Az alábbi eszmefuttatás előzményei: egy Amy Welborn nevű amerikai nő internetes blogjára feltette az alábbi képet, és arra szólította fel látogatóit, hogy a képhez kapcsolódóan tegyenek megjegyzéseket vagy kérdéseket. A mintegy 100 beérkezett válasz közül Rob Johansen atya „Thrown Back” nevű blogján csak azokat vizsgálta meg, melyek inkább elutasítóan reagáltak a képre. Eközben megállapította, hogy ezek nagy része ugyanazokat a fordulatokat használja. Ezek okairól szólva az atyának nagyon meggyőzően sikerült vázolnia az Egyház széles köreiben jelenleg fellelhető szellemi klímát. Amy a blog-látogatóktól visszajelzéseket kért a képhez – és ezek a reakciók rendkívül tanulságosak voltak. Valami olyat mutatnak, ami nekem már korábban feltűnt a Benedek pápa motu propriojára és a szentmise tridenti rítusban ünnepelt rendkívüli formájára adott reakciókban. Sok kifogás nyilvánvalóan inkább ideológiai, mintsem teológiai vagy spirituális megalapozottságú. Íme azoknak a kifejezéseknek a listája, amelyekkel múlt év júliusa óta találkoztam az Amy blogján megjelentetett fotóra vonatkozó negatív reagálásokban vagy a rendkívüli formával szembeni más ellenvetésekben:

túl bonyolult botrányosnak találom, hogy csak férfiak vannak az oltártérben muzeális darab kispolgári elitista extrém ósdi középkori cicoma nosztalgia hierarchikus megrendezett a latin holt nyelv háttal nekünk visszalépés kevéssé vonzó a liturgia legyen egyszerű nehezen megközelíthető klerikális passzív

Ezek és hasonló kifejezések jellemzik a Summorum Pontificumot és a rendkívüli forma visszaállítását kísérő tiltakozásokat és panaszokat. Ebben az a figyelemreméltó, hogy szorosan véve egyik kifejezés sem a teológia vagy a liturgia területére vonatkozik, inkább ideológiai természetűek. És azt mutatják, hogy a zsinat utáni liturgia – legalábbis az Egyesült Államokban – súlyos ideológiai terhet hordoz. Azt gondolom, hogy az ezekben a kifejezésekben megnyilvánuló ideológiai beállítottság durván három kategóriába osztható.

Egalitarizmus vagy demokratizmus A haladásban való (elvakult) hit A valódiság, eredetiség kultusza

Egalitarizmus (Egyenlősdi) Az első, az egyenlősdi azokban a kifejezésekben mutatkozik meg, mint „kispolgári”, „elitista”, „hierarchikus”, „háttal van nekünk” és „klerikális”. Az egalitarizmus az az ideológia, amely az általános egyenlőséget posztulálja és elegyengetni igyekszik minden különbséget és megkülönböztetést.      Csak az a probléma, hogy a katolikus liturgia lényege szerint „egyenlőtlen”. A liturgiának az a lényege, hogy mi emberek, akik nem vagyunk Isten, Istent imádjuk, aki Isten. Sajnálatos, hogy olyan dolgokra kell szavakat vesztegetnünk, melyeknek nyilvánvalóknak kellene lenniük, de az utóbbi 30 évben sokan dolgoztak azon, hogy ezt a nyilvánvaló tényt elleplezzék.      A liturgia lényege szerint hierarchikus: a liturgiában Isten az angyalok és szentek jelenlétében, akik teljesen szó szerint vannak fölöttünk és rajtunk túl, a leereszkedés egyik aktusában jön hozzánk, és erre felhasznál egy papot, aki az eucharisztikus áldozat idejére „alter Christus”, másik Krisztus lesz. Amy blogján az egyik kommentátor azt állította, hogy a mi misénkben „már nincs másik Krisztus”. Ha ez így van, akkor már nincs misénk vagy eucharisztikus áldozatunk sem, hanem valami más történik. Szerencsére hamis ennek a kommentátornak az állítása. A II. Vatikáni Zsinatnak mind az Egyházról (Lumen Gentium), mind a liturgiáról (Sacrosanctum Concilium) szóló konstitúciója világossá teszi, hogy a pap az eucharisztikus áldozatot „Krisztus személyében” (in persona Christi) mutatja be, és hogy az áldozatot bemutató pap papsága „lényegileg és nem csak fokozatilag” különbözik a hívek általános papságától. Más szavakkal: a pap lényege és cselekvése a liturgiában hierarchikus. Arra panaszkodni, hogy a mise „hierarchikus”, azt jelenti, hogy azt hánytorgatjuk fel, hogy a mise az mise. Mindazonáltal az utóbbi években valóban olyan nagy erőfeszítések szemtanúi voltunk, melyeknek az volt a célja, hogy a liturgia hierarchikus lényegét csorbítsák vagy megszüntessék. Megpróbálták „horizontálissá tenni” a misét – ebből származik a liturgiának a „közösség ünnepe”-ként való elnevezése, mely a hetvenes és nyolcvanas években vált gyakorlattá. Hogy hova vezet ez a szemlélet, az azokban a szemrehányásokban mutatkozik meg, melyek szerint a pap a rendkívüli formában vagy az „ad orientem” végzett Novus Ordo misében „hátat fordít a népnek”. Mindez természetesen azon az elképzelésen alapul, hogy a papnak minket kellene néznie, azaz ránk kellene figyelnie. És ha ma néhányan „ad orientem” celebrációt látnak, megbotránkoznak rajta. Azt hiszem, ez abból ered, hogy azt tanították nekik: a liturgiában rólunk van szó. Egy olyan felfogás kapott ezzel ideologikus jelentőséget és torzította el sok hívő liturgikus tudatát, amelyet sem a II. Vatikánum liturgikus tanításai, sem valamilyen zsinat utáni dokumentum nem ír elő (és amelyet a zsinat sem tanít sehol). Ily módon a liturgiával szembeni elvárásainkat nem az igaz katolikus teológia és jámborság határozza meg, hanem az uralkodó kultúra ideológiai konstrukciói. A haladás ideológiája A kifejezések második kategóriája a haladás ideológiájához sorolható. Ez olyan kifejezéseket tartalmaz, mint „muzeális darab”, ósdi, középkori cicoma, nosztalgia, visszalépés. A haladáshit azt állítja, vagy feltételezi, hogy ma minden tekintetben többet tudunk és értünk, mint őseink, és hogy a régi szükségszerűen rosszabb, mint a mostani. Jó összefoglalása ennek az ideológiának a „múlt semmire nem taníthat minket” mondat. Az Egyházon belül ez az ideológia hozta elő a „törés hermeneutikáját”, amely arra a feltételezésre épül, hogy a zsinat után az Egyház és a hit másmilyen, mint azelőtt.      De amint azt már C.S. Lewis megmutatta „The Myth Of Progress” (A haladás mítosza) című esszéjében, ez a mítosz nyilvánvalóan abszurd. Ami tegnap igaz volt, az holnap is igaz lesz – ez nem naptár kérdése. Vagy ahogy XVI. Benedek pápa kifejezte: „Ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és jelentős marad …”. Az a tény, hogy valami régi, nem jelenti azt, hogy ezért jelentéktelen és használhatatlan is. Az eredetiség kultusza A harmadik kategóriába tartozó elutasító megjegyzések azon ütköznek meg, hogy sérül az autenticitás vagy az egyszerűség ideológiája. Ez az ideológia azon a nézeten alapszik, hogy ami egyszerű, az autentikus és értékes is. Ez az elképzelés azokban a megjegyzésekben nyilvánul meg, hogy „túl bonyolult”, „nehezen megközelíthető”, „megrendezett” vagy „a liturgia legyen egyszerű”. Ezzel kapcsolatban már azt a véleményt is hallottam, hogy „Isten bizonyára azt akarta, hogy a vallás egyszerű legyen”.      De miért kellene ebből kiindulnunk? Az univerzum, melyet Isten teremtett, egészen biztosan nem egyszerű. Nem is hallani olyasféle panaszokat, hogy „az asztrofizikának egyszerűnek kellene lennie”. Nos, az asztrofizika egy arra szolgáló módszer, hogy hozzáférkőzzünk egy komplex realitás megértéséhez, a vallás pedig egy másik módszer erre. Nem világos, hogy az egyik módszernek miért kell egyszerűbbnek lennie, mint a másiknak. Éppilyen kevéssé belátható az, hogy miért kellene vallásunk liturgiájának, melynek segítségével a magasabb valósággal kerülünk kapcsolatba, „egyszerűnek” lennie. (szerk. megj.: úgy tűnik, az egyszerűség követelménye csak arra vonatkozik, amit a pap csinál. Vagyis a hívek azt nehezményezik, hogy nem ők a fő aktorok – az ellen ugyanis semmi kifogásuk nincs, hogy a szentmisében ők sokat szerepeljenek, azt különböző betétjeikkel, fellépésükkel ők tegyék körülményessé, felcicomázottá – emlékezzünk a régi pápai ceremóniamester által beiktatott tánc- és egyéb betétekre!) Azt gondolom, hogy az „egyszerűségnek” ez a fajta követelése legrosszabb esetben csak egy lépésnyire van az indifferentizmustól. Az indifferentizmus az egyszerűség nevében minden bonyolult elméletet és tant meg akar tisztítani, és egy olyan közös magot akar feltárni, amelyben mindenki meg tud egyezni. Ezzel az igénnyel lép fel: „Valójában mindannyian ugyanazt hisszük.” Nos, éppen nem ezt tesszük. És az, ami teljesen és jellemzően katolikus, éppen a liturgia ünneplésének rendkívüli formájában fejeződik ki, vagy a rendes formában is, de csak akkor, ha az olyan módon történik, amely megegyezik az Egyház csorbítatlan liturgikus hagyományával. Azt hiszem, a hiányzó „egyszerűséget” felhánytorgató panaszok némelyike végső soron nem más, mint az arra való rejtett panaszkodás, ami valójában autentikusan katolikus. Az a kívánalom, hogy a liturgia legyen „könnyen érthető”, számomra kiváltképp olyan vágynak tűnik, amely a dolog lényege mellett siklik el. Arról beszélünk, hogyan közeledhetünk Isten végtelen és kimeríthetetlen titkához. Ez pedig lényege szerint nem könnyen érthető. Tényleg azt várja valaki, hogy „könnyen érthető” legyen az, hogyan jön Isten hozzánk, egyesít minket magával, és hogy adja legbelsőbb önmagát étkül és italul? A liturgia misztagógikus, ami azt jelenti, hogy titokba avat be. Ebbe a titokba mind jobban behatolhatunk és egyre jobban megismerhetjük, de az Égnek ezen az oldalán soha nem lesz „könnyen érthető”. Azt óhajtani, hogy a liturgia könnyen érthető legyen, számomra olybá tűnik, mint azt kívánni, hogy Istent egy magunk eszkábálta ládába dugjuk és így egy olyan kényelmes, szelíd, kispolgári Istent teremtsünk, aki nem okoz számunkra problémát és nehézségeket. És ha komolyan meggondoljuk: nem ezzel magyarázható sok minden a plébániáink liturgiájában az utóbbi 30 évben történtekből: szelídség, kényelmesség, kispolgáriság? Az a panasz, hogy a rendkívüli forma „túl bonyolult”, legjobb esetben is ízlés dolga. És az ízlésről igazából nem lehet vitatkozni. Ha valaki az egyszerű liturgiában leli kedvét, az rendben is van. Sok plébánián egyszerű a vasárnapi korai mise – kevés zene, sok csend stb. Sokszor az ilyen liturgiát is nagyra értékelem. De azzal tisztában kell lenni, hogy itt ízlés dolgáról van szó, amit nem lehet liturgikus elvvé abszolutizálni. És ezen kívül: tényleg olyan egyszerű sok mostani NOM-os vasárnapi misénk: a rendkívüli áldoztatók, lektorok, kommentátorok nagy csapatával, zenekar rengeteg billentyűssel, gitárokkal, keverőpultokkal, erősítőkkel, elektronikával stb.? Aki az ilyesféle misét részesíti előnyben, az a rendkívüli formában nem a hiányzó egyszerűséget kritizálja, hanem valami egészen mást. Bár a zsinati atyáknak és – ahogy feltételezni szeretném – a Novus Ordót összeállító bizottságnak sem volt szándékában, a zsinat utáni liturgiába mégis sok olyan hangsúly és elem belekerült, amelyeknek kevéssé a katolikus hithez, sokkal inkább az amerikai kultúra bizonyos ideológiai fejlődéséhez van közük. De ezek az ideológiák nagyrészt ellentmondásban vannak a katolikus hittel.      Ez ahhoz a jelenséghez vezetett, amelyet ma az Egyház sok területén megfigyelhetünk: a liturgiát úgy használják, hogy az magát szünteti meg. Valódi haladást (azaz haladást a szentség és a Krisztussal való mélyebb egység felé) és igazi megújulást csak akkor fogunk majd elérni, ha felismerjük azokat az ideológiai elemeket, melyek a Novus Ordo liturgiáját megterhelik, és leküzdjük ezeket.