A németországi Una Voce kiadott egy nyilatkozatot XVI. Benedek pápa motu propriojáról, mely – miközben felszólítja a Szent X. Pius Papi Közösséget, hogy térjen vissza a hivatalos Egyházzal való teljes közösségbe – a vallásszabadság problémáját is érinti, ami Marcel Lefebvre érsek és az általa alapított Papi Közösség II. Vatikáni Zsinattal szembeni kritikájának egyik központi problémája volt.      Az Una Voce vezetőségének a nyilatkozatot aláíró tagjai megpróbálják a vallásszabadság kérdésének jelentőségét a II. Vatikáni Zsinat értelmében tompítani, még pedig úgy, hogy ezt a kérdést a „francia idioszinkrázia” (túlérzékenység) problémájára redukálják. Az elöljáróság felhívásában ez áll: „mi másképp, mint barátaink és ellentétben alapítójukkal, Lefebvre érsekkel, a »vallásszabadsággal« kapcsolatos fordulatban pozitív elemet is látunk. Ugyanis ez a jövőben lehetővé teszi számunkra, hogy követeléssel álljunk elő olyan rezsimekkel szemben, akik a missziót, sőt országaik katolikus polgárainak szabad vallásgyakorlását sem engedélyezik. Mi a fontosabb: egy elvhez – a katolikus vallás elsőbbsége minden más vallás előtt – való ragaszkodás, melynek megvalósítása a mai világhelyzetben úgyis illuzórikus, vagy az, hogy a kereszténység és az Egyház számára szabadságot lehessen követelni ellenfeleitől?” E sorok, melyek kétségtelenül jó szándékúak, a vallásszabadság kérdését tekintve több súlyos félreértést tartalmaznak: 1. Az Egyház ezt a fajta „vallásszabadságot” eddig is mindig megkövetelte ott, ahol erre szükség volt. Ez megtalálható például abban az Ottaviani sémában is, amelyet a II. Vatikáni Zsinatra összegyűlt püspököknek előterjesztettek, de ami aztán megvitatás nélkül a papírkosárban végezte.      2. A II. Vatikáni Zsinaton kihirdetett vallásszabadságra hivatkozva az Egyház több katolikus államot maga szólított fel arra, hogy vezessék be a vallásszabadságot. Valójában a vallásszabadság kritikájában éppen az elvről van szó és nem annak kérdéséről, hogy a mai viszonyok között mi lehetséges és mi nem. Mert ez az elv az Egyház számára fundamentális. A következő pontok ezt próbálják megvilágítani: Az egyházi tanítóhivatalnak a vallásszabadságról szóló kritikája, illetve ennek elítélése többek között a következő iratokban található:      – Quod aliquantulum, VI. Pius pápától, 1791. március 10.      – Post tam diuturnitas VII. Pius apostoli levele      – Mirari vos enciklika XVI. Gergely pápától, 1832. augusztus 15.      – Quanta cura enciklika IX. Pius pápától, 1864. december 8.      – Immortale Dei enciklika XIII. Leó pápától, 1885. november 1.      – Libertas præstantissimum enciklika XIII. Leó pápától, 1888. június 20. Mind ezekben a dokumentumokban az az állítólagos jog lett elítélve, miszerint „a személy saját választása szerinti vallásának nyilvános gyakorlásában ne legyen gátolva a polgári erőszak által; vagyis: vallási téren mindennemű kényszertől való megszabadulás.” Röviden, a vallásszabadság követelése a szabadkőműves francia forradalomból származik és ennek az ember teljes autonómiáját követelő jelszavából.      A vallásszabadság elve, mely a liberalizmusból és a naturalizmusból ered, és különösen a francia forradalomra megy vissza, azt mondja ki, hogy az igazságnak és a tévedésnek, Jézus Krisztus igazi vallásának és a hamis vallásoknak és szektáknak ugyanannyi joguk van. Ez az elv az egyik legfontosabb oka a vallási közömbösségnek, az indifferencizmusnak és a „relativizmus diktatúrájának”, amit XVI. Benedek pápa elítél, és ami például évente több millió gyermek anyaméhben való megöléséhez vezet. Hogy ez nem pusztán teória, azt a jelenre vetett pillantás és egy aktuális körkérdés eredménye mutatja: a németek túlnyomó többsége ma úgy véli, hogy a vallások között nincs lényeges különbség; pláne nem a katolikus és a protestáns vallások között. Ez nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy a német püspökkari konferencia újonnan megválasztott elnöke, Robert Zollitsch érsek egy interjúban kijelentette, hogy a katolikus és protestáns hit közötti egyezőségek lényegesen nagyobbak, mint a különbözőségek. Ez a vélekedés a II.Vatikáni Zsinat alatt elfogadott vallásszabadság egyenes következménye. Összefoglalva, a vallásszabadság elve, mint minden liberális szabadság-követelés, az igazság és a tévedés számára egyforma jogokat követel. A tévedésnek azonban nem lehetnek jogai. A tévedést csak eltűrni lehet.      Viszont a más vallásokkal szembeni tolerancia nem a liberalizmus, hanem az Egyház találmánya. Ezért lehet már pusztán az Egyház által mindig is tiszteletben tartott tolerancia-elv alapján a diktatúráktól megkövetelni, hogy országaikban a katolikus Egyházzal és a hívekkel szemben ugyanakkora türelmet tanúsítsanak, mint a katolikusok más vallásúakkal szemben saját országaikban. A vallásszabadság követelése ehhez nem szükséges. A katolikus Egyház mai helyzetét tekintve a föld legtöbb országában az Egyház kétségtelenül nem követelheti, hogy az államok a katolikus vallást, mint az egyetlen igaz vallást ismerjék el, mégha tény, hogy ez az állítás igaz. De mivel a katolikus vallás az egyetlen igaz vallás, nem követelheti, hogy minden más vallás és szekta ugyanolyan jogokat kapjon, mint ő. Ha ezt tenné, akkor a katolikus Egyház az az igényét adná fel, hogy „nála van az igazság”, és ezzel a jog és az igazság közötti összefüggést tagadná meg.      Az Egyház azonban felléphet azért, hogy a mai társadalmi viszonyok között más vallásokat és szektákat bizonyos körülmények között toleráljanak, hogy például az iszlám követői vallásukat bizonyos feltételek mellett gyakorolhassák az európai országokban is. De ezzel még nem ismeri el e személyek jogát a a szabad vallás-gyakorlásra, csak eltűri azt. A katolikus körökből ezen elv elleni egyetlen ismert érv az az állítás, hogy csak személyeknek vannak jogai, az igazságnak nem. Miközben a „régi Egyház” – egyébként Aquinói Szent Tamásra hivatkozva – az igazság jogát hangsúlyozta, a II. Vatikáni Zsinaton arra belátásra jutottak, hogy egyedül személyeknek lehetnek jogai és kötelességei.      Mindazonáltal ez egyáltalán nem ellenvetés a fenti érveléssel szemben, és a kijelentés maga sem annyira új, mint ahogy ezt a modernisták gondolják. Természetesen igaz, hogy valódi értelemben csak személyeknek lehetnek jogai. Csakhogy az igazság maga személyes. Sehol nem annyira nyilvánvalóan, mint az Úr szavaiban, miszerint Ő maga az igazság, jut ez kifejezésre. És mivel Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet, a katolikus vallás az egyetlen igaz vallás, és így csak neki lehetnek jogai. Ezek a Szentháromság Isten jogai, Jézus Krisztus jogai, melyeket akkor véd, ha az Egyház a vallásszabadság ellen fordul. FÜGGELÉK Részlet S. Ex. Marcel Lefebvre érsek 1988. június 29-én, Ecône-ban tartott prédikációjából Már semmit nem akarnak az Egyház múltjáról tudni. Már nem akarják a kereszténységet, amiben a mi Urunk Jézus Krisztus a király, nem csak az Egyházban nem, de a társadalomban, a családokban sem. Erről nem akarnak többé semmit sem tudni. Az a vélemény dominál, hogy ennek az időnek vége van. Ez egy lefutott dolog. Ez az idő elmúlt! A II. Vatikáni Zsinat a liberalizmusnak ezt az elvét sajnos átvette. Ennek a következményei az ökumenizmus, mely minden vallást azonos fokra helyez, és az államok laicizálása. Ez a szörnyűség katolikus államokban! A vallásszabadság nevében minden állami vezetőtől azt kívánták, hogy ne tűrjék el többé az alkotmányokban azt a rendelkezést, hogy a katolikus vallás az egyetlen igaz és az adott kormány által elismert vallás. A vallásszabadság nevében az államok laicizálását követelték.      Tévedés lenne azt mondani, hogy ez nem a liberalizmus elve. Pont ezért az elvért harcolt a liberalizmus és ezt valósította meg. Az államok laicizálása a szabadkőművesség elvei közé tartozik.      Készüljenek fel tehát a harcra! Már mondtam, ez a harc az emberiség kezdetével indult. Ne higgyék, hogy ez a harc befejeződött, és hogy az Önök korában már nem kell harcolni! Kapcsolódó cikkek:      Mi a vallásszabadság      Pápai megnyilatkozások a vallásszabadságról      valamint a HABEMUS PAPAM/VATIKÁNI DOKUMENTUMOK és a KÖNYVTÁR/II. és /III. FIÓKJÁNAK számos írása