Pontosan fél évvel ezelőtt lépett a „Summorum pontificum” motu proprio életbe. Nyilvánosságra való hozatalától kezdve (2007. július 7.) ez a dokumentum soha nem sejtett hatással volt az Egyház életére: a papok a földgolyó minden részén elkezdték a szentmisét az 1962-es liturgikus könyvek szerint ünnepelni. Néhányan teljesen elölről kezdték, mások megpróbáltak a 40 évvel ezelőtti időkre visszaemlékezni – de mindannyian azzal a buzgalommal, hogy „az Isteni Felségnek méltó kultuszt” mutassanak be, ahogy ezt a Szentatya a motu proprioban írta. A német nyelvterületen a számok tiszteletet parancsolóak: 2007 júliusának elején Németországban, Ausztriában, Svájcban, Liechtensteinben, a francia Elzászban és Hollandiában (tehát Európa német nyelvterületén) összesen 80 hely volt (a Szent X. Pius Papi Közösség kápolnáin kívül!), ahol rendszeresen a tradicionális liturgiát ünnepelték – mára 175 ilyen hely létezik.      Ha egyedül Németországot tekintjük, a növekvés még egyértelműbb: a tavalyi 36 idén március 11-ére 109-re emelkedett – vagyis hat hónapon belül megháromszorozódott! És minden bizonnyal nem minden hely ismert számunkra, mert sok pap nem nyilvánosan misézik a tridenti rítusban, hogy egyrészt nyugodt körülmények között gyakorolhasson, másrészt hogy elkerülje a plébániai tanácsok, a paptársak és az ordinariátus büntető intézkedéseit. Mert sajnos még mindig nem minden oldalról nézik jó szemmel ezt a lelki felbuzdulást. Vagy megpróbálnak a tények ellenére „kevés érdeklődésről”, „alig valami rezonanciáról” beszélni, vagy a hagyományhoz kötődő híveket sarokba szorítják mint örök tegnapiakat, hóbortosokat, nem vehető komolyaknak – és ehhez jön még az a szemrehányás, hogy megosztják a közösséget. Igen, valóban megosztottság figyelhető meg a hitben és a liturgiában – csakhogy ez a megosztottság nem a tradicionális hívekre megy vissza, hanem már régebb óta létezik és független az ő létezésüktől! Csak most, a római rítus rendkívüli formájában bemutatott ünnepélyes misén mindez könnyebben észlelhető, mint a normális egyházközségi üzemmenetben! Ugyanakkor a régi liturgia korrekt ünneplése megköveteli a kívülről jövő útmutatást és korrekciót. Ezért van szükség a régi rítus pontos megtanulására, kurzusra. Néhány szerző a liturgiát „szent játéknak”, „Isten előtti játéknak” nevezi. Ez bizonyos értelemben minden bizonnyal helyes: a liturgiának olyan elemei vannak, melyek Isten nagyobb dicsőségére a szépségnek is nagyobb teret adnak – de a liturgia több mint játék, nem színházi előadás, hanem valóság.      Ha komolyan vesszük hitünket, ha a szentmisében valóban a Legméltóságosabb Fia van jelen, akkor nem lehet tetszőleges, hogy miként lesz a rítus bemutatva, akkor a liturgiában a papok nem hajthatnak végre nekik tetsző változtatásokat.