1. fejezet Az igaz keresztény tökéletesség Az igaz keresztény tökéletesség mértéke nem áll másban, mint Isten irgalmának és jóvoltának, nemkülönben saját gyarlóságunk és gyámoltalan voltunk elismerésében, Isten szeretetében s magunk rendetlen indulatainak gyűlöletében. Továbbá abban, hogy magunkat és mindenünket Isten kedves szent akaratjához szabjuk; hogy Istenért, Isten szerelméért, engedjünk minden teremtménynek; abban, hogy letéve magunk akaratjáról, magunkat mindenestül Isten rendelkezésére s az ő kedves szent akaratjára bocsássuk; meg abban, mégpedig legfőképpen abban, hogy mindez tiszta szándékból történjék, nem egyébért, mint tisztán Istenért, Isten dicsőségére, azért, hogy ő szent felségének kedvében járjunk. Azért, mert ő maga is úgy akarja, de meg is érdemelte tőlünk és önnönmagáért igenis méltó, hogy őt szeretve tiszteljük, tisztelve szeressük mindenekfölött.       Ez tehát a szeretet törvénye, melyet az Úr maga szívünkbe vésett.       Ez ama magunk-megtagadása, melyet az Úr tőlünk kíván.       Ez Jézus édes igája és könnyű terhe.       Ez ama szíves engedelmesség, melyre édes Üdvözítőnk szóval és példájával meghí bennünket. Minthogy pedig a tökéletesség e magaslatára függesztve szemeidet, ebbeli igyekezetedben elkerülhetetlen magaddal szüntelen harcban állnod, s untalan azon kell lenned, hogy a természet minden gonosz indulatjain (akár csekélységekre, akár nagyobb dolgokra terjedjenek) nemes lélekkel teljes győzedelmet végy: ezért múlhatatlanul szükséges készülnöd a csatára, szükséges minden áron fegyverkezned. Harc nélkül nincs győzedelem, győzedelem nélkül nincs babér. A dicsőség koronája vitézt illet. Kemény harc ez, keményebb bármily más harcnál, mivel önnön magunk ellen viaskodván, egyúttal önnönmagunk által ostromoltatunk; kemény harc, de minél fárasztóbb, annál dicsőségesebb; minél bajosabb a küzdelem, annál fényesebb a győzelem, annál dícsőbb és kedvesebb is Isten előtt! Hogyha tehát csakugyan erős szándékod síkra szállni, ha csakugyan meg akarsz vívni, életre-halálra megvívni szíved minden rendetlen indulatjával, a természet minden ösztönével s bármily szikra szenvedéllyel, mely pártot szeretne ütni, akkor sokkal nagyobb és kedvesebb szolgálatot tész Istennek, mintha egyik-másik szenvedélyedet szabadjára hagyva, akár vérig ostorozod magadat, vagy szigorú böjtöléssel a szent hajdan remetéin túltennél is, vagy ezer meg ezer lelket Istenhez térítenél is. Mert bármennyire kedvesebb is Isten előtt a lelkek üdvének munkálása, egyik-másik szeszélyünk megzabolázásánál; mindazáltal első sorban nem erről van szó; nem a te dolgod abban fáradni, ami magában véve jeles és dicsőséges, hanem első és fő kötelességed azt akarni, abban szorgalmaskodni, amit Isten akar, abban, amit az Úr nevezet szerint kötelességedbe tett s meg is vár tőled. Már pedig Istennek minden bizonnyal nagyobb kedve telik abban, ha minden igyekezettel s lelked egész buzgalmával magad indulatjain iparkodol erőt venni, mint ha csak egyikét is ezen indulatoknak szántszándékkal maga kényére hagyva, bármily nagy és fontos ügyben szolgálatjára lenni igyekeznél. Minthogy tehát immár tisztán látod, hogy miből áll az igaz keresztény tökéletesség, s minthogy ez küzdelem nélkül, folytonos és kemény harc nélkül csakugyan nem járja: világos, hogy fegyverről kell gondoskodnod, négy biztos és múlhatatlanul szükséges fegyverről, hogy e lelki harc mezején helyt állj és győzedelmet arass. Kell hozzá őszinte meggyőződés magad elégtelenségéről; erős bizodalom Istenben; untalan gyakorlat és buzgó imádság.       E négy kellék megannyi vezérelv: Magadban ne sokat bízzál! Bízzál Istenben! Magad is igyekezzél! Imádkozzál! E négy kellékről, e négy vezérelvről – Isten jóvoltából a következőkben szándékunk röviden és világosan értekezni. ELSŐ VEZÉRELV 2. fejezet Magadban ne sokat bízzál! Magadban csakugyan nincs mit bíznod. Ezt mindenekelőtt tudnod, erről ugyannyira meggyőződve kell lenned, hogy különben, meghidd, e lelki harcban nemcsak diadalt nem fogsz aratni, de egyetlen gonosz indulatodon, a legcsekélyebb szenvedélyen sem fogsz győzedelmet venni. Ezt nagyon, de nagyon a szívedbe kell vésned és szüntelen szem előtt tartanod.       Ugyanis vétkes természetünknél fogva nagyon könnyen ámítjuk magunkat, nagyon is hajlandók vagyunk bizonyos önérzetességre, mely igazán nem egyéb haszontalan szappan buboréknál; ezzel-azzal nagyra vagyunk, holott az egész egy nagy semmi, s jóllehet magunk mindenestül nem vagyunk egyéb egy nagy semminél, mégis azzal hitegetjük magunkat, hogy ki tudja mi minden lakik bennünk, építünk homokra, s támaszkodunk nádszálra. S ez már magában bajos állapot! Fokozza a bajt, hogy ebbeli csalódásunkat nem oly könnyű felismerni. Pedig tudnivaló, hogy ily alapra nincs mit építeni, de meg lehetetlen is, hogy ebben Istennek kedve teljék. Isten őszinte, igaz szívet akar látni bennünk, s bizonyára kedvesen veszi, meg is várja tőlünk ama csalhatatlan szent igazság elismerését, hogy ami jó és nemes van bennünk, az mind tőle van, ki minden jónak kútforrása, hogy tőle van minden erényünk s minden érdemünk, s nála nélkül magunktól egy szikra jó indulat, egy árva gondolat sem telik, mely Isten előtt kedves és az örök életre érdemes volna.       Ebbeli elégtelenségünk szükséges érzete szintén csakis Isten munkája bennünk, ki azt majd belső megvilágosítások, majd súlyos látogatások, majd kemény és csaknem legyőzhetetlen kísértések által, majd meg más eszközök és módok által szokta értésünkre adni; akarja mindazonáltal, hogy amennyire rajtunk áll, magunk is közreműködjünk ebben. Mi volna tehát a módja meggyökereztetni lelkünkben azt a meggyőződést, hogy magunkban csakugyan nincs mit bíznunk, nincs mire támaszkodnunk? Erre négy módot ajánlok.       Első az, hogy tartsd szem előtt s igyekezzél alaposan felismerni magad teljes gyámoltalanságát és semmiségét, azt, hogy magadtól egyáltalában elégtelen vagy a (természetfölötti) jóra, olyanra, mely Isten előtt kedves és az örök életre érvényes és méltó.       Második az, hogy nagy alázatossággal és buzgósággal könyörögj az Úrnak, adja megértened s mélyen érezned, hogy magadra csakugyan nincs mit támaszkodnod. Ezt a tudomást, e meggyőződést magad teljes gyámoltalanságáról, mondom, Istentől kérned kell, mert biz’ az – Isten ajándéka és nagy Isten-kegyelme. Hogy pedig e meggyőződésre szert tégy, mindenekelőtt tisztába kell jönnöd magaddal arra nézve, hogy annak teljes híjával vagy, s hogy magadtól egyáltalában nem is vagy képes arra szert tenni. Hogyha ennek tudtával gyakrabban járulsz ő szent felségéhez, bizodalommal könyörögve, hogy magad elégtelenségének és gyámoltalanságodnak érzetében nagy kegyelmessége szerint megerősítsen s állhatatossággal bevárva az időt, melyet gondviselése arra alkalmasnak talál: Isten annak idejében minden bizonnyal megadja majd e nagy kegyelmet. Harmadik, hogy szoktasd magadat szent félelemhez, tanulj félni tennenmagadtól, magad ítéletétől, a rosszra szerfölött hajlandó természetedtől, félni a számtalan pokolbeli ellenségtől, kikkel magad erejéből nincs mód megmérkőznöd, s megismerkedni ellenségeid szokott támadásaival, hogy minő cselfogásokkal élnek, mint öltik magokra a világosság angyalainak alakjait, mint eresztik meg hálójukat és vetnek alattomban tőröket az erény és tökéletesség útjára. Negyedik az, hogyha közben-közben meg találsz botlani, igyekezzél mélyebben magadba szállni s gyökerestül-csirástul megismerkedni szerfölött nagy gyarlóságoddal. Mert azért hagyott az Úr elesni, hogy bensődben figyelmeztetve s magad kárán okulva, tanuljad magadat semmibe hagyni s mihasznafélének tekinteni, s ne essék zokon, ha mások is olybá vesznek; különben sohasem fogsz célt érni, mert e megbízhatatlanságunk s elégtelenségünk érzetének, hogy helyes és való legyen, őszinte alázatosságon és tapasztalásból merített meggyőződésen kell alapodni. Ugyanis nyilvánvaló, hogyha valaki a fő-fő valósággal és örök igazsággal egyesülni kíván, annak múlhatatlanul szükséges önnönmagával tisztában lennie, szükséges önnönmagát valójában és igazán ismernie. Ezt pedig a kevélyeknek és elbizakodottaknak legtöbbnyire botlásaik által adja értésökre az irgalmas és kegyelmes Isten, midőn érdemökhez képest hagyja őket megbotlani oly dologban, miről azt hitték, hogy nem fér hozzájok – hogy vegyék észre magokat és lássák, hogy csakugyan nincs mit bízniok magokban. Azonban szentigaz, hogy e szánandó eszközhöz Isten nem szokott nyúlni, csak mikor az említett szelídebb módoknak nincs az a foganatja, melyet jóvoltában vár vala. Tudniillik az irgalmas Isten néha magára hagyja az embert, hagyja őt többé-kevésbé elesni, minél nagyobb vagy kisebb valakinek a kevélysége és vakmerősége; mire nézve akiben (miképp a szeplőtelen szent szűzről tudjuk) szikrája sem akadna a kevélységnek, ahhoz mégoly csekély vétek, a véteknek szikrája sem férne. Valahányszor tehát meg találsz botlani, szállj legott magadba, vess számot magaddal s ne késsél Istenhez fordulni, hogy könyörüljön rajtad, s adjon igaz világosságot, adja megismerned, hogy hányadán vagy; teremtsen benned igaz, alázatos szívet, mely ne bízzék magában, de soha. Legyen erre gondod, nagy gondod, hacsak újra, mégpedig nagyobbat nem akarsz esni. MÁSODIK VEZÉRELV 3. fejezet Bízzál Istenben! Annyi eleddig tisztán áll, hogy eme lelki viadalban mindenekelőtt arról szükséges meggyőződve lenned, hogy magadra nincs mit támaszkodnod. Mindazonáltal igaz, hogy ha csak ennyiben vagy, az első alkalomra vagy megfutamodsz, vagy vereséget szenvedsz. Ezen fölül tehát bizodalommal is szükséges felfegyverkezned, mégpedig nagy bizodalommal Istenben, tisztán őbelé helyezve minden reménységedet, s tőle várva mindennemű segítséget, minden jót: vagyis egyedül tőle várva győzedelmedet.       Mivel magunk emberségéből, mely csupa gyámoltalanság meg botlás, egyébbel nem kecsegtethetjük magunkat, csakugyan le is kell tennünk minden bizodalomról magunkban. Mindazonáltal Istennel biztosan győztesek leszünk, ha oltalmáról magunkat biztosítandók, szívünket bizodalommal vértezzük fel iránta. Ennek pedig szintén négy módja van.       Első, hogy ezt a bizodalmat Istentől esdve kérjük.       Második az, ha fontolóra vesszük s élénk hittel szem előtt tartjuk Isten véghetetlen hatalmát és bölcsességét. Azt, hogy neki semmi sem lehetetlen vagy nehéz. És mivel az ő jósága határtalan, kimondhatatlan jóindulattal minden pillanatban hajlandó megadni, valahányszor az ő atyai keblére borulunk, özönnel mindazt, mire a lelki élethez és a magunkon szükséges teljes győzedelemhez szükségünk van. Hiszen, hogyan is volna lehetséges, hogy a mi isteni pásztorunk, ki harminchárom éven át nyomában járt az elveszett báránynak, azt oly hangosan szólongatta, hogy szinte belefáradott, oly fáradságos tövises úton kereste, hogy azt vérével festé végig és életét adá váltságul érette, most, midőn a bárány jár utána, hallgat rája, fogadja vagy legalább akarja fogadni szavát, meglehet néha elég lanyhán, de mégis csak akarja, egyre hívja s valóban kéri – hogyan volna, mondom, lehetséges –, hogy ez a jó pásztor most hallatlanra vegye siralmát és feléje ne fordítsa irgalmas szemeit? Hogy nagy kegyesen fel ne ölelje, örvendve minden angyalaival és szentjeivel rajta, hogy mégis csak megkerült?! Sőt, ha nem szánta semmi fáradságát, csakhogy az evangéliumi garas, vagyis a vak és néma bűnös megkerüljön: képzelhető-e, hogy most elforduljon tőle, sorsára hagyja, most midőn az szegény, elveszett bárányként szerte tévelyegve s rimánkodva, hívogatja őtet?       És vajon lehetne-e arra eset, hogy az Úr, ki váltig zörget az emberi szív ajtaján, ki vágyva vágyik betérni hozzá s megszállni nála azt malasztjainak özönével elárasztandó, midőn e szív végre valahára csakugyan megnyílik előtte, sőt szeretettel meghívja, ő esedezését hallatlanra véve, hozzája betérni vonakodjék?! A harmadik módja, hogy bizodalmunk erősödjön Istenben, abban áll, ha a Szentírás igazságát folytonosan eszünkbe idézzük; azt az örök igazságot, melyről az Írás annyi példával tesz bizonyságot, azt, hogy soha meg nem szégyenül, aki Istenben bízik. A negyedik módja annak, hogy az önmagaddal szembeni bizalmat elveszítsd és az Isten iránti bizalmat elnyerd, a következő: Minél mélyebbre rakod le magadban az alázatosság alapját, annál erősebben állja majd bizalmad vára. Evégre valahányszor valamely tettre készülsz, valahányszor valami munkához fogsz, magaddal harcra kelni s magadon győzedelmet kell venned, mindig előbb vedd gondolóra magad gyarlóságát és gyámoltalanságát, s letéve minden bizodalomról magadban, emeld fel tekintetedet Isten véghetetlen hatalmára, bölcsességére és irgalmára, s Istenbe fogózva, végezd dolgodat és harcolj csüggedetlenül. Így fölfegyverkezve az isteni bizodalommal és az imádság pajzsával (melyről majd maga helyén lesz szó), ne félj síkra szállni s megküzdeni minden nehézseggel.       Különben nem lesz jó a vége; ha nem így jársz el, ha nem tartod meg ezt a rendet. Mert ha nem tartod magad e szabályokhoz, akkor úgy tűnhetik ugyan számodra, hogy mindent Istenben bízva végeztél el, mégis tévedésben vagy. Mert az önhittség úgyannyira természetünkben rögződik, oly finom szálakat ereszt az ember szívébe, hogy észre sem vesszük, hogy legtöbbnyire még ama hiedelmünk is csalódás, hogy eszünk ágában sincs magunkban bízni, isteni bizodalomra magyarázván elbizakodásunkat vagy gondatlanságunkat. Hogy tehát, amennyire tőled telik, letegyél ez önhittségről, s magad irányában kellő tartózkodással és félelemmel, Isten irányában viszont kellő hittel és bizodalommal járjál el minden dolgaidban: saját elégtelenséged megfontolása meg kell előzze az Isten mindenhatóságának megfontolását, és e kettőnek együtt pedig előtte kell járnia minden cselekedetednek. 4. fejezet Az isteni bizodalom tűzpróbája Megesik, akárhányszor, hogy egyik-másik azt hiszi magáról, hogy helyén-rendén vagyon dolga, úgy gondolja, szó sincs róla, hogy magában bíznék, neki Istenben van bizodalma – holott messze jár ettől. Ezt abból látod meg magadban, hogy botlásaid és vétkeid mit eredményeznek benne.       Mert ha teszem, valami hibát találtál elkövetni, s erre békételenkedel és szomorúságodban szinte kétségbe ejt a gondolat, hogy lehetetlen előre menned: ez annak csalhatatlan jele, hogy nem Istenben, hanem magadban bíztál. Ha efféle gondolatok szerfelett erőt vesznek rajtad, bizonyos lehetsz benne, hogy elbíztad magadat, hogy szerfelett sokat bíztál magadban és szerfelett keveset bíztál Istenben. Mert aki nem sokat bízik magában, ha meg talál botlani, nem csudálkozik rajta, nem veszti el a kedvét miatta, mert elismeri, hogy ami megtörtént, saját gyarlóságából s isteni bizodalmának hiányos voltából történt. Sőt minél kevesebb oka van magában bízni, annál jobban bízik nagy alázatosan Istenben; s minthogy méltó gyűlölettel viseltetik elkövetett hibája s rendetlen. indulatjai ellen, fájlalja is, hogy Ő szent Felségét megbántotta. És tántoríthatatlanul folytatja útját, melyen ellenségeit ezután még több bátorsággal és határozottsággal üldözi mindhalálig. Ezt jó volna megszívlelniük, kik lelki életet akarnak élni! Mert ha valami hibát találtak elkövetni, nem tudnak hova lenni. Nem tudnak – vagy jobban mondva, nem akarnak – békével megférni magokkal. Mihelyst valami bajukat érzik, mentest lelkiatyjukhoz szaladnak, nem más okért, mint hogy az önszeretetök okozta nyughatatlanságtól s a lelki háborúságuktól megszabaduljanak. Holott őt leginkább csak azért kellene felkeresniök, hogy bűneiktől feloldoztassanak, s hogy magokat vétkes indulatjaik ellenében is az őszinte gyónás s az Oltáriszentség malasztjai által megoltalmazzák. 5. fejezet Figyelmeztetésül a kislelkűségre nézve Akadnak, kik azzal álltatják magokat, hogy a kislelkűséget s töprenkedésféle nyugtalanságot, mely a bűnt követni szokta (mert megvan biz' annak a maga kelletlen íze) erénynek nézik, s nem veszik észre, hogy ez a nyugtalanság valójában titkos kevélységből származik. Ez voltaképpen abból ered, hogy (önérzetük, tehetségük, jellemükkel?!) elszámították magukat, s önhittségükben kelleténél többet találtak magokban bízni.       S ennek következtében esésük láttán egész belső nyugalmukat elvesztik. S csodálkoznak ezen, mintha valami egészen új, váratlan és érthetetlen eset történt volna velük. S kishitűségbe esnek, mert az az oszlop, amelyre oly balga módon támaszkodtak, szemük láttára ledőlt. De az alázatos szív nem így szokta! Az alázatos ember, ki csakis Istenben bízik és szikrát sem támaszkodik magára, ha megbotlik, fájlalja a dolgot; bánja, de nem békétlenkedik miatta. Bánja, de nem csodálkozik rajta, hanem a dolog nyitját tulajdon gyarlóságában, minden bajnak forrását magában látja, a maga gyámoltalanságában, mint ahogy minden egyébre is a tiszta igazság világával tekint. 6. fejezet Még pár szó figyelmeztetésül a dolog érdeméhez Minthogy tehát a győzedelem reménye ellenségeinkkel szemben mindenestül azon fordul, hogy önnön gyámoltalanságunk érzetében teljességgel Istenbe helyezzük minden bizalmunkat: a dolog érdemét illetőleg még pár figyelmeztetéssel szolgálok. A lelki élet első vezérelve tehát, hogy magunkban nincs mit bíznunk. Okát láttuk. De a dolognak még jobban végére kell járnunk. Mit ér az egész, ha nem ér semmit Isten előtt? Mit ér Isten előtt, ami nem az ő akaratja szerint, ami nem az ő szent malasztjának hozzájárulása által történik?!       Vagyis tudnod kell, szentigaznak kell tartanod, hogy semmiféle jeles tulajdonságod, akár a természet ajándékából valók, akár szorgalom által megszerezve, semmiféle egyéb kegyelembeli adományok vagy képességek, bármily jártasság a szentírásban vagy egyéb tudományokban, bármily számos évek során megszokott és szinte második természetté vált foglalkozás az Úr szolgálatában – mindez nem nyújt biztosítékot arra, hogy Isten szent akaratját teljesítjük: hacsak minden jó cselekedetben, melyeket végbevinnünk, minden kísértésekben, melyeken erőt vennünk, minden veszedelemben, melyet kerülnünk, minden keresztet, melyet Isten szent akaratjából elviselnünk kell, hacsak, mondom, mindezekben nem Isten szent malasztja munkál közre, és nem ő ad szívünk szándékának magasabb irányt; hacsak nem az ő szent malasztja volt minden igyekezetünknek éltető lelke.       Hitágazatunk sarkalatos pontja, hogy Isten szent malasztja nélkül nem tehetünk semmi olyat, ami Isten előtt kedves, s az örök életre érvényes és méltó. Minden igyekezetünk semmi, hacsak nem Isten szent malasztja a kezdeményezője, folytatója és végrehajtója. E sarkalatos igazságot tehát egész életünkben, életünk minden napjában, minden órájában, minden percében szem előtt kell tartanunk. De ha ezt eszünkbe véssük, nem lesz ok, nem lesz mód benne, hogy magunkra támaszkodjunk. A lelki élet másik vezérelve, hogy teljes bizodalommal viseltessünk Istenhez. Erre nézve jegyezd meg magadnak, hogy a mindenható Istennek mindegy, akármennyi s akárminő ellenséggel gyűljön is meg a bajod. Istennek nem könnyebb kevesebbel boldogulni, mint többel, s nem nehezebb erős és tapasztalt ellenséget földhöz verni, mint gyöngét és tapasztalatlant. Minélfogva, ha valaki annyira volna is, hogy lelke bűnök fertője lenne, a világ minden gyarlóságának tanyája; ha annyira ki lenne forgatva formájából, hogy maga is szörnyűködnék tőle; ha mindeddig hiába próbálkozott, hogy a bűnnek véget vessen, s mindeme igyekezetének mégsem volna semmi látszatja, sőt ha napról-napra mélyebben süllyedne is: azért mégsem szabad bizodalmát Istenben elvesztenie. Nem szabad a fegyvert letennie, s a lelki élet gyakorlatait abba hagynia, hanem folyton folytatnia kell a harcot.       Tudniillik e lelki harcban senki sem veszt csatát, ha nem szűnik meg harcolni és nem veszti bizodalmát Istenben. Mert Isten soha nem vonja meg oltalmát harcosaitól, bár olykor meglehet, hogy engedi megsebesülni őket, de segítségét soha nem vonja meg tőlük. Csak nem kell elcsüggedni, nem kell letenni a fegyvert, viaskodni kell szünet nélkül; minden ettől függ. Minden sebnek megvan az orvossága, s az orvosság bizonyara használni fog azon harcosoknak, kik az Úr zsoldjában állván, nem vesztik bizodalmokat benne s az ő oltalmában; és lesz, hogy egyszer csak azon veszik magokat észre, hogy ellenségeik mind elpusztultak. HARMADIK VEZÉRELV 7. fejezet Magad is igyekezzél! Nem bízni magában, de bízni Istenben – ez a kettő mindenesetre szükséges és szerfölött fontos a lelki harc dolgában, de nem elegendő; pusztán csak e két fegyverrel akárhányszor vereséget szenvednénk és sok mindenféle bajba keverednénk. Egyéb is kell hozzá, mégpedig szükségünk van gyakorlatra.       Gyakorlatból tanul az ember. A gyakorlás mesterré teszen. Aki művésznek készül, gyakorolja magát a művészetben, melyre vállalkozzék. A fiatal honvédet gyakorlatra fogják, hogy annak idejében megállja a sarat; egész hadsereggel időről időre hadgyakorlatokat szokás tartani, hogy ha majd tettre kerül, szégyent ne valljon. Ilyesféle gyakorlat a lelki harchoz is kell, különben veszedelem lesz a vége. E gyakorlat szükséges főleg az értelemre és akaratra nézve. Lássuk elsőbben az értelem gyakorlását. Az értelmet kettőtől kell megoltalmazni, két veszedelmes ellenségtől. Most csak az egyikről lesz szó.       Az értelem egyik ellensége a tudatlanság és a balítélet. A tudatlanság rendesen ároknak viszi az értelmet; elhomályosítja az elmét s akadályozza benne, hogy megismerje az igazat, ami az értelem dolga. Mire nézve az értelmet élesíteni szükséges, élesíteni gyakorlat által; hogy tisztán lássa és felfogja, mennyire szükséges szívünket a rendetlen indulatoktól megtisztítanunk s lelkünket szent erényekkel felékesítenünk. Nem hiába tanítja az Egyház, hogy az értelem a Szentlélek ajándéka. E gyakorlathoz kettő kell. Először imádkozni kell. Buzgó imádsággal kérni kell a Szentlélek Istent, hogy világosítsa meg elménket s adja megértenünk a valót. Az értelem ajándékát Isten nem fogja megtagadni tőlünk, ha igazán csak magát az Istent s az Ő kedves szent akaratját keressük, s magunk ítéletét, mindenben lelki-igazgatónk ítéletének alája vetjük.       Másodszor gondolkozni, azaz elmélkedni kell. Az elmét gyakorolni kell s igaz keresztény gondolkozáshoz szoktatni. Meg kell figyelni, a hit szempontjából kell megfigyelni a dolgok mivoltát, hogy lássuk, mi igaz, mi jó, mi rossz van bennök, hogy ennek-annak voltaképpen mi az értéke, nem a külszín vagy a világ ítélete szerint, hanem a maga valóságában. Ily elmebeli gyakorlat által, ily tájékozódással a hit szempontjából, ha helyesen járunk el a dologban, legjobban megértjük s eszünkbe vesszük, mily kevésbe kell vennünk, mily hiú és csalárd jószágnak tekintenünk mindent, mit a vak és megszédült világ lelkendezve keres és minden úton-módon hajhász. Megértjük, hogy cifra cím, magas rang, kábító gyönyör, a világ minden vágyakozása nem vezet egyébre, mint hivalkodásra és lelki gyötrelemre. Hogy ellenben a keserűségekből és bántalmakból, melyeket a világ osztogat, igaz dicsőség támad, s a könnyekből forrás lesz, tiszta örömök forrása. Ily elmélkedésből a hit világánál tisztán látjuk, hogy nemes szívre, nagylelkűségre mutat, és az Istenhez való hasonlatosságra közelebb hoz bennünket, ha ellenségeinknek megbocsátunk s a rosszért jóval fizetünk; hogy többet ér, hogy nemesebb és sokkal felségesebb dolog a világot megvetni, mint uralni; hogy jelesebb és dícsőbb lélekre vall, Isten szerelméért a legcsekélyebb teremtménynek engedni, mint hatalmas fejedelmeken uralkodni.       Többet mondok, ilyetén elmélkedésből világos lesz előttünk, hogy az alázatos önismeret többet ér a világ minden tudományánál; hogy magát mégoly csekély dologban megtagadni dicséretesebb és dicsőségesebb, mint erős várakat megvívni, mint hatalmas hadseregeken győzedelmeskedni, több, mint csodákat mívelni és halottakat feltámasztani. 8. fejezet Helytelen ítéleteink forrása és orvossága Tény, hogy ítéletünkben az említett dolgokra és sok egyébre nézve akárhányszor tévedünk és szem elől tévesztjük a valót. Ennek oka nem egyéb, mint hogy első tekintetre legott a szeretet vagy a gyűlölet indulatjának engedünk. Ez elhomályosítja az értelmet, az elhomályosított értelem pedig nem látja a valót s helytelen ítéletet alkot a dologról magának. Hogy tehát e megtévesztéstől magadat megoltalmazzad, vigyázz magadra, nehogy független szabad-akaratodat valamely rendetlen indulat hálóba kerítse vagy félrevezesse. Ha valamely tárgy figyelmedet megragadja, eszeden járj; vedd előbb jól fontolóra, ne hirtelenkedjél ítéleteddel, hanem okkal-móddal járj végére a dolognak, mielőtt akár ellenszenvből, ha természetünknek kelletlen dolog forogna szóban, akár ellenkező esetre, rokonszenvből megállapítanád ítéletedet, akár jobbra, akár balra.       Ekként az értelem a szenvedélytől el nem homályosítva, szabad marad, tisztán és világosan beláthat a dologba; képes lesz észlelni a rosszat, mely a színes gyönyör leple alatt lappang, és felismerni a jót, melyet kelletlen külső talál takarni.       De ha az akarat elfogult, s eleve akár szeretettel akár gyűlölettel viseltetik valamely dolog iránt, az értelem már alig bír helyesen ítélni, mert a közbejött szenvedély a dolgot oly színbe állítja, hogy az értelem azt másnak látja, másnak, mint aminő valójában. Ha pedig a megvesztegetett értelem kedvére jár az akaratnak, az akarat még inkább megszédül, s annál hevesebben fogja azt a dolgot megszeretni vagy meggyűlölni, annál tüzesebben fog mellette vagy ellene kardoskodni, minden okosság törvénye és rendje ellenére. Az izzó szenvedély füstjétől még inkább megkábult értelem meg vaktába neki rontva az akaratnak, a dolognak szeretetét vagy gyűlöletét úgyszólván rája erőszakolja. Látnivaló, hogy mennyire fontos a dolognak ama rendje, melyet az értelem gyakorlására föntebb megállapítottunk. Ha szorosan nem követjük e szabályt, lelkünknek oly jeles és nemes két tulajdona, mint az értelem és akarat, örökmindig sötétben tapogatózva, örökös körforgásban, tévedésből tévedésbe fog keveredni. Őrizkedjél tehát, kedves lélek, minden rendetlen indulattól, óva óvakodjál akár szeretettől, akár gyűlölettől bármi dologra nézve, melyet előbb jól szemügyre nem vettél és olyannak nem találtál, aminő az voltaképpen, tudniillik a józan ész, főképp pedig az isteni malaszt s az imádság világánál s lelki-igazgatód ítélete szerint.       Erre nézve néha bizonyos külső istenes cselekedeteknél jobban kell vigyázni, mint egyéb dolgoknál, mert azoknál éppen azért, mert istenesek, nagyobb a tévedés és meggondolatlanság veszedelme, mint egyéb dolgoknál, s melyek ugyanazért idő, hely, mód tekintetében vagy a köteles engedelmesség szempontjából néha nem csekély kárt okozhatnak, miként többekről tudjuk, kiket a legdicséretesebb és legszentebb gyakorlások veszedelembe ejtettek. 9. fejezet Az értelem megoltalmazása második ellenségétől, a kíváncsiságtól A másik ellenség, melytől értelmünket meg kell oltalmaznunk, a kíváncsiság. Ugyanis ha elménket sokféle haszontalan, hiábavaló, illetlen és helytelen dolgokkal megterheljük, nem csuda, ha az értelem élét veszti s nem képes azt kellőleg felfogni, ami igazi önmegtagadásunkhoz s lelki előmenetelünkhöz megkívántatik.      Mire nézve legjobb hallatlanra és tudatlanra venni sok mindenfélét, amit tudnod semmi szükség, mégha különben nem volna is semmi tilos a dologban. Fegyelmezd elmédet s ne engedd szabadjára, hogy tüskén-bokron csatangoljon. Nem szégyen nem értened ahhoz, ami nem a te dolgod. Azzal, hogy mi az újság, mi hír van a nagy világban, semmi közöd, (hacsak hivatalod kötelességeddé nem tenné efféléket figyelemmel kísérni); azt, hogy mit beszélnek az emberek, legjobb hallatlanra venned; ha valamin véletlenül meg találsz akadni, hadd abba, ne törődjél vele. Az isteni dolgokra nézve tudományban és értelemben gyarapodni mindenesetre dicséretes, de ebbeli kívánságod legyen józan és alázatos; ne kívánj tudni egyebet az Úr Jézusnál, mégpedig a keresztre feszített Jézus Krisztusnál, egyebet az ő életénél, és halálánál, egyebet annál, amit ő elvár tőled. A többit mind hagyhatod; hadd is, és légy meggyőződve, hogy ezáltal Isten előtt fölötte kedves dolgot cselekszel. Az Úrnak bizonyára öröme telik benne, ha látja, hogy akadnak, kiknek nincs másra gondjuk, mint szeretni az ő isteni jóságát s teljesíteni az ő kedves szent akaratját. Minden más elmefuttatás és vizsgálódás nem egyéb, mint önzelem, kevélység és ördög tőre. Hogyha e tanácsomat követed, sokféle kelepcéket elkerülhetsz, melyeket az öreg kígyó ravaszságában utunkba vet. Ugyanis látván a gonosz lélek, hogy azoknak, kik igazán lelki életre igyekeznek, akaratját nem bírja megingatni, minden erővel értelmöknek támad, hogy ily fortéllyal mind kettőt, az értelmet és ezzel az akaratot is, a hatalmába ejtse. Evégre különféle magasztos és szebbnél szebb gondolatokat tár eléjök, leginkább azoknak, kik jelesebb észtehetséggel s élesebb elméjökkel győzik a magasabb szemlélődéseket és hajlandóbbak kevélységre; mert midőn eszüket haszontalan gyönyörködtetéseken jártatják s olyféle elmefuttatásokkal; melyekkel elég hibásan Istennek vélnek szolgálatot tenni, foglalják el magokat, megfeledkeznek magukról, lelkiismeretük gondozásáról, az önmegtagadás rendes gyakorlásáról. Ekképp a kevélység tőrébe esnek, önnön értelmüket bálványozva. Ennek azután az a következménye, hogy lassan-lassan, nem is gyanítva a csalódást, mellyel vesztüknek indulnak, elhitetik magokkal, hogy ők senki tanácsára vagy oktatására nem szorulnak, megszokván egyedül tulajdon ítéletük bálványának tanácsára hallgatni. Az ilyen lelki-állapot nagy baj, s alig van mód segíteni rajta, mert az értelem kevélysége veszedelmesebb az akaraténál, minthogy az akarat kevélysége tudomására van az értelemnek, az értelem pedig könnyen segíthet rajta, maga engedelmessége által engedelmességre bírván az akaratot, hahol engedelmességgel tartozik; de aki meg van győződve, hogy az ő véleménye felér a másokéval, ki által és mi által volna az gyógyítható? Hogyan hajtson az mások ítéletére, ki azt alábbvalónak tartja a magáénál?! Hogyha a léleknek a szeme, az értelem, melynek kötelessége volna felismerni a bajt s a kevély akarat sebére orvosságról gondoskodni, maga is beteg, maga is vakoskodik a kevélységtől, ki segítsen rajta? És ha az, ami az embernek a szemefénye, sötétségre fordul s a kalauz megtéved, mi lehet ennek a következménye? Mi lesz a vége?!      Mire nézve jóidején vedd elejét e gonosz s olyannyira veszedelmes kevélységnek, mielőtt elmérgesednék a baj, mielőtt véredbe szállna, s magát a szívet is megmételyezné. Fogd rövidebbre értelmed gyeplőjét; légy engedékeny másoknak véleménye iránt, ne röstellj (az apostollal mondom) ne röstellj balgatagnak látszani Krisztusért, és bölcsebb leszel a bölcs Salamonnál. 10. fejezet Az akarat gyakorlása – A célok célja Első sorban az értelmet kell gyakorolni, folyvást gyakorolni. Ezzel együtt jár az akarat gyakorlása. Akaratodat akként kell szabályoznod, hogy ne magad kénye-kedve szerint induljon, hanem mindenestül Isten kedves szent akaratához alkalmazkodjék.       De ennél nem szabad megállapodnod; nem elég csakis azt akarnod, azt nézned, ami Isten előtt kedves, hanem szükséges mindeneket Isten szent akaratától vezérelve, tisztán csak a végből s azon szándékkal akarnod és cselekedned, hogy ő szent felségének kedve teljék benned. Mindenesetre szép, de kényes feladat! Az értelem harca sem jár baj nélkül; de az akaratra nézve jóval keményebb harcunk támad természetünkkel, mely olyannyira magához húz, hogy minden dologban, a lelki dolgokban néha jobban, mint egyebekben, maga felé hajlik a keze. Egyedül saját érdekére, maga ínyére néz, egyedül azt tartja szemmel, s valahol szerét teheti, kapva kap rajta, nagy mohón legeltetve rajta vágyát, már mint oly legelőn, mely hiedelme szerint nem lehet ártalmára. Innen van, hogy ha ily kedvünkre való dolgok kínálkoznak, nagy buzgón kapunk az alkalmon – nem Isten szent akaratjának ösztönére, nem is azon szándékból, hogy Istennek kedves szolgálatot tegyünk, hanem természetes jóindulatból s azon örvendetesség végett, melyet az ember magában érez, ha azt gondolhatja, hogy Isten akaratja szerint cselekszik.       Ezt a csalódást annál bajosabb felismerni, minél jobb voltaképpen a dolog maga, melyben kedvünket leljük. Mire nézve akárhányszor megesik, hogy még Isten szeretetéhez is csalódás furakszik szívünkbe, az önszeretet csalódása, midőn nagyobb tekintettel viseltetünk magunk érdekére s a dolog hasznos voltára, mint Isten akaratjára, ki azt akarja s abban találja örömét, hogy egyesegyedül az ő dicsősége lebegjen szemünk előtt, ezért szeressük, ezért lángoljunk érte, ezért legyünk szolgálatára – tiszta szívből! Hogy ez a csalódást, a csalódásnak eme tőrét, mely az igaz tökéletesség útján megakaszthatna, elkerüljed, és hozzá szokjál szeretni, szeretni igazán, szeretni tiszta szívből, akarni és munkálkodni Isten sugallatára s az ő szent malasztja ösztönzésére, tiszta szándékból, egyesegyedül Isten dicsőségének, s az ő kedves szent akaratja céljából, azért, mert úgy akarja, hogy ő legyen minden igyekezetünknek kezdete és vége – tartsd magadat a következő utasításhoz. Ha alkalom kínálkozik jóra, Isten akaratjával egyező dologra, tartsd függőben szándékodat, ne kösd hozzá szívedet, mielőtt elmédet Istenhez emelve, Isten színe előtt úgy nem látod, hogy csakugyan az ő akaratja, hogy magad is akarjad, azért, mert Isten akarja, meg azért, hogy Istennek kedves dolgot cselekedjél vele. Ezen isteni akarat által indíttatva és ösztönözve, a magad akaratján a sor, hogy szíves készséggel hozzájáruljon, azon okból, mert Isten akarja, és a végből, hogy vele kedves szolgálatot tégy ő szent felségének.       Hasonlólag, ha Isten akaratjával ellenkező dolgot elejteni szándékozol, mielőtt elejtenéd, fordítsd előbb elmédet Isten szent akaratjára, mely azt akarja, hogy csakugyan elejtsed, hogy ö szent felségének öröme teljék benned. Mindazonáltal azt is számba szükség venni, hogy csak nagynehezen, hogy mégoly nagy vigyázattal is alig sikerül felismernünk a cselszövények és álnokságok szálait, melyekkel önző természetünk értelmünket csalódások hálójába keríti, mire nézve igen sokszor megvan a látszatja, hogy minden igyekezetünknek egy a rugója, egy a célja, az, hogy Istennek kedvében járjunk; pedig korán sincs úgy!       Ez az oka, hogy néha magunknak is úgy látszik, mintha ezt akarnók, amazt nem akarnók, tisztán csak azért, mert Isten akarja vagy nem akarja, azért, hogy Istennek kedvében járjunk, vagy hogy Istennek haragját magunkra ne vonjuk, holott alapjában véve csak önzelemből, önérdekből, a magunk hasznára akarjuk vagy nem akarjuk!       Ez mindenesetre nagy baj! De ennek is van orvossága. Efféle csalódások ellen igen jó, legbiztosabb orvosság a szívbeli tisztaság, mely abban áll, illetőleg egész lelki harcunk ezen fordul, hogy a régi emberből kivetkőzzünk és az újba öltözzünk, új emberbe az Úr Jézus képére és hasonlatosságára. Minthogy pedig szerfölött sok a kevélység benned, nehogy alkalmas orvosságban fogyatkozást szenvedj: igyekezzél minden foglalkozásodnál mindjárt kezdetben lehetőleg szabadulni minden mellékes érdektől, mellőzve mindent, miről gyaníthatnád, hogy a magadéból talált valami bele keveredni. És vigyázva szíved szándékára, arra, hogy ne akarj, ne tégy, ne hagyj el soha semmit, hacsak előbb meg nem nyugtathatod magadat arra nézve, hogy tisztán csak Isten szent akaratja indít és ösztönöz vala rája.       Hogyha mégis úgy adódik, hogy közben-közben cselekményeidben, jelesül a lélek belső gyakorlataiban, de a külsőkben is, melyek hamarjában esnek, tényleg nem indíthatod fel magadban ezt a tiszta szándékot; legalább tégy róla, hogy akarat szerint az legyen az egyetlen oka és célja minden jártadnak-keltednek, hogy szíved szándéka egyenest Istennek tartson, vezércsillagul az Istent tartva szemmel, egyedül Istent s az ő kedves szent akaratját. Azonban oly foglalkozásoknál, melyek tovább tartanak, nem elég a mondott tiszta szándékot eleve magadban felindítanod, hanem nagy gondot kell fordítanod arra, hogy ugyanazt munka közben megújítsad s ezen gyakorlat kezed ügyére legyen élted fogytáiglan; különben félő, hogy más kelepcébe találsz esni, a természetes szeretet tőrébe, mely mindig jobban hajolván magához, mint Istenhez, egy idő után szokás szerint oda juttatja a dolgot, hogy jóravaló igyekezetünk tárgyai és céljai vigyázatlanságból más irányt vesznek. Isten szolgája, ha nem figyelmes ebben a dologban, meglehet hogy a legjobb szándékkal, tisztán csak Isten szerelméért fog valamely munkához, de lassan-lassan, anélkül, hogy ebbeli hibáját észrevenné, annyira belemélyed a munkába, gyönyörködve maga kedve teltében, hogy Isten akaratját szem elől vesztve, szinte megszédül a sok vigasztalástól és élvezettől, melyet benne lel, elandalog az eredményen, dicsőségen, melynek reményével munkája folytán magát bíztatta, olyannyira, hogy ha Isten maga akadályt talál közbe vetni, (betegség vagy egyéb fordulat vagy más ember közbejötte által), egészen kifordul a sodrából, epekedik, panaszra fakad majd Péter, majd Pál ellen, akár Isten ellen. Ez nyilvánvaló jele, hogy vezérgondolata nem pusztán Istenre egyedül irányult, illetve az ő akaratából fakadt, hanem féregrágta gyökérnek és beteges fának sarjadéka. Ugyanis, akit Isten lelke indít és tisztán csak ama szándék vezérel, hogy Istennek kedves szent akaratját teljesítse, az nem akarja emezt jobban, amazt kevésbé, hanem egyedül azt és úgy akarja, amit és ahogy Isten akarja. Akárhogyan s akármikor sikerüljön is terve, mindenkor kedvesen veszi, sőt békességét s lelke egyensúlyát nem zavarja, mert akárhogy forduljon a dolog, ő nem esik el való szándékától s mindenesetre célt ér, minthogy nem vala más szándeka, más célja, mint Isten kedves szent akaratjának teljesítése. Mire nézve szedd össze minden erődet, hogy cselekedeteidnél e legeslegtökéletesebb célt soha szem elől ne veszítsed. Hogyha közben-közben jónak látod (ami az akarat gyarlósága tekintetéből, de meg lelki előmeneteled érdekében tanácsos is) a pokolbeli kínok félelmességével s a mennyei boldogság reményével is ösztönözni magadat a jóra: ebben is az Isten kedves szent akaratját tűzheted ki magadnak célul. Mert Isten nem azt akarja, hogy örökre elkárhozzál, hanem azt, hogy örökre üdvözülj; nem azt, hogy pokolra juss, hanem hogy bemenj a mennyországba. Senki nem képes felfogni ezen indító-ok rendkívüli erejét és hatását teljes egészében felfogni. Mert szentigaz, hogy minden cselekedet, legyen bár mégoly csekély s alig méltó szóra, ha tisztán csak azért s azon szándékból tesszük, hogy Istennek örömére és dicsőségére szolgáljon, sokkal becsesebb s úgyszólván véghetetlenül többet ér számtalan mégoly fontos és fényes cselekedeteknél, melyek ily cél és szándék nélkül vannak. Egy-egy krajcár, melyet valaki tisztán csak Isten kedves szent akaratja céljából a szegényeknek juttat, többet ér Isten előtt, mintha más okból, akár a mennyország örök javainak fejében (ami célnak mindenesetre nemcsak jó, hanem fölötte kívánatos is) mégoly tömérdek földi vagyonáról önként lemondana. Ezt a célt szüntelen szemmel tartani, mindent, de mindent tisztán csak Istenért, Isten szerelméért, Isten kedves szent akaratja céljából tenni – ez mindenesetre nagy dolog. Eleinte, meglehet, hogy nehézséggel jár, de ha szokásunkká válik, idővel könnyebb lesz; könnyű és kellemes lesz a gyakorlat által. És az által, hogy gyakran fel-felfohászkodva, buzgó szeretetbeli gerjedelmekkel élesztjük magunkban a szívnek forró vágyát Isten után, lévén ő a javak javának legjava és szeretetünknek legméltóbb tárgya. Ki önnönmagáért méltó, hogy minden elme csakis vele foglalkozzék, s minden szív érte verjen, hogy minden teremtmény őtet magasztalja és szeresse mindenekfölött. S minél gyakrabban és buzgóbban elmélkedünk Istennek e véghetetlen méltóságáról, annál gyakrabbak és buzgóbbak lesznek az akaratnak vágyó gerjedelmei; s ily móddal nagykönnyen és gyorsan meg fogjuk szokni ezt a gyakorlatot, s második természetünkké lesz mindent az ő tekintetéből, az ő szerelméért, mindent de mindent érte tenni. Ezen Úrért, ki egyesegyedül méltó erre. Végül lelkedre kötöm, ne feledd soha, hogy Isten szent malasztja nélkül lehetetlen boldogulnod; imádkoznod kell, sokat imádkoznod és könyörögnöd Istennek, hogy ezen isteni okfőt és végcélt mélyen meggyökereztesse szívedben. S elmélkedned kell, sokat elmélkedned a számtalan jótéteményekről, melyeket Isten nap-nap után reánk áraszt – egyesegyedül a maga határtalan jóvoltából, tisztán csak szeretetből, minden érdek nélkül, maga minden legkisebb haszna nélkül. 11. fejezet Pár irányeszme, megszívlelésül az akaratnak Mindent Istenért, Isten szerelméért, az ö kedves szent akaratja szempontjából, az ö tiszteletére, örömére, dicsőségére – ez a célok célja, melynek szüntelen szemed előtt kell lebegni. Hogy akaratod megszokja s nagyobb könnyűséggel kövesse ezt a vezérelvet, juttasd gyakrabban eszedbe, hogy az Úr szeretetével megelőzött téged; hogy ő előbb szeretett téged, de mennyire; megbecsült de mennyire; vedd gyakrabban gondolóra szeretetének annyi bizonyítékait, annyi kegyelmeit, melyekben Isten maga annyi csodálatos úton-módon részesített és folyvást részesít. A teremtés rendében semmiből teremtett téged, a maga képére és hasonlatosságára teremtett, a többi teremtményeket pedig a te szolgálatodra rendelte. A megváltás rendében nem angyalt, hanem ő-egy-fiát küldé, hogy téged megváltson, mégpedig nem veszendő aranyon-ezüstön, hanem az ő drága szent vérének árán, a legfájdalmasabb s leggyalázatosabb halál által.       Hogy továbbá élted minden órájában, minden percében az ellenségektől megoltalmaz; hogy maga harcol melletted szent malasztjával; hogy ő-egy-fiát, kiben minden kedve telt, az oltáriszentségben számodra folyvást marasztalja, hogy legyen hol találnod oltalmat ellenségeidtől, segélyt gyarlóságaidban, vigaszt keserveidben, legyen honnan venned bátorságot küzdelmeidben, mivel táplálkoznod az örök életre.       Vajon mindez nem szeretetre mutat-e, bámulatos szeretetre Isten részéről? Nem világos jele-e az ő nagy figyelmének és gondoskodásának felőled?! A dolog ugyannyira világos, hogy véges elménknek szinte megfoghatatlan, ily nagy és hatalmas úr mennyi figyelemmel, mennyi szívességgel viseltetik a mi csekély és gyámoltalan gyarló voltunk iránt, s mi viszont mivel tartozunk oly magas felségnek ily leereszkedésért, ily szeretetért, szeretetének ily fényes bizonyítékiért!? Bizonyára, ha egy-egy talpalatnyi földnek urai bármily szegény s alacsony sorsú alattvalóik tisztelete és szeretete által megtisztelve s viszont tiszteletre és szeretetre kötelezve érzik magokat: mit mondjon a por és hamu az ég és föld urával szemben? Mit illik éreznünk nekünk a királyok királya, az uralkodók uralkodója iránt, aki ennyire becsül, ennyire szeret vala minket? Kinek annyi szívességét tapasztaljuk?! Többnyire tartsd mindenekfölött szem előtt, hogy ő szent felsége mindenekelőtt és mindenekfölött önnönmagáért méltó a határtalan szeretetre, méltó a tiszteletre, a szeretetre, hogy szívünk-lelkünk minden erejével és módjával szolgálatára lenni igyekezzünk, csak azért, hogy ő szent felsége örömet és kedvét lelje bennünk. FOLYTATÁS