A négy fő vagy sarkalatos erény: 1. Okosság; 2. Mértékletesség; 3. Igazságosság; 4. Lelki erősség Tudjuk, hogy Isten igazságossága szerint mindenkinek el kellene pusztulnia, de Isten irgalmasságában megkegyelmezett azoknak, akik megbánást tanúsítanak, és igyekszenek jóvátenni vétkeiket.      A katolicizmus tehát az igazságosság és az irgalmasság vallása is. Az igazságosság a négy fő erény egyike, és a katekizmus szerint azt jelenti, hogy „megadjuk mindenkinek, ami őt megilleti”. C. S. Lewis pedig így írta le: „Az igazságosság sokkal többet jelent, mint amit az igazságszolgáltatás magában foglal. Mindannak a régi neve, amit ma korrektségnek nevezünk; magában foglalja a becsületességet, a megegyezési készséget, a hűséget, az ígéretek megtartását.” A rendszeretet ugyan nem tartozik a katolikus vallás négy fő erénye közé, de az „igazi jó felismerése és megtétele”, az okosság igen, ami viszont értelmünk rendszerező képessége nélkül igencsak nehezen szerezhető meg vagy tartható fenn. Mindazonáltal csak az tud fejében a bennünket érő rengeteg információ között rendet teremteni, akinek külső életében is igénye van a fegyelemre, a körülöttünk levő tárgyak ésszerű kiválasztására és elraktározására.      Ezért célszerű, illetve kell egy katolikusnak minden őt érő információt rendszerbe illeszteni, és e rendszerben elfoglalt helye szerint megítélni, annak a követelménynek alapján, melyet Loyolai Szent Ignác így fogalmazott meg: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt e cél elérésében. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.” A katolicizmus tehát elképzelhetetlen a jó és rossz felismerése, a minket körülvevő világ dolgainak helyes értékelése és rendszerezése nélkül, hiszen csak így tudunk dönteni arról, hogy mit és hogyan használunk fel belőlük. A katolicizmus tehát a rendszeretet, a rendszerező képesség és a fegyelmezettség vallása is. Az emberiség történelmében a tekintélytisztelet nem csak minden korban természetes velejárója volt az életnek, de olyan tulajdonság volt, mely nélkül a nemzetek, közösségek nem is maradhattak volna fenn, nem is élhették volna át az őket érő különböző megpróbáltatásokat, a történelem viharait. Körülbelül az 1960-as évtől születő generációk egyik legkirívóbb sajátossága a tekintély tisztelete teljes hiánya. Egy német kisvárosban élő 84 éves édesanyám mesélte, hogy nemrég hazafelé menet egy csapat fiatal gyerek jött vele szemben. Ahogy egy vonalba kerültek, egyikük odaállt elé, s a többiek röhögése közepette arcul köpte. „És te erre mit csináltál?” – kérdeztem döbbenten. „Mit csinálhattam volna, ahogy tudtam, letöröltem és továbbmentem.” Ez a szörnyű eset 2003-ban történt, nemrég ugyanilyen kisvárosi (nem városiak!) fiatalok egy másik csoportja kővel dobta meg mostanra már csak kis kocsival közlekedni tudó édesanyámat, aki így még elhajolni is alig volt képes.      Ezek az elképesztő esetek egyáltalán nem egyedülállóak, édesanyámnak és nekem is, több ehhez hasonló élménye van, ha nem is mind ennyire rémes. Másfelől ez a történet szörnyűségével tökéletesen alkalmas arra, hogy szemléltesse azt a világot, amelyben ma élünk. Pár éve hallottam egy rádióműsort, amelyben a nyilatkozó félórán keresztül bizonygatta a riporter kétkedéseivel szemben, hogy mai világunk cseppet sem rosszabb, mint az eddigiek. Véleményével nem áll egyedül, számtalanszor hallhattunk ehhez hasonló nyilatkozatot. Ezek előadói azzal érvelnek, hogy minden korban volt erőszak, volt háború, voltak a mienkéihez hasonló problémák.      Nos, én e vélekedéssel dacolva állítom, hogy korunknak legalább két olyan új jelensége van, amely az emberiség történetében eddig még soha, sehol, semmikor nem létezett. Ez a két jelenség pedig a tekintély tisztelet teljes hiánya – s ezzel mindenfajta értékrend és hierarchikus rend felbomlása és tagadása –, valamint a hírközlés mai formájának, azaz a médiának minden és mindenki fölött való eluralkodása. A ma embere a világtörténelem egyetlen olyan lénye, aki senkit és semmit nem tisztel, akiben a tekintély tiszteletet, a valódi értéket képviselők iránti megbecsülést a hivatalviselők előtti gerinctelen hajbókolás váltotta fel. A ma élő ember riasztó módon és – úgy tűnik – visszavonhatatlanul elvesztette érzékét a valódi érték felismerésére, amiről a médiának otthona négy fala közé beépült eszközei most és a jövőben is „megbízhatóan” gondoskodni fognak. Abban valóban igazuk van azoknak, akik szerint mai világunk nem rosszabb az eddigieknél, hogy a történelem folyamán mindig voltak a gyakorlati életben butaságokat, az elméletben tévtanokat hirdető emberek. Csakhogy mire tévedéseik eljutottak egyik földrajzi helyről a másikra, a lassú terjedési sebesség miatt a gyakorlatban már ki is próbáltattak. Az elméleti kérdések pedig a szabad sajtó, a rádió, de különösen a televízió térhódításáig csak az emberek szűk, meghatározott rétegeit foglalkoztatták, a tömegek életvitelét, gondolkodását nem, vagy nem lényegesen befolyásolták, zavarták meg. Ma a média segítségével bárki, bármit el tud adni, szellemi, erkölcsi, gazdasági téren egyaránt, ha ehhez érdeke fűződik, és elég pénze van. Az emberiség történelme eddig hullámvölgyeken át haladt. Rossz, értéktelen időkre egy-egy nagy egyéniség, igaz eszme hatására jó, értékes korszakok jöttek. Ez a természetes tisztulási folyamat tűnt el visszavonhatatlanul az említett dolgok hatására. Tanítani, oktatni, nevelni csak tekintélyi elv alapján lehet; ennek hiányában az embereket csak erőszakkal, pénzzel, vagy más személyes érdeküket érintő megvesztegetéssel lehet befolyásolni. E meggyőződésem az oka annak, hogy azok közé tartozom, akik nem hisznek többé abban, hogy emberi eszközökkel bármit is rendbe lehet még hozni ezen a világon. Ezért nem tudok szívből olyan imát mondani, ami azért könyörög, hogy Isten segítsen nekünk az eddig ismert és használt módszerekkel javítani valamit a világ, népünk, vagy más nagyobb közösség erkölcsi, szellemi, lelki helyzetén. Én úgy gondolom, hogy az embernek a fent említett hiányosságok miatt már semmilyen lehetősége nincs a világ, a tömegek sorsának javítására, Istenhez való vezetésére. Ilyesmit már csak Isten közvetlen beavatkozása érhet el. A legjobb nevelő, a legönfeláldozóbb igyekezet is csupán arra elegendő, hogy egyes embereket – de nem tömegeket – megpróbáljon a jó útra téríteni.      Vigasztalásunkra azonban az a katolikus tanítás szolgálhat, miszerint egyetlen lélek megmentése is többet ér az egész anyagi világnál.