Lefebvre érseket már a Szent X. Pius Papi Közösség megalakulásának kezdete óta újra és újra arról faggatták, vajon fog-e püspököket szentelni. Mindig világos NEM-mel válaszolt. Abban az időben még kapcsolatot tartott fenn vele szimpatizáló püspökökkel, érsekekkel és bíborosokkal, akiktől segítséget is remélt.
A fordulat akkor következett be, amikor II. János Pál pápa bejelentette egy ökumenikus találkozó (mely 1986-ban Assisiben jött létre) – megtartásának tervét. Lefebvre érsek a Hiszekegy első parancsának és az első hitcikkelynek Krisztus helytartója általi ilyen nyilvános megsértését nem tudta elfogadni, és ezért mindent megtett annak elhárítására. Levelet fogalmazott a pápának abban a reményben, hogy ezt a botrányt még meg tudja akadályozni. Püspököktől és bíborosoktól akart aláírásokat gyűjteni, de az apostolutódok között csak EGYETLEN EGYET – a brazíliai Castro-Meyer püspököt – talált, aki vele együtt aláírta a tiltakozó levelet. Ekkor vált világossá előtte, hogy szükség esetén a püspökök között senkinek nincs és nem lesz bátorsága kiállni az igaz hit mellett. És így arra sem lesz bátorságuk, hogy a katolikusoknak jó papokat adjanak, holott az apostolok utódainak készeknek kellene lenni arra is, hogy a hitért szükség esetén akár vérüket is ontsák.
Mikor ezen események után bejelentette püspökszentelési szándékát, Rómának hirtelen ideje lett a vele való találkozásra, holott előtte többször visszautasította a kapcsolatfelvételt. Az érsek nem akarta a felkínált vizitációt elfogadni, hiszen Róma mindig mindent megpróbált, hogy tönkretegye a közösséget, vagyis a híveket, a szeminaristákat és a papokat elfordítsa tőle. Többek unszolására azonban végül megengedte, hogy Gagnon bíboros eljöjjön és minden kívánt helyet átvizsgáljon. Abban állapodtak meg, hogy Gagnon bíboros vizsgálatának eredményéről beszámol a pápának és e jelentés másolatát átadja az érseknek, hogy az esetleges hiányosságokat vagy hitbeli tévedéseket korrigálni lehessen. Ezzel szemben ez a jelentés a mai napig NEM érkezett meg a közösség elöljárójához!
Lefebvre érsek a bíborosokkal és püspökökkel – különösen az őt minden jogszerűség ellenére felfüggesztőkkel – szemben gyűjtött rossz tapasztalatai miatt saját védelmére csak három feltétellel volt hajlandó Rómával megegyezni: a komissziónak a pápa személyes vezetése alatt kell állnia és tagjait csak a tradíció köreiből szabad összeállítani. A püspököknek olyanoknak kell lenniük, akik a liturgia újításait nem fogadják el és nem gyakorolják.
E komisszió lett volna tehát az illetékes hatóság nem csak a Pius Közösség, hanem minden tradicionális rendi közösség számára is.
Róma addig tárgyalt, amíg Lefebvre érsek gyakorlatilag minden feltételét feladta, és 1988. május 5-én aláírta azt a protokollt, amelyben Róma csak egy püspököt engedélyezett számára, és ezt is időpont nélkül. Az érsek úr hazatérve felismerte a csapdát, és másnap visszavonta aláírását. Ez az esemény még jobban megnövelte az aggodalmát a tradíció kis nyájának jövője iránt, hiszen megélte, hogy még ő is, aki pedig oly jól ismerte Róma stratégiáit, ilyesmire engedte magát rávenni. Ez okból úgy döntött, hogy nem csak három, hanem négy püspököt szentel.
Ha valaki kockára teszi az életét, hogy bennünket a haláltól megmentsen, akkor az ilyen embernek életünk minden új napjáért hálásak vagyunk. Az érsek azonban nem csak a fizikai létünket, hanem lelkünk életét mentette meg. Az ő kockázata nem életének feláldozása volt (holott sokan voltak, akik azért imádkoztak, hogy meghaljon a püspökszentelések előtt!), hanem hírnevét és lelki üdvét tette érettünk kockára.
Hogyan volt az lehetséges, hogy püspökök, bíborosok százai és maga a pápa tévedésben legyenek, és kötelességüket, hogy az apostolok igaz utódai legyenek, ne teljesítsék? Ebben az életben nem létezik annál rosszabb, mint a szentségektől való eltiltás, vagyis kiközösítettnek lenni – és az érsek ezt kockáztatta. És hírnevét is kockára tette, hiszen az egész világon beszámoltak a püspök-szentelésekről. Mindenütt befeketítették. Annak ellenére, hogy Rómától megkapta a nyugodt, békés visszavonulás lehetőségét, Lefebvre érsek nem a kényelem és emberekről való félelem útját járta.
Inkább azt választotta, hogy az emberek kiközösítettnek tartsák és e hírben haljon meg, minthogy ne gondoskodjon az elhagyatott és szorongatott katolikusokról. Ezért azt lehet mondani, hogy a püspök-szentelés a szeretet 20. században végrehajtott tetteinek legnagyobbika volt. Kétezer közül csak egy, illetve két püspök érzett könyörületet azokkal, akik az igazság és a kegyelem után sóvárogtak, mert a többiektől üdvösségük eszközét mérgezetten vagy egyáltalán nem kapták meg. Az új misét, a kézbe áldoztatást stb., mind brutális hatalommal erőszakolták rá a katolikusokra, ezek ellen az elmúlt évek összes aláírás-gyűjtése süket fülekre talált.
Hol lennénk az 1988. június 30-i püspök-szentelések nélkül? A Szent X. Pius Papi Közösségnek nem lenne 450-nél is több, hanem csak alig 200 öregedő papja. És nem létezne a Szent Péter Közösség sem. Mert ennek alapító tagjait csak a püspök-szentelés UTÁNI nap fogadták, ennek előtte Róma semmilyen érdeklődést nem mutatott irántuk.
Sokan attól tartottak, hogy a Pius Közösséget a szentelések miatt számos pap és hívő el fogja hagyni. Róma állítólag 80 százalékkal számolt, Gagnon bíboros jelentésében ez a szám állt. Maga Lefebvre érsek is meglepődött, amikor a papok és hívek kevesebb, mint 10 százaléka ment csak el. Csökkenés helyett azokban az években inkább komoly növekedés mutatkozott. Ezt egy Fentről jövő áldás jeleként értékelték.
Hol vannak a Péter Közösségnek ehhez hasonlítható gyümölcsei? 20 évnyi római jóváhagyás után a tagok számának igen nagynak kellene lennie. Mit számolt fel a II. Vatikáni Zsinat óta Isten szőlőjében elvégzett pusztításokból? A híveknek azt ajánlja, hogy inkább új misére menjenek, mint a Pius Közösség miséire. A német nyelvterületen található misehelyeik száma csak kis mértékben növekedett, és az ott megtartott misék is többnyire csak a vasárnapi szentmisékre korlátozódnak.
A püspök-szentelések egy jó szamaritánus tettei voltak, aki gondoskodott rólunk. Hogyan lehet akkor az önzetlen felebaráti szeretet eme tette bűn vagy pláne kiközösítést érdemlő? Sohasem engedhetjük meg, hogy valaki azt állítsa, hogy Lefebvre érsek és a négy felszentelt püspök kiközösített. Ezért nincs szükség a kiközösítések feloldására sem, hiszen ezek nem is léteznek. (Ezzel kapcsolatban lásd egy amerikai pap doktormunkáját, melyet kitüntetéssel védett meg Rómában, s melyben bebizonyította, hogy Lefebvre érsek tette nem „önmagában kiközösítést maga után vonó” cselekedet volt, és mivel a kiközösítést soha senki nem mondta ki, így az nem is áll fenn – munkája végén azt tanácsolta a pápának, hogyha valóban azt akarja, hogy Lefebvre érsek és a négy püspök kiközösítve legyen, akkor neki kell kimondani rájuk a közösítést.)
Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy Róma kiadjon egy nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy ez a „kiközösítés” soha nem volt érvényes. Vagy úgy is történhetne, ahogy az az 1976. július 22-i szuszpenzióval történt. Amit Gagnon bíboros hallgatólagosan ignorált, amikor 1987. december 8-án Econe-ban a Papi Közösség hűségnyilatkozatának megújításán részt vett.
Egy hivatalos nyilatkozat a kiközösítés semmisségéről jobbat tenne azoknak, akik most úgy vélik, hogy a kiközösítés érvényes volt, Rómától viszont nagy alázatot követelne. Pedig „az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8,32)
Addig is adjunk hálát Lefebvre érseknek az Egyház fennállásáért, megőrzéséért végbevitt hősies erőkifejtéseiért.
És keressünk menedéket Jézus Szentséges Szívénél, hogy vigasztaljuk Őt, és hogy a hitben levő hűséghez erőt kapjunk Tőle.