A bíboros többek között ilyeneket mondott – részletek a mise előtti beszédéből: „Fontos megérteni, hogy a Summorum Pontificum új jogi valóságot hozott létre az Egyházban. Jogot ad az egyszerű híveknek és a papoknak, és ezt a jogot tiszteletben kell tartania minden egyházi hatóságnak. A Szentatya tudja, hogy a világ különböző pontjain sok pap és hívő kérését, akik az ősi rítus szerinti szentmisén akartak részt venni, nem hallgatták meg. Ezért most (a pápai) tekintély (birtokában) rendelkezett, miszerint a liturgia ősibb rítusa szerinti celebrálás (azon való részvétel – az angolban ez is benne van, a ford. megj.) – mind a szentmiseáldozat, mind pedig a szentségek esetében – valódi jog, és nem csak mindenkinek adott kiváltság. … az elöljáróknak el kell ismerniük, hogy ez a jog most már rendíthetetlenül része az Egyház törvényeinek, Krisztus Helytartója rendelkezése nyomán. Olyan kincs, amely az egész Egyházé, és amelyet széles körben hozzáférhetővé kell tenni minden krisztushívő számára. Ez azt jelenti, hogy a plébánosoknak és püspököknek el kell fogadniuk a hívek ezirányú kérvényeit és kéréseit, és hogy a plébánosoknak és püspököknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a hívek részt vehessenek az Egyház ezen hatalmas liturgikus kincsében. … A püspökök legyenek érzékenyek az ilyen lelkipásztori gondoskodás terén, és könnyítsék azt meg. Ez a Summorum Pontificum alapvető szándéka. Különösen is szomorú, amikor megszorító jogi rendelkezésekkel megtiltják a papoknak, hogy a rendkívüli rítus szerint misézzenek, ellentétbe kerülve a Szentatya szándékával, és így az Egyház egyetemes törvényeivel is. … Hadd mondjam meg világosan: a Szentatya azt akarja, hogy a régi rítusú mise normális esemény legyen az Egyház liturgikus életében, hogy minden krisztushívő – fiatal és idős – megismerhesse az ősi rítust, és az vonzást gyakoroljon rá kézzelfogható szépségével és transzcendenciájával. A Szentatya ezt lelkipásztori és teológiai okokból egyaránt akarja.” 
Részletek, illetve beszámolók a sajtókonferenciáról: „A pápa nem tud minden templomtorony mellé egy felvigyázót állítani, aki az engedetlenségben meggyökerezett papokat és püspököket kötelességük teljesítésére kényszeríti. Éppen elég nehéz lesz azt keresztülverekedni, hogy a szemináriumokban a latin-képzést újra bevezessék, melyet a világ legtöbb egyházmegyéjében szándékosan az Egyház joga ellenére teljesen elhanyagoltak, és mely szükséges ahhoz, hogy az eljövendő papok Szent Gergely liturgiáját méltóképpen ünnepelhessék. Évekig, sőt évtizedekig fog eltartani, amíg a katolikusok mindenütt újra lehetőséget kapnak arra, hogy elijesztő korlátozások nélkül hagyományuk és hitgyakorlatuk gyökerét és szívét megismerhessék. Mindazonáltal e pápa azon akarata, mely kimondja, hogy a hívők meg kell kapják e lehetőséget, egyértelmű. Izgatottan várhatjuk, mely eszközöket fog latba vetni, hogy ezt az akaratot hosszú távon érvényesítse.”
A kérdező újságírók egyike kételkedett, hogy a bíboros a „gregorián rítus” (ahogy ő nevezte) ünneplését tényleg „sok” katolikus egyházközségben el tudja képzelni. Ezt feszegető kérdésére a bíboros ezt válaszolta: „Nem sokban – mindegyikben”, és válaszát kétszer megismételte.
Eddig a jó hír – mondhatnánk azt is, az álmodozás. Most következik a durva és lehangoló valóság.
Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy tanár bejelenti, hogy iskolájukban elérték, hogy a tanulók nem dohányoznak. S miközben beszél, háta mögött, neki fityiszt mutatva, a diákok röhögve cigarettáznak, illusztrálva ezzel, mi is a véleményük a tekintélyről és a rendszabályozásról. Nos, körülbelül ilyesmi játszódott le most is.
Minden törvény annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle.
Amíg Hoyos bíboros úr Londonban a katolikus világot lázba hozó beszédét tartotta, Németországban Rottenburg püspöke, Gebhard Fürst minden magyarázat és indoklás nélkül egy tizenkét év óta meglévő tradicionális közösséget, egy olyan közösséget, mely ez alatt az idő alatt három új papot adott az Egyháznak, rombolt szét. És senki nem szól rá a kúriából, senki nem léptet semmilyen büntető intézkedést életbe ellene.
11 évvel ezelőtt a rottenburgi egyházmegye Lixhof nevű községében a tradícióhoz hű katolikusok egy mintegy 100 hívőt befogadó kápolnát épített, melyet a „Servi Jesu et Mariä” papjai gondoztak, és ahol a szentmisét az esetek túlnyomó többségében, de nem kizárólagosan, a tridenti rítusban mutatták be. A kápolna-építők ezzel azt a helyi hagyományt folytatták, miszerint a legkisebb létszámú lakóhelyen is építenek saját Isten-házát. A kápolna minden vasárnap az utolsó helyig megtelt, a hívek között nem volt ritka a 10 gyermekes család. Ugyanakkor ezek az Egyházhoz hűséges emberek megütköztek és többször szót is emeltek a kápolna környékén uralkodó katolikus-ellenes történések miatt.
A jó gyümölcsök nem várattak magukra sokáig. „A Lixhof” néhány év alatt két új papot „termett”, a harmadik most áll szentelése előtt. A virágzó hitéletnek azonban most vége szakadt.
Fürst püspök levélben közölte az SJM általános vikáriusával, hogy „kongregációja a Lixhof-i kápolnában nem ünnepelhet nyilvános szentmisét. Hogy a Lixhof olyan hellyé váljon, melyen szentmisét, akár a »forma ordinaria« akár a »forma extraordinaria«-ban mutatnak be, a dolgok mostani állása szerint ki van zárva. Nem lehet szó kényszerítő körülményekről, mely lehetővé teszi, hogy a plébánia-templomon kívül mutassanak be a »forma ordinaria«-ban szentmisét.” Ami pedig a »forma extraordinaria«-t illeti, a püspöknek nincs tudomása arról, hogy „Lixhof környékén létezne olyan állandó csoport, mely ragaszkodik a korábbi liturgiához. Ezzel jelentős feltétel esik ki a »forma extraordinaria« ünnepléséhez.”
A püspök a lixhofi híveket, kiknek ilyen vágyaik vannak, ezért olyan helyekre küldi, „ahol a Szent Péter Közösség papjai működnek”. Vagyis egy tizenkét fős család utazzon el vasárnaponként a tőlük 100 km-re levő templomba.
Amit Rottenburg püspöke most tett, nem egyedi eset. Nem sokkal ezelőtt Augsburg, majd Fulda püspöke utasította ki egyházmegyéje területéről az SJM papjait. Fürst püspök most ahelyett, hogy a számára is ismert környékbeli visszaéléseket szüntette volna meg, egy virágzó, mélyen hívő katolikus közösséget rombolt szét.
De vajon mi az oka az SJM ilyen nagyfokú üldözésének?
Borzasztó még gondolni is, de nem lehet más okot találni: az SJM papjait azért üldözik, mert ők a Szentatya liturgikus elképzeléseinek a leginkább megfelelnek. Tudott dolog, hogy a közösség birítuális, vagyis nem csak a tridenti, de az 1969-es misekönyvet is használja. Úgy tűnik éppen ezért olyan veszélyesek. A többi kongregáció, mint például a Szent Péter Közösség – ahol hagyják őket működni – gettó módon bezárkózik, az SJM azonban sajátos struktúrája miatt nem ezt teszi. (Ráadásul a cserkészet révén szoros kapcsolatban van a nagycsaládos hívekkel.) Mindenestre az SJM papjait nem lehet azzal vádolni, hogy nem fogadják el a II. Vatikáni Zsinatot és VI. Pál pápa liturgiáját. Őket tehát más módon kell kikapcsolni az Egyház életéből.
Az egyházhű katolikusok a püspökök botrányos intézkedéseivel sem hagyják magukat az Egyházból kiűzni, holott némely magas méltóság viselője ennek örülne a legjobban. Robert Spaemann, aki szintén Rottenburg egyházmegyéjében lakik, 1994-ben ezt írta: „A püspökök az apostolok utódai. Ezért nincs lehetőségünk nyomást gyakorolni az Egyházra. Nem fenyegetőzhetünk a kivonulással. De éppen ezért nem engedjük, hogy elvegyék tőlünk azt a jogot, hogy az igazságot nyíltan kimondhassuk, és az elöljárók visszaéléseit nevén nevezhessük.”
A hit- és egyházhű katolikusok ezért a továbbiakban is hangosan meg fogják mondani, ha olyan püspökök szólítják fel őket az engedelmességre, akik éppen ezt az engedelmességet tagadják meg újra és újra a Szentatyától. És a jövőben is meg fogják állapítani, hogy az ilyen püspökök nem csak a hívek, de az egész Egyház és a püspöki hivatás számára is elfogadhatatlan terhet jelentenek.