40 éve már, hogy a világméretű diáklázadások a nyugati társadalmakat megingatták. Közülük a legismertebbek a párizsi májusi forrongások, de Német-, Olaszországban és az USA-ban is példátlan méretű utcai zavargás-hullám söpört végig. Radio Vatikan Paul Poupard kúria-bíborossal beszélgetett a 68-as eseményekről. Poupard az elmúlt évig a Pápai Kultúra Tanács elnöke volt. Az interjú szövege szó szerinti idézetben: Paul Poupard: Én abban az időben VI. Pál pápa munkatársa voltam az államtitkárságon. Még jól emlékszem rá, hogy a tévé előtt ültünk, és alig akartuk elhinni, amit ott láttunk. Teljesen megzavarodtunk a kivágott fák, a felgyújtott autók, a meggyalázott rendőrök, a megszállt Sorbonne láttán! Fekete és vörös zászlókat vontak fel – a vallási iskolákban is, barikádok, tiltakozó mozgalmak mindenütt: egyetem, kormány, bíróság… véget nem érő szócsaták, lehetne mondani. Végnélküli ülések, forradalmi jelszavakkal vívott harcok… Sajátságos napok voltak, melyek idegenek voltak számunkra, és melyek egyre jobban nyugtalanítottak bennünket. A magam, az államtitkárság részéről ezt tudom mondani. A kezdeti érthetetlenség tehetetlenséggé és aggodalommá változott. Radio Vatikan: Mire emlékszik a leginkább ebből az időből? Paul Poupard: A legjobban a helyettesekkel és a bíboros-államtitkárral folytatott beszélgetésekre emlékszem, akik az események magyarázatát kérték tőlem, de én nem tudtam mit válaszolni nekik. Ami az Egyházat illeti, azt mondhatom, hogy Párizs érseke, Marty bíboros, teljesen megdöbbent, fogalma sem volt, mit kellene csinálnia, még azzal kapcsolatban sem, ami a klérussal történt. Nem tudom, vajon volt-e Párizsnak valaha is olyan érseke, aki szorosabb kapcsolatban állt a papjaival, mint ő. És éppen ő kapott radikális támadó leveleket olyan papoktól, akiket nem sokkal előtte látogatott meg. Ezt nem tudta megérteni és emiatt nagyon szenvedett. Arra kért tehát, hogy VI. Pál pápa fogadja, ami aztán haladéktalanul meg is történt. Radio Vatikan: Eminenciás uram, tudná nagy vonalakban az akkori események negatív aspektusait – és ha voltak, akkor a pozitíveket – röviden vázolni? Paul Poupard: Azt mondanám, hogy a 68-as zavargások olyanok voltak, mint egy beteg test fekélyei, melyek kifakadtak. A legzajosabb esemény a szexuális forradalom volt, mely a Nanterre-i egyetemen kezdődött azzal a követeléssel, hogy a férfiak bemehessenek a nők területére. Vagyis az élet korlátlan élvezetének igénye és a tekintély eltörlése. Ami az Egyházat illeti, a legtragikusabb következmény az volt, hogy egyedül 1968-ban 1500 pap adta fel hivatását, és hogy egy egyházmegyében, melyben 40 szeminarista várt a felszentelésére végül csak hatot szenteltek fel. Vendée egyik egyházmegyéjében nem sokkal azelőtt olyan sok hivatás volt, hogy új szemináriumot kellett építeni, ami éppen ebben az időben lett kész. Ez máról holnapra gyakorlatilag kiürült. És a rektora megházasodott, mint oly sokan a többiek közül is. Olyan volt, mint egy lavina, mint egy gátszakadás. De Gaulle mondta Marty bíborossal való egyik találkozóján – éppen akkor szakadt át egy valódi gát Fréjusban: „Eminenciás uram, Önnek is van egy Fréjus-i gátszakadása.” Radio Vatikan: Tehát tragikus pillanatok az Egyház számára? Paul Poupard: Tragikus pillanatok máig tartó következményekkel… Az én egyházmegyémben évente körülbelül 30 új kispap volt. Abban az évben egyetlen új jelentkező sem akadt. Számos rendi közösség és noviciátus öregotthonná változott. Ami a pozitív aspektusokat illeti: úgy mondanám, hogy súlyos depresszió volt, ami reakciót váltott ki, egy felemelkedést. Az ezer éves keretek feloszlása után valami új keletkezett, nevezetesen az új lelki mozgalmak. Ezután a nagy szocio-politikai és kulturális káosz után megint a lényegesre koncentráltak, és újra felfedezték a lelki életet. És így keletkeztek ezek a mozgalmak, mint például Emmanuel, Szent János közösség, a Jeruzsálemi monasztikus közösség, a Communione e Liberazione, a Fokolare, a karizmatikus megújulás, a Chémin Neuf stb. …, mind új mozgalom, melyek az elején természetesen nem zajosak. A Szentlélek az, ami az Egyházban működik. (megj.: az Egyház hagyományos tanítása szerint e mozgalmak többsége igen csak megkérdőjelezhető „pozitívumok”) Radio Vatikan: Negyven év után lehet a 68-as idő örökségéről beszélni? Paul Poupard: Az örökség mindenekelőtt a tekintély megkérdőjelezéséből vagy akár régi kultúránk évezredes oszlopainak feladásából áll. A legnyilvánvalóbb aspektus a tekintély visszautasítása, magában az Egyházban is. Véleményem szerint az Egyház lett a 68-asok által a leginkább érintve. És hogyan reagált erre az Egyház? Jól emlékszem rá, hogy VI. Pál az UNO meghívására 1969. június 10-én beszédet mondott Genfben, és senkit nem ítélt el, hanem az eseményeket a fiataloknak a társadalommal szembeni elégedetlenségének tüneteként analizálta. Szó szerint ezt mondta: „A jelenlegi helyzetben tiltakozásuk olyan, mint egy trombitajel, szenvedésük jele és az igazságosságért való kiállásuk. A társadalmat megrázó eme válság közepette a fiatal emberek türelmetlenek és követelők. Utat kell nekik nyitnunk a jövőbe, feladatokat kell nekik adnunk, és felkészítenünk őket arra, hogy ezeket elvégezzék.” (Megj.: Miután a bíboros tárgyilagosan leírta az eseményeket, azok okait – II. Vatikáni Zsinat – és következményeit igencsak megkérdőjelezhetően értékelte. Ismerve a 68-asokat és mai tevékenységüket, VI. Pál pápa beszéde pedig egyenesen elképesztő, és legalább annyira felelősségre vonható, azaz okolható az azóta történtekért, mint maguk a lázadók tevékenysége. De minderről majd egy későbbi cikkben.)