|
A következő cikk TOWER VILMOS: „Amit Napóleon életrajzai elhallgatnak” (2., bővített kiadás. Bp., 1937.) című könyvének rövid összefoglalása. Tower kanonok úr műve eredeti forrásokra épülő, alapos munka. Akit érdekel, egyházmegyei könyvtárakban általában megtalálhatja.
Előszó a szerkesztőtől
Tower kanonok úr történelmi témájú munkájából, illetve Mezei Zsolt ezt összefoglaló cikkéből számunkra, akik annyira nehezen tűrjük a mostani, Istentől látszólag elhagyott világunk történéseit, és akik annyira vágyakozva várjuk az isteni igazságszolgáltatás megérkeztét, az a tanulság, hogy az isteni igazságtétel munkáját a földön élők még olyankor sem mindig élik vagy értik meg, amikor az az utókor számára teljesen nyilvánvaló (hát még ha maguk a későbbi évszázadok sem tárják fel világosan a múltbeli események miértjét). Vagyis, olyan esetekben is, amikor évszázadok távlatából az eseményeken a lehető legvilágosabban felismerhető Isten már e földön megmutatkozó büntetése vagy jutalmazása, a történet valamikori szereplői ebből még mitsem láthattak. Bennünket elámíthat és csodálattal tölthet el a lentebb felsorolt 9 pont, de ez csak az utókor számára megélt valóság, VI. Pius pápa például halálakor mindebből semmit sem láthatott. Ezzel azt szeretném kihangsúlyozni, hogy akármilyen elkeserítőnek tartjuk is a mostani világot, akármennyire is úgy érezzük, hogy ilyen sokáig tartó krízis se az emberiség, se az Egyház életében még nem volt, Isten iránti gyermeki bizalmunknak, Isten jóságába vetett hitünknek egy pillanatig sem szabad meginognia. Töretlenül kell abban bíznunk, hogy mindig Isten igazságosságáé az utolsó szó.
A francia forradalmat letörő, katonatisztből császárrá lett Bonaparte Napóleon (1769–1821) erős személyiség volt: nem tűrt ellenkezést senki részéről. Aki terveinek útjába állt, azzal könyörtelenül leszámolt. Sok ellenfele között majdnem erre a sorsra jutott a római pápaság is. Mert csak egyetlen ember volt a korabeli Európában, aki bátran a szeme közé nézett, és fölvette ellene a harcot – mindenféle anyagi, földi erő és támogatás nélkül. Ez a személy az akkor 81 éves, megtört, beteges VI. Pius pápa (1717—1799) volt.
Napóleon egész Európa korlátlan ura akart lenni, s kereste az ürügyeket, hogy egyik országot a másik után foglalhassa el. A pápai államot is be akarta kebelezni. Erre kedvező alkalmat adott, hogy a megszállt Rómában agyonlőttek egy francia tábornokot. A kormány a pápaságot tette felelőssé, és elfogatta a Szentatyát. Mindenét elvették, még az ujján lévő halászgyűrűjét is. Kényszerítették, hogy mondjon le világi hatalmáról és a pápai államról – sikertelenül. A 81 éves aggastyánt az Alpokon keresztül részben gyalog, részben kocsin Franciaországba hurcolták, ahol a pápa – életének 82., uralkodásának 25. évében – a sok szenvedéstől 1799. augusztus 29-én elhunyt. De illő temetéséről szó sem lehetett: testét egy magánház pincéjébe tették. Az asztalos, amikor a pápa koporsóját leszegezte, megjegyezte: „Most halt meg az utolsó pápa.” A hitetlenek állították: „Vége a pápaságnak, vége a katolikus egyháznak!” A jámbor hívek azt kérdezték: „Hogyan engedheti meg ezt Isten?” A pápa testét csak 1800. január 30-án helyezték nyugalomra a valence-i temetőben. Innen két évvel később Rómába szállították, és a vatikáni sírboltban illően eltemették.
Akik a pápaság végét jósolták, megfeledkeztek az Úr Jézus szaváról, amelyet Péternek mondott: „Te Péter vagy (azaz kőszikla), és én erre a sziklára építem anyaszentegyházamat. És a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) 1799 novemberében összeült a konklávé, hogy megválassza az új pápát. Huza-vona és politikai intrikák miatt több mint 6 hónapig maradt üres Szent Péter trónja: az új pápát Barnaba Chiaramonti (1742—1823) imolai püspök-bíboros, bencés szerzetes személyben csak 1800. március 14-én választották meg. Elődje iránti tiszteletből a VII. Pius nevet vette fel. (Szentéletű anyja, mikor özvegységre jutva gyermekei nevelését befejezte, a karmelita apácák közé lépett, s ott megjövendölte, hogy fiát egyszer még a pápai trónon sok szenvedés és megpróbáltatás éri.)
Napóleon ekkor már hatalma csúcsához közeledett: több mint 50 csatát nyert meg, hírneve elterjedt az egész világon. 1804-ben császárrá kiáltotta ki magát. Hogy koronázásának nagyobb súlyt adjon, megkérte VII. Pius pápát, hogy Párizsba utazva ott koronázza őt meg. A pápa hajlott a kérés teljesítésére, elutazott Párizsba. Amikor a szertartás során a pápa Napóleon fejére akarta tenni a császári koronát, az kiragadta kezéből és önmagát koronázta meg. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy ereje és hatalma teljében nincs szüksége semmiféle egyházi segítségre. Saját maga megkoronázása után egy másik koronával ugyancsak ő maga koronázta meg feleségét is. És mi lett e cselekedet következménye? Koronáját soha többé nem viselhette, feleségétől pedig később elvált.
Mivel a Szentatya, mint a Pápai Állam feje az európai háborúkban semleges maradt, és nem támogatta Napóleont, a császár kiadott egy rendeletet, amellyel a Pápai Államot Franciaországhoz csatolja, s annak részeként kezeli. Erre a pápa a császárt kiközösítette az Egyházból. Napóleon, amikor meghallotta a hírt, gúnyosan kérdezte: „Talán azt hiszi a pápa, hogy ettől majd kiesik a fegyver katonáim kezéből?!” És elfogatta a pápát, lemondása esetére évi kétmillió frank nyugdíjat ígért neki. A Szentatya természetesen visszautasította az ajánlatot és továbbra is fogoly maradt.
És a császár gúnyos jóslata szó szerint beteljesült. Amikor hadait Oroszország meghódítására vezette (1812), szokatlanul nagy és kemény tél köszöntött be. A francia katonák megfagyott kezéből kihullott a fegyver: a sereg elveszett, Napóleon hazamenekült. És szerencsecsillaga ettől kezdve alászállt. Ellenfelei legyőzték, a császári trónról lemondatták, és mint hadifoglyot előbb Elba, majd Szent Ilona szigetére száműzték. Élete végéig angol fogságban sínylődött. Közben a pápa kiszabadult és valóságos diadalmentben tért vissza Rómába.
A pápát megalázni és megtörni akaró Napóleon utolsó távozása hazájából szégyenteljes volt, ugyanakkor a pápa vonulása Róma felé győzelmes diadalmenethez hasonlított. Sok helyütt a tömeg kifogta a pápa kocsijából a lovakat és maga húzta azt. Éjjel kivilágították az utcákat, tűzijáték és harangzúgás kísérte a pápa útját. Chateaubriand, a szemtanú írja: „Jöttek betegek, hogy gyógyítsa meg őket, jegyesek, hogy imádkozzék értük, anyák a gyermekeiket tartották eléje áldása végett. Csak akik nem tudtak járni, azok maradtak otthon. A zarándokok az éjjelt a szabadban töltötték, hogy üdvözöljék a szabad pápát. A protestánsok megindultan mondották: Ez a század legnagyobb embere!” (Chateaubriand: Napóleon élete. Ford. Antal Dezső. Év nélkül, 140. oldal.) És mindez francia földön történt!
Rómába már magyar huszároktól kísérve érkezett meg 1814. május 24-én. A 30 nemes ifjú által vontatott hintóból kiszállva VII. Pius pápa lassan fölment a Szent Péter bazilika kapujához. Itt térden állva adott hálát Annak, akinek gondviselése annyi szenvedés után visszavezette őt fővárosába. A katolikus fejedelmek sietve üdvözletüket küldték: I. Ferenc magyar király feleségével és József nádorral személyesen tisztelgett előtte. Sándor orosz cár testvérét, Mihály nagyherceget küldte, az angol régensherceg Thomas Lawrence-t, hazája legnagyobb festőjét küldte Rómába, hogy a pápa és Consalvi bíboros-államtitkár arcképét elkészítse a windsori képtár számára. Frigyes Vilmos porosz király két fiával és Alexander Humboldt tudóssal kereste fel a Szentatyát.
Figyeljük csak meg, hogyan működött az Isteni Gondviselés! Hogyan vált valóra a mondás: „Isten nem siet és nem felejt.” Feltűnő párhuzamosságokat és ellentéteket találunk a császár és a két pápa életrajzában:
1. Napóleon kétszer vetette fogságba a pápát: VI. Piust 1796-ban, VII. Piust 1809-ben. – Napóleont is kétszer fogták el: 1814-ben és 1815-ben.
2. Napóleon két helyen tartotta fogságban a római pápát: VI. Piust Savonában, VII. Piust Fontainebleau-ban. – Napóleon is két helyen raboskodott: Elbán és Szent Ilonán.
3. A két pápa több mint 7 évig volt fogságban – Bonaparte ugyanennyi ideig (1814–1821) élt az angolok rabságában.
4. Napóleon Fontainebleau-ban kényszeríteni akarta a pápát a trónról való lemondásra. Később a győztes hatalmak ugyanott, ugyanannak a palotának, ugyanabban a szobájában kényszerítették Napóleont a császári trónról való lemondásra.
5. Napóleon a Szentatyának lemondása esetén évi 2 millió frank nyugdíjat ígért – neki ugyanekkor ellátmányt állapítottak meg a fejedelmek.
6. Napóleon senkit sem engedett a fogoly pápa közelébe, még államtitkárát, legbizalmasabb embereit sem. – Az angolok sem engedtek az egykori császárhoz senkit: még saját anyja sem látogathatta meg Szent Ilonán!
7. VI. Pius pápa holttestét – ahogy említettük – egy magánház pincéjébe rejtették, ahol a koporsója körül patkányok futkostak és szaglásztak. – Napóleon testére is hasonló sors várt: miután az orvos fölboncolta, szívét egy tálba tették azzal a szándékkal, hogy majd formalinba zárva elküldik feleségének. Az éjszaka folyamán az egyik orvost, aki szobájában őrizte a szívet, felébresztette valami zaj. Utánanézett és rémülten látta, hogy két patkány rágódik a császár szívén.
8. A fogságban elhunyt VI. Pius pápa testét csak 1802-ben tudták Rómába vinni és illendően eltemetni. – Napóleon holttestét csak két évtized múlva, 1840-ben engedte az angol kormány exhumálni és Franciaországba vitetni.
9. És végül: A Habsburgok schönbrunni kastélyában van az a szoba, amelyben Napóleon aláírta a Pápai Államot megszüntető dekrétumát. Az így átalakított állam királyává („Róma királya” címmel) újszülött fiát tette meg. Ez a fiú (a „Sasfiók”) ugyanebben a szobában halt meg tüdővészben, anélkül, hogy királyi korona valaha is érintette volna a homlokát.
Az igazság kedvéért azonban meg kell említeni, hogy Napóleonnak voltak érdemei is az Egyházzal kapcsolatban: Franciaországban az istentagadó forradalmi idők után ő ismét kinyittatta a templomokat és biztosította az istentiszteletek zavartalanságát. Ezért a tettéért Istentől abban a kegyelemben részesült, hogy fogsága idején pápai engedéllyel saját papot tarthatott, aki a császár szobájában misézhetett.
Noha a császár senkit sem engedett a fogoly VI. Pius pápához, amikor a pápa halálát érezvén közeledni gyóntatót kért, ezt a kérését azonnal teljesítette. Ezért jutalmul ő is elnyerte Istentől azt a kegyelmet, hogy katolikus módon halhatott meg: teljes eszméleténél meggyónt, megáldozott és fölvette a szentkenetet.
Napóleon volt az, aki az istentelen forradalom után helyreállította a vallást. Ő maga mondta: „A vallást nehezebb volt visszaállítani, mint csatákat megnyerni.” És: „A legrettenetesebb ellenség most nem a fanatizmus, hanem az ateizmus.”
VII. Pius pápa így írt Consalvi bíborosnak, amikor Napóleon családja hozzá fordult a fogoly császár érdekében: „Isten után főképp neki köszönhetjük a vallás helyreállítását a nagy francia királyságban… Savona és Fontainebleau csak a szellem tévedése vagy az emberi nagyravágyás ballépése volt. A konkordátum keresztény és hőshöz méltó, mentő tett volt.”
Ezeket pedig Napóleon mondta: „Katolikus vagyok és fenntartom a katolikus vallást Franciaországban, mert ez az igaz vallás, az Egyház vallása.” – „Vallást alapítsak? Ha valaki vallást akar alapítani, annak a Kálvária hegyére kell hágnia, arra pedig nincs kedvem.” – „A pápával való harcban – bármit állítsanak is az ármányosok és a szellemi hólyagok – első gondom volt, hogy a dogmát ne érintsem.”
Napóleon sok templomon segített. A Notre Dame részére miseruhákat készíttetett, az általa építtetett Madeleine-templom főoltárát a maga ízlése szerint alkotta meg. A milánói dómot, amelyet 1386-ban (!) kezdtek építeni, az ő parancsára fejezték be (1805). Igen kevesen tudják, hogy Napóleon katekizmust is íratott („Catechisme a l’usage de toutes les Églises de l’Empire Francais.” Párizs, 1806.) A császár a könyvet fölterjesztette az egyházi hatósághoz, és ennek nevében Caprara bíboros azt jóvá is hagyta. (Ezt a tényt a Napóleon-életrajzok általában elhallgatják …)
|