Korunk eseményeit figyelve álljon itt egy Kis emlékeztető történelem-lecke Dr. Meszlényi Antal és Wilhelm Hünermann egyház-történelemmel foglalkozó könyveiből: 1791. március 13-án történt. Jean Baptist Gobel, akit a francia forradalmárok ekkor neveztek ki Párizs érsekévé, hatalmas, ordítozó tömegtől körülvéve, a Nemzetőrség zenekarának kíséretével vonult be nagy csinnadrattával a párizsi Notre-Dame székesegyházba, melynek tornyain a forradalmár zászlók lobogtak. Első érseki pásztorlevelét e szavakkal nyitotta: „Jean Baptist Gobel, aki egykor Isten kegyelméből és az Apostoli Szentszék jóvoltából Lydda püspöke lett és püspöki címét kapta, most az alkotmány rendelkezése folytán, a választópolgárok akaratából és a törvényszék kihirdetett határozata alapján Párizs püspöke…”      Így kezdődött a pásztorlevél, melyben Gobel Mirabeau-t, a „nép hősét” egyházatyává nyilvánította. Ilyen mélyre süllyedhet le az, aki az istenfélelem helyett az emberektől való félelmet emeli szíve trónjára. 1792. szeptember 2-án a csőcselék megrohamozta a kármeliták börtönként használt kolostorát, melyben 180 eskütételt megtagadó papot, köztük több püspököt tartottak fogva. A forradalmárok elsőként Arles 87 éves püspökét verték agyon, aki utolsó szavaival Gobelért, az áruló párizsi püspökért ajánlotta fel életét. Egy évvel később a párizsi konvent még az esküt teljesítő papokat is arra kényszerítette, hogy váljanak meg papi hivatásuktól. 1793. november 7-én Gobel, Párizs érseke teljes főpapi díszben 14 papjával együtt a konvent elé lépett, hogy letegye hivatalát. A képviselők és a nézők gúnyos tetszésnyilvánítása közepette a következőket jelentette ki: „A nép küldöttei, kérlek benneteket, hallgassatok meg! Számomra mindig a nép akarata volt a legfőbb törvény és ezen akarat előtti meghajlás a legfőbb kötelesség. Lelkiismeretem azt súgja, hogy a népet nem vezettem félre, mialatt őt szolgáltam. Ma azonban, mikor a forradalom vége már közel van, ma, mikor a szabadság már szilárd léptekkel masírozik, ma nem szabad más istentiszteletnek többé lennie, mint a szabadságé és egyenlőségé. A mai nappal tehát befejezem katolikus papi tevékenységemet. Éljen a köztársaság!” Ezután püspöki keresztjét a jakobinusok lába elé dobta, letette a pásztorbotot és a püspöki süveget, és fejére vörös jakobinus sipkát húzott. 1794. tavaszán azonban Robespierre új vallást alapított. Valószínűleg az ő számára is félelmetessé vált a teljes istentelenség. Ezért a konventtel új államvallást szavaztatott meg, amely rousseau-i értelmezésben elismerte Isten létét és a lélek halhatatlanságát. Ezen „isten” tiszteletére 36 ünnepet szenteltek s főpapjuk Robespierre lett, aki a Marsmezőn az első ünnepség – 1794. július 8-án – alkalmával így vezette be ezt az istenséget: „Lények-lénye, aki ismered kezeid alkotásait, gyűlölet lángol szívünkben a durvaság és a zsarnokság ellen; e mellett a hazaszeretet és igazság tisztelete! Vérünk az emberiségért folyik. Ez a mi imánk, ez a mi áldozatunk, ez a mi tiszteletünk, melyet irántad lerovunk.” Ezután tehát már halálbüntetés járt az istentagadásért. Így Robespierre elrendelte, hogy sok más hittagadó pappal együtt Gobel volt érseket is tartóztassák le és végezzék ki istentagadás miatt. Így adódott, hogy az az ember, aki mindig csak a csőcselék akaratát teljesítette, aki a legmesszebbmenőkig megalázkodott az emberek (a közvélemény) előtt, hogy tessen nekik, a végén mégis ugyanarra a sorsra jutott, mint Isten és az Egyház mellett hűen kitartó társai. Isten azonban végtelen és kifürkészhetetlen jóságában elfogadta Arles vértanú püspökének felajánlását, és a legeslegutolsó pillanatban megmentette Gobel püspök lelkét az elkárhozástól: Gobel a börtönben magába szállt, és egy eskütagadó papnak írásban meggyónt, latinul leírta minden bűnét, amit életében elkövetett, majd leveléhez e szavakat fűzte: „Kedves Abbé! Kivégzésem előestéjén küldöm önnek írásba foglalt gyónásomat. Rövid időn belül levezekelhetem Isten irgalmassága folytán minden bűnömet és szent hitünk elleni árulásomat. Kérem, ne tagadja meg tőlem a végső segítségnyújtást. Jöjjön a börtön kapuja alá, hogy majd amikor kijövök, megadhassa nekem a feloldozását. Isten önnel! Imádkozzék szegény lelkemért Istenhez, hogy legyen irgalmas hozzám.”      A börtönőr részvétből eljuttatta az üzenetet a megadott címre, és ami még nagyobb csoda, a rejtőzködő pap meg is kapta azt időben. 1794. április 10-én vezették Gobel püspököt a vérpadra. A börtön kapuja előtt óriási embertömeg fogadta, a gyilkos gúny és gyűlölet sugallta gorombaságokat ordítva feléje. Az elítélt azonban csak az abbét kereste. Megkönnyebbülve fedezte fel magas alakját; ott állt a bámészkodók első sorában, mesterembernek öltözve és a feloldozás szavait mondta, miközben kezét áldásra emelte a bűnbánó felé. Most már tombolhatott az egész pokol! Isten irgalmat gyakorolt egy veszendő bűnössel! A püspök szívét megnyugvás és békesség töltötte el. Nyugodt és biztos léptekkel ment fel a vérpadra. Mielőtt a hóhér a rögzítő kalodába csukta fejét, kihúzta magát és minden erejét összeszedve, erős hangon kiáltotta: „Éljen Jézus Krisztus!” Bátor halálával így vezekelte le egy eltévelyedett élet gyávaságát. Gobel érsek földi élete azért végződött a guillotine alatt, mert elfelejtett egy nagyon fontos törvényt: a forradalom elsőnek saját gyermekeit falja fel – a világ mindig megszégyeníti, majd végez a vele parolázó, neki udvarló, de lényétől mégis idegen elemekkel.