A minap tettem fel egy cikket erre az oldalra az engedelmesség kérdéséről, mely magába öleli a változtatás, az állandó újítás problémáját is. Az előző témához hozzászólók egyike – egy pap – ilyeneket írt:: „A jelenlegi Szentatya bíborosként sokszor hangsúlyozta, hogy a pápa nem ura a liturgiának, hanem annak őrzője és gondozója. »A II. Vatikáni Zsinat után az a benyomás keletkezett, hogy a pápa bármit megtehet a liturgia terén, különösképpen akkor, ha egy egyetemes zsinat megbízásából cselekszik… Valójában pedig a pápa semmiképpen sem egy abszolút monarcha, hanem ellenkezőleg: egy kapott szó iránti engedelmesség biztosítéka. Az ő teljhatalma a hit továbbadásához van kötve, és ez természetesen a liturgia terén is érvényes. A liturgiát nem bizottságok csinálják. Még a pápa is csak a liturgia helyes fejlődésének, maradandó integritásának és identitásának alázatos szolgája lehet. – Tehát szerintem a pápa nem a hagyomány felett van, hanem a hagyomány szerves fejlődésének őre.«” A másik három viszont annak a véleményének adott hangot, hogy a pápának jogában áll változtatni a liturgia területén is, és ha ezek nem veszélyeztetik a hitünket, akkor nekünk el is kell fogadnunk őket. Nos, tegnap este, nagypénteken olyasmi történt, ami ugyan nem veszélyezteti a hitet, nem ütközik semmilyen dogmába, nem tagad vagy érint egyetlen hittételt sem, és mégis … A hagyományos római keresztút stációit változtatták meg, költötték át teljesen! (Ez még akkor is igaz, ha a most elhangzott vagy ehhez hasonló formát – állítólag – régen egyes alkalmakkor már használták. A katolikus templomokban nem ezek a stációk vannak elhelyezve, a kálváriahegyeken nem ezek vannak ábrázolva, Jeruzsálemben nem ezeket a stációkat járják minden évben végig a zarándokok, a katolikus hívők nem ezt a keresztutat végzik saját templomaikban és – a Colosseumban sem ezt járták eddig,) Ezzel kapcsolatban hadd idézzem a katolikus-traditio honlap egyik (volt) fórumozójának a véleményét általában a változtatásokról: „Nagyobb gondom van azzal, hogy miért kellett egyáltalán újítani. .. A tartalomból következően kerülni kellene az újításokat. Egyszerűen zavar az, ha például évente új dolgot kell megszoknom. Az angolok állítólag már nem értik Shakespeare nyelvét, és fergeteges tempóban módosul (szegényedik) a többi európai nyelv is. A magyar nyelv pedig olyan lassan változik (változott eddig), állandóságot sugallva, hogy mi az ősrégi szövegeinket a mai napig megértjük a latin betűs átírás ellenére (ugye nem voltak megfelelő latin betűk a magyar hangzókra...). Tehát nem változtatni, hanem megőrizni kell tudni. Én például nagyon-nagyon fájlalom, hogy szinte ahány imakönyvet kinyitok, annyiféle Miatyánkkal, Üdvözléggyel, Hiszekeggyel találkozom. Miért kell a híveknek megélniük azt, hogy az életük során újra kell tanulniuk azt, ami a legnagyobb állandóságot jelenti az életükben? Ráadásul a szövegváltozatokban a változtatások minimálisak. Éppen arra elegek és jók, hogy az embert kizökkentsék, megakasszák, megzavarják.” Az utolsó megjegyzés nem áll a mostani római változtatásra: ott gyökerestül változtatták meg a keresztutat. Az első stáció a Getszemáni kerti vérizzadás, a második Júdás árulása, az utolsó nem tudom, mi volt, mert megdöbbenésem után inkább kikapcsoltam a televíziót.      El nem tudom képzelni, miért kellett már megint valamit megváltoztatni, ha nem is a liturgiában, de egy megszokott ájtatossági formában. Miért kellett a katolikus híveknek a televízión keresztül Rómából mást hallaniuk, mint amit saját templomuk falán – legyen az bár a legmodernebb kivitelezésű vagy szellemiségű – látnak, s eddig megszoktak? Amit ők maguk is minden pénteken – legalábbis a nagyböjtben – elimádkoznak?      Az embernek ilyenkor az is eszébe jut, hogy ha valaki hirtelen „nagy” feladatot kap, amit ráadásul több millióan látnak majd, azt hiszi, neki feltétlenül valami még soha nem volt, soha nem látott dolgot kell művelnie. Hogy ettől lesz nagyszerű, ettől oldja meg kiválóan a feladatát.      Hogyan lehetséges az, hogy a felelősökből tökéletesen eltűnt annak tudása, hogy az embereket, különösen egy vallási közösség tagjait éppen a védelmet nyújtó, a védettség, otthonosság érzetét adó „állandóság” őrzi meg a legjobban? Különösen furcsa és meglepő ez a változtatás, amikor a pápa a liturgikus öltözködésében, megnyilatkozásaiban, a szerdai audienciákon tartott katekizmusaiban, az oltár kialakításában egyre inkább a múlthoz tér vissza, a hagyományhoz való hűséget emlegeti. A római keresztút, még akkor is, ha a technika jóvoltából több millióan, és nyilván nem csak katolikusok láthatják, mégsem színház, történelmi lecke, politikai oktatás, melynek minden sorát szükségszerűen évről-évre meg kell változtatni, hanem hitünk legszentebb titkainak a megélése, megjelenítése!      „Miért kell a híveknek megélniük azt, hogy az életük során újra kell tanulniuk azt, ami a legnagyobb állandóságot jelenti az életükben? Ezek arra elegek és jók, hogy az embert kizökkentsék, megakasszák, megzavarják.”, panaszolta a fent idézett hozzászóló. Nem tudom, hányan vannak, akik hasonlóan vélekednek, mint ő, meg én. De azt tudom, hogy a hozzánk hasonlóan gondolkozókat, érzőket hideg zuhanyként érik az ilyen jelenségek. A tradicionalista fórum megújításával kapcsolatban a fentebb idézet hozzászóló másik fontos észrevételét így fogalmazta meg: „A legfontosabbnak azt tartom, hogy a régi-új vitában azzal kellett volna kezdeni, hogy fel kellett volna tárni a mozgatórugókat. Leírni, hogy mik az újítás okai. Ezek felsorolása már magában is sok embernek választ adott volna.”      Vagyis, ha az embereknek elmagyarázzák, hogy mik az okai a változtatásoknak, mik azok a fontos indokok, melyek a megszokott, jó, bevált, kedvelt eltörlését és egy új bevezetését szükségessé teszik, akkor még a természetükből fakadóan konzervatív emberek is nagyobb megértést tanúsítanak az újításokkal szemben. És akkor az újítók is rákényszerülnek, hogy megfogalmazzák és megindokolják újítási szándékuk okát. Ez mind nekik hasznos, mert alaposabb megfontolásra készteti őket, mind az újítást passzívan eltűrőknek jobb, mert nem érzik úgy, hogy fejük felett, ráadásul talán valamilyen nem egészen tisztázott okból kell a megszokottól megválniuk. A nagypénteki keresztút közvetítésének magyar kommentátorai – legalábbis amíg én hallottam őket – egy szót sem ejtettek a változtatások okairól, sőt be se jelentették, hogy a megszokottól eltérő stációk lesznek, nem tartották szükségesnek a nézők, de főleg a katolikus hívek tájékoztatását.      Mondtak viszont valami mást: mind a kommentátor, mind a vallási szakértő, egy jezsuita szerzetes, így mutatta be az idei keresztút szövegeinek szerzőjét: Zen, Hongkong bíborosa. Ha csak egyszer mondták volna ezt, lehetett volna elszólás, de többször megismételték. Hogy egy egyszerű néző nem tudja, hogy egy egyházmegyének nem bíborosa, hanem püspöke vagy érseke van, azt meg lehet érteni, de egy szerzetes, ráadásul szakkommentátor ne legyen tisztában az egyházi rangokkal?      Hongkongnak érseke van, nem bíborosa: Zen Hongkongnak érseke, és emellett bíboros is. A bíborosok bíborosi kinevezésükkel együtt Rómában cím (tituláris) templomot kapnak, és ezáltal római „plébánossá” lesznek. Ezt a gyerekeknek is tanítják, legalábbis én most e magyarázatot egy ilyen gyermekeknek szóló könyvből (az 1988-ban megjelent Ilyen színes a mi hitünk) idéztem.      Mikor ezen a hibán felháborodtam, a körülöttem levők megjegyezték: hányan veszik ezt észre, hányan tudják ezt? – Úgy gondolom, ez nem lehet mérce azok számára, akik „szakemberként” végzik feladatukat, bármi legyen is az. Tudomásom szerint, egy munkának jó felkészültséggel való végzése keresztényi kötelesség (is).