletben ez volt a lényege: Én nem vallástalan akarok lenni. Éppen ellenkezőleg: sokkal vallásosabb lettem, mint a régi Egyházban voltam vagy lettem. Én csak a régi Egyház lélektelen gépiessége, a merő külsőségek, a túltengő formalizmus, a papi uralom, a gondolat, a lelkiismeret és az akarat gúzsbakötése, a lelkem Isten felé való szabad szárnyalásának akadályozása ellen küzdök. Csak szabadságot, hitbeli és lelkiismereti szabadságot követelek a magam részére.
      Hiszem az Isten kinyilatkoztatását és az ezt tartalmazó Szentírást, sőt sokkal jobban hiszem és tisztelem, mint a papok, mint a régi Egyház, csak – és éppen az ige szabad szárnyalása és érvényesülése érdekében – azt nem tűröm, hogy magam és az Isten igéje közé illetéktelen elemek kerüljenek; hogy odatolja magát az Egyház, odatolják magukat a papok és megszabhassák, mit, hogyan kell hinnem s tennem, és hogy eretneknek bélyegezhessenek és inkvizíció elé hurcolhassanak csak azért, mert valamit másként hiszek, mint ők előírják.
      Az én hitem az én egyéni kincsem, melyet magam alakítok ki magamban és magamnak, s nem tűrhetem el, hogy ebben engem bárki korlátozzon vagy megkössön. Közvetlenül akarok érintkezni Urammal, Istenemmel és Megváltómmal, nem pedig másoknak, a papoknak a járszalagján. Én felszabadult ember vagyok. Egyéni meggyőződést akarok kialakítani lelkemben, melynek egyedül lehet felemelő, nemesítő és megszentelő ereje, nem pedig léleknélküli formalizmust, olyan szolga kényszerhitet, melyet mások erőszakolnak rám s éppen ezért nem is érezhetek sajátomnak, s melyet csak a papok átkaitól való rettegés tartana lelkemben, természetesen csak akkor, ha ezekre az átkokra adnék is valamit.

Így keletkezett a protestantizmus „felszabadult” hite és „felszabadult” erkölcse, melyről mindjárt látni fogjuk, hogy valóban hitetlenség és hit nélküli erkölcs, tehát erkölcstelenség. Első pillanatra helyesnek, igaznak, főként pedig a régivel szemben haladásnak, tehát tökéletesedésnek látszik ez az új vallás, valójában azonban a vallással való teljes szakítást, a hitnélküliséget jelenti.

Először is összeegyeztethetetlen a Szentírással és abban Krisztusnak azzal a világos ígéretével, hogy az Egyház nem romolhat meg soha, tehát nem válhat formalizmussá, lélekölő külsőségek intézményévé, de a papok szolgahadává se. (Mt 16,18 és 28,20) De hitetlenségnek, vallástalanságnak kell mondanunk az effajta beszédet, tehát a protestantizmust, tisztán a józan ész megállapítása alapján is.
      Ha ugyanis mindenki maga és szabadon alakíthatja ki magának a maga hitét, és mindenki szabadon köti (illetve nem köti) meg a maga lelkiismeretét, akkor kétségtelen, hogy mindenkinek más-más hite és más-más erkölcsi szabályai, tehát más vallása van. Szó se lehet tehát arról, hogy az ilyen ember hite igaz, erkölcsisége helyes legyen, hiszen nem lehet egyszerre igaz többféle, egymással ellenkező hit és egyszerre helyes többféle, egymással ellenkező erkölcsi felfogás. Az ilyen vallás és az ilyen erkölcs egyénenként változó, szubjektív, alanyi dolog, tehát nem lehet igazságvallás, mely feltétlenül objektív, tehát ugyanaz mindenki részére. Ami igaz, az mindig, mindenütt és mindenki számára egyformán igaz, tehát ugyanaz. Az igaz vallásban tehát az egyéni szabadság megkötése elkerülhetetlen és az egyöntetűség (még ha rosszakarattal formalizmusnak hívjuk is) és a papok irányítása (még ha igának nevezzük is) elengedhetetlen.