Idegenkedve szemlélem ezt a kifejezést. Kampányszaga van, mint megannyi „napnak”, „világnapnak”. A pap számára, számomra minden nap hivatásnap, mert papságom emberségem mélyébe ivódott szentség. Ezért ahogy mindennap meg kell küzdenem önmagammal, úgy mindennap „megküzdök” hivatásommal is. A küzdelem pedig papságomért folyik: hogy valóban az legyek, és ne szánalmas pótcselekvésekben vergődő torzó; viharvert nyájnak viharvert pásztora.      Hosszú éveknek kellett eltelnie a felszentelés után, mire ráeszméltem, hogy az Egyháznak és a világnak nem lelkipásztorokra, hanem papokra van szüksége. Vagyis pappá szentelve nem lehet égetőbb gondom, mint egész emberségemben pappá formálódva, papként – azaz a nép, a világ megszentelőjeként – élnem! Akinek mindene a templom, a templom Ura, az oltár és a rajta bemutatott áldozat, egyszóval a szent liturgia! Őszülő halántékkal kellett rádöbbennem, hogy valójában mindig ez vonzott a papi hivatásban. Ez az az „ősprincípium”, amelyet mint hivatásjelet, Isten bensőmbe ültetett fiatalkoromban – és amely a teológiai tanulmányok alatt és papságom első éveiben szinte teljesen elhalványodott bennem. Nem csoda, hiszen az egyházban, amelybe a felszentelés után papként kerültem, egy érdekes gondolkodás fogadott, amely többé már nem a fentebbi értelemben vett papságról szólt, hanem valamiféle heroikus lelkipásztorkodásról. „Bele kell vetned magadat a pasztorációba, az ifjúság, a családok, a betegek... pasztorációjába. Szervezz, építkezz, hallasd a hangod, légy jelen mindenütt...” Hogy a pap elsőrendű feladata a templom, az oltár, a szentségek lehető legméltóbb szolgálata, azaz az embert, a világot megszentelő liturgia? – ez mintha elhalványult volna. Kimutatható, hogy sajnos a II. Vatikáni Zsinatot követően terjedt el – a számtalan félremagyarázás révén – ez az elfogadhatatlan gondolkodás, és vele a katolikus liturgia kiüresedése! Az Egyház valójában soha nem gondolkodott így az önmaga hitét megtestesítő liturgiáról, ami egyben a papi ténykedés veleje! Hogy van ez? Üdvösségünket munkálva jobban hinnénk a magunk pasztoráló (sikeres vagy sikertelen, ügyes vagy éppen ügyetlen) emberi erőfeszítéseiben, mint Isten erejében, hozzánk hajló kegyelmében; amely a legvalóságosabban a szentségi cselekményekben, kiváltképp az Eucharisztia ünneplésében kétségtelenül benne foglaltatik és elnyerhető? Amikor a papi hivatások csökkenéséről hallunk, identitás-válságba került, pótcselekvésekbe merült papokat látunk, akkor érdemes erre gondolnunk: a pap a maga papságát semmi másban nem tudja olyan mélyen megérinteni és megélni – és a hívő a maga megszentelődését semmi más módon nem tudja oly valóságosan előmozdítani –, mint az Istenhez méltó fönséges liturgiában. Sok paptestvéremmel együtt remélem, eljön az idő, amikor az Egyház liturgiája megtisztulva, újra eredeti szépségében ragyog föl előttünk. Akkor virrad ránk az a nap, amelyen a papi hivatásokért való imádságunk meghallgattatik, mert hiszem, hogy Isten a „mennyei liturgia előízét” szolgáló papokat kíván adni az ő zarándok népének, nem pedig önnön erejüket, ügyességüket, okosságukat, szervező- és beszédképességüket fitogtató „pásztorokat”.